75. rész - Naponta csak egy lépés...

Newey…

-         Sajnálom, kicsit megnyomtam hátul, …hogy is mondta? Nonót! Hozom a papírokat. Kitölti a biztosítónak?

-         Őőőő, nem tudom…én nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni. – grimaszolok zavartan.

-         Nem volt még balesete? – mosolyog jóindulatúan. – Akkor maga egy virtuóz.

-         Hát az oktatómnak egészen más volt a véleménye. Tudja szerinte elég speciális eset vagyok.

-         Talán az irigység beszélt belőle! – viccelődik.

-         Nem hinném…. – motyogom magam elé. - Őő, kérem Mr. Newey…segítene?

-         Hogyne, mit tehetek önért?

-         Hát én nem is tudom…

-         Nem tudja, miben segíthetek?

-         Már úgy értem, nem tudom, mit kell ilyenkor tenni. Hogy kerül el innen a kocsim? Gondolom valakit hívnom kéne, de én nem ismerek senkit…

-         Ja, értem! Hát várjon, mindjárt megnézem, azt a Nonót. Lehet, hogy nem is olyan nagy a baj, csak egy kicsit koccoltam meg a hátulját, még a lámpa se tört össze csak megrepedt. Attól még nyugodtan elmehet egy szerelőig. Elől meg a maga Bambija csak behorpasztotta a motorházat, de nem tett kárt a motorban. Úgy nézem pont rácsüccsent a tetejére.

-         Hát igen! – fogalmam sincs miért, de vigyorgok. – Mikor kinyitottam a szemem egy jókora szőrös hátsóval néztem össze.

-         Borzongató élmény lehetett. – simít végig a feje tetején mosolyogva. – De pont fordítva csinálta. A szemét akkor kellett volna becsuknia, amikor ön kinyitotta, addig meg fékezni kellett volna, kormányozni és korrigálni.

Csak most nézem meg magamnak igazán.

Vidám mosolygós fickó. Olyan bizalomgerjesztő képe van, a kopasz fejével, és az összehúzott szemei mellett elfutó ráncaival. A nagy fülei meg kimondottan barátságos külsőt kölcsönöznek neki, és az orra is rendben van a füleihez képest. Egy kedves ember Dubó! Ez jut eszembe róla, azt hiszem, kevesebb mesét kell nézzek a jövőben.

-         Cascója van kisasszony? – fogja meg az ajtókilincsem.

-         Fogalmam sincs… - jövök vissza egy sóhajjal.

-         Hupsz a mindenit neki! – rikkant fel.

-         Jaj,- visszhangzom. – riadozva. - Mi történt? Ön is megsérült?

-         Én nem csak a mókus!

-         Milyen mókus! – meredezek. Most mi van? Hát nem én ütöttem be a fejem az imént? Akkor miért ő beszél félre? Vagy hallucinálok?

-         Úgy nézem…fiú mókus.

-         Heh, - na jó, most inkább nem akarom tudni, honnan veszi ezt a nemi megállapítás.

Helyette bekukucskálok kicsi Nonóm ablakán és elcsodálkozom. A kormányon egy megfáradt dagadt mókus fekszik nagyon csüggedt arccal.

Bágyadtan tekinget ránk, vérző mancsa mögül.

-         Mi legyen a mókussal? – szegezi nekem a kérdés, végtére is az én kocsimban dekkol.

-         Nem hagyhatjuk itt.

-         Én egy fontos tárgyalásra megyek…ahonnan már el is késtem. Nem hinném, hogy lelkesednének, ha bevinném Milton Keynesbe. És szerintem ő se lenne boldog.

-         Talán én hazavihetném ezt a sebesült potyautast.

-         Nem lesz gond otthon belőle?

-         A mackóm talán nem veszi zokon, hogy osztoznia kell az ablakpárkányon.

-         Őúőő, igen. Mackó a kedves párja?

-         Nem, ő egy plüssmackó, és szingli.

-         Aha, hát annak talán valóban nem lesz ellenére.

-         Betenné valamibe? – bökök a vörös bolyhos farkúra.

-         Persze, de mire gondol?

