92. rész - Gondolj arra...

Sziasztok!

Folyton azt hallom, hogy nem létezik olyan, hogy nincs időm, minden csak rajtam múlik. Az embernek arra van ideje, amire szakítani akar. Hát lehet, és én igyekszem is szorítani mindenre, ami fontos, de úgy érzem, több kellene hozzá, mint napi 24 óra. De jó ez a pörgés! Szeretem sokkolni magam azzal, hogy mikor hazaérek hulla fáradtan, még elvonszolom magam a zuhanyig, és közben halkan mondogatom magamban, hogy mindjárt vége, meg tudod csinálni, mindjárt vége…. Aztán bezuhanok az ágyba, tisztán illatosan, még magamhoz ölelem a mackóm. (Említettem már? Egy újabb titok rólam! Egy jegesmedvével alszom vagy plüssből, vagy húsból van) Még szeretnék helyezkedni, de képtelen vagyok, és közben már érzem, ahogy csukódik le a szemem és tudom, hogy már alszom is. Párszor evés közben aludtam el, és beleborultam a kajámba, ráadásul őrült szívdobogás kíséretében riadtam fel. Így inkább ilyenkor kihagyom az evést. Sokszor úgy kelek, ahogy lefeküdtem, meg se mozdulok egész éjjel. Ez mondjuk egy védekező mechanizmus is nálam, azt mondják a skandinávok nem érzelgős típusok.

Finnországból egy vicc; Ha Helsinkiben szembe jön veled valaki és mosolyog, az vagy bolond, vagy részeg, vagy Amerikai!:)

Az én skandinávom viszont imádott úgy aludni, hogy velem volt tele mindkét keze, sőt még a lábát is rám pakolta álmában. Muszáj voltam meg tanulni mozdulatlanul aludni!:)

Szóval sikerült elkészülnöm, ráadásul egy hosszabb résszel. A jövő héten jön a következő, de csak hétvége felé, mert most Brüsszelbe utazom, de csak 3 napra. És a másik törimet is írom ám, folyamatosan!:)

Ez itt alattam, egy nagyon igaz mondás!:) Az élet minden területére igaz, gondoljátok át! Azok ott a másik oldalon,:) csak arra várnak, hogy feladd és megfutamodj! Talán mégsem ez a jó megoldás!:)

Bradley….

-         A kurva életbe! – kotorászok a szőnyegen a mobil után, de már másodszor csúszik ki az ujjaim közül zizegve. – Na végre! – markolom fel. Rápillantok aztán sietve megnyomom a fogadó gombot.

-         Felkeltettelek?

-         Nem probléma főnök, csak leejtettem – igyekszem felébredni szabadkozva.

-         Mi a helyzet otthon? – tér rögtön a lényegre.

-         Egyelőre nincs gond. Figyeltem a nőt. Kiment a reptérre. Kérdezősködtem a társaságnál, visszautazott a némber Svájcba.

-         És Sara?

-         Otthon van, gondolom, kicsit siratja még a dagadt mókust, aztán majd rájön, hogy jó neki a szabadság, megnyugszik és elutazik.

-         Nem tudtad lebeszélni róla?

-         Nagyon akarja ezt az utazást, már teljesen belelovalta magát. Afféle vízválasztó ez neki. Ha nem sikerül semmit kiderítenie, nem akad a szerettei nyomára, akkor nyugodt szívvel kezd bele az új munkájába, és kezd el utazni a világban. Nincs senkije, csak egy pici sír a horgony, semmi más nem tartja itt….

-         Mi lesz, ha összefut velük? Az a Vettel gyerek nem csak a finn barátja. Akkor is együtt voltak mikor először kapták el őket Gazulliék. Alaposan elintézték a németet is. Csak napok kérdése lesz, hogy összefussanak a Red Bullnál. A kölyök ott pilóta.

-         Igen tudom, de nem lesz baj főnök. Volt itt egy fickó. A finnek valami embere, Riku Kuvaja. A nyomára jutott Saranak. Találkoztak mikor hazavittem és nem árulta el, hogy ismeri. Úgy beszélt Saraval, mint egy idegennel. Munkát ajánlott neki, hogy fessen portrékat a finn csapatának székházában. Adott neki egy névkártyát, hogy gondolja át és jelentkezzen. Nyilván járt a kórházban és kifaggatta az orvosokat. Tudják, hogy nem rohanhatják le.

-         Végre egy jó hír! – sóhajt a készülék.

-         Gond van?

-         Valamicske, de már úton vagyok, hogy elsimítsam.

-         Ide? – döbbenek le.

-         Svájcba! Nem szeretem a szmogot, kell egy kis tiszta hegyi levegő. Nem akarom, hogy Sara megtudja. Jobb neki, ha nem hall többet felőlem. Más az útja, nem én. Tud már valamit a körülötte történő felfordulásról?

-         Semmit! Olyan gyanútlan, mint az a mókus ott kint.

-         És egyébként, hogy van? Hogy viseli a változásokat maga körül?

-         Azt hiszem még sehogy. Eddig nem volt egyedül. A munkahelyéről én hoztam el, miután Jenni lelépett. Gondolom, ma este rádöbbent, hogy új útra lépett. Gondolom volt egy kis összeomlás, de Sara erős lány, reggelre jól lesz. Meg a mókus miatt is, szörnyen sírdogált mikor elengedtük.

-         Szegény…egyedül van. Kötődni próbál még egy mókushoz is. Még mindig az ablakban várja a medve?

-         Dylan? Igen! – mosolygok, mert szemeim előtt megjelenik a kedves bamba fejű, a hűvösebb esték óta, kockás sálat viselő mackó.

-         Nem természetes, hogy egy ilyen fiatal nő egy plüssmackóval kommunikál és alszik. Nagyon szerethette azt a finnt, hogy tudat alatt ennyire ragaszkodik még mindig hozzá. Nem véletlen, hogy nem képes normális kapcsolatot kiépíteni maga körül. De most már célegyenesben vagyunk. Elrendezek körülötte mindent, aztán már csak rajtuk múlik, mit kezdenek egymással. Veled mi a helyzet?

-         Maradok forró nyomon, hátha visszajön a nő, vagy küld valakit a lány után.

-         Jó! És hogy csinálod?

-         Van itt egy kedves lány…Sara kolleganője volt, Becky a neve.

-         Igen…emlékszem rá.

-         Mellette tudok figyelni, nyilván őt keresik majd meg, ha Sara után érdeklődnek. Arra gondoltam, ha bejövünk egymásnak, talán megpróbálkozom én is a normális élettel.

-         Jól teszed Brad. Azért tartsd nyitva a szemed.

-         Úgy lesz főnök!

Riku….

