69. rész - Könnyeim mögül látom az arcodat...

Sziasztok!

Nem akarok folyton mentegetőzni, de néhány nap alatt alapjaiban változott meg az életem, és valóban alig van időm írni. De megcsinálom, jönnek a dupla részek, csak pici csúszással.

Remélhetőleg a jövő héten belerázódok a dolgokba, és utána már rendben leszek.

Mivel anyu nincs jól, nem csak hányingere van folyton, de olyan kis gyengusz is, és veszélyeztetett terhes, át kell vállalni bizonyos dolgokat tőle. A nővéremék szakmain vannak, hát ki más marad, mint én!

Így holnaptól dolgozom apu mellett az irodában, és igyekszem majd helyettesíteni az anyut, és ez mellett nekem kell bevásárolnom is. Apu ugye elment a dokival, de elakadtak a söröknél, többet inkább nem próbálkozunk velük.

Így most én vásárolok, ugye ha mindenki itt van, a barátom is, hát úgy 13 vagyunk. Ennyi embernek még kenyeret se semmi venni. Szóval most megyek a fiúkkal, vagy a Lucával, nekem mindegy ki van velem, a kislány is elég ahhoz, hogy bátor legyek, csak egyedül nem szeretek mászkálni. Aztán még gyakorolnom kell, meg a Lucával zongoráznom, és az esküvő miatt is rohangászom.

Ráadásul baleset is ért.

A baj nem velem kezdődött, hanem a nővéremmel, bent felejtette az igazolványtartóját a bárban, és a buszon jöttek az ellenőrök. Próbáltuk magyarázni, hogy van bérlete, meg diák is, mert egyedül a diákigazolványát találta meg a táskájában, nem jártunk sikerrel. Két női ellenőr volt, és már ahogy odajöttek nem voltunk nekik szimpi. A nővérem mondta, hogy rendben vesz jegyet, és holnap bemutatja az iratait, a kombinált bérletét meg mindent. De nem, már sorolták is a büntetést, a pótjegyet, meg még mit tudom én mit, csakúgy röpködtek a tízezrek, és minősíthetetlen hangon beszélt velünk a két hölgy.

Hajnalban, három fáradt kifestett nő, hát mik is lehetünk mások, mint prostik! Persze joga van ezt gondolni, de ő nem csak gondolta, hanem ki is mondta.

Hát a nővéremet nem kell félteni, nem csak káromkodni tud, hanem alázni is ha kell, szó szót követett, és mivel jó éjszakánk volt, még csak fel sem húzta magát. Előbb megmutatta a diákiját, meg a kórházi belépőkártyáját mosolyogva, aztán valami olyasmit mondott az akkor már köpködő ellenőrnek, hogy nem haragszik rá, hiszen ha az egód, leesne az IQ-d mellé, kiszakadna a busz alja.

Az ellenőrnek eldurrant az önérzete, és ahogy szálltunk le, nővéremet egyszerűen lelökte a buszról. Közben anyut és minket is erőteljesen kurvázott.

Hát gondolhatjátok! Pont a sárkánygyíkot provokálta. Nem is értem hogyan, hiszen én vagyok a hajlékony, de még estében átfordult, teljesen kitekerte a testét akár a macskák, bevitt egy hatalmas rúgást valahova a vállába a nőnek, és a másik kezével belemarkolt a hajába. Ahogy az ajtó becsukódott, a fél hajkoronája a kezében maradt a tesómnak. Össze-vissza törte volna magát, de még a levegőben elkaptam, és igyekeztem megtartani, a barátnőm meg már akkor próbálta lefogni, és ordibált, hogy ne bántsd, tudod, hogy hivatalos személy, még be is vihetnek érte, ne csinálj hülyeséget, nyugodj már meg!

Az eredmény, szerintem egy fél kopasz kallernő, egy idegességében remegő nővér és én cseppet lesérülve. 

Az történt, hogy miközben igyekeztem elkapni és megtartani, valamibe rohadt nagyot belerúgtam és ettől úgy feldagadt a lábfejem, mint egy felfújt bőröndhal. Nem fáj, csak éppen nem fér bele semmibe. Már a vonatról félmezítláb jöttem haza, mert nem sikerült beleerőszakolnom a lábam a papucsomba. Se cipő, se papucs se semmi nem megy a lábamra, dagadt, mint egy lufi és ennyi. 

És persze nekem kell bevásárolni menni, hát annyian vagyunk mint az oroszok. Na, most mentem, vittem magammal a félszárnyú kakukkot, hogy lássák már, mind sérültek vagyunk, és sajnáljanak, hogy biztos valami baleset. Egyik lábamon csinos irigyelt papucsom, a másik mezítlábas csinos zokniban.

Bent a bárban azt hiszik valami rohadt drága Air Max papucsunk van, pedig nem, de nem baj had higgyék, így is utálnak már néhányan minket az ujjak közül. Azt hiszik méreg drága a papucsunk, közben meg 980 forint volt, rózsaszín és fehér betétes sima egyszerű műanyag, csak olyan mint egy légpárnás hajó!:)

Szóval most zokniban járkálok az utcán, teljesen fesztelenül, igyekszem nem tudomás venni róla, és így fogok menni holnap még dolgozni is. Első napom egy menő ügyvédi irodában talpig zokniban! Hát ez vagyok én!

Ja, és hogy mennyire nem a nővérem hétvégéje volt, műszak végén fent öltözködtünk, és elkészítette magának a szokásos reggeli vitamin pezsgőtablettás italkáját, meg mitudomén még mijét. Aztán felkapta, és felhörpintette indulás előtt, majd ránk meredt, erősen kigúvadt szemekkel.

Nos, az történt, míg elfordultunk valamelyik új lány, aki még nem ismer őket, belepottyantott egy pénzt a poharába, ő meg, miss antibakteriál felhörpintette. 

Picit megakadt a torkán, gúvasztotta a szemeit, köhécselt, de már ott is termett a másik medika, hogy semmi pánik, ha kell, elvégzem a gégemetszést!

Köszönte szépen, és inkább lenyelte. Hát most izgatottan, vagy inkább kíváncsian várjuk, hogy előkerüljön, és megtudjuk, vajon milyen nemzetiségű is az érme.

Ráadásul megjött és nagyon görcsölök. Biztos, mert nagyon eltoltam a citromos vízzel, hogy minél később jöjjön meg, ha már elment a barátom.:/

Meggörnyedve, nyöszörögve közlekszem a puffatag lábfejemmel.

Azért még itt vagyok! A mások fele a résznek holnap érkezik!

Jó olvasást mindenkinek!

Kimi….

Belepillantok a kamerába, aztán elmosolyodom.

-    Gyere csak… .- nyomom meg a gombot és elgondolkozva sétálok az ajtó felé.

-    Nem zavarlak? – faggat köszönés után.

-    Dehogy, örülök neked Seb. Rég láttalak, hogy vagy?

-    Ezt inkább én kérdezhetném.

-    Hát…az idő múlik…és azt mondják idővel majd könnyebb lesz. Én nem tudom. – vonok vállat.

-    Milyen volt a futam? – igyekszik más mederbe terelni a beszélgetést.

-    Megjárta! Ezúttal nem által fejre, hetedik lettem. És te?

-    Button nyert, csak második lettem, de még mindig én vezetem a pontversenyt.

-    Az jó! Ha valakinek ilyen tökéletesen összerakott kocsi van a feneke alatt, illik nyernie. És Webber?

-    Mögöttem végzett. Ne törődj vele, hogy miket pofázik, csak Alónak nyal.

-    Tudod, hogy sosem érdekelt a többi fasz.

-    Tudom, de ő most érdekelhetne. A szezon végén abbahagyja. Üres lesz a helye, a Ferrariról suttognak, Marko meg akarja, hogy maradjon.

-    És hol érdekel ez engem?

-    Jó lenne, ha érdekelne, mert a te neved is felmerült, mint lehetséges utód, és tudom, hogy lenne rá esélyed.

-    Aztán honnan tudod? Tán megálmodtad? – mosolygok.

-    Felvetettem itt-ott, és nem volt ellenkezés, sőt tetszett az ötlet. Kimi szólj Robertsonéknak, hogy keressék meg a menedzsmentet.

-    Eeeh! – legyintek.

-    Ne, ne legyintgess itt nekem! Ott a helyed! Még mindig a legjobbak közt vagy, te is tudod. Ne pocsékold el a tehetséged. Szeretném, ha a csapattársam lennél. Nem fogod megbánni.

-    Tudom Seb…jó fej vagy! Majd átgondolom…

-    De ne vacakolj sokáig, ez egy nagyon értékes és kelendő ülés, ugye tudod?

-    Tudod, Seb! Most dolgom van, aztán este átgondolom egy sör mellett.

-    Hova mész?

-    A kórházba a gyerekhez.

-    Na, ennek örülök! –derül fel a képe. – Hogy van a kicsi?

-    Egyre jobban…erősödik. Úgy csinálsz, mintha nem tudnád? Jenni szerint már kiépítettél egy közvetlen vonalat a kórházzal, míg én az érzéketlen fasz, a kocsmákat járom.

-    Akarod, hogy bemenjek veled? – hagyja figyelmen kívül a piszkálódásaimat.

-    Nem kell Seb, úgy is vannak ott elegen. Inkább foglalkozz Hannával.

-    Szívesen veled megyek. Szeretném már látni a kicsit.

-    Láthatod még eleget, ha már itthon lesz.

-    Haza hozod? És ki lesz vele?

-    Fogalmam sincs, még olyan messzire nem terveztem! – vallom be őszintén.

Elgondolkozva figyelem a jelenetet. Eszik, egy cumisüvegből szopik. Lehuny szemmel elernyedve, a karjai mellette fekszenek, szinte élettelennek tűnne, ha a szája nem cumizna mohón. Éhes, és úgy tűnik, jó étvágya van, ezt sugallja a széles vigyorú nővér arca is, ahogy a kis nyakát tartja.

Megvárom, míg végeznek, addig túlesek anyu kérdésein is, aztán elküldöm őket, egy kicsit sétálni, hogy kiszellőztessék a kórház kertben a fejüket.

Mellé lépek elégedetten szuszog, ahogy pislog olyan, mintha rám nézne.

-    Szia kislány… megint én vagyok. Megígértem, hogy eljövök…hát gondoltam megnézlek. Látom, már sokkal jobban vagy, és hízogatsz…egy igazi hölgy leszel lassan. Ő itt senor Gatinho. - húzom fájdalmas grimaszra a szám. – Tudod kicsi Sisu anyu imádta a cicákat meg Portugáliát, és otthon minden állatunk portugál nevet kapott…én meg arra gondoltam, akkor a te plüssödnek legyen cica úr a neve portugálul. Anyu biztos így nevezné neked. – teszem sóhajtva az inkubátor tetejére a fekete cicust. – Majd a nővérek odaadják neked, ha már lehet, addig innen vigyáz rád.

