72. rész - Csalódni kell, hogy boldogok lehessünk...

Sziasztok!

Most hozok egy rövidebb részt, mert néhány napig nem érek rá, és nem tudom, mikor jön a folytatást. Talán hétfőn, de nem biztos..:)
Ezt a részt a vonaton írtam, és amint volt egy kis időm, gyorsan átolvatam és kiteszem. Talán nem maradt benne sok hiba!
Remélem tetszeni fog, nekem felüdülés volt amíg írtam, bár még nem érkeztünk el a vidámabb részekhez, de én már látom a mosolyt az alagút végén!:)
Mindenkinek jó olvasást, és kellemes hétvégét kívánok!

Kimi….

Nincs elég bajom még ez is!

Máskor boldoggá tenne, hogy a családom ennyire mellettem áll, most viszont jobban a terhemre vannak, mint gondolnák. Minden erőmre és önfegyelmemre szükség van, hogy megőrizzem a hidegvérem, és csendben vezessem a kocsit. A többiek talán azt hiszik, a vezetés köt le, de legkevésbé figyelek most az útra, csak rutinból vezetek. Ha kitennének egy új táblát, minden bizonnyal figyelmen kívül hagynám.

Gondolataim csaponganak, teljesen össze vagyok zavarodva.

Ramiék úgy döntöttek hátra hagyják a gyerekeket Kristii szüleinél, és anyuval együtt felkerekednek, hogy meglátogassák a régen látott unokahúgukat.

-    A kis hős, a harcost…látszik, hogy az apjára üt, nem mindennapi akaratereje van. Pont olyan konok, mint te, és szerencsénkre nagyon élni akar. - nevet rám Rami. - Ha te a fejedbe vettél valamit öcskös, akkor is végig vitted az akaratodat, ha a végére vér folyt, akkor is! – bólint nyomatékul. - Átkozottul konok voltál.

-    Ez így igaz! – sóhajtoz anyu. – Örülök, hogy végre jó híreket kaptunk, már alig várom, hogy lássam az unokám és beszélhessek Lotteval. Nagyszerű asszony, én meg ilyen hosszú időre magára hagytam.

-    Igen, persze… - mormogok a számat harapdálva.

Most mégis mi a faszt kéne mondanom? Fogalmam sincs! Nem akarok megint elhamarkodottan ostoba forrófejűként belerohanni valamibe, mint Hannánál. Az elmúlt napok eseményeiből az egyetlen amit sajnálok, az Hanna. Talán nem kellett volna így rájuk törnöm. Inkább vártam volna meg valahol a kis pöcsöt, és vágtam volna párszor álon. Ha meg visszaüt, legalább lett volna alkalmunk alaposan megfizetni a másiknak mindenért.

Rászorítok a kormányra dühömben. Miért is nem vágtam inkább szájba a németet? Miért Hannát bántottam? Nem futok még egy ilyenbe bele, inkább lenyelem a nyelvem, ha másként nem megy, de nem árulom el egyelőre anyunak, hogy a világon semmi köze sincs ahhoz a gyerekhez, akiért úgy aggódik.

Se neki, se nekem…sóhajtok. Nem az én lányom…nem az én vérem…dübörög az agyamban. Most mindjárt beérünk a kórházba a lelkes Lottehoz, és nekem jó képet kell vágnom a boldogságukhoz.

Napok óta azon gondolkodom, mit kellene tennem, de fogalmam sincs. Mi legyen ezzel a gyerekkel? Ha valóban Vettel gyereke nem nevelhetem fel én…talán nem is hagyná. Akármennyire is haragszom rá, nem tudom elképzelni, hogy olya gyáva érzéketlen szar lenne, hogy hagyná az egyetlen gyerekét mellettem, az én szeszélyeimnek kiszolgáltatva. Biztos, hogy nem tenné, inkább haza vinné, Heikkének. Nyilván Norberték eleinte nem lennének boldogok, de mégis csak az unokájuk, és ismerem őket annyira, tudom milyen remek emberek, hamar megenyhülnének és imádnák azt a kislányt.

Ha kéri, ha eljön érte, oda kell neki adni. Akkor már nyugodtan elmondhatom, nem számít, nem lesz ott az a kék szemű apró emberke, aki már most meghódította anyám szívét. Ha Vettel elvállalná, mindenkinek könnyebb lenne, és a gyerek is oda kerülne végül, ahol a helye van.