Mark már itt van, pillantok a kocsijára a hatalmas földalatti garázsban. Davidék akkor érkeznek, mikor kikászálódok a kormány mögül. Megvárom őket, jobb, ha mindenki itt van, ne kelljen többször elmondanom, amit megtudtam. Még azt sem tudom, egyszer hogyan adom elő, sóhajtozom idegesen. Lekezelünk, aztán együtt lépünk a lakásba. Kimi a nagy nappaliban ül Markkal. Jöttünkre felpattan, arca feszült a várakozástól.

Kimi jó srác, nem szállt el az agya a hosszú évek alatt. A fura dolgai már kamaszként is megvoltak. A lazaság, hogy nem érdekelte ki és mit mond, vagy gondol róla. Az egyetlen dolog, amit képtelen elviselni az a kudarc és a várakozás. Hihetetlen figura, mindig megdöbbentett az évek folyamán, hogyha valami rossz érte, nem rágódott rajta napokig. Dühöngött, ordítozott egyet, aztán elment lazítani, és ahogy nőt az agyában az alkoholszint, úgy csökkent a feszültsége, és engedte el a problémát. Mire másnap kijózanodott már nem érdekelte.

Elmúlt, kész, vége! Nem foglalkozom tovább a dologgal. Koncentráljunk a mára, mondogatja mindig, és nem csak megjátssza ezt, mint oly sokan, ő valóban így is gondolja. Számára a dolgok lecsupaszítva léteznek. Nem visz érzelmeket a munkába, csak tudást, kitartást és akaratot. Ez az igazi profizmus!

Most viszont várnia kellett, hogy megérkezzek és elmondjam neki azokat a dolgokat, amiket megtudtam, és nekem fogalmam sincs, hogy miként fogadja, hogy fog majd rá reagálni. Kiminél sosem lehet tudni….

Mindenesetre mi itt vagyunk, és válságstábot tartunk! Mellette leszünk akárhogyan is dönt!

-         Szia Kimi – nyújtom a kezem. Némán fogadja, összehúzott szájjal csücsörít. A beszámolómat várja, én meg azt se tudom, hol kezdjem és mit mondjak neki.

-         Szóval? Megtaláltad? – reccsen rekedten a hangja.

-         Igen! Nézd Kimi, minden valószínűség szerint Kriszti az, de én már nem bízok semmit a véletlenre ebben az ügyben, ezért elkértem a leleteinek a másolatát, míg utaztam lefényképeztem őket, és átküldtem Akinak. Beszéltem vele és megkértem a lehető leghamarabb, ahogy teheti, nézze meg, egyeztesse és értékelje ki az adatokat a saját gépén levő információkkal. Nem hívott még?

-         Nem… - jön valahonnan mélyről a hangja.

-         Ha majd visszaszól és megerősíti, hogy a leletek minden kétséget kizáróan Kisu leletei, akkor mondhatjuk csak el biztosra, hogy megtaláltam.

-         De láttad fotókról, nem? Azt mondtad a kórházban mutattak róla képeket!

-         Nem csak a fotóit láttam….beszéltem is vele – teszem hozzá egy hatalmas sóhajtással. Félek attól, ami most következni fog.

-         Miii? – nyögi rémisztő hangon. Arca ijesztő kifejezést ölt. – Mii?

-         Nyugodj le és hallgass végig Kimi.

-         De azt mondtad találkoztál…

-         Igen – vágok közbe – találkoztam vele, beszélgettünk és fogalma sincs semmiről. Nem ismert fel, nem tudja a saját nevét, azt sem, hogy milyen nemzetiségű, semmit. …De ugyan az a lány maradt. Olyan kedves és mosolygós, mint volt… - teszem hozzá halkan.

Nem kell semmit mondjon, látom mit érez, az arcára van írva a fájdalom. Összeszorítja a száját, próbál mélyeket lélegezni, tüdejéből ziháló hangok törtnek elő.

-         Előtte a kórházban alaposan elbeszélgettem a kezelőorvosával. A legfontosabb információ, amit megtudtam vele kapcsolatban, hogy globális amnéziája van, ami nem mond, gondolom neked se semmit. Most nem fárasztalak a diagnózis részletes ismertetésével, nem is ez a fontos, hanem az, hogy nem szabad lerohannunk. Nem mondhatjuk el neki, hogy ő Kriszti, hogy itt élt veled boldogan, hogy a te kislányodat hordta a szíve alatt, és a menyasszonyod volt mikor a baleset történt. Azt mondta az orvos, hogy a hírtelen információk a múltjáról komoly károkat okozhatnak a pszichéjében. Akár még bele is bolondulhat. Figyelj Kimi, úgy mondta a kezelőorvosa, hogy Kriszti agya most egy fehér lap. Olyan mintha mindent kiradíroztak volna róla, csak néhány vonáska van rajta, azok az információk, amiket azóta szerzett. Ezeket a vonalakat finom ceruzával írta, vagyis inkább halványan satírozta az elméje arra a papírra. De ha mi most hirtelen lerohannánk, és elmondanánk neki mindent, amit elfelejtett, nem finom vonásokat hoznánk létre az agyában, hanem olyan lenne, mintha vésővel dolgoznánk azon a finom papírlapon. A vége pedig az lenne, hogy elszakadna, és akkor Kriszti talán soha többet nem lesz a régi….érted?

-         Értem… - suttogja letörten. – Akkor mi legyen most?

-         A közelébe kell kerülnöd és finoman kell neki adagolni az információkat. Az orvos szerint bármikor beugorhat valami, talán minden. De, hogy mikor, azt senki sem tudja. A lényeg a türelem, és tudom most ez a legnehezebb.

-         De jól van? – néz rám tele fájdalommal a szemében.

-         Igen! Egyébként tökéletes a fizikai állapota.

-         És a kicsi? – suttogja. – Gondolom nincs jó híred vele kapcsolatban, különben már mondtad volna.

Annyi lemondás és fájdalom van a hangjában, hogy a legszívesebben hozzá lépnék és átölelném. Nehezemre esik tárgyilagosan tovább folytatni.