-    Én is jobban vagyok. – folytatom hatalmasat sóhajtva. - Talán tényleg kellett ez, kiszakadni abból a szomorú környezetből, ami folyton rá emlékeztet bármerre is nézek. A héten még nevettem is. Tudod, Ken Block mellett nem lehet szomorú az ember….ők nem tudják milyen tragédia ért minket. Senki sem tudja, csak Kaj bácsi, de ő hallgat. Nem akarom, hogy sajnálkozzanak, meg anyun csámcsogjanak, hogy vajon ki lehetett, miért rejtegettem ennyire. Hoztam pár fotót neked…hogy lásd mit csinált az apád. Nézd, - mutatom felé a mobilom, - ez itt a Forma 1-ből egy góré. Régen a csapatfőnököm volt még a Ferrarinál.

Azt szeretné, ha visszamennék, de én nem akarok. Itt az ideje, hogy elgondolkozzam ezen az egészen, hiszen itt vagy te…ne félj, nem foglak kitenni, majd kitalálunk valamit, ha egyszer haza engednek, hogy mindkettőnknek jó legyen.

Itt ezen a másik képen pihenünk, ilyenkor mindig rátok gondolok. Az anyura, hogy mit tenne, ha ott lenne mellettem. Nézegetem a régi képeket róla, mikor még boldog voltam. Olyan távoli mindez már! Bárcsak visszaforgathatnám az időt, bárcsak újra ott állnék az ablakban és lenéznék rá. Hidd el, rohannék utána, hogy visszatartsam. Nem érdekelne semmi, csak ő. Ha azon múlna az élete, a karomban vinném Pfäffikomig. Esküszöm neked megtenném, csak itt lenne újra velünk.

Miért midig utólag okos az ember? Miért nem tudjuk eléggé értékelni azt, akink van? Lehet, hogy veled is így járok? Egyszer még bánni fogom, hogy elutasítottalak? – sóhajtozom, aztán inkább folytatom.

-    Látod, még arra is rávettek, hogy belebújjak egy ilyen hülye jelmezbe. Mert nem volt elég meleg, már így is a tökömön folyt a víz…persze ne haragudj, neked nem lenne szabad ilyeneket mondanom. Még pici vagy, ráadásul egy kishölgy…az én lányom…

-    Murvás verseny volt…hát nem tudom mond-e ez neked valamit. De hetedik lettem! Ez nem olyan rossz, főleg hogy az utóbbi 2 futamon nem is indultam. Lehetett volna rosszabb is, de most nem álltam fejre. Talán anyu vigyázott rám ott fent.

És ez itt, - mutatom be az inkubátorba a következő képet a telefonon, - ez itt azért érdekes, mert ott a háttérben egy magyar zászló lengedez. Látod? Hogy miért fontos ez? Hát mert anyu magyar, bizony! És így egy picit te is! Ha majd nagyobb leszel, elmegyünk és megnézzük, hol élt kicsinek. Rikku bácsi talált pár képet, mikor még gyerek volt, mint te, és a nagyszüleiről is. Majd megmutatom legközelebb. Eltettem, mert nagyon értékesek a számomra és pótolhatatlanok.

Gyönyörű sírkövet csináltatunk nekik, azért, mert anyu is erre vágyott, meg azért is, mert olyan csodás embert neveltek nekünk. Sajnos te nem ismerhetted, hidd el sokat, nagyon sokat veszítettél. Anyu volt a legvidámabb legéletrevalóbb lány a világon. Még a szeme is nevetett. Egy igazi harcos volt, akár csak te, bizony!

Akarod látni? Ugye még nem is mutattam neked az édesanyád. Látod, milyen bunkó vagyok? Mutogatok itt neked hülye rallys képeket, és a legfontosabbat meg, aki az életét adta érted, még nem is láttad. Nézd csak, - veszem elő a tárcámban tartott képet, - ez itt az anyu. Az utolsó kép róla, mielőtt elindult arra az átkozott útra, Vettel készített pár selfiet. Látod, hogy mosolyog? Mindig vidám volt. Nézd milyen szép zöldes barna szemei voltak. A tiéd kék lesz, valószínűleg rám hasonítasz, de anyué igazi macskaszemek. Imádtam, ahogy minden porcikáját. 

Mindig csacsogott és nevetett. Az őrületbe kergetett sokszor, hogy be nem állt a szája. És mikor már ott voltál a pocakjában, rettentő érzékeny lett. Volt, hogy elsírta magát a hóban álló kis cinke látványától, merthogy fázik a lába. Mindig ilyen túlfűtött lány volt, tele élettel, ösztönökkel, érzelmek vezérelték minden pillanatát. Egy igazi érzelembomba volt, és telibe találta a szívemet.

Ő mindenkit szeretett, mindenki felé bizakodva és bizalommal fordult. Nem volt benne semmi ármány vagy rosszindulat, teljesen Jenni ellentettje. Nem voltak teátrális dolgai, nem pózolt inkább menekült a nyilvánosság elől.

Azt kérdezed, ki az a Jenni? Nem érdekes, kis Kisu, neked nem kell foglalkoznod vele. Neked csak anyu számítson, aki egyszerű volt, gyönyörű és tökéletes! Élettel és szeretettel töltötte meg a napjaimat.

Sara….

Hát most hova? Rengeteg tennivalóm van.

Legelőször is megtanulni az új nevem. Az előbb is elfelejtettem, hogy nekem szólnak. Mi van, ha ez is kimegy a fejemből? Pedig van ott hely mindennek, üresebben kong, mint egy újszülötté….

A nevem Sara. Így hívnak, mert ezt választottam. Mondhattam volna mást is, ha úgy tartja kedvem, ahogy én, úgy más sem tudja, ki lehetek!

Nem tudom, ki vagyok, nem tudom hány éves vagyok, azt se, hogy lány, asszony, feleség vagy anya….semmit. Csak vagyok! Itt vagyok, pedig halottnak kéne lennem. Három percig halott voltam, aztán visszajöttem.

Azért, hogy ne tudjam, ki vagyok, csak azt, hogy édesanya lettem volna, de a gyermekem nem élte túl. Őt áldozták fel, hogy én élhessek. Meghalt a kisbabám! Valakinek a gyermekét hordtam a szívem alatt, aki biztosan nagyon szeretett, és én tudom, hogy mindennél jobban imádtam. Nem lehetett másként, ha gyereket akartam neki szülni. Most pedig lehet, hogy előttem áll a sorban, vagy átenged az úttesten, és nem tudom, hogy egykoron a mindenem volt.

Fáradt vagyok! Úgy vonszolom magam a szemerkélő esőben, mint egy öregasszony. Persze lehet, hogy 40 felé járok, csak későn érő típus vagyok. Velem kapcsolatban aztán bármi lehetséges. Én vagyok az, Jean Doe, a kortalan és hontalan idióta.

Ááá, rossz kedvem van. Ha a temetőre gondolok, mindig megrogyok kicsit lelkileg. De ma…ma különleges nap van! Megkaptam az első fizetésem, már két hete dolgozom! Az első utam miután átvettem a csekkem egy sírköveshez vezetett. Készíttettem az én pici Saramnak egy új keresztet és most kifizettem. Szép cirádás betűkkel írattam rá a nevét. Már nem egy ostoba szám, egy tétel a sok ismeretlen között, ő Sara Faraday, az én gyönyörűségem! Azt ígérte, holnapra már a helyén fog állni, mire munka után kimegyek az én drágámhoz.

Pincérnő vagyok egy kávézóban. Nem tudhatom, hogy öröm, ez előrelépést jelent-e a régi életemhez képest, vagy lecsúszást. Mert ha mondjuk diplomás orvos, vagy ügyvéd voltam, akkor ez most nem annyira jó, de ha mondjuk takarítottam egy börtönben, akkor elégedett lehetek.

Fáradt vagyok, elszoktam a sok talpalástól, bár az is lehet, hogy sosem volt rá szükségem. Lehet, hogy ültem a birodalmam közepén, és onnan irányítottam az embereket. Bármi lehetséges, amit csak akarok. A képzeletemnek csak a csillagos ég szab határt.

A lábaim ólomsúlyúak a sok futkározástól, ráadásul magas sarkúban, mert úgy több a borravaló. Ez volt az első lecke amit Becky adott az első napomon. Húzzál magas sarkút, és kivágott blúzt, ha keresni akarsz!

Betérek egy aprócska játékboltba. Sokáig válogatok, az eladó kedvesen mellém szegődik.

-    Segíthetek? - faggat jó szándékún.

-    Valami plüsst szeretnék. - dadogom és elpirulok.

-    Kisfiúnak vagy kislánynak? – mosolyog. És mekkora a kicsi?

Rámeredek, és nem tudom, mit válaszolhatnék.

-    Nem született meg, nyögöm ki végül.

-    Értem. – bólint, bár nem hinném, hogy így is gondolja. – És mire gondolt? Vannak itt édes mackók. – emel fel párat a halomból.

Igen, egy Teddy jó lesz neked életkém. Egy csepp Teddy az én gyönyörűségemnek, egy harcos mackó, hogy mindig vigyázza az álmát.

Végül mégis kettőt veszek. Nem érdekel, mit gondol az eladó, vagy bárki más, hiszen úgy is hülyének tartanak.

A másik nekem kell!

Az isten nem lehet ott mindenütt, ezért teremtette az édesanyákat!

A nők életében az a legnagyobb megrázkódtatás,

Ha elveszítik szerelmüket vagy gyermeküket.

Minden egyéb gödörből ki tudnak kecmeregni valahogy.

                                                Valérie Tasso

Nézegetem a hűtőre felragasztott idézeteket és merengek.

Ugyan mit tehetnék ehhez hozzá? Én egyszerre vesztettem el mindkettőt. A gyermekem meghalt mire megszületett, a férjem meg nem tudom. Lehet, hogy ő is meghalt ott a vonaton, bár arra sincs bizonyítékom, hogy férjem lett volna. Lehet, hogy csak együtt éltünk és együtt utazgattunk. Akkor elveszíthettem úgy, hogy nem is tudok róla. Olyan lesz, mint Jack Dawson a Titanicból. Elveszett számomra, mintha soha nem is létezett volna. Azóta is egyre csak várom, közben meg lehet, hogy egy tömegsírban fekszik valahol, egy ismeretlen kereszt mögött, mint John Doe.

Van egyáltalán valaki a világon, akinek hiányzom? Egy anya vagy apa, legalább egy testvér? Senki? Miért nem kellek senkinek?

Keresek valakit, várok valakire, egy csodára, hogy egyszer csak utánam kiállt valaki az utcán, vagy utánam rohan és a nyakamba borulva azt kiabálja, kislányom, drágám, vagy anya…! Hiszen az is lehet, hogy van már gyermekem! Egy szegény kis árva, aki most szomorú, mert azt hiszi meghalt az édesanyja!