-         Fogalmam sincs. Most már leginkább a mókus problémája köti le a figyelmem, mert valahogy azt megoldhatóbbnak látom, mint a kocsimét.

A férfi rövid töprengés után benyúl a csomagtartójába és egy fél üveg kólát, meg egy jókora szigetelőszalagot vesz elő.

-         Mit akar azzal? Csak nem lekötözi szegény cukormókust?

-         Az is egy megoldás lenne, hazáig biztos ülve maradna, de félek, levenné a bundáját is a szalaggal. Várjon!

Gyors mozdulatokkal dolgozik. Egyre kerekebb szemel figyelem, ahogy derékba vágja egy bicskával a műanyag palackot, aztán egy csavarhuzal megbökdösi és kilukasztja.

Sűrű huhogások közepette grabancon ragadja a mókust, aki cseppet sem tűnik kedvesnek, harcol, és néhányszor alaposan megkarmolja, a sziszegve huhogó megmentőjét.

Majd fordítva visszahelyezi a levágott részt, így a kupak befelé hajlik, aztán szakavatott mozdulatokkal körbe tekeri a szalaggal. Addig fojtatja, míg a fekete szigetelőszalaggal rögzített tető stabilan áll. Belsejében a riadtan kuksoló cukormókussal.

-         Íme, ennyit tudtam hirtelen. Ha megnyugszik, a kupakot rágcsálhatja is unalmában, amíg haza ér.

-         Nahát! -  sikkantok fel kitudja hányadszor. - Maga egy ezermester.

-         Mérnök vagyok, és néha kell improvizálnunk hirtelen. – mosolyog, de közben idegesen nézegeti az óráját.

Mennie kell! Értem én, csak azt nem tudom, mihez kezdek szegény betegeskedő Nonómmal, no meg egy kólás üvegbe zár, vérzőlábú mókussal.

Ekkor újra feltűnik a fekete BMW a kanyarban.

A férfi visszatér és kiszáll.

-         Látom, még mindig itt vannak. Minden rendben? – faggat kedvesen, miközben cigit vesz elő, és mielőtt rágyújtana, megkínál.

-         Velem igen, - rázom meg a fejem, hogy nem dohányzom, - csak kicsit tanácstalan vagyok, hogy mit kellene tennem Mr. Newey meg sietne.

-         Akkor menjen csak nyugodtan, majd én segítek a hölgynek.

-         Biztos? Nagyon hálás vagyok, roppan fontos tárgyalásról kések már egy ideje! – sóhajtozik, mert a mobilja újra dühös dalba kezd a kocsijában.

Úgy látszik inkább fel sem veszi, gondolom sejti, mit mondanának.

-         Csak igyekezzen! Aztán találjon ki valami okosat, Vettelre fogadtam, szeretném jól befektetni a pénzem.

-         Ó, no lám, csak nem egy szurkoló! Seb az imént hívott, hogy ha nem érek be 10 percen belül, értem jön és megmutatja, hogy kell vezetni. – vigyorog.

-         Szeretem a jó megoldásokat, és maga remekel! Menjen csak, bár szívesen találkoznék a Red Bull másik büszkeségével is. Remélem nem verte ki az ütközés az ötleteket a fejéből.

-         Ha elszállt majd jön másik! – nyújt kezet mosolyogva. – Köszönöm, hogy a hölgy segítségére lesz helyettem. Kedves Sara, - fordul felém, - akkor hamarosan felkeresem, talán még ma, és még egyszer elnézést a figyelmetlenségemért.

-         Az én hibám is! – kezelek le vele. – Minden jót.

A barátságos kopasz bevágódik a kocsijába és elporzik. Nagyon siet, már tényleg türelmetlenül várhatják.

A maradék barna férfi elégedett angol öntudattal bámul utána.

-         Zseniális koponya! – biggyeszti le a száját bólogatva.

-         Ismeri? – faggatom bizonytalanul.

-         Őt mindenki ismeri Angliában! – pillant rám. – Adrian Newey, a Forma 1 Einsteine.  Ön talán nem ismerte fel?