-         Igen…nincs jó hírem vele kapcsolatban. A kicsi nem élte túl Kimi. Még ott elment…a balesetkor. Kisu hatalmas ütést kapott a fejére és a hasára. Beszorult és beindult a szülés. Mire megtalálták, már nem tudtak segíteni rajta. Az orvos szerint akkor se lett volna esélye, ha azonnal szakszerű orvosi ellátást kap. Kisu szíve is megállt, nem bírta a hatalmas traumát. Többször újra élesztették, mialatt megszülte a kislányt. Ide hozták őket is, ahol a másik nő feküdt és a kislány, akit a kis Kikinek hittünk. Ha bemész a kislányér, többet megtudhatsz. Halott csecsemő és öntudatlan anya, akit Angliába szállítottak miután stabilizálták az állapotát. Ha igazolod, hogy ő volt a kedvesed és a gyermeked, és hogy valamilyen fatális véletlen során összekeverték őket, biztosan mindent elmondanak róluk. Ott Angliában csak arról tudtak beszámolni, hogy Kisu teljes amnéziában szenved. Miután fizikailag stabil lett, megkezdték a rehabilitálását, amibe beletartozott a kézműves terápia is. Kiderült, hogy fantasztikusan rajzol, és nagyon jó hatást gyakorolt az állapotára, ez az elfoglaltság. Volt valaki, aki felkarolta…állítólag, a lányát veszítette el, aki egykorú volt Kisuval, és bejárogatott hozzá, istápolgatta a lányt, amíg a kórházban volt. Törődött vele, ő volt az egyetlen, aki az egészségügyi személyzeten kívül beszélgetett vele. Voltak kedélyingadozásai és mélypontjai, ami az orvos szerint teljesen normális ilyen esetben, hiszen elveszítette a személyiségét, a teljes identitását. Arra sem emlékezett, hogy állapotos volt, és mikor elmondta neki az orvosa, hogy elveszítette a gyermekét, teljesen összeomlott. Az az ismeretlen férfi tartotta benne a lelket. Úgy mesélték, rendszeresen bejárt hozzá, és sokat segített abban, hogy a Kisu lelki egyensúlya stabilizálódjon. A nevét is úgy választotta magának. Állítólag a férfit hívták Faradynek, aki látogatta.

Miután kiengedték, egy gondozót kapott maga mellé, aki felügyelte egy ideig. Sikerült munkát találnia, pincérnőként dolgozott egy kávézóban. A rehabilitáció alatt elvégzett valami gyorstalpalót. Dolgozott, és a szabadidejében rajzolgatott. Ennyit tudott mondani az orvos. Később már nem kisérték figyelemmel az életét, mert sikerült visszailleszkednie a társadalomba, amennyire egy amnéziával lehetséges.

A kislányodat – folytatom csendesen – a hivatal temette el, egy számozott sírba. Kriszti első útja hozzá vezetett, a kirendelt gondnokával kísértette el magát.

A fájdalmas csendet a telefonom csöngése zavarja meg. Rápillantok aztán sietősen felveszem. Aki az….

Nem beszélünk sokat, csak az eredményt mondja el gyorsan, hogy minél előbb továbbadhassam azt Kiminek.

-         Aki volt… - pillantok a megtört, könnyes szemű Kimire. – Azt üzeni, hogy minden kétséget kizáróan Kisu az. Megtaláltuk kimi! Sara Faraday, Kisu!

Nem szól semmit, csak nyel egy hatalmasat. Szeméből lassan kibuggyan egy könnycsepp és végigsiklik elgyötört arcán.

Szedd össze magad Kimi! Most már minden rendbe jön, csak idő kérdése az egész. Megtaláltuk! Él! És ez maga a csoda! Most már rajtad a sor, hogy megtaláld. Az új nevét tudjuk. Csak arra kell vigyáznod, hogy képes legyél magadban tartani az érzelmeidet. Nem szabad lerohannod. Neki kell felismernie. Várnod kell, míg eszébe jutsz!

-         És ha nem fog?

-         Akkor érd el, hogy újra beléd szeresen. Te vagy az esete. A mindene voltál! Csak idő kérése, hogy újra megtörténjen.

-         Gondolod… - néz rám kétségekkel a szemében.

-         Persze! Na, mi van? Angliában maradt az önbizalmad? Beszélj Sebastiannal, hogy segítsen, aztán lopd el a szívét újra.

-         Miért kell ehhez Seb?

-         Mert Kisu a Red Bullnál kezd dolgozni a jövő héttől!

David Robertson…

-         Mert Kisu a Red Bullnál kezd dolgozni a jövő héttől. Én nem mehetek be egy F1-es csapathoz. Mit mondjak? Mit keresek ott? – néz rá kérdőn Riku.

Percekig mered maga elé. Nem zavarjuk, hagyjuk gondolkozni. Nem kell neki sok idő ahhoz, hogy kitalálja, mit tegyünk.

-         Rendben Riku – néz a szóvivőre a nyakát vakargatva – most, hogy visszatértél van egy másik feladatod. Vidd magaddal Steve-t és mondjátok fel a rallys szerződésemet, azonnali hatállyal. Végeztem egyelőre a sorozattal.

-         De miért? – meredek rá értetlenkedve. Hisz eddig élt-halt a rallyért.

-         Visszamegyek a Forma 1-be David.

-         Ne bolondozz Kimi, most mondtam vissza a Bullos szerződésajánlatot, ami jelenleg a legjobb a Forma 1-ben. Odavették az ausztrált, erre most vissza akarsz térni? De mégis hova?

-         Nem érdekel! –csattan fel a jól ismert stílusban. – Ha kell, elmegyek sereghajtónak vagy beülök a Safety Car-t vezetni, de ott kell lennem. Meg kell találnom Kisut. Hát nem érted?

-         De….értem. Ne haragudj – fordulok el, mert nem tudom nézni a fájdalmat az arcán.

 Inkább egy cigit keresek. Néma kérésére felé nyújtom a dobozt. Kivesz egyet, az öngyújtóm lángja fölé hajol, aztán hosszan leszívja a füstöt. Néhány pillanatig lehunyt szemmel, néma csendben ül. Mi is hallgatunk.

-         Eh, dehogy….- pillant rám - én kurtam el az egészet. De ki gondolta volna? Micsoda kibaszott balszerencse! Ott lehetnék mellette egy csapatban a kölyökkel, akit még bírok is, egy világbajnok kocsiban. Én meg lemondtam dühömben, mert azt hittem elárultak.

-         Mi? – meredek rá értetlenkedve.

-         Azt hittem Seb a kislányom apja…

-         De hát… - köhögök a félrenyelt füsttől – hogyan?

-         Nem egyezett a DNS-ünk, és kaptam egy névtelen levelet fotókkal, amin ő meg Kisu voltak eléggé félreérthető helyzetben. Montírozott képek voltak, de engem annyira elvakított a fájdalom meg a féltékenység, hogy semmi sem érdekelt.

-         És hogy derült ki, hogy mégsem ő az?

-         Seb is megcsináltatta az apaságit. Aztán elkészült a kislány vizsgálata és kiderült, hogy még csak nem is Kisu az anyja. De akkor már késő volt a szerződésnek, meg nem is az volt akkor a legnagyobb gondom. – suttogja rekedten, maga elé fújva a füstöt.

-         Visszamegyek – nyögöm a döbbent csöndben – és érdeklődni, szimatolni fogok minden istállóban. És ígérem, szerzek neked egy ülést. A lehető legjobbat, ami kihozható!

-         Tudom David! Azért te vagy a menedzserem, mert tudom! Az sem érdekel, ha tesztpilótának vesznek vissza valahova, vagy ha kell, komolyan beülök a Safety Car-ba. Nem érdekel, ha kiröhögnek, nem érdekel semmi és senki, csakhogy a közelében lehessek végre. Vigyázni fogok rá, jobban, mint eddig….többet nem veszítem el!