De nem történnek csodák! Idegen asszonyok, férfiak és gyerekek borulnak mások nyakába, csak engem kerülnek el mindenütt.

Talán nincs is, akit keresek? Talán ideje lenne újra kezdeni? De mit? Tudom egyáltalán? Nem! Semmit se tudok! Még a nevemet sem!

És igen, megint visszajutottunk oda ahonnan elindultunk.

Ki vagyok én? Egy Jane Doe!

Benne volt a fényképem a TV-ben, napokig mutattak a hírekben még eszméletlenül, hogy jelentkezzen, aki felismeri bennem a hozzátartozóját. Jöttek tömegével. Megnéztek, sírtak, aztán tovább mentek. Senkinek se kellettem, senkinek…

Így hát, kimegyek a temetőbe, ücsörgök és beszélgetek a kicsikémmel. Nincs más társaságom, igaz nem is keresek. Néha rám esteledik annyira, hogy észre se veszem. Nem félek, nincs bennem félelem, ugyan ki bántana itt? Vagy ha igen, hát mind isten kezében vagyunk.

Sóhajtozom a csendes sírkertben és gondolkozni próbálok. A legjobb hely elveszett emlékek felkutatására. Nyugalom van, béke és csend….

De nem ücsöröghetek ott a fűben örökké. Mennem kell és élnem az életem. Ezt, ami maradt nekem!

Otthon vár a mackó, aki szépen átvette a halott gyermekem szerepét. Vele alszom, vele kezdem és fejezem be, minden egyes magányos szürke napomat. Otthon vele beszélem meg a történteket, hogy mit tanultam, mit hallottam…

Nincsenek emlékeim. Se a gyerekkoromról se a kamaszról. Csak pár hónap, amire vissza tudok emlékezni, az is egy kórházi ággyal kezdődik…

Semmit se tudok magamról. Azt gondolom, jó ember voltam, de mi van, ha egy gyilkos? Mi van, ha én is egy bérgyilkosnő, egy Nikita vagyok? Lehet, hogy isten azért büntetett, mert gonosz vagyok. Lehet, hogy így akar adni egy második esélyt? Üres memóriával, idegen arccal, ismeretlen fehér lapokkal az életem könyvében. Abba a könyvben, ahova mindent akkurátusan feljegyzetelek. Ha valami újat kóstolok, vagy hallok. A határokat, hogy mi drága, mit és hol érdemes megvenni.

Mégis honnan tudnám?

Itthon meg olvasgatok, néha hangosan Dylannek.

Egy antikváriumba járok, ezt még a szociális gondozóm ajánlotta. Olcsó, mások által megunt könyvek közt turkálok izgatottan, mert számomra a Micimackó is újdonság. Esténként olvasok, majd ha lesz több pénzem, vásárolok egy számítógépet és talán egy tv-t is. A kórházban rászoktam a tv-re, és a kávézóban van komputer, ha tehetem, zárás után egy picit mindig lógok rajta. Csak úgy szörfölgetek a neten, mindenevő vagyok, mert nem tudom, mit keressek, de ki tudja? Lehet, hogy egyszer olvasok egy hírt, egy gyászoló családról, akik még mindig nem tudtak belenyugodni az ő Sarajuk elvesztésébe és visszavárják!

Esténként mikor lefekszem, magamhoz ölelem a mackómat, hogy ne egyedül feküdjek a hideg ágyamban.

Azóta hogy Dylan velem van, úgy alszom akár egy gyerek. Az éjszakáim nyugodtam és békések, nem riadok fel, valami ismeretlen rémálomra. Nem hallok fémes csikorgást és sikoltásokat, nem szorítja össze valamitől a halálos félelem a gyomrom. Rettegtem, de persze nem szóltam róla a gondozómnak, még a végén visszavitet a rehabra.

Pedig olyan rémisztőek voltak az éjszakáim, hogy már aludni sem mertem, és az a legszörnyűbb az egészben, hogy nem tudom, mitől féltem, mert nem emlékszem. Csak arra, hogy verítékben úszva riadok fel a saját szűkölő nyöszörgésemre. De hogy mitől rettegek ennyire, arra nem emlékszik az agyam!

Néha fura dolgokat produkálok, és ilyenkor arra gondolok, talán a régi életemből villan fel valami. Például a mackóm neve…Dylannek hívom, de hogy miért ragaszkodik az agyam ehhez a megszólításhoz, fogalmam sincs. Lehet, hogy így hívták a kedvesemet, vagy az apámat?

A másik, legújabb botorságom a hazajárással kapcsolatos. Nem a presszó előtt ülök fel a buszra, hanem átmegyek a másik oldalra. Onnan is indul busz, két megállóval utazom többet, de szeretem ebben a buszmegállóban ácsorogni.

Mikor Becky megkérdezte, miért oda megyek, azt dadogtam neki lángoló arccal, hogy szeretem azt az útvonalat, olyan érdekesek arra az utcák, és imádok buszozni. Csak húzogatta a szemöldökét, és bíztatott, hogy vegyek inkább egy kocsit, azzal oda, és akkor utazom, ahova, és amikor csak akarok.

Ráhagytam, nem kezdtem magyarázkodni, hogy nem emlékszem, hogy kell vezetni. És azt se árultam el, hogy egy férfi végett álldogálok a megállóba.

Olyan jóképű ez a pasi!

Nem tudom ki lehet, talán valami színész?

Bárki is az, a mosolyától jókedvű leszek, és megfeledkezem a sajgó vádlimról egy kis időre.

Várj velem, kéri, és én szívesem teszem. Öt percet vesz el minden nap az életemből hazafelé, de szeretek a buszon üldögélni és lopva titkon a többi embert figyelni.

Anyukákat, akik a gyermekükkel utaznak. Fáradtan, feszülten ripakodnak néha az unatkozó türelmetlen gyerekekre, akik lábukkal rugdossák a székeket, vagy előre hátra dülöngélnek ültükben.

Ha az én kicsi Saram élne, ilyenkor mesét mondanék neki. Igyekeznék lekötni a figyelmét, hogy ne unatkozzon és akkor kellemesebb hangulatban érnénk haza. Nem olvasnék mellette újságot, és nem nyomkodnám a telefonom, az biztos.

A fiatalok fülhallgatóval a fülükben rágózva bámulnak egykedvűen egy pontra egész úton, a ropogós irodai alkalmazottak pedig a telefonjukat nyomkodják, vagy az újságot böngészik, legyenek férfiak vagy nők. Szinte senki sem beszélget.

Néha összemosolygom egy idősebb hölggyel. Ilyenkor is eltölt valami melegség, mintha valakire emlékezni szeretnék, aki mindig örömmel fogadott és mosolyogva ölelt magához. De ki? Nem emlékszem!

Becky szerint csak azok utaznak busszal, akik utálják a dugókat, vagy a belvárosban van dolguk, mert ott lehetetlen a parkolás. Mindenkinek van kocsija.

Ezek szerint nyilván nekem is volt. Vennem kellene egyet, valami kis használtat. Akkor sokkal több időm lenne. Nem kellene várakoznom, hanem egyenest roboghatnék az én kis Saramhoz.

Jack….

Lassan rám sötétedik, mégsem mozdulok. Csak ülök a fotelben, lustán kortyolgatom a whiskymet és gondolkodom. Már vagy tucatjára hallgatom meg ezt a zavarodott, riadt kis üzenetet, és még mindig nem vagyok képes dönteni. Dühös vagyok magamra, mert tudom, hogy végül mégis csak a szívemre fogok hallgatni. Akkor meg minek kínozom itt magam?

Hiába, újra lenyomom az üzenetlejátszó gombot.

Elmosolyodom és beleiszom a poharamba, ahogy meghallom a zavarodott, kedves hangot.

Helló Jack…itt Sara!…Hát remélem, jól csinálom, és eljut magához a hangom. Képzelje Jack, dolgozom! Van már munkám!

Tudja mostanában nagyon elfoglaltak a napjaim!

Felszolgálok, mellette festegetek, mert hamarosan jön a jótékonysági aukció, és próbálom tökéletesíteni a vezetésem. Az oktatóm nem is érti, hogy vezethettem, annyira nincs érzékem hozzá. Próbáltam védekezni, hogy csak nagyon mélyen elfelejtettem. Ő meg nem átallott azt felelni, Sara kérem, ami nem volt, azt nem lehet elfeledni!

Szóval meggyült a bajom a lóerőkkel, de igyekszem, mert ha lenne egy kis autóm, sokkal könnyebben közlekednék, és több időm maradna a kicsikémre. Sokszor úgy esem be a temetőbe, annyit túlóráztat a szívtelen főnököm. Egyszer be is zártak, a kerítésen kellett kimásznom, ráadásul lefüleltek a biztonsági őrök, nem győztem magyarázkodni, hogy nem lopni voltam. Nagyon kínos eset volt, - szusszan a hangszóró.

Na igen…nem tudom mennyit szabad ide beszélni. Szóval csak azért telefonálok, mert nagyon hiányzik nekem, és ezennel ünnepélyesen meghívom a Sweet Cofe-ba, egy kifogástalan első osztályú kávéra. Jöjjön be kérem, ha erre jár, és látogasson meg. Szánjon rám egy is időt, nagyon várom, számítok magára! Olyan magányos vagyok…annyira szeretném már látni Jack.

Igen, hát a többit majd elmesélem személyesen…remélem minél előbb lehetőségem lesz rá. Addig is, üdvözlöm, vigyázzon az egészségére, ne dolgozzon túl sokat, szép napot Jack!

Kikapcsolom, a ki tudja hányadszor meghallgatott üzenetet. Már kívülről fújom minden szavát. Döntöttem, holnap bemegyek hozzá és meglátogatom. Nem lenne szabad, hogy a közelében lássanak, ezért zárásra megyek, a műszakja végén.

Kifigyeltem már, tudom, mikor végez. Ő nem is sejti, milyen gyakran nézegetem, teljes döbbenettel az ösztönös dolgait. Megállt bennem az ütő, mikor először vettem észre, hogy átsétál a távolabbi megállóba, megáll a kép előtt, ami a kedvesét ábrázolja, és hosszú percekig bámulja. Szinte le sem veszi róla a szemét, egészen addig, amíg jön a járata és felszáll rá. Ott áll, azelőtt a mosolygós Raikkönen plakát előtt és nézi.

Szemmel látható, ahogy a feszült, görcsös, idegben feszengő lány, szép lassan kienged és megnyugszik, csupán a férfi bámulásától.

Ha tudná…ha csak sejtené, hogy az a férfi, akihez ösztönösen úgy vonzódik, annak a kis sírocskában fekvő gyermeknek az apja! Ha tudná, hogy a férfi, akit úgy csodál, egy bárban tölti ideje nagy részét, és leginkább azon igyekszik, hogy eszméletlenre igya magát, így próbálja elfelejteni. Nem is gondolná, hogy kettőjük közül ő a szerencsésebb, mert kifakult emlékei közt, nincs ott a múlt boldogságának siratása, az elveszett társ emlékének nagyon is élő fájdalma.