De mi lesz, ha nem kell a németnek? Mi a faszomat kezdek ezzel a kislánnyal, ha nem akarja magához venni, ha inkább éli tovább az életét Hannával, vagy éppen Hanna nélkül, morfondírozok.

-    Kimiii!

-    He? – kapom fel a fejem a nevem hallatára.

-    De nagyon elgondolkoztál, - mosolyog Kristii a visszapillantóból, - azt kérdeztem, hogy gondolkoztál már azon mi lesz a kis Kikivel, ha kiadják?

-    Nem…egyelőre még nincs szó ilyesmiről. Még egy ideig bent kell maradjon, hiszen az inkubátorból se vették ki.

-    Jó, de azért nem ártana elgondolkoznod a jövőtökön. Egy ilyen picivel nem lesz egyszerű, nagyon megváltozik az életed.

-    Nem tudom Krisztii, de hagyjuk még ezt. Majd ha eljön az ideje összeülünk és megbeszéljük. Előbb csak kerüljön ki az inkubátorból. – sóhajtok és szeretném kidugni az ablakon a fejem, csak ne zaklasson már az idegesítő kérdéseivel.

Tudom, hogy jót akar, de most pont erre van a legkevésbé szükségem, hogy itt ömlengjek nekik, mennyire várom már, hogy hazavihessem. Az igazságot nem mondhatom meg, hogy eszem ágában sincs felnevelni a más gyerekét, hazudozni meg nem fogok.

Szerencsére ejtik a témát. Talán azt gondolják Kisu miatt vagyok ilyen mogorva és lehangolt. Mondjuk van is benne valami, csak nem úgy ahogy ők gondolják. Egy dologban vagyok csak teljesen biztos. Soha többet nem kezdek komolyan nővel. Úgy tűnik, engem nem lehet önmagamért szeretni csak a pénzemért, meg a társadalmi helyzetemért. Többet se egy önjelölt modellt, se színésznőcskét nem veszek a hátamra, hogy mellettem szárnyra kapjon, aztán jól leszarjon. Mind csak utazgatni akar mellettem és bekerülni az elitbe. Kisu volt az utolsó lehetőség a normális családra. Azt hittem ő majd igazi feleség lesz meg anya. Hát tévedtem és erre alaposan rábasztam. Ha nő kell, majd találok valahol mindig helyben, szigorúan üzleti alapon, minden érzelem nélkül, azt majd ezentúl a családomra meg a barátaimra árasztom, azokba legalább nem csalódok. Már amelyikben nem. – grimaszolok.

-    Menjetek csak előre, azonnal megyek. – fordulok hátra anyuhoz miután beparkoltam az udvarra. – Kaptam pár fontos hívást, gyorsan lebeszélem, aztán megyek én is. – küldöm őket előre a telefonomat babrálva.

Megvárom, míg eltűnnek az ajtóban, előveszek egy cigit, és végre mélyen leszívom a füstöt, hogy megnyugtasson. Ha ez a nap végre véget ér, alaposan leiszom magam. Akkor legalább alszom végre egy jót úgy, mint azelőtt, mikor átöleltem, és ő engedelmesen hozzám bújt, és addig cirógatta a tarkóm meg a hajam, amíg elaludtam. Milyen jó volt, úgy aludni, átölelve érezni, hogy ott van a karjaimban, a kicsi meg néha akkorát rúgott, hogy én is megéreztem. Akkor még úgy hittem ott van az akiben majd tovább élek! Milyen jókat tudtam akkoriban aludni…mostanában csak vergődök félig éberen, félig álomban és kegyetlen rémképek üldöznek. Minden éjjel vele álmodom. Azzal a véres torzóval, ami maradt belőle, azt ölelem szerelmesen, aztán felébredek, és mikor felé fordulok, hogy megcsókoljam, egy arcnélküli torzóba ütközöm. Leizzadva ébredek minden kibaszott reggel, és nem tudom meddig fog ez még tartani. Talán beszélnem kellene valakivel, de más se hiányzik, minthogy egy pszichológus kutakodjon az agyamban. Pedig valamit tennem kell, mert ebbe lassan beleőrülök.

