71. rész - Jéghegyek vagyunk önmagunk óceánjában..

Sziasztok!

Mielőtt elkezdenétek az új részt olvasni, szeretnék leírni egy számomra nagyon fontos dolgot!

Remélem az elmúlt hetekben nem írtam senkinek valami csacskaságot, sértőt vagy nem oda illőt. Ha megtörtént ezúton is mindenkitől bocsánatot kérek, és mindenkit megkövetek, ne haragudjatok, de értsétek meg, olyan felfokozott idegállapotban voltam, annyira boldog voltam az elmúlt napokban, hogy néha már úgy éreztem el sem vagyok képes viselni ennyi boldogságot.

Néha bejönnek a dolgok, persze aztán mindig jön a kijózanító valóság a hétköznapok problémái és kihívásai, de az elmúlt két hét eddigi életem legcsodásabb napjait adta, és a dilidokim szerint túlságosan tele vagyok érzelmekkel, és ha ezek előtörnek belőlem, elsodrok velük mindent és mindenkit. Szerinte egy kitörni készülő vulkán vagyok, és ha valakit elborítok a tűzforró lávámmal annak vége. A visszafogott, hűvös szűz jegyemet, ilyenkor valószínűleg elnyomja az aszcendensem!:)

Ezért nem járok soha bulikba sem, mert tudom, ha meghallom a zenét, egy idő után vagy rettentően rosszul érzem magam a rám erőltetett merevségtől, vagy elvesztem a fejem és a kontrollt és arra eszmélek, hogy már az asztalok tetején éneklek és táncolok. Aztán mindig megbánom, jobb szeretek a háttérben észrevétlenül meghúzódni, csak a legritkább kirívó esetekben kezdeményezek beszélgetést vagy barátságot, de sosem zavarok el senkit.

De rám a zene úgy hat, mint másokra a kábítószer. Elvesztem a talajt a lábam alól, és a valóságot kizárom, és csak a zene van meg én. Ha énekelek, zongorázom vagy táncolok, akkor minden jó, akkor nincs szomorúság, fájdalom meg halál, se hátbatámadás és gonoszság. Csak az öröm van, valami felszabadult eufória, olyankor mindenkit szeretek, mindenkinek megbocsájtok, nincs helye haragnak a szívemben.

Szóval, ha sok mindent összecsacsogtam, és közben esetleg figyelmetlen vagy tapintatlan voltam valakivel, akkor nagyon sajnálom!

Többet nem lesz ilyen, azt hiszem! Ha meg egyszer mégis, akkor már valószínűleg nem leszek itt….

Ja, igen! Ahogy megígértem! 
Kedves Aniw! Jönnek a részeid!:)

Kimi…

Totálisan kész vagyok a képek láttán. Egyik mocskot veszem a kezembe a másik után. Ők vannak rajtuk, ölelkezve, boldogan smárolnak a távolabbi elmosódott képek meg a lakásban…ez nem lehet igaz! Ebbe beledöglök! Ezeknek tényleg viszonyuk volt! Nem tehették ezt velem, nem lehettek ennyire aljasok!

Totális az összeomlásom! Még a gondolkozásra is képtelen vagyok, de aztán hirtelen bevillan valami, ami még inkább feltépi a fájdalmas sebeket.

A lányom…a lányom nem az enyém?

Lehunyt szemmel markolászom a mellkasom, próbálok levegőt venni, de nem megy, mintha elfelejtettem volna lélegezni. Nem csak az agyam, a tüdőm is lebénult.

Nincs levél a borítékban csak ezek az ocsmány képek. Képtelen vagyok elhinni. Pedig látom, a szemem nem csaphat be, itt van előttem az árulásuk dokumentálva, precíz pontossággal.

A vodka nem csak lehűti az agyam, de gondolkodni is képes vagyok tőle. Ez már nem csak egy geciző szemét levél, ezek itt tények…tények melyekkel szemben nehéz ész érveket felhoznom…

Nem is kell. És ha már itt vannak ezek a remek fotók, adjuk oda a tulajdonosuknak, pattanok fel.

Nem foglalkozom semmivel, szó nélkül hagyom az utánam kiabáló Jennit és átviharzom a szomszédba. Csak úgy, ahogy vagyok, papucsba és rövidnadrágba, nem vesztegetem az időt öltözésre.

Hanna meglepve nyit ajtót, és gondolom, a döbbenete csak növekszik, ahogy szó nélkül elviharzom mellette. Berontok a nappaliba, és a kanapén ücsörgő, meglepett arccal rám tekintő Vettel elé dobom a képeket. Aztán azzal a lendülettel távoznék is, de utánam kiabál.

Nem érdekel a pofája se a mondanivalója. Ugyan mi újat tudna még ezek után nekem előadni?

Beleütközöm a meglepett Hannába. Még mindig csak ácsorog, nem érti, mit rohangászok a nappalijukban.

Ha lenne kedvem belegondolni, én sem!

-    Kimi, mi történt? – néz rám őszinte riadalommal az arcán.

Szegény lány, torpanok meg egy pillanatra. Ez most neked is kemény lesz. Eddig rád nem is gondoltam, meredek az arcába. Ez most fájni fog! Talán nem kellett volna itt előtted....

De igen! Nagyon is kellett! Csak tudja meg, lásson tisztán! Jobb, ha most derül ki, mintha esetleg később, amikor már ő is…neki is gyereke lesz ettől a féregtől…

Mégsem tudok szó nélkül elmenni mellette. A tekintete féltő aggódást sugároz felém. Te is olyan jó vagy! Nem ezt érdemelnéd, hasít a szívembe. Lefékezek.

-    Csak az irántad érzett határtalan tiszteletem gátol meg abban, hogy szétverjem a fejét. – nyögöm rekedten. – Ezt soha ne felejtsd el…és ha szükséged van valamire…valakire, aki meghallgat, tudod hol lakom!

Nem érti. Nem is rám néz, hanem a mögöttem felbukkanó Vettelre mered kikerekedett szemekkel. Ott ér utol, már szinte az ajtóban.

Fura mód nem bűntudatot vagy szégyent, inkább csodálkozást látok a szemeiben, ahogy a képeket nézegeti.

 Már érti mi bajom, mégis csak bámulja azokat az átkozott fotókat kikerekedett szemekkel, elnyílt ajkakkal.

-    Remélem élvezted! Remélem megérte! – fröcsögök indulatosan, szinte felrobbanok a visszafojtott dühömtől.

Nem akarom bántani, pedig a kezemet egyre jobban feszíti az indulat. Meg se akartam szólalni, csak odadobni azt a szemetet és elviharzani innen örökre.

-    Kimi! - kapja el a karom.

-    Ne érj hozzám! – sziszegve rántom el magam remegve az indulattól.

Hátrább lép, fájdalmas grimasszal emeli fel a kezeit, aztán felém tartja, azokat a kibaszott képeket.

-    Nem tudom mi ez, nem tudom ki a faszom csinálta és hogyan, de soha…érted, soha nem volt köztünk semmi. Én soha nem értem így hozzá, és valószínűleg dagadtra verte volna a pofámat, ha megpróbálom. Szerettem őt ez igaz, de csak barátként, és tiszteltem, mert ő egy rendes lány volt, és csak neked volt helyed a szívében.

Soha még csak egy félreérthető mondat, vagy mozdulat sem történt köztünk, és nem miattam, hanem miatta. Nem mondom, hogy részemről nem történhetett volna meg, ha azt látom, hogy ő is csak egy neked a többi közül, ha mással is keversz. Akkor talán bepróbálkoztam volna mikor még nem volt Hanna, és ha pozitívan áll a dologhoz szívfájdalom nélkül megteszem, mert ha mellette mást is tartasz, nem érdemled meg ezt a tiszta lányt. De tudom, hogy az egyetlen volt…és a barátom vagy, és hiszed vagy sem, de szeretem Hannát. Nem úgy, mint Krisztit, hanem szerelemmel.

Szerinted, idehozom és összeismertetem őket, ha ezeket teszem vele? Meghívom magunkhoz ebédre, ha titokban szexelek vele? Hogy néznék akkor Hanna szemébe? Vagy a tiedbe? Hát ilyen szar embernek tartasz engem? Ennyit ér az a híres barátságunk?

Szégyen, hogy egyáltalán az eszedbe jut ilyesmi, még akkor is, ha ezer ilyen ocsmány faszságot küldenek, mert ez itt egy jó minőségű csalás, kétség sem fér hozzá.

-    Mégis ki készítene ilyent? Ki tudhat hónapok óta a kapcsolatunkról, a terhességről és hallgat róla? - csattanok.

-    Nem tudom… - ingatja lemondóan a fejét. - Kimi…tudom, hogy most nagyon nehéz neked és össze vagy zavarodva….

-    …mégis mi a faszomat tudsz te? – meredek rá összeszorított szájjal gyűlölettől eltorzult arccal.

-    …keresel valakit, akit gyűlölhetsz, és rázúdíthatod minden fájdalmadat, mert úgy könnyebb lesz neked. – folytatja zavartalanul. - De ha már kell valaki, akit gyűlölsz, az legyek inkább én, ne Kriszti vagy az, az ártatlan kislány. Gondolom ezek után, neki sincs esélye nálad, igaz? Most már legalább okod van őt gyűlölni.

-    Milyen megható ez az aggodalom az én gyerekemért! Vajon minek tudható be? – horkanok fel.

-    Mert ismerlek és tudom, hogy gondolkozol! Ne büntesd se magad, se a gyereket, tartsd észben, bármennyire is elborult az agyad, hogy ő az egyetlen, ami maradt neked Krisztiből.

Nem hallgatom tovább, kirohanok. A ledöbbent Hanna bámul utánam, tekintetét még sokáig a hátamban érzem.

Hazáig futok, észre se veszem, hogy érek haza, csak arra eszmélek, hogy már a szobámban emelem a számhoz az üveget. Fájdalmas grimasszal kortyolom, a sírás eltorzítja az arcom, a mellkasomat marcangoló fájdalom olyan intenzív, hogy majdnem elejtem az üveget. Rászorítom a tenyerem, és lassan masszírozgatom a szívem, közben rémes hangok kíséretében, szinte harapom a levegőt. Próbálom csillapítani a szívverésem. Mindjárt végem…talán jobb is lenne….

Bárcsak utaztam volna már el. Bárcsak Finnországba lennék, akkor nem kellett volna ezt a szemetet látnom. Bárcsak dögölnék már meg….

Mögöttem nyílik az ajtó.

-    Tűnj innen Jenni! – csattanok fel.

Most képtelen lennék akár csak a látványát is elviselni.

-    Én vagyok…

-    He, hát te meg mi a faszt keresel még itt? – nyögök fel megpördülve. - Valamit elfelejtettél? Talán eszedbe jutott mikor készültek azok az átkozott fotók?