-    Jack! – sikolt fel, és miután eldobja a felmosót a nyakamba veti magát.

-    Nahát Sara! – ölelem nevetve. – Azt mondta felszolgáló!

-    Igen, de átvállaltam a takarítást a kolléganőmtől, cserébe ő is helyettesít, és itt marad egyedül bezárni, ha vezetni megyek.

-    Nem fél itt egyedül? Vagy van kamerarendszer? – faggatom.

-    Van, de csak akkor kapcsolom be, ha bezártam! A főnök spórol a kazettákkal. Amit egy nap felveszünk, másnap letöröljük, és újra hasznosítjuk. – grimaszolgat.

-    Gyakorolgat? És hogy megy a vezetés? – faggatom megnyugodva, mintha nem tudnám.

-    Sehogy! – vonogatja a vállait. – Semmi érzékem hozzá.

-    Majd előjön az Sara, csak gyakorolgasson szorgalmasan. Egyszer minden eltemetett emlék a felszínre bukkan, hinnie kell ebben.

-    Bárcsak igaza lenne, Jack! – sóhajtozik. – Jöjjön! Ide üljön a bárpulthoz. – tüsténkedik körülöttem.

Kezet most és már penderül is a kávégép mögé, hogy elkészítse a beígért kávémat. Gyerekesen takargatja, ahogy babrál a csészével, végül elém teszi a műremeket.

-         Egyre ügyesebb kávédíszeket készítek, ez az öné Jack! – tesz elém egy kávét és mellé egy kísérő ásványvizet.

-         Nahát Sara! Ezt bűn meginni! – nevetek fel a gyönyörű tejszínszív láttán.

-         Úgy találja? Tetszik önnek, Jack? – tördeli gyerekes boldogságban a kezeit.

-         Gyönyörű! Nem is értem, hogy képes ilyesmire. Bár ha a képeire gondolok, akkor már nincs mint csodálkoznom. Maga nagyon tehetséges, fantasztikus kézügyessége van.

-         Azért csak igya meg gyorsan, amíg meleg! – mosolyog elégedetten.

-         Nincs szívem elrontani ezt a remekművet….na jó, - sóhajtozok és beledugom a kanalam.

-         Na? – kérdi hatalmasra kikerekedett őzike szemekkel. – Iható?

-         Ez isteni! – jelentem ki néhány apró korty után.

-         Úgy találja? – kérdezget elfogódottan. – Tudja Jack, nekem nagyon fontos a maga véleménye!

-         Nyugodjon meg Sara. Ez a kávé pont olyan jó, és tökéletes, és gyönyörű, mint maga.

-         Köszönöm Jack. Csak iszogasson itt, - pattan fel, - én gyorsan befejezem a takarítást, aztán beszélgethetünk. Csak menjünk ki innen egy kicsit a szabad levegőre. Ma nem megyek ki a temetőbe, mondtam a kicsikémnek, hogy ha ön meglátogat, akkor aznap ne várjon, de majd bepótolom holnap, úgy is szabadnapom lesz.

Segítek neki bezárni a nehézkes vasajtót, aztán a kocsim felé terelem.

-         Jöjjön, haza viszem. Kocsival vagyok, majd a házuk előtt beszélgetünk a padon.

-         Inkább jöjjön fel hozzám Jack. Még nem is látta a lakásomat.

-         Rendben, de csak egy pillanatra Sara. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült berendezkednie.

-         -         Ott lakom, ahol a mackó integet az ablakban. Engem ő vár haza. Elneveztem Dylannek. Tetszik ez a név, nem tudom miért, az is lehet, hogy egy emlék. Talán valakihez kötődik, csak nem emlékszem rá. Talán csak ösztönösen ráéreztem, hogy valaki van arc, és test nélkül ez mögött a név mögött.

A második emeleten fedezek fel egy bámész mackót az ablakban.

Ahogy kitárul az ajtó egy aprócska nagyon barátságos lakásban találom magam. Nem olyan sivár és kopár, mint az enyém, látszik rajta, hogy itt egy érzékeny kedves lány lakik. A falak mindenütt sárgák, ezzel is melegséggel árasztja el a barátságos otthont. Apró előszobából nyílik az egyetlen helyiség, ami nappalinak és hálószobának is funkcionál. Egy ügyes kis garzon.

A nappali oldalnak használt falon egy világtérképet fedezek fel.

Lám, itt sem hagy nyugodni a legfontosabb gondolatod. Be akarod járni a világot, hogy valahol rálelj azokra, akik szeretnek.

-         A falamat figyeli? – hallom a csivitelő hangot. – szeretem a térképeket….

-         Nagyon ötletes. – biztosítom.

A szoba másik oldala a háló. Itt is folytatódik a sárga szín, de a falakat itt pillangók sokasága borítja. Jut belőlük a gardróbszekrényre is.

 -         Valamiért imádom a pillangókat. – vall mosolyogva. – Nem tudom miért, de mindent szeretnék megvenni, ami pillangós, de nem tehetem. Ezét papírból készítettem két tucatot és felragasztottam őket a hálómba, hogy mindig körülöttem legyenek. Valamiért jó érzés, olyan szabadnak érzem magam közöttük.

-         Nagyon barátságos az otthona Sara. És látom már nincs egyedül. – bökök mosolyogva az ablakból figyelő mackó felé, aztán az előszobából nyíló oldalra pillantok, ahol az aprócska konyha található.

Ez a fal nem sárga, a semleges mogyorószín megy a kicsi barna konyhához, ami aprócska mérete ellenére is tökéletesen felszerelt és patyolat tiszta.

-         Ide került a mosógép is, mert sajnos a fürdőbe nem fért el.

Az ajtó másik oldaláról egy hasonlóan aprócska fürdőszoba nyílik, meg sem lepődök a sárga színén. Belegyömöszölve egy sarokkád, ami szinte kitölti az egész helyiséget.

Az egész lakás parányi, szinte egy helyiségből áll, de kedves és barátságos.

-         Imádom ezt a kádat, ha csak tehetem, benne ücsörgök. Tudom kicsit zsúfolt, de valamiért szeretem a vizet. Olyan jó lebegni benne. – magyaráz elgondolkozva.

-         Mire gondol Sara?

-         Arra, hogy nem is tudom, hogy vajon tudok-e úszni! – mered rám nagy szemekkel. – lehet sokat úszkáltam, azért imádom ezt a kádat?

-         Lehet… - hagyom rá.

-         Hát ez az otthonom! – tárja szét a karját elfogódottan.

-         Nagyon barátságos, - mosolygok, - pont ilyennek képzeltem.

-         Kér egy ásványvizet Jack?

-         Igen, elfogadom. Aztán jöjjön, üljünk le, szeretnék valami fontosat megbeszélni.

Kitölt két üveg vizet, aztán elfogódottan kucorodik mellém a nappali rész kanapéjára, a térkép alá. És nem is alaptalan az aggodalma, mert mindjárt dorgálással kezdem.

-         Legyen körültekintőbb Sara. Rólam sem tud semmit és beengedett az otthonába. És mi van, ha egy gyilkos vagyok?

-         Az nem lehet Jack. Maga nagyon jó ember. – mosolyától egyre jobban szégyellem magam.

-         Azt nem tudhatja Sara. Azért inkább kérem, a jövőben legyen sokkal körültekintőbb. Maga egyedül él, nem ismeri senki, ha eltűnne, nem is keresnék, csak a lakbérért. Vigyázzon kérem, addig amíg nem talál valakit. Egy rendes fiatalembert, aki majd vigyáz magára tovább.

-         Nem akarok senkit Jack. – sóhajt lemondóan.

-         De hát miért? Hiszen még olyan fiatal és maga gyönyörű Sara.

-         Mert nem csalhatom meg azt, akihez tartozom.

-         De hát ki az Sara?

-         Azt nem tudom, csak azt, hogy valahol van, és biztosan hiányzom neki. Tudom, mit akar mondani Jack, hogy nem keresett, de valami ésszerű magyarázat biztosan van erre, csak még nem jöttem rá mi az.

-         A legésszerűbb hogy talán már nem is él….

-         Igen, persze gondolok erre is. De ha így van…akkor nem csak a kicsikémet, hanem a kedvesemet is elveztettem. Micsoda istenkáromlás lenne néhány hónappal a haláluk után máris új társat keresni? Nekem nem kell senki. Rengeteg dolgom lesz még. Fel kell kutatnom az emlékeimet. Majd spórolok és utazni fogok. Egyszer talán kitekintek egy vonatablakon, és felismerem a házat, vagy az utcát, vagy mit tudom én mit. A kislányom még csak 3 hónapja halt meg. Hát micsoda anya lennék ha máris a szórakozáson járna az agyam?

-         De hát nem emlékszik rá Sara….semmire!

-         De attól még fáj! Arra az érzésre nem emlékszem, amivel vártam, de az, amivel gyászolom, nagyon is itt él a szívemben! Tudja mit szeretnék?

-         Mondja el Sara.

-         Visszamenni a baleset színhelyére.

-         Okos gondolat ez Sara? Feltépni a fájdalmas sebeket?

-         Nincs mit feltépnem, hiszen semmire sem emlékszem.

-         Akkor meg minek?

-         Mert arra gondolok talán…mi van, ha rám ismer ott valaki? Ha más is ott van, aki a vonaton ült, és esetleg tud valamit. Esetleg látta a férfit, akivel utaztam, vagy a nőt…az is lehet, hogy az édesanyámmal voltam, nem?

-         Bármi lehetséges Sara. – válaszolok automatikusan.

Nem figyelek rá, mert valahol egészen másutt jár az eszem. Vissza akar menni! És vissza is fog, ezt már tudhatnám. Ez a lány véghezviszi, amit eltervezett, ha törik, ha szakad, főleg ha a múltjáról van szó.

Mi van, ha tényleg valaki ráismer? Hiszen nem messze történt a szerencsétlenség Pfäffikontól. Mi van, ha a pap, vagy valaki a templomból megpillantja? Vagy ha ő megy be a templomba, hogy elmondjon egy imát a gyermekéért? Amíg egymást kergetik a gondolatok a fejemben fura dolgot művel. Feltesz egy szemüveget, elképedek.

-         Maga szemüveges Sara?

-         Nem.

-         Akkor nem értem.

-         Kis gondom van a vezetéssel! Tudja, - vág kényszeredett grimaszt, - az oktatóm szerint talán rossz a szemem, azért vezetek olyan pocsékul.

-         És?

-         Hát elmentem, és vettem a kitett szemüvegek közül egy +felest. Ez egy kicsit nagyit, mást nem csinál. Had örüljön az oktatóm.

-         Arra nem gondolt még Sara, hogy nem is tudott vezetni? –próbálok segíteni, és nem mosolyogni.

-         Nem…mindenki vezet ennyi idősen, mint én.