-    Üdvözlöm Mr. Raikkönen. Nahát, milyen szerencse hogy itt futunk össze! – köszönt lelkesen a főnővér. Ugyan mi szerencse van ebben a szerencsétlen napban, morfondírozok és köszönést morzsolok el a fogaim közt.

-    Jöjjön csak velem uram. – lelkesedik tovább és nem hajlandó észrevenni a fanyar arckifejezésem. – nagyszerű hírem van.

Kényszeredetten lépegetek mögötte, együtt mosunk kezet, húzzuk fel a hülye zacskót a lábunkra. Bent már anyuék és egy nővér állnak sorfalat, és akkora a mosolyuk, hogy ha jobb kedvem lenne, azon morfondíroznék, vajon hol szippantottak egy kis kéjgázt, és engem miért hagytak ki belőle. Ráadásnak még Lotte is csatlakozott az előttem vigyorgókhoz. Megpróbálok visszamosolyogni, szerintem egy acsarkodó farkas falkát is sikerülne ezzel a vicsorral megfutamodásra kényszerítenem.

A nő lelkesen az inkubátorhoz siet és meglepett tekintetünktől kisérve kiemeli a kislányt az inkubátorból. Aprócska, de már formálódik. Már nem lógnak rajta drótok, csak egy orrszondája van, azon keresztül táplálják. Nem sír, csak pihenget a karjaiban és tekinget körbe a helyiségbe, mintha szemrevételezne minket,  és próbálná eldönteni kinél lenne a legjobb dolga.

Hát nem nálam, azt hiszem…

-      Kinek adhatom? – mosolyog a nővér.

Keresztbe fonom a karom nekem aztán nem.

Csak bámulok anyura rezzenéstelenül. Nem mozdulok, nem teszek semmit, pedig szeretnék az arcába kiabálni, hogy menj haza. Nincs értelme már semminek. Ez a gyerek nem az enyém, nem a mi vérünk.

Mégsem mozdulok, nem visz rá a lélek. Ahogy anyu elgyötört arcában nézek, valami megbénítja a torkom. Nem mondhatom el neki, nem rombolhatom le az a képet, azokat az emlékeket, amiket felállított arról a mosolygós lányról, akiről azt hiszi tisztább volt, mint a frissen hullott hó.

Nem tehetem. Inkább hagyom, hogy haragudjon, hogy bennem csalódjon újra, hiszen ebben már nagy gyakorlata van.

Végül a zavart csendet Kristii töri meg.

-      Nekem… - leheli és megmozdul. A nővér zavartan teszi a karjába.

-      Kimi… - fordul felém.

-      Nem! – csattanok és elhárító mozdulatot teszek. – Soha!

-      Kimi… - próbálkozik újra.

-      Majd akkor szólj, ha az anyját adod vissza. Azt, aki szeretett. Addig engem semmi nem érdekel ezen a kibaszott világon.

-      Kimi Kriszti meghal…

-      Nem akarom hallani! Ki ne mond előttem többet a nevét! – vágok közbe durván. A falnak tántorodok és kirohanok.

-      Hagyd! – hallom Rami hangját. – Még idő kell neki.

-      De mennyi? – sír anyám hangja panaszosan.

-      Annyi amennyi….és mi kivárjuk!

Kirohanok, de nem megyek sehova, csak a falnak támaszkodva lehunyt szemmel, hatalmasakat lélegezve igyekszem visszanyerni a hidegvéremet.

Nem akarom anyut elszomorítani, nem tudom, mit tegyek. Mi lesz ezzel a gyerekkel, ha elmondom nekik, hogy nem az enyém, hogy semmi közöm hozzá? És mi lesz velem azután? Hogy nézek a szemükbe, hogy viselem el a sajnálkozó tekintetüket? Megint rábasztam! Megint….

-      Anya…meg kellene beszélnünk néhány dolgot ér utol Krisztii hangja.

-      Mondjad lányom… - sóhajt hosszan.

-      Kikiről van szó….

-      Igen?

-      Ha gondolod, én….mi szívesen magunkhoz vesszük átmenetileg.

-      Mi?

-      Tudom, hogy te akarod a gondját viselni, de ő még egy újszülött. Koraszülött és nagyon pici. Éjjel is etetni kell majd, és virrasztani mellette, ha bömböl. Nem akarom, hogy kimerülj, és neked is valami bajod essen. Kimi meg, még ha akarná, se lenne képes ellátni ezt a csöppséget.