-         Rendben Kimi, szerzek neked egy ülést. Ti meg Steve, mondjátok fel a rallys szezont. Paula hogy fogadta a hírt? – fordulok felé.

-         Még nem tudja – nyögi elgyötörten – most várom, hogy beszéljünk!

Kimi…

Amint anyu megérkezik, a fiúk egymás után pánikszerűen elpárolognak. Sóhajtozva fogadom az ölelését. Ráadásul megjött Jenni. Őnagysága nincs jó hangulatban csapkodva közlekszik a házban, csípős megjegyzésekkel bombáz, majd anyám érkezésekor felkotor a szobájába. Szerencsére!

Anya a konyhába robog, közben lelkesen kiabálva magyaráz a kislány hogylétéről.

-         Már figyel azokkal a gyönyörű szemecskéivel, és olyan aranyosan mosolyog! Jaj, nem hittem volna, hogy túléli és ilyen tökéletes lesz. Persze reménykedtem, még imádkoztam is Lotteval, de akkor is! Egy igazi kis harcos, a te lányod Kimi, egy világbajnok, aki legyőzte a halált… és csak mondja, és mondja, nekem meg egy csomó kezd nőni a torkomban, az ikerpárja meg a gyomrom tájékán.

Felhőtlen boldog arca láttán bekönnyesedik a szemem.

Mekkorát fogok most rúgni beléd! Anya, ha tudnád, mennyire sajnálom, mennyire szeretném ezt a beszélgetést elkerülni, de nem lehet. Meg kell lennie. Még néhány perc és ezek az öröm ráncok, a fájdalom és bánat barázdáivá változnak rajtad.

Visszaszálldos a nappaliba két kávéscsészével egyensúlyozva. Le szeretné tenni, de megakadályozom benne.

-         Gyere – érintem meg a karját – menjünk be a másik nappaliba.

-         De miért? – mered rám. – Ja! – kap aztán bohókásan a fejéhez. – Itthon a nagyasszony! Nem akarod, hogy lejöjjön közénk.

-         Nem – nyögöm – egyáltalán nem akarom!

Átsétálunk a másik nappaliba, és nem csak becsukom az ajtót magunk után, de akkurátusan rá is zárom. Látom anyu arcán a meglepődést, de még mindig nem hajlandó elengedni a boldogságát. Az ablakhoz sétál, és a kinti tájat figyeli. Annyira izgatott, hogy nem képes nyugton maradni.

-         Anyu, ülj le kérlek! El kell mondanom neked valamit….egy hihetetlen történetet, és még mielőtt megkérdezed, nem ittam egyetlen kortyot se, már napok óta. Nem is mernék, mert így is úgy érezem magam, mintha eszméletlen részegen álmodnám ezt az egészet.

-         Megijesztesz Kimi – emeli meg a szemöldökét meglepetten.

-         Nem akarlak, de kélek, próbálj nem közbe szólni, akármilyen hihetetlen és őrültség lesz, amit mondani fogok. Gyere, ülj ide mellém, és hallgass végig, aztán kérdezz, ha lesznek kérdéseid, és ha tudok, válaszolok, bár sok kérdésre magam sem tudom a választ.

-         Baj van kisfiam?

-         Igen…vagyis nem! Hát nem tudom, neked mi a baj ebben, én boldog vagyok, még ha nem is úgy tűnik. Hosszú hónapok óta most végre reménykedem és boldog vagyok, vagy legalább is bizakodó….

-         Hát persze kisfiam – vág közbe lelkendezve. – Majd meglátod minden rendben lesz. A kis Kiki majd felvidítja a szívedet. Egy tündér az a kislány!

-         A kis Kiki nem fogja felvidítani a szívemet, mert nem lesz rá alkalma…

-         Miket beszélsz fiam? – vág közbe döbbenten.

-         Arra kértelek anya, hogy ne vágj közbe – sóhajtok. – Gyere, ülj le és hallgass végig.

-         Nem ülök…mond mi a baj! – komorodik el az arca.

-         De ülj ide mellém, ha meghallod, amit mesélni fogok, úgy is leülsz, hidd el.

Már nem vitatkozik, szó nélkül, riadtan ereszkedik mellém. Szemeit az enyémbe függeszti, tele aggodalommal és félelemmel.

Miért van az, hogy az anyám mostanában már csak ezzel a riadt kifejezéssel a tekintetében tud rám nézni? Hatalmas levegőt veszek, mélyen beszívom az oxigént a tüdőmbe, aztán beszélni kezdek.

-         Pár napja Angliában voltam egy szerződés miatt. Talán emlékszel rá, említettem neked is – a néma bólintás láttán folytatom. – Mikor jöttem ki a Red Bull központjából a Milton Keynes-i úton, egy lámpánál dugó volt. Beálltam egy autó mellé, amiből zene szólt, és egy fiatal nő énekelt felszabadult boldogan. Egy Red Bullos doboz volt a mikrofonja, ebből arra következtettem, hogy valahol a Bull központban dolgozhat, vagy ott járt. Felém fordult és rám nevetett. Aztán énekelt tovább, gázt adott és elporzott. Én ott maradtam, lefulladt alattam a kocsi, és egy pillanatig azt hittem megőrültem, mert a lány, aki rám nevetett a másik autóból, Kisu volt! Ne – emelem fel a kezem a megnyíló szája láttán – ne szólj közbe anyu! Tudom, hihetetlen így elsőre, de ő volt! Akkor még én sem voltam benne biztos, de meg akartam ragadni minden lehetőséget, hogy esetleg valami csoda folytán ráakadok. Utasítottam Rikut, hogy kezdjen el kutatni, mert idegességemben elfelejtettem megnézni a rendszámát, sőt még arra sem emlékeztem, milyen színű volt a kocsi. Riku se nagyon bízott a dologban, de másnap egy jótékonysági aukcióra voltam hivatalos, és az igazi meglepetés csak ott ért, mert egy egész teremnyi Kisu nézett rám körben a képekről. Egy művész, aki a kórházi rehabilitáltak között volt, rengeteg képet készített a mi Kisunkról. Gondolhatod mit éreztem, azonnal megkerestem a galéria tulajdonosát, és kifaggattam, ki festette a képet. Kiderült, egy nő az, Sara Faraday nevű. Megkaptam a címét, és másnap felkerestem a lakásán. Nem volt otthon, de egy férfitől megtudtam, hogy az államokba utazott. Lent a háza előtt megtaláltam azt az autót, amit Kisu vezetett előző nap.

Közben Riku felkereste a kórházat ahol a művészt kezelték, és mutattak a lányról néhány fotót. Elképzelheted mekkora volt Riku meglepetése, mikor a fotókon Kisut látta viszont. Semmit se értett, ekkor elővették a kortörténetét és kiderült, hogy a lány amnéziásan került az osztályra, semmit se tudott magáról, még a nevét sem. Így aztán felvett egy nevet. A lány, a művész, aki a képeket festette, maga Kisu, a mi Krisztink, aki folyton önmagát rajzolta, így próbált megbarátkozni azzal az idegen arccal, aki visszanézett rá a tükörből.