Az egész testem remeg a gyilkos indulattól. Csak egy hajszál választ el attól, hogy nekiugorjak és szétverjem azt a mindig vigyorgó fejét az üveggel.

Íme a mosolygó gyilkos, meredek rá. Lélekgyilkos!

-    Kimi, nem magyarázkodni jöttem. Akár milyen furcsa is neked, de megértelek! Talán én se tudnék tiszta fejjel gondolkozni ilyen fotók láttán. Hanna is ledöbbent. Még mindig a kezében tartja a képeket, és csak bámulja, de ő hisz nekem. Elég volt csak annyit mondanom, hogy ebből semmi sem igaz, csak gondolj rá…Krisztire, hogy milyen volt és utána gondolj bele. Nem esküdözöm, mert értelmetlen, de jobban tiszteltem Krisztit, fontosabb vagy nekem, és jobban szerettem őt annál, hogy ez megtörténhetett volna. És akkor még csak magamról beszéltem.

Kimi…kérlek próbálj meg egy pillanatra gondolkozni. Hát ilyennek ismerted őt? Össze akartad kötni vele az életed! Hát ennyire félreismerted azt a nőt, akivel az életed tervezted leélni?

-    Egyszer már Jennivel is tervbe volt… - suttogom rekedten magam elé meredve.

-    De most Krisztiről beszélünk, a te Kisudról! A lányról, aki szétverte a fejed, az első találkozásotokkor, mert meg akartad érinteni. Én nem tudom, mennyi kapcsolata volt előtted, hány férfi lehetett az életében….ezt neked kell tudni, de nem gondolnám, hogy hosszú volt az a lista.

Összehúzott szemekkel meredek rá. Hangosan szívom be a levegőt, a fogaim közt, hogy lenyugodjak. Összeszorítom a szám, csak legyintek, azt akarom, értsen belőle, és takarodjon már végre a szemem elől. Nem akarok megszólalni, nincs már mit mondanom…

Neki még van!

-    Rendben! – lép közelebb békülékenyen, de a pillantásomtól megtorpan. – Bemegyek veled és megcsináltatom azt a kibaszott DNS tesztet. Tudom, hogy más úgysem győzi meg azt a konok finn fejedet. Hajlandó vagyok bármire, minden vizsgálatra, amit csak akarsz! Nem tudom ki játszik veled és velem is, egy ilyen átkozott őrült játékot, de ezek a képek nem valódiak. Esküszöm neked mindenre, ami szent, a szüleimre, a becsületemre, hogy soha nem nyúltam Krisztihez. Soha nem közeledtem felé úgy, mint férfi egy nőhöz, csak mint barát, a baráthoz, mert az volt, egy nagyszerű barát. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy szeret téged. Már akkor, mikor te még észre se vetted őt. Olyan rajongással beszélt rólad, annyi vágyódással és félelemmel a hangjában….

-    Mennyire kétségbe voltál esve mikor kiderült a katasztrófa. – vágok közbe durván. – Jobban, mint én. Vajon miért? Csak most gondolkozom ezen.

-    Mert a barátom volt…ahogy te is! …Eddig! – fordul ki az ajtón anélkül, hogy köszönne, vagy kezet próbálna nyújtani.

Egy röpke pillanatra megfeledkezem haragról, fájdalomról, ahogy utána bámulok. Most komolyan megharagudott. Még sosem voltunk haragban. Mindig csak siránkozott, én néha faképnél hagytam, de ő még soha.

Nincs joga haragudni! Nekem lenne nem neki, az árulónak…

Sara….

Jack türelmesen várakozik rám az út másik oldalán levő parkírozóban. Néha kifutok egy pillanatra, és felé tekingetve integetek, és ő mindig visszaint vagy villant egyet a lámpájával.

Fura, az ember azt gondolná, elszundikál, vagy ábrándozik, amíg vár rám. Ha valaki a gondolataiba mélyed nem feltétlen vesz észre egy ajtóban idétlenül ugrabugráló pultos lányt. De ő mindig éber. Olyan mintha az érzékei állandóan készenlétben állnának.

Valójában nem is tudom mi a munkája.

Üzletember vagyok, emberekkel foglalkozom válaszolta egykoron a puhatolódzó kérdésemre. Néha én döntök az életükről, tette hozzá mosolyogva.

Mindig elvicceli azokat a kérdéseket, amikre nem akar válaszolni. Én meg nem faggatom, inkább örülök, hogy van nekem. Gondolom valamiféle menedzser, vagy befektetési ügynök lehet. De lehet, hogy csak azért gondolom ezt, mert egyszer ilyen emberek munkájáról néztem a TV-ben egy dokumentumfilmet.

Gyorsan feltörlöm a követ, míg szárad elpakolom a tisztán csillogó poharakat, és kifutok a szeméttel. Váltunk pár szót Backyvel, míg átadja a jattból a részem és rágyújt, aztán integetve indul a kocsijához a parkírozóba. Mindig itt dohányzunk a kukák között, egy kis szünetet lopva zsibbadó lábainknak. Még gyorsan feltöltöm a hűtőt és hozok ki a raktárból zacskós cukrot, meg papír poháralátétet, mert elfogyott, aztán mehetek én is.

Reggel nem mi kezdünk, és azt szeretném, hogy mindent rendben feltöltve adjak át a másik szaknak. Áramtalanítom a gépeket, bekapcsolom a riasztót, és végre bezárom a nehéz vasajtót.

Amíg átsétálok a türelmesen várakozó Jackhoz nagyokat lélegezve szívom be a virágillattól elnehezült levegőt. Itt mellettünk van egy park, és néhány hete teleültették pompázatos virágokkal.

-    Nem tetszik a munkája Sara? – figyeli az arcom Jack.

-    Jaj, dehogy nem! Velem van baj nem a munkával! Tudja, az elmúlt hónapokban sokat lustálkodtam, meg hát nem is tudhatom mi voltam azelőtt. Lehet, hogy tornatanárnő és folyton futkároztam, de az is lehet, hogy restaurátor és csak ücsörögtem egy festmény előtt. Idő kell, hogy megszokják ezt a terhelést a lábaim. A kávédíszítést egyszerűen imádom. Zárás után gyorsan kitakarítok, amíg a kolleganőm stnadol, aztán elosztjuk a borravalót, és már mehetek is. Inkább nem szeretném vezetni ezt a szép autót. – húzódozom, mert látom, hogy kiszáll, és azt akarja, én üljek a kormány mögé.

-    Ne aggódjon rengeteget gyakoroltunk, menni fog, tudom én!

-    Olyan szép ez a kocsi, kár érte! – sóhajtozom. – És mit mond, ha igazoltatnak minket?

-    Nem hinném, hogy leállítanak, ha csak nem csinál egy közlekedési dugót. – mosolyog rám. – Ne aggódjon, majd megbeszélem azzal a rendőrrel, ha megállít. Mindenki volt kezdő, gyakorolni kell! A tárgyak értünk vannak Sara. Azért, hogy megkönnyítsék az életünket, és általuk boldogabbak, elégedettebbek legyünk. Ezek csak tárgyak, pótolhatók.

Nem válaszolok, csak sóhajtozva, megragadom a kormány. Nem mondom el, hogy mi bánt már napok óta. Nem említem meg neki, hogy furcsa érzetem van a főnökömmel kapcsolatban. Hogy egyre gyakrabban elkapom a hosszan rajtam felejtett pillantását, és nem tetszik az, amit olyankor a szemében látok. Fogalmam sincs miért, de iszonyú rossz érzés kerít, hatalmába. A gyomrom összeugrik, és a szívem gyorsabban kezd verni, és valamiért félni kezdek. Lehet, hogy valami fájdalmas emlék lehet mögötte, csak nem tud felszínre törni. Nyilván nincs semmi rossz szándék a hosszan rajtam felejtett tekintete mögött, csak én komplikálok. Mégsem tetszik…

Kicsit rángatózva kanyarodunk ki, de aztán ráérzek a vezetésre, és simán elnavigálom a fekete BMW-t.

-    Miért ilyen szótlan Sara?

-    Nem, semmi, - kapom rá a fejem, - csak elgondolkoztam. Tudja, ilyenkor nem tudok kimenni az én kicsikémhez és hiányzik. Délelőtt vezetek, szükségem van azokra a pótórákra, aztán gyorsan készítek magamnak valami ebédet, és már mennem is kell. Szeretem a délutános szakot, ilyenkor csak ketten vagyunk a kolleganőmmel, a forgalom is jobb, több a borravaló, igaz a rohangászás is, de nem számít. Nagyon szeretnék egy kocsit venni, akkor több időm lenne, nem kellene a közlekedéshez igazítanom magam.

-    Biztos vagyok benne, hogy hamarosan lesz egy ügyes kis autója, ahogy abban is, hogy sikerül az a fránya vizsgája. Csak ne görcsöljön rá, akkor menni fog. Ez csak egy vizsga, nem az élete függ tőle.

-    Mi lenne velem maga nélkül Jack! – pillantok rá, miután beparkírozok a házam elé.

-    Boldog lenne Sara…nagyon boldog, de igyekezni fogok, hogy így is azzá tegyem.

-    Miért mondja ezt? – kapom rá a fejem, mert valahogy rosszat sejtek. Mintha lenne valami fenyegető abban, amit mond.

-    Csak azért, mert ha nem ismerne engem, akkor valószínűleg a régi életét élné, és meggyőződésem, hogy nagyon boldog volt, mert magánt nem lehet nem szeretni Sara.

-    Attól félek, már sosem kapom vissza a régi életem. – sóhajtok. – Ezért igyekeznem kell elfogadni ezt a mostanit, és úgy alakítani, hogy jó legyen. Nem adom fel, keresni fogom a múltamat. Egyszer talán megpillant valaki, ha nem is a családomból, de egy szomszéd, iskolatárs, barát, vagy kolléga…kell hogy legyen valaki. Olyan nincs, hogy valakit senki se ismer! Ha elég kitartó vagyok, tudom, hogy előbb utóbb rábukkanok valakire, egy aprócska nyomra!

-    Úgy lesz Sara, mert maga nagyon kitartó.

-    Hiszen csak ez éltet…az tart életben, hogy hiszek a jövőmben. Ha arra gondolok, hogy talán van valahol egy másik gyermekem, aki most az édesanyja nélkül fekszik le este, és nincs, aki betakarja és megpuszilja, mielőtt felolvassa a kedvenc meséjét, hát a szívem szakad meg.

-    Miért hiszi, hogy van másik gyermeke?