-      Beszéltél erről Kiminek is?

-      Dehogy! Tudom milyen érzékeny. Azonnal elvinné a kicsit valamelyik vidéki házába, és felvenne mellé néhány dajkát.

-      Akkor jó! Ne is említsd neki, mert beleőrülnék  ha most még őket is elveszíteném.

-      De így se lesz jó anya….

-      Kedves tőled Krisztii hogy aggódsz értem és gondoznád a sógorod gyermekét, de nem terhelhetlek még ennél is jobban le téged. Neked ott a két fiú és Rami is. Így is folyton morgolódik, hogy nem törődsz vele…

-      Jaj anya, azt csak úgy mondja. Ramival megbeszéltük ezt…hiszen mindannyian tudjuk, hogy Kiminek köszönhetjük az anyagi biztonságunkat és a gondtalan életünket. Az ő pénzén hoztuk létre a cégünket. Ki tudja hol lennénk, és mit dolgoznánk, ha ő nem lenne ilyen. Szívesen segítünk, legalább egyszer mi is a hasznára lehetünk. A fiaimnak mindent megad. Elkényezteti őket, ha csak kiejtenek valamit a szájukon, már megkapják. Az a minimum, hogy segítek a kislányát gondozni, legalább az első hetekben, ha majd kiadják.

-      Hát jó….majd akkor visszatérünk rá. Rendben lesz így lányom? Sajnos egyelőre, még nagyon távolinak tűnik az az időpont.

-      Rendben anya.

-      Kedves tőled, hogy befogadnád és gondoznád. Azt gondolom később Lotte is segíthetne nekik, Kimi közelében sokkal jobb helye lesz az unokámnak. Szükségük van egymásra. És Lottenak is a kicsire. Tudod, szegény asszony említette nekem, hogy neki is volt egy lánya, de elveszítette egy rémes balesetben.

-      Milyen balesetben? – szörnyülködik Kristii.

-      Nem tudom pontosan. Nem akart róla beszélni látszik, hogy még mindig nagyon fájdalmas neki, ezért nem akartam faggatni.

-      Én azt hittem ő egy apáca.

-      Talán a baleset után csatlakozott a templom közösségéhez, nem tudom, az unokámnak sokat tud majd mesélni az édesanyjáról, mert nála meg az atyánál jobban senki sem ismerte a mi Krisztinket.

-      Nála akarod hagyni anya?

-      Nem örökre, de egyelőre igen…ha majd Kimi megenyhül és rátalál a szülői szeretet meg gondoskodás úgy is elhozza ide hozzánk. Akkor legalább a fiamat is visszakapom.

Sóhajtva lököm el magam a faltól és határozott léptekkel megyek az orvosi szoba felé. Mire odaérek sikerült teljesen normalizálnom a légzésem. Senki a világon nem láthatná, mekkora vihar dúl bennem. Szenvtelen arccal kopogok. Már várnak, hiszen megbeszéltük. Az ajtó azonnal feltárul.

-      Mr. Raikkönen! Üdvözlöm!

-      Az eredményért jöttem…

-      Igen kérem, jöjjön be. Elmagyarázom önnek… Sajnálom, hogy így alakult.

Nem jobban, mint én….

Sara….

Anélkül, hogy megfordulnék, a hátamban érzem a pillantását. Jack elhozott idáig, de innen már egyedül kell boldogulnom!

Visszanézek és sután belekalimpálok a levegőbe. Ahogy gyámoltalanul felém int, elmosolyodom. Már ennyi is elég volt tőle, hogy jobban érezzem magam.

Ma van a vizsgám! Nem a legjobb nap erre, nem a legmegfelelőbb érzelmi, és lelki állapotban indulok új életem, második legnagyobb megmérettetésére. Az első az állásom volt, és kezd olybá tűnni a dolog, hogy azt elbuktam. Remélem a vezetés jobban sikerül, bár még mindig remeg kezem-lábam.

Nem akarok rá gondolni, nem eshetek ki a koncentrációból, mégis összerázkódom, ahogy visszaidézem az undorító lihegését a fülembe.