-         Biztos? – csak elvigyorodom, hát fura egy szerzet vagy, az már biztos…

-         A kolléganőm szerint minden normális nőnek van jogsija és egy ügyes pici autója. És én azelőtt normási voltam, nem?

-         De biztosan, ahogy most is az.

-         Akkor biztos volt kocsim, csak talán nem volt sok érzékem hozzá. Eh, veszek még pár órát. – legyint elkeseredett arccal.

Istenverte érzéked van hozzá, kicsi Sara, gyakorlatilag, autodidakta módon meg tanultál vezetni, mert elhiszed, hogy tudsz. Az akarat diadala, az ész felett az te vagy!

-         Igen, vegyen pár órát… az nem árthat. Hogy áll pénzel Sara? Eszik rendesen? Olyan sovány! – nem ismerek magamra, aggódok, akár egy apa.

-         Köszönöm rendben vagyok.

-         Én mégis szeretnék segíteni. És felejtse el azt az ostoba szemüveget.

-         Már rengeteget segített Jack.

-         Ugyan mivel?

-         Azzal, hogy van nekem.

-         Hm, igen. Azért mégis. Befizetek magának még 10 órát, vegye ezt születésnapi ajándéknak. A lányomnak július 4.-én volt, lehetne magának is akkor. Ezt nem lesz nehéz megjegyeznie.

-         Igen, Amerika ünnepe, a Függetlenség napja. – mosolyog. – Hiszen az holnap lesz Jack. – teszi hozzá elkomorodva.

-         Igen, talán azért vagyok itt…nem akarok én sem egyedül lenni ezen a napon.

És ma van a te születésnapod kicsi lány, csak nem is sejted!

-         Nagyon sajnálom a lányát Jack!

-         Tudom Sara…és köszönöm. Tudja mit? – próbálom lerázni magamról az elérzékenyülés óvatlanságát. – Holnap reggel eljövök önért jó korán. Kimegyünk a reptérre, és átrepülünk Svájcba. Elviszem a katasztrófa helyszínére, hogy megnézhesse. Ez lesz az én születésnapi ajándékom. Mit szól hozzá Sara?

Nem szól semmit, mer sírva borul a karjaimba.

Kimi…

Be akart jönni a kórházba. Látni akarta a gyereket….lehet, hogy az ő gyerekét. Mi van, ha ez itt igaz? Elkeseredetten forgatom az ujjaim között a levelet, hátha találok rajta valami árulkodó nyomot. De semmi, a kezembe hulló csomagmegőrző kulcsán kívül, nem találok semmit. Egyszerű szabvány, átkozott névtelen levél.

„Azért a gyerekért nem magának kell aggódnia. Inkább kérdezze a szomszédját. A DNS nem hazudik! Ha többet akar tudni, menjen el a reptéri megőrzőbe, és ott megtalálja a bizonyítékot!

Egy jóakarója”

A bitófához vezető út is jóakarattal van kikövezve. Fura, hogy most jut ez eszembe, mindig Kisu mondogatta. Most mégis mi a faszt csináljak? Ha elmegyek azért a csomagért, eldobok mindent, ami szép volt, és elárulom azt, aki a legfontosabb a szívemnek. Nem tehetem meg, hogy nem hiszek benne. És ott van a kölyök…hát komolyan azt feltételezem róla, hogy idejött a nőmet hajtani, amíg én nem voltam itthon?

Szemeim előtt egy kép jelenik meg. Benyitok a szobába, és ott találom őket egymáson. Érzem, ahogy végig fut rajtam a borzongás és ledermedek. Pillanatok alatt kijózanodom, olyan tiszta az agyam, akár egy üres papírlap. De most nem Jenni csontos testét látom, hanem Kisu formás gömbölyű combjait, és Vettel göndör szőke gyerekes fürtjeit. A póz, amiben a szemem előtt tekergőznek, cseppet sem gyerekes, és a hányinger kerülget tőle.

El kellene dobnom ezt a kulcsot, és elfelejtenem az egészet, de ha nem teszem meg, egész életemben bennem marad a kétkedés tüskéje.

Azért akar a Bullhoz vinni, hogy mindig mellette legyek, így első kézből informálódhat a gyerekről. Ha valóban az ő lánya, ez a legkevesebb, amit megtehet, hogy a közelébe férkőzhessen, szinte észrevétlenül.

Nem hihetek ilyen ostobaságokat a nőről, akit imádok, és a barátomról, aki ott állt mellettem azokban a szörnyű percekben és segített végig.

Igen…ő rohant át szólni, hogy mi történt a vonattal. Talán még nálam is zaklatottabb volt, talán még nálam is jobban kétségbeesett. Igen!

A körmömet rágcsálom, és mikor már az eleven húsba marnak a fogaim, a számszélével folytatom. Nem csitul bennem a feszültség, a vérem az agyamban lüktet.

Most mi a fasz van?

DNS tesztet kell csináltatnom. Még ma bemegyek, és a legnagyobb titokban elvégeztetem az orvossal. Aztán megtiltom, hogy bárkinek is beszélni merjen róla.

Mi a picsának akarok napokig várni? Hiszen itt van helyben a megoldás!

Felugrom, és a farzsebembe gyűröm a levelet. Elsietek a meglepett lengén öltözött Jenni mellett, és a szomszédos ház felé iramodom.

-         És ugyan kivel csalt volna meg? – mereszti rám, a hatalmasra kerekített kék szemeit Vettel.

A kis Kikinek is ilyen baba kékek a szemei, bizonytalanodom el egy pillanatra. Nem válaszolok, csak mereven nézem. Érti.

-         Nézd Kimi a barátom vagy! Mindig rendes voltál velem, szeretlek, és még csak elképzelni sem tudom, hogy min mész most keresztül, ahogy azt sem, ki az a gerinctelen állat, aki ilyennel szórakozik. Ezért most nem haragszom meg, nem hagylak szó nélkül faképnél, inkább gyere, üljünk le, igyunk egy sört, és beszéljük meg.

-         Mit akarsz ezen megbeszélni? Csak egy egyszerű kérdést tettem fel neked, és azt, hogy olvasd el ezt a levelet!

-         Kriszti nem járt sehova, nem érintkezett senkivel, nem barátkozott csak velem meg Hannáva. Nem jöhet szóba más apa csak én, esetleg a professzor, aki idejárt tanítani, az atya, bár már ez is istenkísértés, hogy ilyent kiejtek a számon, Fritz és van még valaki? Igen, Mark vagy Rikku. Ja meg a bátyád!

-         Fejezd be Vettel! – mordulok rá.

-         Mert mással ez a lány nem érintkezett. – folytatja, mintha meg se hallotta volna. - Úgy gondolom az atyát, Fritzet és a professzort kihúzhatjuk a listáról. Maradok én, Rikku, Mark meg a bátyád. Szerinted melyikünk az apja Kriszti gyerekének? Rám gyanakszol? Most mondhatnám, hogy kikérem magamnak, és még pofán is kéne verjelek. Azért nem teszem, mert tudom, mennyire szeretted, és mennyire kifordultál magadból, mikor elveszítetted. Megteszem neked azt, amit senkinek a világon nem tennék meg. Hajlandó vagyok veled bemenni és DNS vizsgálatot, apasági tesztet végeztetni, mert gondolom, azt ezek után hiába is mondom neked, hogy nem én vagyok az apa, és szégyen rád nézve, hogy egyáltalán ez a gondolat elült a fejedben. Nem velem, hanem Krisztivel szemben, mert az a lány tisztább volt, mint egy angyal. Soha nem csalt volna meg. Ha ez a levél igazat állít, és az a DNS nem egyezik, akkor vagy elbaszták, vagy az a nő, akit eltemettünk, nem Kriszti volt, mert más elfogadható, ésszerű magyarázatot nem tudok adni. Esetleg a kórházban cserélték el a lányodat a nagy zűrzavarban és kapkodásban.

Hogy lehet az, - áll egészen közel az arcomba, - hogy én, meg vagyok róla győződve, hogy sosem csalt volna meg Kriszti, és te kételkedsz? Mégis hogy gondoltad? És Hanna? Hogy néznék azok után a szemébe?

Komolyan, most úgy érzem, talán nem véletlen történt, ami történt, te meg sem érdemelted őt.

-         Fogd be Vettel, mert pofán váglak! – tajtékzom.

-         Vágj csak, ha attól megkönnyebbülsz, de inkább magadat kéne szemen köpni a tükörben. Szólj, ha kell a DNS-em. – néz vissza, és dühösen kiviharzik a szobából, majdnem felborítja az ásványvizekkel egyensúlyozó Hannát.

-         Mi történt Kimi? – mered rám riadtan szegény lány.

-         Semmi…ne haragudj! – sétálok el mellette a fejemet ingatva.

Hallom, ahogy lepakolja a tálcát, és faggatózva besiet Vettel után a belső szobába. Egyre dühösebb vagyok. Akárhogy is történt, neki itt van Hanna. Nekem meg senki…ja persze Jenni, hát azt kaptam, amit választottam, nevetek fel keserűen.

Egyetlen percet sem késlekedem, még csak haza se megyek. Úgy, ahogy a szomszédhoz csörtettem át, bevetem magam a kocsimba és elhajtok a kórházba. Ennek az ügynek még ma pontot teszek a végére….

 Jack…

Korán érkezem, nem tudtam aludni. Az elmúlt éjszaka, a lelkiismeretemmel harcolt az eszem és a szívem. Végül a szív győzött. Tudom, hogy őrültséget teszek, mégis visszaviszem oda, ahol élt. Veszélynek teszem ki magam azzal, hogy oda megyek.

Mi van, ha felismer Jenni?

Mi van, ha Saranak ugrik be hirtelen, hogy kicsoda? Vagy ami a leginkább megrémiszt, mi van, ha találkozik Raikkönennel?

A sorsát nem kerülheti el senki! Ha ez a sorsom, akkor vállalom. Talán így kell véget érjen. A te kezed által fogok elpusztulni, ha lebukom, és örökre rács mögé zárnak. Annyi gyilkosság és más bűn nyomja a vállam, hogy számomra soha nem nyílna ki a börtön ajtaja. Nem tudom mit szólnál, ha megtudnád, hogy itt Angliában én vagyok az alvilág egyik feje. És azt sem tudom, hogy az embereim mint szólnának, ha látnák, hogy óvom ezt az idegen lányt. Ahelyett hogy kivégezném, pátyolgatom, mint egy gyermeket. Átvertem a megbízómat is, pedig nálunk ez főbenjáró bűn. Ha fizetnek egy megbízásért és elvállaltad, akkor azt be kell fejezned, akár az életed árán is. Talán én is erre készülök most, mert ha lebukunk, én feláldozom magam érted kislány.

Sara is csendes. Elfogódottan ücsörög mellettem. Próbálja magabiztosnak mutatni magát, megint csak megmosolyogtat, ahogy igyekszik nyugodtan ücsörögni a gépen, de aztán a felszállásnál, feledve önérzetet és magára erőltetett nyugalmat, a kezem után kap, és riadtan szorongatja.