-    Nem tudhatom…csak próbálok valamibe kapaszkodni, hogy legyen értelme a napjaimnak. Tudja, néha rettenetesen félek! Arra gondolok, mi van, ha már elfelejtett a párom! Mi van, ha már talált magának valaki mást, ha már megvigasztalódott, hiszen el kellett, hogy fogadja a tényt, hogy meghaltam, ha egyszer nem keres. Az egyik folyton visszatérő rémálmom az, ha arra gondolok, mi történne, ha egyszer szembe sétálnánk az utcán, és ő jönne egy állapotos nővel, aki már a felesége, és kézen fogva vezetnék a másik gyermekemet? Mi történne akkor, ha ő már lemondott rólam, mást szeret én meg hirtelen felbukkannék? Ha nem szólna, elsétálnék mellettük, meg se ismerném a gyermekemet, és ebbe a gondolatba szinte beleőrülök. Bárki a bolondját járathatná velem, elhitethetné, hogy a férjem, vagy éppen az ellenkezőjét, azt hogy semmi közöm hozzájuk.

-    De miért tenne ilyent? – néz elkomorodva.

-    Mit tudom én? Talán gazdag voltam és most minden megörökölt utánam, vagy egyszerűen az útjába voltam és most még örül is, hogy eltűntem. Boldogan szórja a pénzem, csinos barátnőt tart, és már egyáltalán nem gondol rám, meg a halott kislányára. Lehet, hogy csak érdekből volt velem. Ha jó ember lenne, legalább a kislányát kerestetné. Talán rosszul választottam…nem tudom… - ingatom szomorúan a fejem. – Semmit se tudok! És egyre inkább tartok attól, hogy már soha nem is fogok semmire emlékezni. Kész vége, az eddigi életem egyszerűen kitörlődött az agyamból. Feljön egy teára Jack? – váltok hirtelen témát.

-    Hát már elég késő van és maga fáradt. – szabadkozik.

-    Még sokáig fent leszek, - sóhajtok egy hatalmasat, és rántom meg egyszerre mind a két vállam, mielőtt kikászálódnék a kocsiból, - ha most elaludnék, szörnyű rémálmaim lennének. Inkább fent maradok. Ha feljön, beszélgethetnénk egy kicsit, ha meg nem akkor takarítok vagy olvasok…

-    Rendben van, talán jobb is, ha egy kicsit beszélgetünk még. Szeretném, ha erős lenne, és hinne magában mindenden körülmények között. Ha valaki megcsalná vagy elfelejtené, az nem lenne méltó magához. És a világ nagy, majd megtalálja az igazit, csak nyissa ki a szívét, és engedje közel azt, aki bebocsátást vár. Maga egy nagyszerű lány, egy fantasztikus ember, ezt soha ne feledje Sara. Mindenki csak örülhet, ha megismeri magát, mert felvidítja a napjait és visszaadja az életkedvét, meg a hitét a világba! – nyitja ki a lépcsőházajtót előttem.

-    Ma nagyon költői Jack! – nevetek fel, mert felszabadultam, amiért velem tart, és nem hagy egyedül a borongós gondolataimmal.

-    Nem hinném, hogy erős a költői vénám. – nevet velem.

A lakásban hamar vizet teszek a vízforralóba, és miután ragaszkodik hozzá, hogy segítsen, és ő veszi elő a csészéket. Készítek néhány egyszerű vajas szalámis szendvicset, mert mindketten éhesek vagyunk, hiába is tagadja, gyomra kordulása elárulja.

Éjfél körül jár az idő, mikor indulni készül.  Jó pár órát átbeszélgettünk, teljesen felszabadultam és ellazultam mellette.

-    Most már megyek, alaposan elbeszélgettük az időt. A végén még nem tudja kipihenni magát a vizsgáig.

-    Nagyon jól éreztem magam Jack. Szeretek magával beszélgetni, megnyugtat már a puszta jelenléte is.

-    Soha ne adja fel és soha ne feledje, amit most mondok. Ha van célja Sara, akkor vezet oda egy út is. Találjon rá!

Megölel, sokkal hosszabban és melegebben, mint eddig bármikor.

Mintha búcsúzna, suhan át egy kósza gondolat az agyamon, de fáradtan elhessintem. Az nem lehet, őt nem veszíthetem már el….

Ha nem vagyok ennyire fáradt és feszült, és nem vonják el a gondolataimat azok az ismeretlen mélységből feltörő rettegő pillanatok, sokkal jobban figyelek rá. De nem tettem….

Kimi….

Hivatalosan ez a nyolcadik verseny, de én kihagytam kettőt. Valahogy úgy érzem jobb lett volna, ha inkább indulok azokon is ahelyett, hogy betegre iszom magam egy ilyen nő miatt. De még mindig nem tudom, túrok két kézzel elkeseredetten a hajamba, még mindig képtelen vagyok elhinni, amit láttam, pedig láttam!

Eh, inkább nem izgatom magam, úgy sem jutok előre. Majd meglátom a DNS eredményét, addig meg felesleges agyalni…..

1000 Tó Rallynak nevezik, terelem vissza a gondolataimat erőszakkal a versenyre, és itt valóban rengeteg tavat találni, talán kimegyek egyhez kicsit lazítani a verseny után. Ez egy jó verseny, a leggyorsabb murvás futam, átlagosan úgy 12o kilométert számolhatunk a szakaszokon, de van, hogy 14o feletti sebességgel rugaszkodunk el egy ugratóról, ami nem mindig tesz jót a derekamnak!

Furcsa, hogy eddig a Hungaroring volt a „hazai” pálya, hiszen rengeteg honfitársam zarándokolt el oda a kedvemért, pedig itthon a legnépszerűbb autóssport mindig is a rally lesz.

Most már nem kell Magyarországra menjenek, én jövök helybe. Azt hiszem, soha többet nem teszem abba az országba a lábam…

Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az a két ember, akiket a legközelebb éreztem magamhoz a családomon kívül, így össze fog ellenem, és ilyen aljas módon kijátszanak. Hogy sárba tiporják az érzéseimet.

Krisztit talán még meg is érteném valamilyen szemszögből,..talán sokat volt egyedül, és én sem kedveskedtem túlzottan eleinte….de Vettel! Neki pontosan tudnia kellett milyen rossz érzelmi állapotban voltam, hogy mennyit gyötrődtem azok után, hogy Jenni összefeküdt Anttival. Egyszerre veszítettem el egy barátot és a feleségem. Képtelenség elhinnem, hogy ő is megtette velem ugyan azt. De hát ott vannak azok az átkozott kibaszott fotók…a tenyerembe temetem az arcom, próbálom összeszedni magam, mindjárt jönnek, interjúkat adok, meg kell tennem, hiszen itt a hazám és ezek az emberek olyan lelkesek, megérdemlik.

Most félre kell tennem a személyes problémáimat. Pedig menyivel könnyebb lenne kiállni, és azt mondani, emberek, nektek is van szívetek, gondoljatok bele, most vesztettem el a kedvesemet, aki gyermeket szült nekem a halála után, és most már azt is tudom, hogy a gyerek nem az enyém! Nincs kedvem se az interjúkhoz, se az autogramosztásokhoz, a jópofizós PR programokhoz meg végképp.

Persze nem teszem meg, és arra sincs biztosíték, hogy megértenék, és békén hagynának, megyek be a sátorba rosszkedvűen. Talán még jobban üldöznének az érdekes szaftos részletekért.

Meglebben a függöny, és megjelenik egy mosolygós kamerát cipelő férfi. Sóhajtva rendezem a vonásaim, meg kell tennem….

-    Továbbra is a rally az elsődleges a számodra? – jön az első izgalmas kérdés.

-    Igen! Még mindig a rallyzás van a központban. Jól érzem magam, és úgy gondolom, hogy fejlődöm.

-    Mi az, amit a leginkább megtanultál ebben az évben?

Hogy ne bíz meg senkiben, szeretném válaszolni, de helyette csak hosszan beszívom a levegőt a fogaim között, és egy hosszabb monológba kezdek, csak hogy eltereljem a gondolataimat.

-    Azt, hogy tapasztalatra van szükséged ahhoz, hogy jól menj a rallyban, és nem tudod lerövidíteni az ehhez vezető utat. Meg azt is, hogy pontos itinerre van szükség. Kicsit olyan itt is, mint a Forma 1-ben. A különbséget mindig az utolsó kevéske jelenti, de mindig azt a legnehezebb megtalálni.

-    Több rally szakértő szerint, a tempója nagyon gyors, de még fejlődnie kell az itiner írásában, mert az nagyon fontos és ilyen csekély tapasztalatnál ez a hiányosság természetes.

-    Igen, azt hiszem ez így igaz! - bólintok grimaszolva, közben szememmel Kajt keresem, vagy Markot, hogy mentsenek már ki innen…

-    Mennem kell. – intek a tekintetemet elkapó, és élénken integető Kaj felé.

-    Akkor csak egy utolsót…milyen eredményt vár a verseny végére?

-    Egyszerűen csak megpróbálom befejezni a versenyt. – nevetek fel kesernyésen, mert a megmentésemre érkező Kaj sem ússza meg.

-    És ön, - fordul felé a mikrofonnal, - milyen helyezésben reménykedik?

-    Nos, a legutóbbi versenyünkön hetedikként végeztünk. Hatodikként célba érni, az most jó eredmény volna! – vigyorog önfeláldozóan.

Az itthoni levegő és hangulat néha néhány pillanatra képes feledtetni velem ezt a mostanra már állandóvá váló érzést a gyomromban. Mintha egy követ cipelnék! Minden nap, minden órában várom az ítéletet a jövőmről és az egész elkövetkezendő életemről. Ha nem az én lányom, ha megtörtént…fogalmam sincs, mihez kezdek majd. Hogy mondom el anyunak? Hogy fogadja majd, hogy a gyerek, aki mellett hetek óta dekkol nem is az unokája?

Mit fog mondani Vettelnek?

Igyekszem minden időmet a versenyre fordítani. Itinert írok és olvasok, és tanulmányozom a murva állapotát. Mindent elkövetek, csak gondolkoznom ne kelljen. Az emberek kedvesek, leállítanak minduntalan és autógrammot, közös fotót kérnek.

A mérési pontokon összeverődve kiabálják a nevem és lobogtatják a nemzeti zászlót. Szeretnek és szurkolnak nekem! Igyekszem helytállni és kikapcsolni minden mást a gondolataim közül, csak a futamra koncentrálni. Régebben ez sokkal jobban ment, akármilyen mérges is voltam Jennire, vagy másnapos, ha beültem a kocsiba mindent kint hagytam a cockpiton kívül. Akkor most miért nem megy? Miért kísért ébren és álmomban is annak a mosolygós szemű lánynak a szomorkás arca?

Jó volt találkozni Ramival, Kristiivel és a gyerekekkel. Bár Kristii kicsit furcsa érzéseket vált ki belőlem, nem akarok irigykedni, de mégis csak ott a tüske a szívemben. Ő is Krisztii, a bátyám felesége, gyerekük van, egészségesek, boldogok, és ami a legfontosabb ő él!

Leülök a kinti szauna lépcsőjére és csak messziről figyelem őket, ahogy élik a mindennapi életüket. Kristii felváltva zsörtölődik a gyerekekkel és a bátyámmal, de közben tele a szeme szeretettel.