A helyzet kezd tarthatatlanná válni, de szükségem van erre az állásra. Nincs tapasztalatom, semmim, még múltam sincs, ugyan ki venne így fel? Egy gyorstalpalós iskolával félkegyelműeknek, gyakorlatilag nulla az esélyem egy új munkahelyre, legalább is pincérnőként. Máshoz meg még úgy sem értek.

-      Senki se hinne neked! - nevetett gúnyosan a fenyegetőzésemre. - Az én szavam lenen a tied ellen. Az én tiszteletreméltó, segítőkész szavam egy őrültével szemben, aki még a saját nevét se tudja. Ugyan ki hinne neked? Ha sokat ugrálsz inkább én jelentelek fel, vagy szólok a felügyelődnek, hogy nem tudlak tovább alkalmazni, mert zaklatsz.

-      Nem a felügyelőm, a kapcsolattartóm. Én nem börtönből jöttem.

-      De oda kerülhetsz könnyen, ha nem teszel a kedvemre. – suttogta kéjesen összehúzott szemekkel és durván a mellembe markolt.

Ösztönösen törlök végig a számon. Már ezerszer megmostam, de még mindig érzem a nyálát rajta. Összenyalt, mikor elrántottam a fejem, meg akart csókolni! Undorodom tőle, és holnap be kell mennem fapofával, köszönni neki, és úgy tenni mintha semmi se történt volna.

Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Most, hogy végre kezdene egyenesbe jönni ez a maradék életem, ez történik. Miért pont engem kellett kiszúrjon magának? Miért nem Backyvel kezd? Ő sokkal szebb nálam, igazi szépség, és biztos vagyok benne, hogy tudná, mit tegyen ilyen esetben. Miért én?

-      Ugyan ki hinne neked? Nincs senkid, egy senki vagy, gyakorlatilag nem is létezel, csak egy szám vagy egy aktában. Inkább örülj, hogy észrevettelek. Felmelegíthetem a hideg, magányos éjszakáidat.

Hát ez a válsz rá! Azért én, mert magányos vagyok.

Mi lenne, ha elmondanám Jacknak? Mi lenne, ha tanácsot kérnék tőle?

Talán meg kellene tennem, végtére is ez nem az én szégyenem. Én nem adtam okot arra, hogy így viselkedjen velem. Talán Jack tud tanácsot adni, hogy mit tehetnék, ő sokkal idősebb és tapasztaltabb nálam. Ha csak teheti, segíteni próbál, ide is elhozott!

Ha most jól vezetek, átengednek, és akkor keresek valami olcsó kis autót, talán kapok részletre valahol…

Ha jól vezetek, átengednek, és akkor sokkal könnyebb lesz. Több időm jut rád kicsim, többet lehetek melletted. Jó lenne egy kocsi….

A szemerkélő esőben egy pillanatra megállok, és szembefordulok a megállóból bámuló szőke férfira. Várj velem, hirdeti a felirat.

-      Most nem, - sóhajtok halkan, - dolgom van! Inkább te segíts, szoríts nekem, te pilóta! Neked biztos nem okozna problémát az elkövetkezendő egy órám.

A plakát háta mögött halványan felsejlik egy szivárvány. Mosolyogva figyelem, ez jó jel, biztosan jó jel, indulok tovább határozottan.

Seb….

Már harmadszor sétálok az ablakhoz és bámulok át a szomszédba.

Hiányzik! Pedig nem érdemli meg, semmit se érdemel, ha ilyeneket képes feltételezni rólam, és legfőképp arról a szerencsétlen lányról, aki már meg sem tudja védeni magát.

Kár, hogy mindig minden jó véget ér. Milyen jókat dumáltunk esténként, ha itthon voltam és átmentem hozzájuk. Krisztinek mindig volt rám ideje, és nem csak az, hanem pár kedves szava is. Különösen, ha el voltam keseredve.  Kedves volt, és mulatságos. Egy vadóc, vicces lány, az állandó takarítási meg főzésmániájával. Imádtam a sütijeit…és őt magát is. Annyira hiányoznak, nincs ez így jól. Most azt kellene figyelnem, ahogy az a hibbant finn, fel és alá járkál kétségbeesett arccal, talán napszemüvegben amilyen ididóta, és próbálja elaltatni az ordítozó kislányát. És sikerülne is neki, mert a rezzenéstelen arc mellett, végtelen türelem is van, egészen addig, amíg meg nem unja azt, amit csinál. De nem hinném, hogy valaha is ráunna a kislányára.