-         Édes Istenem – kap a szívéhez anyám – azt akarod mondani, hogy Kriszti él? Megtaláltad? Beszéltél vele? De hát hol van, mondj már valamit Kimi!

-         Sajnos nem találkoztam vele. A lakásán nem találtam meg, aztán Riku azt tanácsolta, inkább utazzam haza, úgy is itt kell lennem, mikor kiadják a kicsit. Attól félt, hogy esetleg valaki felismer, és elindul a sajtóban a pletykaáradat. És tökéletesen igaza volt, mert beláthatatlan következményei lennének Kisura nézve, ha most a bulvár a szájára venné.

-         De…biztos, hogy ő az? – hápog szegény. – Ezúttal nem hibázunk?

-         Nem! A leleteit, illetve a vérképét átküldte Riku, Akinak. Egyezik! Ő az! Kisu él!

-         De hát, hogy került ő oda, a kicsi meg ide? És ki az a szerencsétlen, akivel összekevertük? Kit temettünk el Kimi? Mi ez az egész, az Isten szerelmére? – néz rám döbbenten.

-         Nem tudom! A kórházban majd megpróbálok utána járni a dolgoknak. Kiderítem mi történt, kerül, amibe kerül! De a lényeg, hogy Kisu él, és nem őt temettük el. Mást azonosítottam, nem tudom mi történhetett, de az a szerencsétlen Kisu ruhájában volt, és nála voltak az iratai is. Talán ellopta a vonaton…nem tudom…talán zsarolni akarta, vagy eljátszani, hogy ő Kisu és eladni a sztorit valahol, valakinek… Rengeteget gondolkozta, de fogalmam sincs mi történhetett!

-         És a kis Kiki? – kérdi félénken.

Arcán egy árnyék suhan át, és rátelepszik a félelem. A rettegés álarcát látom, ahogy a szemébe nézek. Érzi, hogy most valami szörnyű következik, és én nem tudom eloszlatni a félelmét.

-         Hát igen! Sajnos van egy rossz hírem is! – engedem ki a levegőt a tüdőmből. – A kórházban odaadták a leleteit Rikunak, amiből kiderült, hogy Kisu, vagyis Sara Faraday a baleset következtében, egy halott kislánynak adott életet. A gyermek az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseket szenvedett az anyaméhben, mikor Kisu beszorult a roncsok közé. A kislányunk sajnos nem élte túl az ütközést, és halva született. Kisu életéért is küzdöttek, egyszer magához tért, és angolul beszélt, aztán elvesztette az eszméletét és az emlékezetét. A vonaton rengeteg angol turista utazott, azt hitték közéjük tartozik…

-         Mi…mit akarsz ezzel mondani? – mered rám ijesztően kitágult pupillákkal.

-         Azt anya, hogy összesen 9 terhes nő utazott azon az átkozott vonaton. Ezek közül egy, valami általam ismeretlen ok miatt, átvette Kisu személyiségét, a ruháit, és az iratait, és a baleset után én ennek a nőnek a holtestét azonosítottam Kisuéval. Még a telefonját is magánál tartotta, ami azért különös, mert a baleset előtti pillanatban, beszélgettünk Kisuval. Aztán félre tettem egy pillanatra, mert Jenni keresett a válás miatt. Tudod, azért nem mentem Kisuval, mert akkor akartuk a szállodában aláírnia válási papírokat, és a megegyezést. De Jenni ügyvédje is karambolozott, és azért telefonált, hogy tegyük át későbbre a megbeszélést. Meglepetésnek szántam volna Kisunak… - köszörülöm meg a torkom. – És mire visszakapcsoltam hozzá, már nem volt vonalban…és soha többet nem hallottam a hangját. Abban a néhány percben kellett valaminek történnie, amíg én Jennivel dumáltam. Azt a nőt, Krisztivel azonosították, mivel nála voltak az iratai, még a kedvenc könyve is…és Kiki annak a nőnek a kislánya, aki ellopta Kisu személyiségét.

-         Biztos…biztos vagy ebben fiam? – nyöszörög könnyek között.

-         Sajnos igen! Anya…Marie meghalt…még ott a baleset helyszínén…- csuklik el a hangom.

Magamhoz ölelem a zokogó anyámat. Tétován simogatom a haját és a hátát. Próbálom megnyugtatni.

-         Annyira sajnálom….tudom mennyire megszeretted ezt a kislányt. Fájdalmat okozok neked, pedig még meg sem köszöntem igazán ezt a mérhetetlen önfeláldozást, amivel itt vagy velem, hosszú hetek, hónapok óta, mellettem állsz, és támogatsz a fájdalmamban. A gondját viseled a kicsinek, szeretted helyettem is, mikor én egy idióta barom voltam.

-         Jaj Kimi – bontakozik ki a karjaimból. Igyekszik minél előbb visszanyerni a kibillent lelki egyensúlyát. – Ne bolondozz már! Hát ki mellett lettem volna, ha nem a melletted? A fiam, és az unokám mellett a helyem – pityeredik el megint. – Akkor most mi lesz? Mit akarsz kezdeni a kicsivel? – néz rám könnyes szemekkel.

-         Azért mondtam ezt el most, azért kértem, hogy gyere ide, hogy legyen időnk megbeszélni. Csak rajtad áll mi legyen vele! Te döntsd el! Jogod van hozzá! Te tettél a legtöbbet ezért a kislányért!

-         Hogy érted ezt fiam?

-         Úgy, hogy azt szeretném, ha együtt hoznánk döntést a kicsiről. Vagyis leginkább te, mert ha úgy döntesz, hogy tartsuk itt magunknál, akkor úgy lesz, de neked kell majd vele lenned, ha vállalod!

-         De miért? Nem értelek! El akarod őt taszítani?

-         Nem, csak nekem nem lesz rá időm. Egy csepp időm se lesz. Visszamegyek a forma 1- be és nem csak a futamok alatt leszek távol, hanem a szünetekben is, mert minden időmet arra fogom fordítani, hogy Kisu közelébe férkőzzek. Kisunak, valami globális amnéziája van. Az a lényeg, hogy nem rohanhatjuk le, nem mondhatjuk el neki, hogy mi vagyunk a családja, mert abba bele is őrülhet. Neki kell rájönnie, és ehhez az kell, hogy a közelébe legyek, és újra megszerettessem vele magam.

-         Istenem… - suttog megtörten.

-         Érts meg anyu. Sajnálom ezt a kislányt és szeretem is…miért is tagadnám, megszerettem, hiszen sokáig azt hittem az enyém, aztán meg hogy mégsem, most meg kiderül, hogy semmi közünk egymáshoz, és most már nem fáj, nem haragszom rá. Csak egy árvát látok, akinek családra, szerető emberekre van szüksége. Már nem okolom Kisu haláláért.