Az ő világuk érintetlen, boldogok és én nem irigylem ezt, inkább csak fáj….

Justuuék aranyosak igyekeztek mindenben a kedvembe járni, még egy Magnumot is kaptam Titustól. Sokat nőttek az alatt a pár hónap alatt, míg nem találkoztunk. Látom, mennyire igyekeznek elkerülni a Kisu témát, de végül csak belefutunk.

-    Kisu most hol van? – kuporodik mellém Titus.

-    Hiszen te is ott voltál, mikor elbúcsúztattuk, nem? – kérdem, mert nem akaródzik kimondani, hogy lent a földben, a hideg sírban. És nem akaródzik beszélnem sem róla, de nem mutathatom, mekkora vihar dúl a szívemben reggel óta, főleg nem nekik. Higgyék csak azt, hogy az elvesztése miatt szenvedek. Nem szabad tudniuk, hogy minden, amiben eddig hittem hazugság volt. Az egész közös életünk.

-    Tudom, de hát nem úgy van, hogy a jók felszállnak az istenkéhez? Akkor most ő hol van, már ott fent vagy még lent?

Olyan elgyötört arcot vághatok, hogy a bátyám azonnal eltereli őket.

-    Gyertek majd én elmondom, hogy van ez, Kiminek most dolga van. Interjút ad, látjátok, már várják…és megbeszéltük, hogy senki előtt nem beszélünk Kisuról. Ő a mi titkunk marad, igaz fiúk? – terelgeti a gyerekeket.

Azért kíváncsi lennék, miként vágja ki magát ebből a kérdésből.

Én már tudom a választ, az engem érintő kérdésre. Reggel, az utolsó futam előtt telefonált az orvos, és mivel sejtettem, hogy külföldön leszek, felhatalmaztam arra, hogy kibontsa a leletem, és felolvassa nekem a végeredményt.

-    Nos, igen… Mr. Raikkönen az eredmény szerint, a DNS tesztre beküldött minták, nem mutatnak azonosságot….vagyis a DNS teszt alapján nem ön a kislány édesapja…sajnálom!

-    Köszönöm. – nyögtem és bontottam a vonalat.

Nem mutattam semmi jelét annak, hogy épp összeomlott körülöttem az életem, mert már az eligazító terembe voltunk, és jöttek mentek körülöttem az emberek. Mikor Kaj visszaért a kávékkal, semmit se vett észre az arcomon. Csak a szokásos csendes módon iszogattam, és görcsösen igyekezetem semmi érzelmet nem mutatni. Nem ment könnyen. A lelkem zokogva fetrengett a földön és tépkedte a mellkasom, hogy kiszakítsa a szívem a bordáim közül.

Az fáj ennyire, nem ez az átkozott beszélgetés....

Jack…

Mennem kellene, de képtelen vagyok. Csak állok és bámulok a lány után, aki visszaadta a hitemet, megtalálta bennem az embert, és erőt adott az újrakezdéshez. A lány, aki tiszta akár az agya, amiből elvesztek az emlékei, a sarokról visszafordul, félszegen felemeli a kezét, és gyerekesen belekalimpál ujjaival a levegőbe.

Remélem, látom még. Így búcsúzott mintha megérezte volna, hogy utoljára találkoztunk.

Inkább ne akarjon látni, mert ha nem lát, az azt jelenti, minden rendben az életével.

Visszaintek, aztán bátorítóan felemelem neki a hüvelykujjamat, majd meglepődve a saját reakciómtól zavartan körbepislogok. Néhány somolygó ember kerül ki az utcán, hogy sietősen belevesszen a délutáni borús ködben lassan szitáló esőbe.

Jaj még ez is! Nem kéne most esned! Ne nehezítsd meg ennek a lánynak az életét. Vagy tudod mit? Inkább essél, pillantok fel mosolyogva a beborult égre. Ha szakad az eső kevesebb ember mászkál az utakon és kisebb a forgalom is. Legyen csak jó felhőszakadás, hogy sima üres utakon tudjon átlavírozni ez a megszeppent nagyra nőtt gyereklány. Ha az enyém lenne, most ott mennék vele, és cinkosan megszorítanám a kezét. Egy bíztató apapuszival válnék el tőle, és szívdobogva várnám az eredményt.

Persze most is megtehetném, de nem akarom. Már így is túlságosan kötődünk egymáshoz, nem akarom neki még jobban megnehezíteni az elválást.

Szegénykém még nem tudja, de feltehetőleg most látott utoljára az életben. A repülőjegy a zsebemben, vár az újvilág, nincs szándékomban ide visszatérni. Ha mégis megteszem, akkor nagy baj van, de remélhetőleg nem lépek többé a jó öreg Európa földjére.

Drága kicsi Sara, a jó Isten figyeljen rád és a szerencse kísérje továbbra is az utadat. Bár te nem így látod, fogalmad sincs milyen szerencsés vagy. Nem is egyszer, hanem egyszerre kétszer menekültél meg a halál torkából. Előbb én nem tudtalak megöletni, aztán a balesetet úsztad meg. Te igazi szerencselánya, most még el vagy anyátlanodva, és fáj az a rettenetes üresség, amit a fejedben érzel, és az a kín és fájdalom, amit a szívedben. Most még friss az a hant, azon az aprócska kis síron, de idővel majd benövik az idő jótékony virágai, és ha feledést nem is, enyhülést azért hozhatnak a szívednek. Túl leszel majd ezen is. Nagyszerű lány vagy, tele életerővel, optimizmussal és rengeteg pozitív energiával, amit nem koptat meg az emberekbe vetett bizalmad.

Isten veled drága kislányom, isten veled Sara…

Összeszorított pilláim közül kibuggyan egy könnycsepp. Érkezése fájdalmas grimaszba torzítja az arcom, a sírás egyre jobban fojtogat.

Megcsikordulnak a fogaim, ahogy harcolok az érzelmeimmel, kezeimet ökölbe szorítom a farmerom zsebébe.

Nem sírtam azóta….azóta, hogy ott a füstölgő romok közt előbb a kislányom nyöszörgő segélykérő hangja halkult el, aztán kihuny a tudatom. Addigra már minden könnyem elsírtam. Ordítva, vinnyogva üvöltöttem és átkoztam Istent meg embert, amiért mindent elvett, kifosztott és földönfutóvá tett. A boldog, meleg otthon egyetlen pillanat alatt vált füstölgő romhalmazzá, hogy maga alá temessen mindent, ami fontos volt, amiért érdemes volt küzdeni. Magával sodorta az egész életemet.

Azóta nem sírtam. Se a tábori kórházban, mikor magamhoz tértem, se az azonosításkor, mikor lehúzták a koszos, durva szürke pokrócot az én Ejonám aprócska tündér arcáról, se a temetésen, ahol a feleségemet meg se nézhettem, mert csak néhány darabot találtak meg belőle, és azt tették a durva deszkákból összetákolt koporsókba. A szálkák aztán felsértették az arcomat, ahogy szédelegve ráborultam, és végigcsúsztam rajtuk fetrengve a fájdalomtól, mielőtt leengedték őket a földbe….

Nem sírtam, csak álltam, egy botra támaszkodva, fekete gyilkos harag lobogott a tekintetemben, amit aztán átültettem a szívembe, és kegyetlenül végeztem mindenkivel, aki az utamba került.

Nem sírtam, mikor később visszamentem, a helyre ahol eltemettem őket, de nem találtam rájuk, mert a temető helyén, csak hatalmas bombaárkok tátogták felém fekete szájukat.

Nem érzékenyültem el egyetlen könyörgő gazember hallatán, és később se, mikor már pénzért gyilkoltam. Soha! Úgy hittem, nekem már nincsenek könnyeim.

De tévedtem! Most sírok! Könnyezve bámulok egy idegen lány után, aki felébresztette a szívemben dermedten szunnyadó érzéseket, azok közül is a legszentebbet, az apai szeretetet. Szeretlek téged, hívjanak Krisztina Kemenesnek vagy Sara Faradaynak, akkor is szeretlek. Úgy ahogy egy apa képes szeretni a gyermekét, tiszta szívvel….

Ahogy feltekintek könnyes pilláim mögül, elmosolyodom az égen átfutó szivárvány láttán.

Hát itt a jel! Már tudom, hogy rendben lesz, Isten továbbra is vigyáz rá!

                                                              *  *  *

Szóval örülök, hogy néhány hete úgy döntöttem, az elmúlt hetek eseményeit kis csúsztatással fogom leírni, mert elolvastam azokat a bejegyzéseimet, amiket első élményeim hatására tettem, és hát ugyancsak kellett cenzúráznom. Kicsit nyitottabb lettem és leírtam néhány olyan pillanatot és mondatot is, amit úgy utólag úgy ítélek meg, hogy inkább csak kettőnkre tartozik. Sok, váratlan és erős impulzus ért, és néha bizony, kicsit elragadtattam magam.

Akkor íme, a cenzúrázott történet, és egyben felhívás azoknak akik utálják, és elítélik, hogy leírom mik történnek az életemben.

Itt, az utolsó lehetőség, hogy kattintsanak az egérrel és elmenjenek az oldalról, mert az elkövetkezendő sorokban csak boldogságról, meglepetésekről és egy kis luxusról is fogok írni. Nem szeretném az örök elégedetlenkedő/dők idejét rabolni, és türelmét próbára tenni!:)

Szóval, ott hagytam abba az előző résznél, hogy beértünk a célegyenesbe!:) Megvoltak a ruhák, cipők, rendeltünk néhány hidegtálat, és menyasszonyi tortát a várva várt eseményre.

Ím a cipők, ám ezek hamar lekerültek a lábunkról!:)

Úgy terveztük, hogy hazajövünk a szertartás után, és itthon egy szerény kis ünnepséget rendezünk, hiszen este indulni készültünk a meglepetés nászútra.

Apu egy motoros barátjától kölcsönkért egy buszt, iskolásokat szoktak vele szállítani, - hogy mind egyszerre tudjunk utazni.

A házasságkötés nem a mi városunkban lett megszervezve, hanem egy csodás helyen fekvő kis településen, ami egykoron fájdalmas helyet töltött be anyu szívébe, de mi úgy akartuk, hogy engedje el a múltat, és csak erre a mostani szépre emlékezzen.

Az első meglepetés akkor ért, mikor megérkezett a busz, és gyönyörűen fel volt díszítve. Mi akartuk, már össze is volt készítve minden, hogy megyünk, és gyorsan szalagokkal, meg virágfüzérrel körberagasztjuk. De nem kellett, csak a menyasszonyi kocsit, ami a dilidoki autója volt, mert anyut nem akartuk egy terepjáróval vinni az esküvőjére.