Kisu meg a világ legodaadóbb édesanya, és legfigyelmesebb feleség kéne legyen, és nem egy kopott sírban heverő test, már ami egyáltalán megmaradt belőle. Istenem, szorítom össze az öklöm, és a whiskyhez sétálok. Töltök magamnak egy újabb adagot. Ki tudja már hányadikat? Én aztán nem számolom.

Szinte már füstöl a fejem a sok gondolkodástól, mégsem tudok rájönni ki, és miért teszi ezt velünk. Ki műveli ezt az ízléstelen, undorító játékot, és mi a célja vele?

Kikészíteni Kimit? De minek? Ennél jobban már nem lehet! Csak régi önmaga megkeseredett árnyékává lett mostanra. És magányosabb, mint valaha! Nincs ez így jól, de mit tehetnék? Mit?

Nincs válasz a pohár alján sem, hiába bámulom. Nem kapok se válaszokat, se segítséget! Inkább újra megtöltöm.

-      Hát te meg mit művelsz itt a sötétben? – nyúl Hanna a kapcsoló felé.

Megérzem az illatát, még mielőtt meglátnám. Milyen jó is nekem, hogy ő van, milyen szerencsés vagyok, bámulok át újra a szomszédhoz.

-      Hagyd kérlek. – sóhajtok és csak hunyorgok a felcsapó fényben.

-      Seb… - suttog.

Leginkább azt szeretem benne, hogy tele van érzésekkel és empátiával. Nem kell neki magyarázgatnom, még csak rá se pillantok, csak szégyenkezve a poharam aljában lötyögő whiskyre bámulok. Anélkül, hogy kérdezne, tudja mi fáj.

Lassan mellém ereszkedik, és akár csak hajdan Kimivel, ha valami baja volt, ülünk csendben egymás mellett. Ahelyett hogy örülnék, a szinte már behozhatatlan előnyömnek, a majdnem biztos világbajnoki címemnek, itt gubbasztok és iszom, mert fáj a lelkem, mert kibaszottul hiányzik az a laza trágárszájú pöcs, aki a kamerák előtt minden elkövet, hogy rezzenéstelen arccal bámuljon az optikába, de a kamerák mögött a legvidámabb, legviccesebb fickó a világon, és nagyon hiányzik. Itt és ott is! Kevés az őszinte ember az F1-ben, és ő az, egyenes szókimondó, igaz barát…volt! Soha nem avatkozik semmibe, nem áll le vitatkozni még azokkal sem, akik a vérét szívják.

Nem panaszkodott, csak tette a dolgát, és segített a maga módján. Néha csak egy odalökött szóval, jelezte, hogy ő abban a kanyarban ezt tenné, és ezekből az elejtett mormogásokból, rengeteget profitálhattam.  Most pedig azt hiszi, hogy elszerettem a nőt, aki végre kihozta a napfényre, felolvasztotta a jégszívét. Azt hiszi, hogy elárultuk őt, pedig egyikünk se bűnös. Egyedül van, és az egyetlen érzés, ami a szívében van, az a gyűlölet. Minket gyűlöl…és ami a legrosszabb, hogy megértem őt. Én is ezt tenném, én sem látnék tisztán ennyi tragédia után. Szinte már keresi, hogy szenvedhessen, és valakit még hibáztathasson a tönkre ment életéért.

-      Nem tudom mi történhetett, egyszerűen felfoghatatlan a számomra az, hogy nem ő az apja a kis Kikinek. Talán elrontották azt a kurva tesztet. – mondom ki hangosan a gondolataimat, anélkül hogy észrevenném.

-      Ez nem megoldás ne kövesd te őt, inkább segíts neki.

-      Hogyan Hanna. Mond meg, hogy segíthetnék neki.

-      Csináltasd meg te is, az a tesztet.

-      Nem hiszel nekem? – meredek rá.

-      Én hiszek, különben nem lennék most melletted, de az ő helyében, talán nem tudnék. Segíts neki, a barátod!

-      Te vagy a legjobb dolog az életemben. – nyúlok a kezéért.

-      Azt ajánlom is. – hajtja a fejét fáradtan a vállamra.

          

                                                                *  *  *

Végül egy NapiTomi - öcsémtől szeretettel:/