Mit mondhatnék, hogy még magamat sem? Válasz helyett inkább nyelek egy nagyot, és zavartan megrázom a palackban kuksoló mókust. Dühödten az oldalára püföl párat az ép kezével. Ettől észhez kapok. Mért is rázogatom szegényt? 

-         Maga ismer engem? – szegezem a furcsán mustrálgató férfinak a kérdést.

-         Nem…miből gondolja?

-         Mert Saranak szólított…

-         Ja igen! – kap a fejéhez. - Ön nyilván nem emlékszik az én arcomra, hiszen csak egy vagyok a sok vendég közül. Önöknél szoktam kávézni a Sweet Cofeba, és számtalanszor hallottam már ahogy Saranak szólítják. Fantasztikus kávékat készít, imádom a kedves figuráit. Sokszor szinte nincs szívem meginni. Biztosan sokat kellett gyakorolnia, hogy ilyen ötletes kávékat tegyen elénk nap-nap után.

-         Ó, köszönöm, nagyon kedves. – mosolygok megkönnyebbülten, és mivel a munkámat dicséri, azonnal a szívembe zárom.

A válasza tökéletesen kielégítő, végül is rengetegen járnak hozzánk, és valóban vannak törzsvendégek, akik már tudják a nevünket. Némelyüket én is a keresztnevén szólítom, így több a borravaló. Erre Becky tanított.

-         Szeretne feljelentést tenni?

-         Én nem…azt hiszem.

-         A papírjai?

-         Nyújtom az igazolványom.

-         A kocsiéra gondoltam.

-         Nincsenek nálam a papírok, nem tudtam,  hogy hordani kell..

-         Jó lett volna, ha itt vannak, de nem számít. Tudja mit? Most beülünk az autómba és beviszem a munkahelyére. Aztán visszajövök egy tréreller és elszállítjuk a kis Mazdát. Úgy nézem elfolyt a hűtővíz, jobb ha nem használja mert még felrobbanhat a motor.

-         Nonó a neve.

-         Jó, legyen Nonó. – hagyja rám. Talán rájött, hogy csak idegességemben fontoskodok. - Elvitetem a szervizbe, aztán zárás előtt bemegyek egy kávéra, viszem a kulcsot, meg a hisztis mókust, és hazaszállítom önöket. Jó lesz így?

-         Ha nem fáradság önnek….

-         Majd meghív egy extra kávéra.

-         Akár kettőre is! – mosolygok.

Seb…

Hihetetlen módon megkönnyebbülök, ahogy kijutunk a kórház épületéből. Akár futva is haza mennék, most hogy túl vagyunk a nehezén. Módfelett kínos beszélgetés volt, hiába mutatott akkora empátiát a doki, akkor is kellemetlen volt bizonygatnom, hogy nem csináltam fel a barátom kedvesét. Ráadásul mindezt Hanna előtt. Rápillantok, és a kezéért nyúlok. Neki sem lehetett könnyű.

-         Köszönöm…

-         Mit? – emeli rám fáradtan a pillantását. Most látom csak milyen elgyötört szegény.

-         Hogy mellettem állsz és bízol bennem. Hogy nem rendült meg a bizalmad, pedig a múltban adtam rá néhányszor okot.

-         Talán te igen, - sóhajt, - de Kisu soha! Benne bízom, még akkor is bíznék, ha te mást mondanál, még akkor is, ha mindketten azt állítanátok, hogy a tiéd a kicsi. Nő vagyok, és láttam, ahogy Kimire nézett, és tudom, hogy érez egy asszony, ha ilyen pillantással figyeli a férfit, akivel együtt él. Ő nem olyan!

-         De Kimi miért nem érzi ezt?

-         Érzi! Ha nem így lenne, most nem innen kanyarodnánk ki, hanem kötözésről vinnélek hazafelé. Már ha egyáltalán vinnélek… - teszi hozzá elgondolkozva. – Érzi ő, csak szenved és nem érti, ahogy mi sem, és tudod milyen! Ha baja van, mindig keres valakit akit hibáztathat. Aztán átgondolja, megnyugszik, átjön és megpróbálja jóvátenni…tudom én, elvisz hokizni, és vesz neked egy páholyt.