A dokinak meg valami világi kocsija van, azért is nevetünk mindig, mikor cseszegeti a barátomat a luxuskocsijaival, mert hát az övé se semmi. A nővérem nemes egyszerűséggel, csak péniszhosszabbítónak nevezi, a doki csak mosolyog, a családból meg többen állítják, hogy semmi szüksége rá.:)

A kocsi egy Aston Martin, ráköltötte minden vagyonát és gyönyörű. Mikor eladta az örökségét Angliában akkor vette pár éve, és mellé egy kis legénylakást.

A fura az, hogy meghirdette, és már meg is vették. Mi meg azt hittük, sose sikerül eladnia, legalább is reális áron. (Most siratja, és átmeneti szállást keres és megörökölte anyu öregecske Opeljét.)

Gyors fotózás után indultunk volna, az utolsó pillanatban beesett a szárnyszegett barátom is, és ekkor egy csomó ember gördült a házunk elé. Egyik motor pöpecebb volt, mint a másik, így vonultunk az esküvő helyszínére, ahol nem is anyuékat nézték, hanem a motorokat fotózták a helyiek, mert azt hitték valami motoros felvonulás van. Ráadásul minden motoros talpig frakkban érkezett, bukósisakban. Majd gyorsan átcserélték a cipőjüket meg a sisakot cilinderre és a kísérő hölgyek is átöltöztek, aztán már jöttek is gratulálni anyunak meg apunak.

A nővérem ment anyuékkal, a doki vezetett, a barátomnak meg a buszban kellett átöltöznie, a jelenlévők nem kis örömére, még meg is tapsolták, ahogy talpig alsóban küzdött a nadrággal meg az inggel. Mondtam, most már elég volt a nyálcsorgatásból, és senki ne merészeljen pénzt dugni az alsónadrágjába – mondhattam, mert nem értette, - szóval elég jó hangulatban érkeztünk meg.

Ott már a nővérem elhajtotta szegény dokit egy csomó üdítőért meg műanyagpoharakért, mert hát nem készültünk népes násznépre, így a lányok első riadalmukban felszolgáltak, én meg rendeztem a csokrokat meg, a barátom szerint, kvalifikációs köröket futottam a teremben teljesen feleslegesen.

Igen, lehet benne valami, már akkor is túlpörögtem.

Kicsit kikerekedett szemekkel néztük a dolgot, a barátom meg, most mi van, akkor vissza Angliába? Mi ez a sok pingvin itt?

Mondtam nem tudom, fogalmam sincs, mi folyik itt. Aztán jött az apu és elmondta, hogy annak idején fogadást tettek, mert ő az örök agglegény a motoros csapatban, és azt mondták neki, ha egyszer megnősül, beöltöznek frakkba. Így kifosztották a kölcsönzőket, sőt az egyik egy színház kelléktárából hozott néhányat, - most nem írnám le honnan!:)

Annyira aranyosak voltak, és elég fura volt, hogy a nászsereg túlöltözte a vőlegényt. A lényeg, hogy anyu meg apu tündökölt a menta ruhában meg ingben, és mi is mellettük a nővéremmel. Az első sorban ültek a többiek, meg még a Lucáék, a barátom a dokival, és a szomszéd bácsiék a dédikével. Mást nem hívtunk, nagyon nekünk nincs is kit, de nem is hiányzott onnan senki!

A ceremónia szép volt, én nem nagyon emlékszem rá, de rendben volt a zene, a beszéd és az aláírásnál is csak egyszer kellett zavaromban megkérdeznem, hogy akkor hova is írjak?

De fel van véve, majd megnézem, ahányszor csak akarom, mert nem nagyon figyeltem, egész idő alatt csak nézelődtem. Az arcokat bámultam. Anyukámét, ahogy átszellemülten mosolygott, és arra gondoltam, bárcsak én is ilyen szép és boldog lennék majd ennyi idősen.

Nem sírt, mi tettük meg helyette, az összes fogadott gyereke még Kakukk is könnyezett, és csak heherésztek zavartan, nagyon meghatódtunk, azt hiszem. 

Apu meg mellettem, kicsit megilletődötten, nagyon zavarban, néha rám pillantott és olyankor mindig megveregette valamiért a hátamat, már aggódtam, hogy a végére olyan színű lesz, mint a ruhám. Aztán néztem a lányokat, meg az öcsémet, a potyogó könnyeivel, a zsepibe burkolódzó dédikét, az izgatott Lucát és őt, az én skandináv félistenemet, aki kicsit meg volt rogyva, de még így is nagyon tündökölt, és rohadtul jól állt neki a menta ing, néha ha a napfény megvilágítja a szemét, szinte ilyen színe van. A bartánőmék is sírtak a sógoromék meg csak mosolyogtak, és mögöttük a cilinderes szakasz meg egyszerűen tökéletes volt. Még fotóst is hoztak, az is volt köztük, apunak nagyon heterogén a baráti köre.:)

Megvolt a szertartás és a gyűrű meg az első csók, és aláírtunk, - itt még ment nekem is, - aztán kis zavar volt a rendszerben, mert úgy terveztük, majd elmegyünk egy étterembe, ami valahol útba esik, és nem egy felkapott hely, mert mégis csak úgy dukál egy esküvőn. Aztán haza és egy szelíd buli keretében útnak indulunk, ahogy ránk esteledik. De nem számoltunk ekkora násznéppel, nem biztos, hogy lesz ennyi hely, hiszen nem foglaltunk, meg hát apu pénztárcája is megrogy egy kicsit, ennyi vendég láttán.

Ekkor következtek a meglepetések. Az egyik pingvin beterelt minket a buszba, és azt mondta, meglepetés!

Elindultunk vissza és megint csak túlmentünk a városunkon.

Visszafelé mi egy kicsivel előbb elindultunk, a barátom vezette az Astont, mert nem akartam egyedül hagyni, nem érti, mit beszélnek a többiek, azt meg nem akartam, hogy tudják, nem beszél csak angolul.

Csak mi voltunk, anyu meg a tesóim és megálltunk a temetőnél. Nem csak anyunak, hanem a nővéremnek, - aki anyu tanúja volt, - meg magamnak is csináltattam egy kis csokrot, és kivittük a temetőbe. Anyu az övét letette, az első férje sírjára, akiről az öcsém kapta a nevét, - ennek volt egy szimbolikus jelentése is, de erről nem írnék, - mi meg elvittük a nagyapáék sírjára a mi csokrunkat. Egészen addig kibírtuk sírás nélkül, de ott kijött rajtam a feszültség és persze bömböltem, de nem csak én, hanem a nővérem is. Jól mutattunk, ahogy két oldalról a barátomon zokogunk, az meg csak pislogott nagyokat, szegény nem nagyon tudott mit kezdeni egyszerre kettőnkkel. Még szerencse volt, hogy persze apu meg a doki nem tudott megülni a fenekén, és helyet cseréltek két hölggyel, és motorral utánunk száguldoztak.

Mikor megérkeztek, anyu bömbölt az öcsém vállán, mi meg a barátomén. Édes látvány lehettünk!:)

Apu gyors leválasztotta anyut, a nővéremet meg a doki, szegény Tomi is eléggé el volt anyátlanodva, de azért igyekezett tartani magát.

A dilidokim úgy érezte itt az ideje, egy gyors analízisnek, miszerint, saját belső viharaimat vívom, állandóan meg akarok felelni mindenkinek, pedig szerinte egyedül csak magamnak kellene!

Már egy ideje hallgatott, és ezt nehezen viseli, szerencsére leintették mielőtt még jobban belemelegedett volna a szónoklatba!

Egy fantasztikus vadászházban kötöttünk ki az erdő közepén. De nem akármilyen kis vadászház volt. Kint medence meg jakuzzi, bent szintén és egy hatalmas nappali és sok szoba. Benti grill, meg kinti is, és kandallók, meg szauna kint és persze egy halastó, meg nem is tudom, akár a mesében. Kiépített terasz, fenyőfák meg másfélék is. Az egyik barát üzemelteti a vadászlakot, amit kiad társaságoknak.

Szóval a barátok titokban megszervezték apu esküvőjét. Volt szakács fogadva meg felszolgáló, és elképesztő ételeket tálaltak fel. Vaddisznót meg őzet és mindenféle vadat. De volt steak is, én nem nagyon vonzódom a vad ételekhez, de a pasik bezzeg…

Vargánya levest ettünk, meg szarvasgombás és áfonyás meg ribizli mártásos vadfogásokat. Hát kell még valami egy skandinávnak?:)

Olyan meseszép volt a környezet, hogy a barátom egy idő után elgondolkozva megjegyezte, olyan mintha otthon lenne, itt minden csodaszép, és ha ki lehet bérelni, egy másik alkalommal szívesen kivenné, hogy ide kitelepüljünk mind, és bulizzunk egyet az erdő közepén, mert itt biztosan senki nem zavarna meg minket, nem kellene lopakodnunk.

Az italok meg…. Az egyik barát a saját főzésű pálinkáiból hozott ízelítőt. A másik a házi sörfőzdéjéből, szóval egyszerűen elképesztő vendéglátásban volt részünk és láttam, hogy apu szeme is bizony bepárásodott ennyi meglepetés és szeretet láttán.

Furcsa ugye? Az ember tudja, vagy inkább sejti és reménykedik abban, hogy jó barátokat választott, de valójában csak akkor jövünk rá, hogy így van, ha valami baj történik, vagy ha búcsúzunk!

Aztán jöttek a tósztok, meg saját zenekar játszott, mert ezek a motoros fiúk még valami fúvóst is összehoztak.

Hát nagy szerencsénk volt, hogy már napokkal előtte összekészültünk, és mi a dédikével mindent becsomagoltunk, mert nem sok időnk maradt a készülődésre. Maradtunk ameddig csak lehetett, mert tényleg remek volt.

A dokival egy kicsit kivontuk magunkat a társaságból és sétáltunk a barátommal a fantasztikus erdőben, meg a tóparton és beszélgettünk. Rengeteg madár volt, és gyönyörűen énekeltek, és még egy őzikét is láttunk, ránk bámult, aztán elfutott. Szegény barátom nem értette miről szól a buli, a nagy sztorikat meg nevetéseket, azt meg azért, hogy végig fordítsuk neki, én nem tudom, a dokitól meg a sógortól meg nem várhattuk el, és jobb is volt, hogy nem nyüzsgött ott a többiek között.

Így is fantasztikus volt, és ez az anyuék napja, nekik kellett jól érezniük magukat. Mi meg elterveztük, hogy kivesszük majd a helyet, és eljövünk ide mind, mert remek lesz, és bőven elférünk!