A reptéren kocsit bérelek, és azzal indulunk a végzetünk felé.

-         Akkor most hova? – nézem figyelmesen az elfogódott lányt.

-         Jaj Jack, - szorítja a mellére a kezét, - rettentően ideges vagyok. Mindjárt elhagyom a szívemet.

-         Nincs semmi baj Sara, nyugodjon meg, vagy mindjárt visszafordulunk.

-         -          Nézze Jack, - kiabál fel izgatottan, és az égre
 mutat, - az angyalok figyelnek minket! Ugye ez jót jelent?

Meglepve pillantok a fura felhőalakzatra. Valóban olyan, mint egy kitárt szárnyú angyal.

-         Akkor most hogyan tovább Sara? – próbálom visszaterelni a valóság talajára a gondolatait.

-         Nem is tudom…szeretnék előbb a kórházba bemenni és beszélni azzal az orvossal, ha lehetséges, akinél megszületett a kicsikém. – halkul el a hangja.

-         Rendben! Akkor adjon egy percet, azonnal jövök.

Visszasietek a kölcsönzőhöz. Zürichben szálltunk le, innen még félórányira sincs az út, ahol azelőtt lakott, de most nem ez érdekel.

Óvatos érdeklődésemre készséges válaszokat kapok. A jókedvű, telt ügyintéző szívesen beszélget és kérdezés nélkül is elmondja, hol volt pontosan a baleset és, hogy melyik kórházba szállították a sérülteket.

-         Azt mondja nincs messze?

-         Nagyjából egy órányira. Szeretné megnézni a helyszínt?

-         Igen. A vonaton utazott egy rokonom. Sajnos nem élte túl, és gondoltam utána járok…esetleg a kórházban tudnak segíteni, és elmondják mi történt vele. Szeretném megnyugtatni az édesanyámat, a testvére utazott a vonaton.

-         Nos, minden bizonnyal felvilágosítják. Innen alig egy órányira történt, Pfäffikon előtt. Az ottani templomban volt gyászszertartás is az elhunytak lelki üdvéért. Kórház csak az az egy van ott, a St. Ágoston és Pfäffikonban biztosan készségesen segítenek megtalálni a baleset pontos helyszínét. Van is ott valami kis emlékmű. Az elhunytak hozzátartozói emelték.

-         Köszönöm, nagyon kedves, sokat segített. – veszek búcsút a nőtől.

Mire visszaérek, idegesen rágcsálja a körmeit a kocsiban.

-          Nyugodjon meg Sara, különben mindjárt visszafordulunk. Hogy akarja meghallgatni, hogy mi történt itt magukkal, ha már most ennyire feldúlt?

-         Rendben Jack, igyekezni fogok lenyugodni. – sóhajt. – Megtudott valamit?

-         Mindent Sara. Hova menjünk először? A helyszínre, vagy a kórházba?

-         Legyen a kórház… - suttogja erőtlenül. – úgy akarok a kislányom halálának helyszínére kimenni, hogy már tudjam, mi is történt valójában.

Nem felelek, inkább indulok. Nem akarom tovább fokozni a feszültségét. Még mindig nem tudom mennyire helyes, amit teszek, de most már nincs visszaút. Szembesülni a valósággal elképzelhető, hogy hatalmas lelki sokk és trauma lesz neki. Bármi megtörténhet, összeroppan a szemem láttára, vagy hirtelen minden beugrik neki.

Bárhogy is lesz, mellette maradok és segítem. Ezt már elhatároztam az éjjel. Az Isten nem véletlen hozta az utamba ezt a lányt. Ő az én esélyem is.

Talán nekem is ideje lenne megváltoznom. Találnom valakit messze innen, aki feledtetni tudja az a rengeteg fájdalmat, dühöt és keserűséget, amik felhalmozódtak a lelkemben és ilyenné tettek. Talán nekem is lépnem kell. Nem ő a beteg, hanem én. Ő igyekszik kilépni a feledés mocsarából, én ragadtam bele, én nem tudok tovább lépni, pedig én emlékszem. Ő harcol a jövőjéért, hogy lehessen élete, én meg elfogadtam a kényelmesebb megoldást, és meggyűlöltem önmagam és az életem.

-         Mit mondjak annak az embernek Jack? – szólít meg egérke cincogáshoz hasonlító hangon.

-         Milyen embernek Sara? – kapom felé a fejem. Nem csalódok, a könnyek lassan gördülnek végig finom bőrén.

-         Az orvosnak… - suttog. – Félek Jack…. – torzul sírásba a hangja.

Átnyúlok hozzá és megszorítom a kezét.

-         Ne, kérem, ne sírjon…itt vagyok és segítek! Majd bemegyek magával, és együtt megkeressük azt az orvos. Jó lesz így?

-         Köszönöm Jack… - suttogja erőtlenül.

Míg a recepciónál magyarázkodom, lemarad és idegesen sétál föl alá a székek között. A kisasszony készséges, azonnal felszól és felkísérnek minket az egyik emeletre.

-         Nem jut eszébe semmi erről a helyről? – faggatom a riadt lányt.

-         Nem hiszem, hogy valaha is jártam itt… - csóválja a fejét.

Talán folytatná még, de kinyílik az ajtó és megjelenik egy fiatal jó kiállású orvos.  Amint meglát, elém siet, és már messziről nyújtja a kezét.

-         Ja napot! Ön érdeklődik a Pfäffikon melletti vonatbalesetről? Jöjjön kérem a szobámba, talán tudok segíteni. A nevem Dr. Dylan McKenzie…

Ez az a pillanat, mikor megfagy körülöttünk a levegő, és mindenki ledöbben. A különös az, hogy mindegyikünk más miatt.

Én az orvos nevétől. Dylan…hiszen így hívja Sara a mackóját! Hogy lehet ez? Talán emlékszik erre a jóképű orvosra? Vagy a tudatalattija megőrizte a megmentője nevét? Hogy emlékezhet erre a névre, mikor semmire se emlékszik? Meglepve nyújtom a kezem, de az igazi meglepetés, még csak ezután vár rám. Az orvos mozdulata megáll a levegőben, tekintete átsiklik a vállam felett és a lányra bámul. Eddig nem vette észre, mert szegényke egyre riadtabban és félszegebben húzódik a hátam mögé.

-         Sara…? – kiált fel döbbent csodálkozással a fiatal orvos.

Hátra fordulok, és magam is rámeredek a riadt, tátott szájjal levegő után kapkodó lányra.

-         Ismer…ismer engem? – dadogja, aztán hangosan elsírja magát.

Az orvos szobájában ülünk. Sara már megnyugodott, egy ásványvízzel teli poharat szorongat, mintha attól remélne segítséget. Szemeit az orvosra szegezi, szinte lélegzetet se vesz, úgy hallgatja a doktort.

Az ütközés után hatalmas volt a pánik és a felfordulás. Mindenütt vérző, sikoltozó, sokkos emberek rohangáltak, a tűzoltók, mentők és katasztrófavédők között. Az a rengeteg halott, nők, gyerekek, rettenetes volt az egész!

Mindenki segíteni próbált. Én egy férfiért küzdöttem, akinek csak a keze nyúlt ki a roncsok közül. Szürreális volt, ahogy könyörgött az életéért, és én egy levegőbe meredő karba igyekeztem infúziót bekötni. Egy férfi térdelt mellette, szorította a kezét és bíztatta, hogy jön a segítség.

Önt egy rendőrkutya találta meg a romok alá szorulva. Eszméletlen volt mikor kiemelték. A feje csúnyán vérzett, de a fejben rengeteg ér húzódik, a legkisebb sérülés is erős vérzést eredményez. Nem akarom most orvosi kifejezésekkel traktálni, - pillant a kartonjába, - súlyos koponya traumát szenvedett. Ennek az a lényege, hogy megsérült a dura, ami az agyat védi. A dura alatt víz, úgynevezett agyvíz található, ez tölti ki a teret, és arra szolgál, hogy ha a fejet hirtelen ütés érné, megvédje az agyat, a hirtelen rázkódástól. Ha megsérül, az agyban hirtelen megnő a nyomás, és mivel a koponya képtelen tágulni, így a lágyabb szerkezetű agy szenved károsodást.

Szerencsére az ön esetében nem lépett fel ilyen fokú nyomás, csak az agyának egy parányi része sérült, illetve ütődött meg erősen. Ez a részecske az emlékezésért felelős. Ezért nem képes emlékezni, ezért szenved úgynevezett retrográd amnéziában.

-         És..és, - nyel hatalmasat, - a kislányom? Ő…vele mi történt? Mondja el kérem…

-         Igen.. – fészkelődik a székén zavartan, - mire önhöz fértünk már beindult a szülés. Nézze, nem akarom feltépni önben a sebeket, a lényeg, hogy ön be volt szorulva, és a kicsi közben jött volna ki, de nem tudott. Beszorult a szülőcsatornába és közben levált a méhlepény, így nem kapott elég oxigént. Ez egy nagyon speciális helyzet, ilyenkor már nem tudunk segíteni a magzatnak. Még ha császármetszést alkalmazunk, akkor se férünk hozzá. Egyszerűen nem lehet, ezért kell még idejében felmérnie egy szülészorvosnak, hogy a kismama képes a természetes szülésre, vagy császármetszést kell alkalmazzon, mert ha a magzat feje beékelődött a szülőcsatornába már nem lehet segíteni…és nem is volt értelme…nem észleltem szívhangot. Mikor végre sikerült önt kiemelnünk, döntenem kellett, hogy elsődlegesen melyiküket mentem. Önnél voltak észlelhető életfunkciók, és egyszer csak magához tért, halálra rémisztett Sara, ahogy megragadta a karomat és a gyermekéért könyörgött. Azt kérte segítsek neki, de már nem lehetett. Önt mentettem, de nem gondoltam, hogy annyira súlyos a sérülése. Aztán egyszer csak elvesztette az eszméletét és leállt a szíve. Háromszor élesztettem újra, mire sikerült, úgy ahogy stabilizálnom önt, de többet már nem tért magához. Kómában volt több mint egy napig. Eltört a karja, betört a feje, és test szerte tele volt zúzódásokkal, vágásokkal. A végén már mindenütt vérzett, egy csoda, hogy maga él Sara.

Azt hittem jobb a státusza, annyira harcolt, de talán jobb is úgy, legalább nem abban a sokkos lelkiállapotban szembesült a keserű ténnyel. Azt nem gondoltam, hogy végérvényesen kitörlődik minden a memóriájából. Azóta sem ugrott még be egyetlen emlékfoszlány sem?

Nem válaszol, csak megrázza a fejét. A könnyei lepotyognak a térdére.

-         Hogyan született meg a lányom, ha egyszer nem tudtam megszülni? – a hangja olyan tisztán száll a csendben, hogy szinte bántja a fülünket. Látom az orvoson, hogy nem akar válaszolni, de végül is joga volt ennek a nőnek tudnia az igazságot.