Nem mondom el neki, hogy sokáig azt hittem, nem az én gyermekem. Jobb, ha nem kavarom fel még jobban a lelkét. Ha belegondol, mit éltem át, miken mentem keresztül a rezzenéstelen arcom mögött, csak még jobban emészti majd magát. Egyrészt, hogy nem mondtam el, nem avattam megint bele a gondjaimba, másrészt, hogy nem vette észre, mekkora vihar tombol a lelkemben. Pedig nem az ő hibája. Jó anya, a legjobb, én vagyok kiismerhetetlen. A fapofa, ahogy Jenni szokta mondani.

-         Soha nem engedném, hogy ez a cseppnyi kislány intézetbe kerüljön! – keményíti meg magát, a hangja éles akár a kés.

-         Én sem…anya hát ilyennek ismersz? Csak arra gondoltam, ha már nem a miénk…és Kriszti él. Szóval, ha újra együtt leszünk, mert úgy lesz, ha addig élek is, nekünk lehet még családunk. De nem is ez a fontos! Sokkal inkább az…gondolj bele! Haza hozom Kisut, aki biztosan még mindig gyászolja a mi Marie-nkat. És akkor itt talál egy csecsemőt, aki akár az övé is lehetne. Ráadásul ő is lány, sőt mi eddig azt is hittük, hogy az ő lánya!

-         Istenem… - potyognak a könnyei.

-         Kisu a legkedvesebb, legjobb szívű ember a világon. Innen bentről bömbölt, a fázó cinkék miatt. Soha nem mutatná, mekkora fájdalom neki a kislány látványa, és tudom, szeretné is őt, és a gondját viselné, de közben megszakadna a szíve. Ha sikerül őt haza hoznom ide, nem egy csecsemő mellé akarom, aki a halott kislányunk helyett fogadja. Idő kell neki…és nyugalom. És nekem is… - halkulok el.

-         Hát persze…igazad van….hogy is nem gondoltam erre? – törölgeti a szemét. – De akkor? Mi legyen vele? Vegyem magamhoz? Én természetesen örömmel…

-         Arra gondoltam…- szakítom félbe – talán lenne más megoldás. Nekünk még lehet gyerekünk később. Te meg már felneveltél kettőt, és ott vannak Rami gyerekei is. De van itt valaki, aki szintén elveszítette a kislányát. Akinek már nem lehet saját családja, de egy ilyen csecsemő…talán az utolsó esélye lenne arra, hogy édesanya legyen. De persze – teszem hozzá rövid hallgatás után – a döntés a tiéd. Hiszen te voltál mellette a legtöbbet, te áldoztad rá minden idődet.

-         És Lotte is – suttogja maga elé meredve. - Szóval ezt tervezted?

-         Nem terveztem, csak ez is egy megoldás, de ha akarod őt, akkor nem adom oda senkinek. Hazavisszük, és úgy neveljük, mintha a miénk lenne. Soha, senki, nem veheti el tőled. 

-         Nem…azt hiszem, igazad van – emeli fel a kezét. – Csak tudod…kell egy kis idő, amíg megemésztem. Nincs ennél jobb megoldás. Neki nagyobb szüksége van arra a kicsire, mint nekem. És csodálatos anyja lesz. És hát végül is….akkor láthatom a kis Kikit amikor csak akarom, ugye?

-         Hát persze anya – sóhajtok fel megkönnyebbülten.

-         De lehetséges ez? Úgy értem, egyedülálló asszony, és nem éppen ideális a kora az anyasághoz.

-         Igen lehetséges. Riku már utána járt a dolgoknak. Hivatalosan nem mondok le a kicsi felügyeleti jogáról, továbbra is az apja, vagyis a gyámja maradok. Így az én felügyeletem alatt gondozhatja Lotte. Ha kell, majd készítünk egy nevelőnői megbízást. Aztán majd idővel rendezem a kislány felügyeleti jogát hivatalosan is. Mindent el lehet intézni, csak a megfelelő ajtón kell kopogni, és tudod…egy kicsit támogatok itt, egy kicsit jótékonykodom ott, és van az az összeg, amiért kinyílnak azok a kiskapuk.

-         Holnap…átmegyek Pfäffikonba, és elmondok nekik mindent. Joguk van tudni, hiszen ők voltak Kisu fogadott szülei. Meg aztán, úgy gondolom, neki is kell egy nap, hogy átgondolja, amit most te is hallottál.

-         Igazad van – bólogat. – Akarod, hogy veled menjek?

Még szinte magához sem tért a fájdalomtól, és a meglepetéstől, amit okoztam neki, de máris mellém áll, és felajánlja a segítségét.

-         Nem….azt hiszem könnyebb lesz egyedül. De köszönöm…szeretlek anya…ugye tudod! És most gyere! – segítem fel a kanapéról.

-         De hova? – csodálkozik rám.

-         Mutatok valamit. Bent őrzöm a titkos szobámban, a trófeáim között. Tudod, oda senki se léphet be, nem akarom, hogy Jenni véletlenül meglássa.

-         De hát mi lehet az, amit így kell őrizned? – faggat, és néhány perc múltán már mosolyogni is képes, ahogy a könnyei mögül nézegeti a falra akasztott Kisut ábrázoló féltve őrzött festményeimet.

*  *  *

A múlt héten már teljesen visszarázódtam az itthoni körforgásba. Hétfőn pihentem volna, ha nem lenne a nyakunkon egy csomó buli, aztán kedden és szerdán táncolni mentem, csütörtökön névnapoztunk, péntek, szombat kint táncoltunk Bécsben, vasárnap meg haza, és hozzánk akkor, kicsit késve érkezett a mikulás!:)

Célegyenesben a szalagavató tánc. Már tökéletesen megy, de azért mindig közbe jöhet valami, ahol 15 srác táncol egyszerre, és az a lényege, hogy egyszerre. Ez pedig rengeteg gyakorlást igényel, még jó, hogy apu házánál ilyenkor már kevesen laknak, a hidegbe beköltöznek a nyaralókból, így a ház előtti lebetonozott úton gyakorolunk orvérzésig.

A mi táncunktól nem félek, a Tomival akármikor bármit összehozunk, ő még nálam is jobb. De a többiekért azért aggódom, mert tudom milyen a lámpaláz, mikor kinézel a nézőtérre és ott az a rengeteg fej…

Az öcsém kitalálta, hogy a szalagavató után, oda apu házába mennek az osztállyal bulizni, jobb, mint egy szórakozóhely, és számít rám a lebonyolításban.

Szóval most van egy szalagavatóm, egy osztály bulim, mikulásra gyúrunk, meg a Luca ovis bulijára.