-         Igen…azt nem mondhatjuk, hogy irigy lenne. Mit gondolsz, - teszem hozzá némi hallgatás után, ahogy kikanyarodtam a főútra, - mi lesz a kicsivel?

-         Szerinted haza viszi? – pillant rám érdeklődve.

-         Szerintem, ha addig nem lesz meg az eredmény, áthozza hozzánk, és a kezembe nyomja.

-         De elkészül addigra….

-         Mire gondoltál Hanna?

-         Hogy nem hagyhatjuk azt a kislány intézetbe kerülni.

-         Nem hinném, hogy Paula ezt tenné.

-         Még nem tudja, hogy nem az unokája, ne feled ő Kimi anyja, és a fiát, aki szenved, és akit mindennél jobban imád és félt, elárulta Kisu. Nem tudhatjuk, hogy reagál az anyai szíve, ha kiderül, hogy nem az ő vérük.

-         Akkor? Mit kéne tennünk?

-         Nem tudom, de nem hagyhatjuk, hogy bedugják valahova, vagy örökbe adják. Ő Kisu gyereke…a barátnőm lánya!

-         Igen…csak nem arra gondolsz…hogy mi?

-         De arra! Mit gondolsz elég érett vagy arra, hogy apuka legyél?

-         He, megleptél… valahogy nem így képzeltem, hogy megtudom, apa leszek!

-         Akkor? – mosolyog boldogan.

-         Hát persze, hogy igen! – ölelem magamhoz vezetés közben. - Hanna te vagy a legjobb dolog az életemben. Olyan jó vagy, hogy meg sem érdemellek. 

                                                         *  *  *

Sziasztok!

Most már úgy néz ki, hogy megmaradok!:) Holnap kórházban leszek, a szívemet vizsgálják, és velem lesz a dilidokim meg a másik szőke is. Nem tudom meddig fog tartani, és azt sem, hogy egyáltalán lesz-e utána kedvem írni. De hétvégén megint jövök, és akkor talán már lesz erőm, hogy elmeséljem mik történtek velem az elmúlt héten. Szeretném leírni, mert nem akarom elfelejteni!

Azt mondják, beteg vagyok. Lehet, ők jobban tudják. Idegkimerülés vagy mi, baj van a fejemmel meg szívritmus zavarom is, de állítólag elmúlik csak átmeneti. Mikor már a lakásom belépőkódja sem jutott eszembe, és csak álldogáltam lent, mert nem tudtam bemenni, én is éreztem, hogy baj van.

Az elmúlt héten véletlenül bedrogoztak és nem voltam tőle kedves, fegyver csövekkel néztem farkasszemet, találkoztam egy nővel, aki ajánlatot tett az életemre. Aztán megtámadott egy rohadék és fojtogatott, a barátom kirángatott a bárból és mindenki nevetett rajtam. Az anyukám elájult, én meg csak messziről nézhettem és nem mehettem oda hozzá, nehogy meglássa a lila csíkokat a nyakamon. Két napig nem láttam őt, és én mindent megígértem, mindenről lemondtam, megesküdtem Istennek, vegyen és vigyen mindent, csak az anyut ne vegye el tőlem.

Elmentem oda ahol a baleset történt velünk. Csináltunk oda egy olyan kis keresztszerűt, olyan emlékezőt vagy mit. Szoktam ott lenni, jó ott üldögélni egyedül, olyankor olyan tiszta gondolataim lesznek. Most nem lettek, az idő meg valahogy nagyon elrepült. A családom azt hiszi haragszom, pedig nem, csak nincs kedvem, semmihez sincs kedvem.

Nagyon kedvesek vagytok, hogy ennyien írtok, sőt új olvasóim is érkeztek, szóval a lehető legjobbkor, mert kicsit elfáradt a lelkem, - a pszichológusom szerint, aki nem érti, honnan vagyok én ilyen erős, - szerintem viszont, szégyenletesen gyenge vagyok!

Köszönöm!

Jó szórakozást!

puszi, Luna

NapiTomi