-         Inkább ne akarja tudni Sara.. – sóhajt.

-         Kérem…

-         Amikor leválik a méhlepény, nem kap oxigént a magzat. A szülés beindult, de a beszorult a szülőcsatornába. Én …van egy módszer, amikor könyökkel segítik a világra a gyereket. Leegyszerűsítve, kinyomják az anyából a magzatot. Nem volt más választásom Sara, önből dőlt a vér, egy másik orvos infúziót tartotta, és ott volt néhány tűzoltó ők is segítettek. Nézze, ha gondolja, összeszedem a jelentéseket, és átkéretem a tűzoltóságról is, szívesen elküldöm önnek. Otthon aztán kényelmesen átolvasgathatja, ha elég erősnek érzi hozzá magát. Most nem tudok az esetről többet mondani. Rengeteg betegem van naponta, ön csak azért maradt meg a fejemben, mert a karlánca alapján tudtuk azonosítani, amit látom most is hord, és itt maradt az önről készült fénykép, amit a kartonjához csatoltunk.

 Sara…

„A retrográd amnézia olyan, hogy bármikor visszatérhet a memóriája, de az is lehet hogy soha.”

Annyira felzaklatnak a hallottak, hogy muszáj rágyújtanom. Reszket a kezem, ahogy a számhoz emelem a cigit.

-    Nem tudtam, hogy dohányzik. – mered rám Jack

-    Becky kínált meg. Azt mondta, ha nagyon fáradt vagyok, kérhetek cigi szünetet, és akkor 5 percre kimehetek a hátsó ajtóhoz. Ott mindig van néhány műanyag tároló, amikre rá lehet ülni. Az az 5 perc csodákra képes a bedagadt bokánkkal. – mosolygok, aztán hátrahajtom a fejem és lehunyom a szemem.

Megérti, hogy nem akarok beszélgetni, Jack furcsa ember, kitalálja a gondolataimat. Szó nélkül kanyarodik ki a főútra és némán haladunk tovább. Végig a könnyeimmel küzdök, nem akarok sírni, de a könnyeimnek képtelen vagyok parancsolni.

Félrehúzódik, rám mosolyog és kipattan a kocsiból. Egy út menti virágbolt előtt állunk. Besiet és egy gyönyörű szál vörös rózsával tér vissza. Egyetlen mondatot se váltunk, csak az ölembe helyezi a virágot és indít.

Nem siettet, időre van szükségem, hogy ki tudjak szállni a kocsiból. Némán várja, hogy összeszedjem magam. Szemem már messziről rászegezem, a sínek mellett emelt síremlékre.

-    Erről beszélt a kölcsönzős hölgy. Az ott az emlékmű, amit a hozzátartozok állítottak. – áll meg a fehér márványnál. – Itt történt Sara… - suttogja és lehajtja a fejét.

Letérdelek a homokba, és remegő kézzel helyezem a többi, kicsit már kornyadozó csokor közé, az én egyetlen szál rózsámat. Jack lassan arrébb sétál, magamra hagy, időt ad nekem a búcsúra.

-    Kicsim…kicsi Saram. – sírom el magam. – Hát itt vagyunk…itt kezdődött és ért is véget minden a számodra. Szép hely, - pillantok a távolban húzódó hegyek felé, bár nem sokat látok a könnyeimtől, - nyugodt és békés. Nem olyan, mint Anglia, gyönyörű helyen születtél….

Fogalmam sincs mennyi ideig térdelek ott és beszélek a gyermekemhez. Az idő megáll számomra, hirtelen megnyugvást érzek és azt, hogy minden vágyam teljesült. Itt vagyok, ahol az első légvételedet próbáltad venni, ahol megpillantottad az eget. Itt vagyok, ahol lehunytad a gyönyörű szemeidet, ahol megszűnt dobogni a drága picurka szívecskéd. Elfáradtál és feladtad…pedig soha nem szabad feladni, kicsim.

Végül mégiscsak Jack vállamat simogató érintésére riadok fel. Alig látom a könnyeimtől, grimaszolva próbálom rendezni a vonásaimat.

-    Jöjjön Sara, már egy órája itt térdel. Ideje mennünk, ennél többet már nem tud tenni a kislányáért.

-    Annyira fáj Jack,…nem tudom itt hagyni. – szipogok. - Itt még együtt  voltunk mi ketten…úgy érzem itt még velem van…érzem a jelenlétét…

-    Sajnálom Sara, higgye el, iszonyatosan sajnálom. – suttogja és arcán megfeszülnek az izmok.

-    Maga nem tehet róla Jack, ez volt a sorsunk… - sóhajtok hatalmasat és engedem, hogy felsegítsen a földről.

-    Elviszem a templomba, ahol a búcsúszertartás volt. Itt van a közelben, ott majd gyújthat egy gyertyát a kislánya emlékére. Az ilyen helyeken ki van rakva emlékgyertya, hogy meggyújthassák a halottak emlékére, és mindenki annyit fizet érte, amennyit gondol. Aztán lassan indulnunk kell vissza. Holnap mindketten dolgozunk. Jó lesz így?

-    Igen…köszönöm, hogy annyit törődik velem Jack.

-    Na igen, - köszörüli meg a torkát, - de van egy feltételem. A templomig maga vezet, - folytatja kérdő tekintetemnek, - itt a kedvező alkalom, hogy gyakoroljon, angol kocsit béreltem.

-    Én nem… nem lenne okos dolog. Rettentő ügyetlen vagyok. – húzódozom.

-    Azért kell kihasználni minden lehetőséget a gyakorlásra. Csak így tudja azt az autót minél előbb megvenni.

-    Hát…sokat kell még dolgoznom, hogy megvehessem.

-    Meglesz az, hamarabb, mint gondolja.

Sóhajtozom és mosolyogva, de beadom a derekam.

Pedig tudom, csak azét csinálja, hogy felvidítson, de nem bánom. Olyan jó vele lenni, olyan jó végre valakivel beszélgetni úgy, hogy közben nem bámul kikerekedett szemekkel, és nem kérdez olyan butaságokat, hogy például, és azt tudtad, mikor felébredtél, hogy szomjas vagy éhes vagy?  Az ilyen faggatózókra sokszor szeretnék ráripakodni, nem tudtam te ostoba, hanem éreztem!

Az úton kényelmes iramban haladó autó hirtelen lefékez, és a sofőr int, hogy menjünk át. Néhányan még csatlakoznak mellénk a zebránál. Ahogy átsétálunk, rápillantok az öreg autóra, és valamiért elmosolyodom. Bekukkantok a szélvédőjén, és intek hálából az előzékeny sofőrnek, amiért átenged minket.

Míg átsétálunk a kormányt szorongató középkorú férfi olyan kidülledt szemekkel és halott sápadt tekintettel mered már, mintha kísértetet látna. 

A templom pont olyan csodás, mint amilyennek kívülről elképzeltem. Kicsi barátságos, nem egy Westminster, és ettől olyan békés. Hamar megtalálom a gyertyákat, Jack előzékenyen potyogtatja a fontokat, a becsületkasszába, én pedig meggyújtok egy vékony karcsú fehér szálat. Olyan akár a többi, de számomra mégis különleges, mert a kislányomért ég…

-         Ön ide valósi? – szólít meg egy középkorú kedves hölgy.

-         Őőő, miért kérdi? – riadok fel a gondolataimból. - Ön talán itt él? – talán felismert, meredek a nőre és látom, Jack is minket figyel.

-         Nem Ausztriából érkeztünk, csak benéztem ide, olyan kedves nyugodt hely. Az ember szívesen élne itt.

-         Igen én is úgy érzem. Sajnos én sem itt élek, hanem Angliában. Csak átutazóban vagyok itt, és bejöttem, hogy gyújtsak egy gyertyát a halott kislányom emlékére. – mosolygok szomorkásan.

-         Ó, nagyon sajnálom. Bocsásson meg, hogy megzavartam. – lép tovább a nő.

 

Fritz …..

Eközben a pfäffikoni templom ajtajában a napi bőséges ebédje elfogyasztása után elégedett sóhajok kísértében egy férfi tűnik fel.

Fritz komótosan lépked az egyházközösség öreg autójához és miután elhelyezkedik elindul a szokásos körútjára. Bemegy a postára felveszi a templom leveleit, aztán betér az alpesi tehenészet kiállító boltjába, hogy kedvenc sajtjai közül válogasson és vigye a szokásos tejadagot a rászorulók vacsorájához. Majd elkanyarodik a gyertyaöntőhöz, hogy elhozza a havi gyertyaadagokat, külön csomagolva a szertartásokhoz és a személyes használatra. Derűs mosolyával integet vissza az őt köszöntők felé, és kedélyesen halad a szokásos útvonalán, egészen addig, míg a vasúti átjáróhoz közel, egy zebránál megáll, hogy átengedje a másik oldalra igyekvő gyalogosokat.

Ha nem ülne a kocsiban, valószínűleg a földbe gyökerezne a lába, így csak bénultan áll, kimeredt szemekkel bámul az előtte elhaladó párra.

Szokásától eltérően még köszönni is elfelejt a kedves mosollyal bebólintó lánynak. A döbbenet, ami szemmel láthatóan kiül az arcára, lassan átcsap riadalomba. Úgy bámul a lány után, mint aki kísértetet lát. Ott áll és meredten bámulja, ahogy a lány beül egy autóba, és mosolyogva hallgatja a férfi szavait, aztán indít, és döcögve kigurul elé az útra.

Még akkor is ott áll, mikor már csak a lassan felszálló porfelhő emlékezteti arra, hogy az imént egy autó ment végig az úton.

A férfi homlokát kiveri az izzadság. Félre húzódik, aztán remegő kézzel keresgéli a telefonját. Nem csak a keze, a hangja is remeg, mikor idegesen beszélni kezd.

-   Atyám….- nyögi a készülékbe, - atyám én azt hiszem, nagyon rosszul vagyok. Vissza kéne jöjjön néhány napra, mert nekem már látomásaim vannak….vagy lehet, hogy ez egy jelenés volt? Édes Jézusom! Atyám lehet, hogy megzavarodom?

-  Fitz de hát mi történt? Mondj már valamit az égre! – riadozik a kezében a készülék.

-     Láttam valamit….vagyis valakit, akit képtelenség, hiszen én csuktam rá a koporsót…én tettem a kezei közé azt a vörös rózsát…és most mégis Uram segít, itt volt, visszatért!

-         De miről zagyválsz Fritz, talán ittál valamit?

- Még nem, de most úgy érzem, innom kell atyám, méghozzá sokat. Láttam őt, itt ment át előttem az úton és rám nézett! Esküszöm önnek a lelkem üdvére, hogy ő volt atyám.

-         De hát ki?