Közben hívott Nonóka anyukája, hogy mit mondjon a gyereknek, miért jön előbb a mikulás – mivel hétvégén kint táncolunk. Jó passzban voltam, abszolút felpörögve, ezért mondtam neki, mond azt, hogy az idén ő volt a legaranyosabb, legjobb kisfiú, ezért a mikulás nála kezdi az ajándékosztást már pénteken!:)

Ezen kicsit elgondolkozott, de nem talált jobb ötletre!:)

A táncvizsgám óta nem voltam ilyen kirobbanó formában. Minden percemben táncolok, minden pillanatot kihasználok, hogy tervezzek, koreografáljak, próbáljunk, beénekeljek, hogy bírjam a tánccal a kitartott hangokat, nehogy megbicsaklódjon a hangom.

A jövő hétre van egy különleges felkérésünk, amitől kicsit félek, de nem utasíthattuk vissza. Nem is akarom, meg aztán van olyan, amit nem lehet! Ennek a dolognak van egy előélete, még szeptemberből a szülinapomról, valamelyik rész végén majd elmesélem, mert egyik legnagyobb bulink volt, és bár kételkedtem néhány dologban, amit mondtak, tényleg segítettek azóta, és néhányszor már beleléptek az életembe, pedig nem hittem volna. Néha kezdem hinni, hogy vannak dolgok amiket nem lehet felfogni, megérteni, vagy tudományos magyarázatot találni rájuk. Egyszerűen csak el kell fogadni!

Az otthoni dolgaim is döcögnek, az én kinevezett segítőm nem hagyott cserben. Néha beszélünk, és megnézem, hogy haladnak. Csak január végén lesz az esküvő, addig még rengeteg időnk van, már másodikán repülök haza.

Nincs semmi karácsonyi hangulatom. Nem úgy, mint tavaly, mikor minden okom megvolt a szomorúságra, mégis erőlködtem karácsonyi képekkel, meg énekekkel. Otthon díszítgettem és készülődtem, jótékonykodás meg apró plüss játékok az utcán élő gyerekeknek, de most semmihez sincs kedvem. Még ötletet is úgy loptam egyikőtöktől.:(

Így most a Luca mikulás bulijára rengeteg szálldosó hópelyhet készítettünk. A szomszéd bácsi féltett horgász damil készletét áldozta be, és mindenki vattapamacsokat ragasztott araszonként a kötélre. Aztán kifeszítették a teremben, a lámpától kifelé haladva, a végén nagyon ütős lett!:) Egy műanyag hordóra tekertük fel, hogy ne gubancolódjon össze!:)

Arany Luca olyan izgatott volt, hiszen ez az utolsó ovis bulija, jövőre már ott kezd majd kint ő is. Nagyon szeretett volna érdekes dolgokkal előrukkolni, és mi tökéletesen megértettük és komolyan igyekeztünk. Az a jó egy családban, ha az aprókat is komolyan vesszük…azt hiszem. Ránk is mindig figyeltek a nagyiék, fontos volt a véleményünk.

A nővérem egy egész pendrive-t áldozott a receptes könyvének. Ebben fantasztikus dolgokat mentett le, állandóan a netet böngészi különleges ételek, sütik, meg ötletek után. Hát belemélyedtünk, kiválasztottuk, amiket gondoltunk és nekiálltunk. Mindenki dolgozott, még a fiúk is. Sőt a szomszéd néni is lejött segíteni a dédikének.

Először is minden ovis társának készítettünk egy csoki kosárkát. Méghozzá úgy, hogy vettünk zacskós lufikat, kicsit felfújtuk őket, aztán csokoládét melegítettünk fehéret, tej-és étcsokit. Mikor lehűltek, akkor a tejcsokiba beleültettük a lufikat, aztán zacskóba öntöttünk a másik kettőből, és csoki csíkokat húztak rájuk, míg kosár alakja lett. Ezt a fiúk csinálták. A sógorom, Nyurga, az öcsém és Kakukk. Még a nyelvüket is kidugták a nagy igyekezetükben. Mikor megszilárdult, csak kidurrantottuk a lufikat és kész volt a csoki kosár. Annyira mutatós és még finom is, és nem egy nagy tudomány, inkább csak idő és türelem kell hozzá, de hát nekünk volt 4 fiúnk egy precíz programozó, egy ügyes kezű állatorvos, és a két maradék, öcsém és Kakukk!:)

Ilyen hóemberkék kerültek a kosárba, ezeket a dédike a szomszéd néni és a nővéremék gyártották. Csoki krémmel töltöttük meg, azt általában mindenki szereti.

Aztán jött a pillangós muffin – aminek a hivatalos neve, Pillangós cupcake.

Én készítettem a szárnyakat, csak halványlilát, Luca kicsit utánoz engem, és neki is a lila a kedvenc színe. Persze lehet, hogy valóban az.

Pauszpapírra előbb megrajzoltam minden egyes szárnyacskát, aztán átrajzoltam csokiból. Aztán kitöltöttem lila cukormázzal, belehúztam a csoki erecskéket fogpiszkálóval, aztán apró gyöngyöket szórtam rájuk. Egy egész délelőtt csak szárnyacskákat készítettem fúúú. Már nagyon rágörcsöltem a végére. Aztán még kellettek testecskék is meg csápocskák. Nagyon tele volt a hócipőm a végére! Az összeállítást a nővéremék bevállalták.

Ráadásul dupla adagot készítettünk, mert a szalagavatóra is akartunk. Had flancoljon már szépöcsém meg Kakukk.

Végül ilyen linzereket alkottunk, ezeket mindenki rajzolta ételszinező filccel.

Sajnos nem tudtam ott lenni a mikulás bulin, de a nővéremék meg a Tomi mentek az Ildivel meg a nagyszüleivel, és díszítették a termet, játszottak, szóval képviselték a családot!:)

Amíg mi kint táncoltunk a többiek még alkottak egy mézeskalács házikót, aminek az ablakát úgy készítették el, hogy színes, töltetlen savanyúcukorkát törtek össze, és belemelegítették, így „Tiffani”üvegű színjátszós lett a házikó ablaka. A mézeskalács dobozkát és az adventi számozott mézeskalácsokkal volt szerencsém megküzdeni. És még hátravan a Tomiék szalagavatója!:(

Ezeket a dolgokat azért írtam le, hátha érdekel valakit és kipróbálja!

Már totál kikészült az egész család. Szegény anyu meg ott a messzeségben egyedül ügyködik két pasival. De mondtuk neki, hogy ne merészeljen sokat dolgozni, nehogy valami baj legyen, bár már szegényke annyira nem is tud pörögni, mert eléggé megnőtt.:) De jól vannak, és velünk voltak a Barbi névnapján, a képernyőn keresztül. Az a baj, hogy elég nagy az időeltolódás, és vagy nekünk kell éjjel bulizni, vagy ők maradnak fent hajnalig, de azért megoldjuk!