Aztán este elbúcsúztunk és mindent még egyszer megköszöntünk. Apu mindenkit biztosított arról, hogy ha egyszer újra felkerekednek egy amerikai túrára, szeretettel várjuk őket ott kint, - és ez így is van! Haza mentünk a busszal, szegény sofőrt, aki nem ihatott, felpakolták minden finomsággal, aztán a dédike még adott neki tortát is, mert ugye otthon is volt kaja, amit most már neki kellett egyedül elfogyasztania a szomszéd bácsiékkal, meg a Lucáékkal!:)

Gyorsan elbúcsúztunk otthon a dédikétől is, rábíztuk a Lucáékra, meg a szomszéd bácsiékra és már indultunk is. Igaz hogy magángéppel mentünk, de azért valamennyire igyekeztünk tartani, a kitűzőt határidőket.

Azt már anyuék is tudták akkor, hogy Mauritiusra megyünk, de azt még nem, hogy ott is várja őket egy újabb meglepetés és egy újabb házasságkötés.    

 

Már jó néhány hete kitaláltunk valami szupert a tesómékkal, vagyis valójában a barátom ajánlotta fel a hajóját a nászútjukra, és mondta, hogy oda megyünk vele, ahova akarunk, és onnan jött az ötlet. Arra gondoltam, hogy megtartjuk anyuéknak Mauritiuson is az esküvőjüket és oda küldjük őket, a barátom jachtján nászútra. Már hallottam, az ottani esküvőkről, meg a bárban is vannak lányok, akik jártak már ott. Nincs túl sok látványosság, de ha pihenni akarsz egy csodás tengerparton, akkor tökéletes!

De aztán semmi sem úgy alakult, ahogy elterveztük, persze ez már nálam lassan megszokott. Ugyanis anyu egyetlen kritériumnak sem felelt meg, ami egy Mauritiusi esküvőhöz elengedhetetlen. Mauritiuson nem házasodhat külföldi terhes állampolgár, ha az nem az első házassága, ráadásul, ha már valaki elvált, a szertartás előtt, nőgyógyászati vizsgálattal kell bizonyítsa, hogy nem állapotos. És amúgy is nagyon macerás lett volna megszervezni!

Ekkor úgy tűnt, hogy dugába dől a szépen felépített elképzelésünk és meglepetésünk, de a barátom, vagy inkább valamelyik asszisztense, talált egy ottani nőt, afféle helyi boszorkányt, aki házasságokat celebrál, meg szüléseket vezet le, és a sziget jósnője. Így a szertartás meglesz ugyan, de nem hivatalos, csak afféle szép gesztusként. Nem lesz bejegyezve, olyan mint nálunk a templomi esküvő, ami szép meg minden, de kell mellé egy polgári is. De hát kit érdekel, a hivatalos már megvolt otthon, és az a lényeg!:)

Anyu tökéletes volt. Végig strammul viselte a szertartást és az utat is, pedig több mint 10 órát repültünk, vagyis aludtunk, hogy ott majd frissek legyünk, csak 3 órával járnak előrébb.

Boldog mosollyal az arcán, csillogó szemmel, ahogy apura nézett, látszódott rajta, hogy tökéletesen elégedett az életével, és most végre élvezi minden pillanatát.

És ez így nagyon is jól van!

Megérkeztünk a hajóhoz, aztán suhantunk egyet a tengeren. Hosszan tudnám ecsetelni milyen érzés az, ahogy száguld a hajó a vízen, a hullámzást, ami nem rossz, a levegő az arcodba csap és nincs meleg, se bogár, helyette hihetetlen csend és gyenge morajlás. Éjjel meg, ahogy áll a hajó a hullámok felcsapódnak az oldalához és csobbannak, és egy csomó, fénylő plankton meg hal úszkál a hajó körül. A lemenő, meg a felkelő nap, egy narancsos csíkot fest a vízbe, mintha azon kapaszkodna fel az égre. Égi lajtorja…hebegte anyu is és csak nehezen tudott betelni a látvánnyal.

Ha kiállsz az elejére, kitárod a karod, és valaki hátulról átölel pont úgy,:) és nevettek. A szél az arcodba csap és magával ragadja a hajadat, hiába fontad be, és az arcod a nyakába fúrod, akkor már semmi sem hiányzik a boldogsághoz.

És ilyen mosolygós élőlények jönnek egészen közel a fedélzethez, hogy akár meg is érintheted őket, ha mered…

Közel horgonyoztunk a parthoz, és motorcsónakkal lehetet közlekedni, ami nagyon jó pofa dolog. A víz nagyon sekély és tiszta, és rengeteg benne a korall meg a színes gyönyörű halacskák. A homok pedig fehér, és finom puha!:)

Az esküvő tökéletes volt ott, a hófehér tengerparton a puha homokban, a hátunk mögött a csodás színekben pompázó tenger, a napsugarak csillogtak a habokon, ahogy játszottak a hullámokkal. És ott állt anyu a lenge vékony fehér kis gézruhában, a szőke hajában egy virággal, meg mi mind, fehér bikiniben a fiúk meg fehér halásznadrágban és egy fehér aprócska sátor alatt szétszórt virágok közt, újra kimondták az igen.

Higgyétek el annyira csodálatos volt, hogy nem tudom elmondani. A filmekben látni ilyeneket, de ott nem zúg a tenger, nem kiáltoznak a madarak, és nem érzed a talpad alatt a puha forró homok olvadását, ahogy fúrod magad az apró szemek közé, olyan mintha lisztbe vagy nem is tudom mibe lépkednél. És a szellő, ahogy fúj a tenger felől, és az a rengeteg illatorgia, ami körbe leng, meg a teknősök és apró ugrabugráló halacskák, meg a sekélyesben tolatgáló rákok, szóval soha ilyent még azt hiszem, nem éltem át és talán nem is fogok hasonlót.

Ott álltunk mind, akiket szeretek, és az anyukám esküvőjét tartottuk egy tengerparton és ott van a pocakjában a tesóm. Hát persze hogy sírtam.

Anyunak a barátom, apunak meg a tanítvány dilidoki volt a tanúja, és mikor véget ért láttam, hogy mindenkit megérintett a dolog, hogy a nővérem is csak a mellkasára borult az ő dokijának, és picit elgondolkozott, még akkor is, ha ez nem hivatalos, csak egy szimbolikus kedves gesztus!

És akkor ott álltunk és annyira szép és tökéletes volt minden. Körülöttem azok, akiket szeretek és mindenki boldog és mosolyog, a legszebb dolog a világon!

Ami meglepett, hogy a barátom is ezt érezhette, és őt is elkapta egyfajta gyengeség. És akkor átölelt, és megkérdezte, csak úgy mellékesen mintha az idő felől érdeklődött volna.

Szeretnél te is esküvőt?

Hát mondjátok meg, mit lehet erre mondani? Azt hogy á dehogy? Vagy azt, hogy igen, igen, már alig várom?

Végig néztem mindenen, és arra gondoltam, ugyan ki az a lány, aki nem szeretne 18 évesen férjhez menni, hatalmas pompázatos menyasszonyi ruhában, drága ékszerekkel, és milliókat érő cipőben? Ki ne szeretne ott állni és kimondani, hogy igen, kifutni a templomból a virágszirom eső alatt, és fogadni a rengeteg ember gratulációját, akik miattuk jöttek oda, és közben élvezni, igen még azt is, ahogy irigykednek rá. Mondjuk a Bazilikában fotósok kereszttüzében, beülni egy fehér limuzinba, mert az ő idióta luxus sportkocsijába be se tudnék menyasszonyi ruhában ülni, és leszáguldani a magán gépünkig, hogy elröpítsen minket a jachtjára, hogy élvezzük a szerelmet, miközben a személyzet láthatatlanul kiszolgál minket? Hát hogyne szeretném világgá kürtölni, hogy igen, ő az enyém, és feleségül vett, és gyerekünk születik, és azt ígérte visszavonul, és a tenyerén fog minket hordozni!

Persze, hogy szeretném persze, hogy álmodozom ilyenekről, ahogy szerintem mindenki, és ez talán még csak nem is korfüggő, de végül csak annyit mondtam neki, nagyon szerelemesen az izmos mellkasának dőlve, hogy én téged szeretlek!

Ő meg csak mosolygod egy picit, és azt kérdezte, szerinted én miért veszlek most el?

De nem volt gyűrűnk! Akkor a nő mondta, hogy neki vannak helyi kézműves munkái – mindene volt akár egy kisbazárban.

A sors fintora, hogy otthon a széfben őrzöm a gyűrűt, amit kaptam tőle, ott pedig egy pár eurós helyi állítható bizsu gyűrűt húztunk egymás ujjára. Összefonódó delfineket ábrázolt, a nő szerint a halak a termékenységet segítik, vagy valami ilyesmi. Azt hiszem, azt a bizsu gyűrűt életem végéig őrizni fogom!:)

Szóval helyet cseréltünk a fehér sátor alatt, nekem az öcsém volt a tanúm, - ha már úgy sem törvényes, nem számít, hogy kiskorú, - neki meg a rutinos dilidoki és újra levezette a szertartást a nő. A végén egy furcsa könyvbe bejegyzett minket, kifizettük a szertartás árát, és alá kellett írni a nevünket.
És ő mondta, most már az én nevemet használd, legalább itt. Én meg annyira lefagytam, hogy neki kellett súgnia, hogy van dupla betű a nevében, szóval teljes rövidzárlatom volt.

Persze azt is tudom, hogy ez a tengerparti esküvő nem érvényes sehol, hogy ez nem egy hivatalosan bejegyzett szertartás volt, csak egy olyan jópofa kedveskedés, a szeretet kimutatása, de annak fantasztikus.

A sírdogáló anyunak, arra a kérdésére, hogy de hát miért csináltad ezt a rengeteg mindent,hogy tudjuk mi ezt a rengeteg jót valaha is viszonozni, csak mosolygott és magához ölelt, és annyit mondott, én tartozom neked hálával.

Nagyon eltúloznám, ha azt mondanám, hogy egy csöpögős érzelmes típus, de néha nagyon betalál. Hogy mennyire, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy amíg mindenki koccintott mindenkivel, kaptam egy hirtelen fogadalmat is.

Azt mondta, ilyennek szeret és ne változzam meg, és fogadjam el őt is olyannak amilyen. Itt van velem, mert fontos vagyok neki, semmi és senki mással ne foglalkozzam.

Lehet, hogy így leírva furcsán vagy megmosolyogtatón hangzanak ezek a dolgok, de engem ott valami egészen furcsa hangulatba vitt. Férjhez mentem a férfihoz, aki asszonnyá tett, akinek majdnem szültem egy fiút, és aki valóra váltotta szinte minden álmom. Nagyon el voltam varázsolva.

És akkor következett néhány meglepő dolog.

Az anyakönyvvezető, oda jött hozzám, nyilván a nagy borravalónak köszönhetően, és kifejtette, hogy ő egy helyi sámán, Isten földi helytartója, és amit ő itt a földön összeköt, azt semmi nem választhatja el. Akár van róla papír akár nincs!