-         Rám nevetett, és átment az úton, mert én csak bámultam rá akár egy kísértetre. De hiszen az is! Uram segíts, én egy kísértetet engedtem át a zebrán! Jaj, atyám mit tegyek?

-       Drága Fritz, először is vegyél egy mély levegőt, és nyugodj meg. Aztán mond el végre értelmesen, hogy mitől rémültél meg ennyire.

-         Atyám mintha Krisztit láttam volna, a mi Krisztinket.

- Tudod fiam, hogy ez képtelenség! Az agyunk néha megviccel, ha valakit elveszítettünk, akit szeretünk, sokáig érezzük még úgy, hogy itt van közöttünk.

-         Igen tudom…de ez akkor is nagyon életszerű volt, semmi illúzió. Az a lány, olyan volt, mint ő. Csak rövid hajjal, még a mosolya is, ahogy intett mikor átengedtem….. - köti az ebet a karóhoz.

-   Hát ha intett, csak szólt volna hozzád. Gondolod, hogy elmegy anélkül, hogy megölelne?

- Igen persze… azért nem bánom, hogy nem akart megölelni…azért is nem szálltam ki és futottam utána. Mert hát, ha ő lenne, ő jött volna oda hozzám…ha meg egy kísértet, ugye…

-         Tudom, hogy neked is hiányzik és fáj az elvesztése. De ő elment. Mi készítettük fel az utolsó útjára. Nyugodj meg, a halottak nem jönnek vissza.

-         Lehet atyám, hogy a többi nem de ő itt van! Rám nézett! Ő az!

-         Hát ha ő, akkor miért nem ment oda hozzád?

-         Azt nem tudom! nem egyedül volt….egy férfi volt vele.

-         Egy férfi?

-      Igen, egy jó kiállású barna férfi. Átmentek az úton, beültek egy autóba, és Kriszti elvezetett.

-         A mi Krisztink nem tud vezetni fiam.

-         Tudom atyám, de most tudott. Hitemre esküszöm, hogy ő volt. Láttam  a szemét, mikor összenéztünk, ez az ő szeme, a pajkos lányé, aki a zöld falú szobában kucorgott, és mesélt nekem az estike illatú falujáról.

-   Nos, Fritz fiam, - köszörül a készülék, - talán valóban túlterheltelek. Eredj haza édes fiam, és igyál egyet az ünnepi alkalmakra félretett szilvapálinkámból, aztán pihenj le egy kicsit. Estére haza megyek, és maradok pár napot, hogy felszabadítsalak a templom nyakadba zúduló gondjaiból.

-       Rendben atyám! Iszom egyet, aztán imádkozom a lelkéért!

Nagy sóhajtások közepette összeszedi magát annyira, hogy újra el tudjon indulni. Görcsösen markolássza a kormány egészen hazáig, szeme a messzeséget fürkészik, várja, hogy újra feltűnjön az iménti jelenés, de semmi.

Lassanként megnyugszik. Talán tényleg a képzelete játszott vele, talán csak annyira akarta látni, azt a lányt, hiszen tegnap volt 24 éves az a szegény gyermek….

Visz is a sírjához egy gyertyát a mécsesébe. Tegnap itt voltak mind, még a férfi is eljött az édesanyjával. Megsiratták ezt a lányt, kitudja hányadszor. Ugyan ki gondolta volna még pár hónapja, hogy egy kopott szent síremlék előtt könnyezve ünnepeljük majd a születésed napját… - sóhajtozik.

Felhörpint még egy pici kupicával, jóleső grimaszolás közepette visszasüllyeszti a jóféle szilvóriumot az almáriumba.

Nagyot sóhajt, aztán indul a dolgára. Fogja a gyertyákat, leszedi a tartóról a csonkig égetteket, és újakat dugdos a helyükre. Csendes ügyködés közben egy halk párbeszéd üti meg a fülét. Az egyik hangtól remegés fut végig a testén, halkan felnyög, keresztet vet, aztán a szívét kezdi maszírozni.

-         Istenem, dadogja, - visszatért a kísértet!

Homlokán izzadság gyöngyöz, miközben hallgatja a két nő beszélgetését. Elejti a leégett gyertyacsonkokkal megpakolt kosarat és visszasiet a sekrestyébe.

-    Halló! Kérem atyám, jöjjön vissza egy időre. Úgy érzem feltétlen társaságra, és pihenésre van szükségem.

-         De hát mi történt már megint fiam? – sóhajtoz a készülék a kezében.

-        Az a lány…tudja, Kriszti aki nem létezik, éppen itt van a templomunkban és egy gyertyát gyújtott az imént a halott gyermeke emlékére….

-     De hát tudhatnád fiam, hogy a kis Kiki él! Nagyon is jól van!

-         Talán ő még nem tudja, atyám…

-         Eh, és most mit művel a te kísérteted?

-         Éppen ott áll a sírja előtt és egy gyertyát tesz rá!

Sziasztok!

Kicsit most már lassítanom kell, mert úgy érzem cseppet megzavarodtam!:/

Az történt, hogy ugye megnéztük a gejzíreket a barátommal, aztán mikor haza jöttünk, valahogy a nagy kavarodásban, elvitte magával a telefonomat és a pendrivemat is. Na, most anélkül, nekem megáll az élet, mert Nyurga, aki informatikus, azt tanácsolta, mikor valami kék halált emlegetett a géppel kapcsolatban, hogy tegyek mindent pendrivera.

Hát én annyira bebiztosítottam magam, hogy mindenem, az egész életem pendrivekon van. Külön a történeteim, a fotóim, az irataim fénymásolatai, a barátomról képek, amiket kétszer is elmentettem, mert megfogadtam akárhogy is alakul az életem, ha lesz egy gyerekem, akár ő lesz az édesapja, akár nem, el fogom neki mondani a történetünket. Megmutatom, hogy ki is volt az a férfi, aki átírta, megváltoztatta és jobbá tette az életemet. De szeretném, ha tudná, mi történt, méghozzá őszintén, úgy ahogy volt, mert rengeteg hibát és ostobaságot követtem el, és számtalanszor felelőtlen voltam. Döntöttem rosszul, és óriási szerencse, hogy ő volt az, akivel összehozott a sorsom, és nem valaki szívtelen, aki magamra hagyott volna terhesen.

Tudom, hogy mindenki elköveti a saját hibáit, tévedéseit és ostobaságait, de talán egy picit segíthetek majd neki azzal, ha megismeri az enyémeket.

Szóval a lényeg, hogy nála maradtak a dolgaim és szépen haza utazott. Nekem meg könyörögnöm kellett a dokinak, hogy hívja már fel, hogy beszélni tudja vele. Mondtam neki, hogy küldje már át a pendriveom tartalmát, de vicces fiú azt mondta, előbb megnézem, miket írogatsz rólam majd csak utána. Mondtam rendben, de aztán magadra vess, ha megszalad kicsit a fantáziám.:)

Végül valahogy csak nem jöttek át a dolgok, csak részletekben. Gondoltam, ez van, akkor csúszunk kicsit, mert ugye dolgozom is, nincs most úgy időm, mint régen. De nagy meglepetés ért, mert egyszer csak beesett és hozta a telefonom is. Azt mondta, ez nem állapot, hogy nem hallom a hangodat. Örültem, hogy eljött, gyorsan elküldtem aput a csoda órájáért, hogy vigye csak magával, ne álljon annyi rengeteg pénz itt nálunk. De nem akarta, merthogy most olyan helyre megy ahol sok ember lesz körülötte, és amúgy is utálja az órát. Mondtam, rendben, de egyszer még kísértésbe esem és veszek belőle a fővárosba egy szuper kertes házat. Az óra maradt, viszont a dokimat megint magával vitte. Aztán hétfő hajnalban beestek, és nagyon boldogok voltak. Mondjuk én is, hogy olyan fitten kezdem majd a dolgozós éveimet, ráadásul pufi lábfejjel.

Azért jó hogy itt volt, ráadásul a dilidokim úgy érzem, megpróbálja befolyásolni az életem, és mikor úgy érzem, rajta kapom, mindig valami egészen váratlan dolgot tesz, talán ezért dilidoki, hogy kiismerhetetlen. Szóval most is azt mondta, nézd, tudom, hogy vannak könnyen és nehezen kezelhető emberek, meg a barátod. De akkor is. Próbálj meg vele kicsit türelmesebb lenni, tudom, hogy sokszor nem könnyű vele, de végül úgy is mindig úgy lesz, ahogy ő akarja, ne feszülj neki minden butaságért.

Inkább segíts neki, látod, hogy kicsit ő is szét van még esve. Te voltál az utolsó gondolata mielőtt ott hagyott, hogy menjen és beüljön a kocsijába. Fontos vagy neki, még ha nem is ez jön le mindig. Segíts neki, mert számára a győzelem is fontos. Ő nem egy átlag egójú férfi, nehezen viseli, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy eltervezi, és lásd be, végeredményében soha nem akar neked rosszat. Érezze, hogy mellette állsz, még ha nem is vagy ott.

Hát nem vagyok benne biztos, hogy tényleg rám gondolna, mielőtt harcba szál a győzelemért, de megfogadtam, hogy igen is igyekezni fogok, mert megérdemli, és nagyon szeretem!:)

Rettentőn tetszett neki a bőröndhal lábfejem, egyfolytában simogatta, sőt még meg is puszilta, és csak nevetett. A nővérem meg hidegvízbe állított, hogy lelohadjon, de ez a lábfej tesz a hideg vízre.

Nagyon extrém hétvégém volt a bárban, de ezeket a kalandokat majd legközelebb mesélem el.

Már halálra gépeltem az ujjaimat, és már volt apunak ügyfele, akiket én szolgáltam ki kávéval, sőt még jegyzőkönyvet is írtam úgy, hogy diktálta. Szóval fantasztikusan belevetettem magam a nagybetűs életbe, és tanultam apámtól egy mondást.

Válóperes ügyek esetén, mindig ezt mondogatja. Ebben a házasságban akkor kezdődtek a bajok, mikor mindketten ugyanazon a képen akartak szerepelni!:)

Mennem kell, mert még vásárolni megyek egy szétszabdalt fejű szőke herceggel, meg egy törött szárnyú kakukkal. Ja, az öcsém a múlt héten életében először megborotválkozott, minden pasi tanácsokkal bombázta, ő meg összeszabdalta magát. A dédike sütött neki egy süni alakú csoki tortát erre a nevezetes alkalomra.

Hétvégén igyekszem időben jönni, és elmesélem mekkorát buliztunk a lányokkal.:)

Puszi, Luna

Fotózáson is voltam. Hajfestéket reklámozok úgy, hogy hatalmas szélventillátorokkal fújták a hajamat, amikkel a filmekben is dolgoznak, hogy az arcom előtt legyen és megvillanjon közüle a világító szemem. Remekül sikerült, elégedettek voltak, nekem meg begyulladtak a huzattól a szemeim, kb ilyen színben pompáztak mint ennek a brekusznak.:(