Sajnos csütörtökre aztán odalett a varázs! Elmentünk a szomszéd néniék előszoba bútorát hazahozni, anyu kombijával, mert abba belefért. Mikor ki akartam szállni, kinyitottam az ajtót, kiléptem és mielőtt a lábam után lendültem volna, leejtettem a telefonom. Lehajoltam érte, de a lábam kint maradt, és közben mellettünk egy jókora terepjáró elkezdett kitolatni. A sofőr meg hátrafele nézett, nehogy elüssön valakit a parkírozóba. Közben meg ránk kanyarodott. Mikor felnéztem, már olyan közel volt a kocsi eleje, hogy nem tudtam semmit tenni, meg le is blokkoltam teljesen, és csak bámultam, ahogy jön a kocsi eleje, és éreztem, ahogy a karosszéria nyomódik rá a lábamra. Az öcsém akkor ért át a másik oldalról, mert nem értette, miért nem szálltam még ki. Odaugrott és belevert egyet a kocsi oldalába, szerencsére egyből a fékre lépett a pasi. A Tomi meg óbégatott vele, hogy behorpasztotta anyu öreg Opeljének az ajtaját. Annyira ideges voltam, és annyira rosszul esett, hogy az nem is érdekelte, hogy mi van a lábammal, csak a kocsi, hogy alaposan összevesztem vele, aztán meg szégyenszemre elsírtam magam. Annyira megijedtem, és később még jobban besokkoltam, nem attól, ami történt, hanem, hogy ilyen hamar megtörténhet a baj, még egy parkírozóban is. Hogy tényleg a sors….ha valakinek meg van írva, még egy parkírozóban, egy kocsiban ülve is megnyomorodhat.

Szegény öcsém meg csak makogott, hogy ne baromkodjak már, hát nem látta, hogy mi történt a lábammal. Csak nem gondolom, hogy fontosabb neki egy kocsi, mint a lábam?

Biztos így van, hiszen ismerem, de akkor ott, nagyon rosszul esett, ahogy reagált.

A térdem oldalán egy csúnya lila csík húzódik, ahogy az ajtó alja megnyomta. Ha kicsit, csak egy-két centivel tovább kanyarodik, összezúzza a térdem és soha többet nem táncolok, nem kung-fuzok, és nem csámpázok végig a kifutón.

 Ez kicsit rányomta a bélyegét a névnapozásra, meg az is, hogy a skandináv beköszönt előbb anyuékhoz, mert azt hitte ott vagyok, aztán meg telefonált, hogy felköszöntse a nővéremet, és bejelentse, hogy nem vár tovább, hanem jövő héten érkezik.

Persze igyekeztem nem mutatni. Eddig még sikerült tartani magam. Mióta itthon vagyok jó a kedvem. Minta semmi se történt volna, de most ettől teljesen kikészültem.  De nem mutattam persze, csak azon agyaltam, hogy most úgy beindultak a dolgaim elég egy ilyen ostoba véletlen és kész, vége mindennek.

Így aztán hétvégén a mikulás partyn piros prémes bikiniben, kis prémes szoknyácskában léptem fel, fejemre gumizott mikulássapkával, és a lábamra egy piros fehér csíkos térd fölött érő zoknit húztam, így nem látszott a lila csík a lábamon.

Kint azért bevásároltunk. Találtunk egy érdekes boltot, valami boszorkány bolt vagy mi volt, ahol érdekes és haszontalan dolgokat árultak. Mindjárt vettem párat, például a Tominak egy olyan borotvahabot, ami az arc édes tejszínhabja nevet viselte, és totál úgy festett, mint egy tejszínhabos flakon. Mindenki kapott egy mikulásos alsónadrágot vagy bugyit és egy pár zoknit. A dédike csak zoknit, és mindenkinek vettem agancsot a fejére – ez most nekem nagyon is aktuális - van nekem humorom.

A Lucának meg vettem egy idétlen nevető fenyőfakalapot, olyan varázssipkásat. A Tominak meg a sógoromnak egy mikulás sapit, ami ha a fejükre teszik, percenként elereszt egy olyan igazi, ho-ho-hóó-t. Azóta, ha csak tehetik hordják a kacagó sapkát, már a sokat megért dédike is kezdi elveszteni a béketűrését!

Nonoka kapott egy sárkányos kötött sapit a mikulásomtól, amit megsétáltattam és kivittem Bécsbe, hogy a tabletbe megcsodálhassa – az én drága sógorom befutotta érte és felforgatta Pestet, - de szerzett. Valami konferencián volt, és mozgósított mindenkit. Azért ha van kapcsolatod….:)

És mindezek tetejére még jókora csorba esett az önérzetemen, nem a legjobbkor sajna. Azt történt ugyanis, hogy kint együtt voltunk két fekete lánnyal. Franciák voltak, de angolul értettük egymást, az egyik, a Caramel örökbecsű, és nagyon találó művésznevet használta. Nemtom mi az igazi neve, én Juno néven tipegtem be, mint mikulásné. Engem már minden szőke hírességhez hasonlítottak. Kint Jingjangék Hannah Montananak hívnak. Egy őrült éjszakán Shakira-t üvöltötték habzó szájjal, és én eleget tettem a kérésüknek, hastáncoltam és énekeltem. Egy tökéletes éjszaka volt, mert a nővéremet azonosították be először, és ordították, hogy Selena, Selena. Aki eleinte még póker arccal fogadta, hiszen egy időben a facebook oldalára is a lány képe volt kitéve neki, és senki nem jött rá, hogy nem a Barbi az, de aztán egy dalt követeltek….és ekkor az arcára fagyott a mosoly az én fahangú nővéremnek!

Szóval a lényeg, hogy ez a Caramel lány, evés közben hülyülni kezdett, és a zenére elkezdte rázni a fenekét. Hát nekem egy idő után elment az étvágyam, és bár nem szoktam, elővettem a telcsimet és megkérdeztem felvehetem-e. Csak nevetett és kicsit beerősített totál k.o. voltam. Én, aki úgy el voltam szállva magammal, hát ugyancsak van még mit tanulnom. Harapdálás közben úgy rázta, rezegtette, mozgatta és forgatta a fenekét, annyi új trükköt mutatott, hogy nem győztem kukkolni a fejemből.

Vasárnap hajnalban a Tomi és Nyurga már ott voltak mikor végeztünk. Úgy tűnt, az öcsémet is megviselte, hogy összevesztünk, mert engem nagyon. Utálok veszekedni, inkább otthagyom, elmenekülök, és többet nem veszek tudomást arról, aki megbánt, de ha a családommal zördülök össze, abba beleroppanok lelkileg.

Most itthon kezdjük a következő hetet, és hétvégén nem megyünk ki, mert szalagavatózunk!

Hát, kicsit belemelegedtem a mesélésbe, remélem nem untattalak nagyon vele titeket.

Igyekszem a következő résszel a hétvége felé, addig kellemes ünnepi készülődést, és millió puszi,

Luna