Mi mostantól férj és feleség vagyunk Isten és a világ előtt. És én kezdtem egyre zavartabbnak érezni magam.

Nem is tudom, hogy mondjam, de megijedtem!  Váratlanul ért, mert ez nem olyan volt, hogy tudom, na most majd meg fogja kérni a kezem. Mert azt azért lehet sejteni, vagy készülni rá lelkileg, meg az nem is olyan végleges, mint amilyennek egy házasság tűnik nekem. Elképzelhetetlennek tartom, hogy csalódást okozzak annak a férfinak, akit férjemül fogadnék. Szóval, egyszerűen lesokkolt, amit az a nő mondott. És már nem is tudtam, hogy most mi van?

Ha esetleg otthagy engem, és máshoz mennék, akkor bűnt követnék el Isten előtt? Van egyáltalán olyan, hogy felsőbb hatalom? Vagyis mi az, hogy a törtvény nevében? Ki határozza és szabja meg a törvényeket, a mezsgyét, hogy hol a határ jó és rossz, törvényes és törvénytelen, meg játék és valóság között?

Miközben ezen morfondíroztam, egyszer csak a kezemért kapott, elkomorodott kicsit, és azt mondta. Vissza fogod őt kapni, hamarosan gyönyörű kisfiad születik.
Hát annyira meglepődtem, hogy csak bámultam rá, és azt hittem nem értettem jól amit mond, de a barátom mondta, hogy igen, azt mondta. Neki is jólost, de az maradjon az ő titka, no meg anyunak is, hogy megnyugodhat a Tomi, öcsénk lesz!:)
Végül még kapott egy kis motivációs hálapénzt, és mindenkinek elmondta a jövőjét, hát....:)
A barátom meg teljesen rámozdult a témára. Végül viccelődtem, mondtam rendben, de inkább kislányt szeretnék, lehetne Kíra Regina a neve, az passzol az övéhez is. Erre azt mondta, nem bánja, lehet lányunk akár száz is, mindet imádni fogja, de kell egy fiú, és az csak Kevin lehet!
Hát nem tudom okos dolog-e ugyan azt a nevet adni, de ő nagyon ragaszkodott érte, és ha ő valamit a fejébe vesz...de hát még ráérünk ezen agyalni. A sógorom szerint amerikában él egy család, ahol minden gyerek Johny!:)
A sámán meg csak kacarászott és bizonygatta, hogy csak engedjem el a lány neveket, mert az bizony fiú lesz, és hamarabb itt lesz, mint gondolnám!

Nem tudom, hogy mondjam. Az embert néha elviszik az érzelmei. Én teljesen K.O. lettem ettől a jóslástól. Volt picit távolabb a parton felállítva egy szabadtéri bárpult, leültünk oda és Mojitot kezdtünk inni, meg dumáltunk kicsit, de én nehezen jöttem vissza a társasághoz.

Ő meg rápuszilt a vállamra és azt kérdezte, na most te is megijedtél, mire vállalkoztál?

Vállat vontam és megkérdeztem, most berúgunk?

Ő meg, remélem, én mindent megteszek az ügy érdekében.

Végigmértem az általa előszeretettel használt grimasszal, és azt mondtam, azt hittem bátor vagy!

Ő meg, nem kell mindent elhinni a sok nyalizónak!

Ezt a szócsatát ő nyerte!:)

Leült a társaság, jött a sámán is, köszöntőt mondtunk és iszogattunk. Brutál jó Mojitokat kaptunk, végül a barátom megfogta a szájával a poharat és úgy emelte fel és itta meg. Persze egyből mindenki foggal emelt poharat, és röhögtünk közben, mert hol itt, hol ott hangzott fel egy szitokba fulladt nevetés vagy káromkodás.

Fura hogy ezt tette, mert ő nyilván nem látta a Tenkes kapitányát, amit még a papámmal néztem, mert kiskoromban fogyasztottam a betyáros meg indiános könyveket.:)

A végén már a pincér is próbálta és velünk nevetett. Összebarátkoztunk, ő volt Billy, és 24 órában legalább 48 foggal mosolygott a világra!:)

Jó volt kikapcsolódni, és ilyen felhőtlen bohókásan szórakozni. De aztán inkább visszamentünk a hajóra, ott mégis csak magunk voltunk, és hát mégis csak a nászéjszakánkra készültünk. Egy fantasztikus kabin egy csodálatos hajón. Elég sokan voltunk, de anyuéknak meg nekünk, külön szobánk volt, és fel volt díszítve. Na nem virágszirmokkal, mint a lányregényekbe, inkább olyan férfifejjel. Bekészített jéghalmok és pezsgő, meg eper, és persze rengeteg fagyi, amiket aztán ráfolyatott a mellemre, de ez már egy másik történet…:)

Tény, hogy ez a szimbolikus esküvő találékonnyá és felajzottá tette az én skandináv félistenemet, és mondott még valamit, amivel elérte azt, hogy bármit kérhetett volna tőlem, biztos, hogy megteszem.

Azt suttogta, ha még egyszer terhes leszel a karjaimba zárlak, és addig ott tartalak, míg meg nem születik a kicsink, nehogy megint történjen valami.

Úgy tűnik, őt is megérintette, anyu terhessége, mert rövid hallgatás után hozzátette, még sosem féltem annyira, mint akkor mikor végignéztem, hogy meghal a kisfiam, aztán te is a karjaimban, és én nem tudtam semmit tenni, tehetetlen voltam.

Nem tudtam mit mondani rá, azt hittem soha többé nem hallom ezeket a szavakat, hogy csak akkor, mikor eljött részegen és kitárulkozott teljesen, először és utoljára. És nem is bánnám, mert jobb szeretem, ha Mr. Flegma, azt tudom kezelni és legfeljebb elütöm valami poénnal, de mikor ilyen álarc nélküli őszinteségi rohamot kap, az nekem is fáj.

Az ember mindig azt hiszi, ha valami baj éri, hogy ennél már nem jöhet rosszabb az életében, de van néha, hogy sajnos igen, és ha valami jó éri, akkor is, hogy ennél már nem történhet velem szebb, csodásabb. Aztán jön egy nap, vagy egy éjszaka, és mikor a víz tükrében megcsillan a Hold, akkor tudod, hogy most van az, az éjszaka, ami talán soha többé az életedben nem ismétlődik meg….és az sem baj, mert most csak ez számít.

Nem készültünk erre a dologra, és talán azért sikerült ennyire tökéletesnek, mert spontán volt. Csak anyuékra koncentráltam már hetek óta, mert nem volt egyszerű, legalább is nekem ezeket a dolgokat megszervezni, meg utána érdeklődni, hogy ott dolgoztam az irodában, és fax meg e-mailt küldhettem a cég nevében, mint ügyvédi iroda, így azért könnyebb volt, és komolyabban is vettek talán.

Másnap már kötetlenebb volt a program. Szerettem volna néhány helyet megnézni, mert hát nagyon érdekelt a botanikus kert és a hatalmas levelű vízililiomok, de végül nem jutott rá idő. Kimentünk a partra és egy vezető, - akit a helyi sámán küldött nekünk:), - és elvitt minket egy parkba, egy nagyon szép vízeséshez mentünk, ami magasról zúdult le, és valahol a közepe tájékán, állandó szivárványban fürdött. A vízesés közelében volt egy természeti képződmény, amit mi már Izlandon láttunk, és gyönyörű volt, ezért akartam, hogy anyuék is lássák. Itt egy kép, hétszín földnek nevezik és nagyon szép.

De utána inkább állatokban gondolkoztunk, végül is volt velünk egy állatorvos is, és köztudottan mind szeretjük az állatokat.:)

A vezető, elvitt minket egy parkba, ahol szabadon mászkáltak az oroszlánok, tigrisek és gepárdok. Mi meg ott sétálgathattunk köztük, és csak egy botot adtak a kezünkbe, persze azért jöttek velünk ottani gondozók, de akkor is nagyon idegborzoló bátorságpróba volt, és a sógoromat meg élmény volt figyelni, ahogy imádta ezeket a csúcsragadozókat. Megsimogattam az állatok királyát, hát…órákat tudnék ezekről a percekről beszélni! A lényeg, hogy simogattam egy tigris és egy gepárdot is, mert ezt mindenképp akartam! Igazából egy leopárdot szeretnék egyszer megérinteni, mert az nekem a minden, de sajnos, vagy inkább szerencsére, nem volt. így maradt a tigris, amiket egy Buddhista kolostorban, Nepálban nevelnek szerzetesek és ezt egy számomra kedves ember egyszer személyesen meg is tapasztalta, ezért kellett nekem is megérintenem egyet közülük! Egy tigrisnek akkora mancsa van, mint nekem a fél arcom! Hihetetlen élmény volt!

Aztán teknősöket etettünk, és hiszitek vagy sem, de ezek után betojtam egy óriásteknőstől!

Meg akartam keresni a farkincáját és gondoltam meghúzom egy kicsit.  Hogy az mekkorára ki tudja nyújtani a nyakát! Kikérte magának az atrocitást, pedig rá is lehetet ülni. Felmorrant valami rémes hangon, és dühösen hátratekerte rám a fejét, akár egy zsiráf, és gyors volt akár egy gepárd. Úgy meglepődtem, hogy fenékre estem. Persze, hogy mindenki kinevetett, azok után, hogy ráhajtottam a fejem egy olyan csíkos bundás oldalára, akinek két kézzel emeltem meg egy mancsát, frászt kaptam egy teknőstől!:)

Nézzétek, hát nem riasztó szemből! Akár egy cigiző kalóz!

A nagy ijedtségre természetesen inni kellett egy Mojitot, na meg a röhögést megemészteni, mert hát mindenki látta.

A parton mentem az ismerős Billyhez, ők meg Jet skiztek és vízisíztek, anyuék meg visszamentek a hajóra, hogy „lepihenjen”, olyan jó volt látni milyen nagy a szerelem!:)

Én meg csak ücsörögtem ottfelejtve, a kedves mixer 48 fogas mosollyal meg csak töltögette nekem a Mojitokat. Aztán már csicsergett is Billy, és roppant barátságos volt. Horror sztorikat mesélt a vérengző emberevő teknősökről!:) Egy idő után aztán befutott skandináv lankák, vérben forgó szemű Otellója, mert eszébe jutott, hogy a parton felejtett, és morcosan elhessintette az én Billymet. Én meg kecsesen felálltam a bárszékről és zsutty, a popsimra tottyantam, immár másodszor. Egyszerűen nem bírtak el a lábaim, pedig amúgy tök észnél voltam. Mindjárt jókedve lett, és kioktatott, hogy ez nem olyan Mojito ám, mint amit otthon iszogatsz, na mi lesz, most vegyelek fel?

Nem akartam, hogy cipeljen inkább megpróbáltam felkászálódni, de nagyon-nagyon hosszúnak találtam az utat a motorcsónakig, és még sokkal bonyolultabbnak bemászni a hajóra.

Két szexuális töltetű kalandom is volt a farkakkal. Az egyik ugye a vérteknőssel, de a másik…:)

Elszundítottam a koktéloktól, és így lemaradtam a titkos szövetségi gyűlésről, hogy este férfias kan buli lesz a hajó elején a jakuzzinál. Én meg megébredtem egyedül, a kis kabinkánkban, gondoltam kikukkantok mi a helyzet kint? Felmegyek, és oldalt előre lopakodtam a jakuzzihoz, aztán mindjárt gyökeret is vert a lábam, és csak bámultam kifelé a fejemből, erős lépéshátrányba kerülve, visszasüllyedtem a Mojitoval telített állapotomba. Azt gondoltam delirálok. Ugyanis néhány meztelen pasit láttam, a nappali világítású holdfényben, amint füles poharakat kötöttek a derekukra és igen csak szexuális aktusra emlékeztető mozdulattal igyekeztek, egy valamilyen labdát betenni a kis poharukba, heves lóbálás közepette. Tették ezt mind meztelen, mint kiderült előtte fejezték be az élvezetes éjszakai tengeri fürdőzést, és hát a habok simogatását, csakis ruhátlanul lehet igazán kiélvezni.:) Hát ezt a télen is eljátszotta az én kedvesem, de én rettegtem éjjel a vízben!:/ Itt viszont lelkes követőkre talált!

 A barátomon kívül, az apám, öcsém, Kakukk, doki, a sógor és Nyurga. Az összes, szívemhez közel álló pasit megszemléltem meztelen. Ki-ki vérmérséklete szerint reagált a jöttemre. A barátom elém sétált nagy peckesen, csípőre tett kézzel, - ha előad néhány csárdás lépést a Kállay kettősből, sem lepődők meg jobban, - és megkérdezte, csatlakozol, vagy bámulsz még picit.

Rájöttem már, ha én lesokkolok, a legidiótább tettekre sarkalom magam, és ezt már neki is tudnia illene. Szóval, teljes tiszteletem és döbbenetem mellett, az idióta öntelt arcát bámulva, odanyúltam és a mutató ujjammal picit meglóbáltam a férfiasságát. Közben persze nagyon tiszteletteljes arcot vágtam, és később hallottam is, ahogy röhögve ordibálják, mert tudjuk hogy hatalmas és tiszteletet parancsoló! Lehet, hogy túl gyakran mondogatom?:)

A talpáig ledöbbent, ez ugye jól látható volt, kimeresztette rám a gyönyörű szemeit, de annyira, hogy a fejére tűzött napszemcsije, aminek nem sok hasznát vette amúgy sem a sötétben, - leugrott az orrára, ettől még idiótábban hatott. Az össze pasi, - erősen takargatva magát, - röhögésbe tört ki, - picit én is kacarásztam. Aztán meghallottam egy repedtfazék harcikakas kifakadást, …hogy ha most utolérlek!...

Szélsebesen visszavonultam anyuék irányában, - gondoltam ott csak nem villantja meg magát, akár milyen laza északi is, -, szerinte úgy röhögtem, hogy elijesztettem a hajó körül ólálkodó delfineket meg repülőhalakat. Éjjel persze rettentően bizonyítani akarta az ő mérhetetlen férfiasságát. Nem árultam el neki, hogy nekem aztán nem kell, mert úgy imádom, ahogy van, és ez mellé még társul a mérhetetlen tiszteletem és hálám is, hogy kiemelt a szegénységből, így inkább hagytam, hogy csak bizonyítgasson!:)

Azért a nővéremnek is sikerült adnia önmagát. Ahogy ült és bámészkodott a hajó elejében, és mi suhantunk és közben beszélgettünk, és pezsgőt iszogattunk, egyszer csak azt mondta: Hát Luna ezért a hajóért én is sok mindent lenyelnék! (Értette ezalatt a néha előtörő férfias hisztijét)

Mr. Ventúra erre félrenyelte a pezsit és csillogó szemekkel nézett rá, a barátom meg rákérdezett, megmutassam a kabinotokat?

Azt hiszem nem pont ugyanarra gondoltak mindhárman!:)

Aztán utolsó éjszaka is buliztunk egy hatalmasat kint a nyílt vízen.

Ki volt világítva a hajó.  Most nem azért, de vannak olyan pillanatok, érzések, amik annyira intenzívek, hogy már fájnak, és van olyan látvány, ami már fáj. Hogy úgy érzed, szeretnéd megragadni ezt a pillanatot, hogy ne múljon el, hogy maradjon veled, mert olyan múlékony minden, és ez annyira gyönyörű, annyira tökéletes, hogy belefacsarodik a szíved, hogy nyomás van a gyomrodban, na olyan egy kivilágított Predátor a tengeren.

Olyan akár egy megvilágított színpad, és mi ott bizony levetünk egy hatalmas bulit. Az öcsém valahol talált egy gitárt, és ettől teljesen elemében volt.

Először énekelt nekünk anyunak, meg a többi lánynak. Aztán ketten énekeltünk, például ezt a dalt minden feldolgozásban, mert a kedvenceink közt szerepel.

Nem mai dal, de nekem örök, akár angol, akár egy magyar feldolgozás, még oroszul is tudom, olyan nekem mint az Impossible, de azt érthető okokból inkább hagytuk.

Vámpírok bálját tudjuk angolul is. Mivel már igen jól éreztük magunkat, a barátom is költői vénát villantott. Azt mondta, olyan ez a dal, mintha rólunk szólna. Néha arra gondolok ha igazán szeretnélek, elengednélek. De nem foglak. Féltelek attól, ami rád várhat mellettem. Nem tudom elég erős vagy-e hozzá. Ha rád gondolok, néha az jut eszembe, olyan vagy nekem, mint egy letépett szép virág. A vízben van és gyönyörű, de előbb utóbb el fog száradni, mert kiszakítottam a földjéből.

A doki meg persze, mindjárt analizált. Akkor nem is szereted igazán?

Ő meg, inkább csak önző vagyok.

Nem szeretem mikor ilyen melankolikus, úgyhogy inkább buliztunk tovább, és beleordítottuk az éjszakába, hogy mi vagyunk a fiatalok. Ha van kedvetek hallgassátok meg.

Aztán az öcsémen is kiütközött, némi titokban fogyasztott pezsgő, és előadta ezt a dalt többször is, mert közben becsatlakozott minden pasi. Ez az egyik kedvence, mert csajfogó és fekszik a hangfekvéséhez, nagyon jól énekli és mozog is hozzá.

Ezt már a barátom is vonyította a Grammy díjas hangján a többi pasival. Úgy ordítottak mint az éhes prérifarkasok a végtelen óceánon a csillagok fölött. Hát….:/ Erre mondják, egy élmény volt!:)

Ahogy a hangulat emelkedett, úgy váltottunk és közkívánatra, levertünk egy olyan cigány bulit, amilyent még nem látott az a környék. A kis Gorót, meg Aranyeső meg mit tudom én mit nyomattunk. Az öcsémmel meg persze a többiek is, de amit én tudok a fenekemmel, azt a Tomi a testével, szóval rettentő ügyes a srác. Hát odatettük magunkat cigány táncba, volt ujjcsattogtatás, én csak a bal kezemmel tudom, ő mindkettővel, fent a levegőbe lóbálva, egy lábon ugrálva, szóval ahogy kel. (Ennek a cigány táncos dolognak van egy előzménye, amit majd elmesélek, mert eddig nem mertem!:))

Hát a barátom az ücsörgött nem is a bőrpadon hanem lerogyott az egyik sarok hűtőre és csak bámult meg vigyorgott aztán felvette az egészet, de mondtam ha ez egyszer kiderül úgy is letagadom! Aztán gonoszkodott az őt, folyton cseszegető dilidokimmal, és hosszan laposan nézett, aztán azt mondta neki. Szinte sajnálok ebben a testben kárt tenni egy terhességgel!

A doki meg csak legyintett rá, és el is ült mellőle! Inkább apámat fárasztotta az analizálásaival. Végül idegenek fújták le a bulit, mert megszálltak minket és elég szemtelenek voltak.

És nem illik egy viccet kétszer elsütni, de az én kedvesem valószínűleg a helyi sámántól és szellemi vezetőtől, vett egy díszrákot, és bizony rátették a szundikáló apám hasára. A reakció hasonló volt a hajdani sajátjához, és ő is szétrúgta maga alatt a napozót, mikor megébredt! Az északi pampák skandináv félistene roppant elégedett volt, a helyrebillent egójával!

Aztán mi felkerekedtünk, hogy anyuék a hátralevő napokban egyedül kiélvezhessék ezt a nem mindennapi nászutat!
Anyu persze sírt, és ölelgetett minket, hogy már most nagyon hiányzunk neki, mi meg kértük, hogy ne most vagánykodjon, vigyázzon nagyon magára. Aztán a barátomnál kereste a szavakat, amivel meg tudná köszönni ezt az egész csodást, a feledhetetlen napokat együtt, amiben még eddig sose volt részünk, de nem találta....
Azért ez nem semmi, ilyen ritkán adódik, - jegyzete meg halkan apánk, - ehhez a pillanathoz egy egész jacht kellett.
Anyu elég ellenségesen méregette a könnyei mögül, sajnos nem voltam jelen a csata végkifejleténél, mert indultunk a gépünkhöz.:)

Hát nagy vonalakban ennyi volt a kalandozásunk! Persze még rengeteget tudnék mesélni, mert minden perce hihetetlen volt, de már így is próbára teszem a türelmeteket!

Remélem, csak az érdeklődök jutottak el idáig, nem okozok megint hasfájást néhány utálkozónak!

Amikor haza értünk még egészen hűvös volt.

Jobb szerettem a hideget, mint ezt a forróságot! Egyik este szégyenszemre bekocogtam a boldogan biciklizgető Luca után a gejzírként felbuzgó szökőkutak közé és „véletlen” telibe csapattam magam a sortomban. A kislány viszont a párakapuba szerelmesedett bele. Álldogál alatta akár egy elázott mókus!:)

Az olvasáshoz jó szórakozást mindenkinek!

Puszi, Luna

U. i.:

És hogy mennyire múlandó a világ, mi sem bizonyítja jobban, hogy míg ezeket a boldog dolgokat átolvastam és leírtam, elveszítettünk valakit.

Egy jó embert, egy nagyszerű édesapát, és most valamennyien nagyon szomorúak vagyunk, és igyekszünk segíteni annak, aki itt maradt.

Ezért késett a rész, messzire kocsikáztunk, hogy elköszönhessen tőle.

Az csak a regényekben jó fordulat, ha valakiről a halála után derül ki, hogy milyen csodálatos ember volt, és amit tett, azt a te érdekedben tette, a valóságban így még sokkal fájdalmasabb.

Igen….erről nem szeretnék többet írni.