68. rész - Mikor a tükörben idegen az arcod....

Sziasztok

Ez most nem egy hagyományos rész. Sajnos csak a felét tudom kitenni, de úgy gondoltam ez is több a semminél és érdekes, - legalább is szerintem.:)

Igyekeztem, igazán, de annyi minden történt, és annyian voltak itt nálunk, hogy nem tudtam elkészülni. És az igazság az, hogy annyira, de annyira boldog vagyok!

Olyan csodálatos most minden, hogy képtelen vagyok megülni a fenekemen, állandóan felugrálok és berohangálok anyuhoz, meg csak úgy futkározom, mint kiskoromban, teljesen túlpörögtem, totál szét vagyok esve, a szó jó értelmében.

Képzeljétek el, kis tesóm lesz!

Anyu babát vár és én annyira, de annyira boldog vagyok, hogy elmondani sem tudom. Nem gyomorrontás volt, hanem már a tesó jelentkezett, elég korán, de hát mindenki máshogy reagál. A lényeg, hogy apu a sok ajtónyitogatás között, - mert a házamban anyu annyira félt, hogy minden este felküldte a két pasit, hogy nézzenek körbe, - szóval a doki meg az apu dohogva kocogott, de azért úgy tűnik maradt annyi ereje, hogy összehozzon egy kis tesót.

Boldogok vagyunk, csak szorongunk mind a nappaliban, meg az ebédlőben, anyu időnként kikocog hányni egyet, de jól van ez így, ha ez kell ahhoz, hogy egészséges legyen a tesónk. A dédi szerint minél inkább rosszul van, annál erősebb a terhessége.

Anyu hervatagon közölte, hogy akkor ez beton kemény, mert talán még be se ágyazódott az a petesejt, ő már hányni rohangált ott kint.

És apu, ha látnátok, csak ücsörög ütődött mosollyal az arcán, és totál olyan lett, mint a barátom. Nem dolgozhatsz, csak pihengessél itthon, úgy is elkezdem felszámolni a klientúrámat. (úgy érzi ő is doktor a doktorok között, csak míg a dilidoki a léleké, ő a paragrafusoké:))

Neked most a pihenés a dolgod, az a legfontosabb hogy ti jól legyetek. Állandóan anyu körül sertepertél, és ezzel szemmel láthatóan is terhére van anyunak, de olyan kis édes, nem lehet rá haragudni, és anyunak sincs lelke elhessinteni.

Apunak nincs még gyereke, jó sokáig várt az elsőre, talán már le is mondott róla, és most itt van!

Még a barátom is eljött, pedig igazán nem számítottam rá. Lement elé a doki és vettek egy óriási vörös rózsacsokrot anyunak, és annyira aranyos volt, mikor azt mondta, inkább most még nem hozok mást, csak neked ezt, és gratulálok.

Igen, tudom mire gondolt, mikor Kevint vártuk, rengeteg mindent hozott, az alatt a rövid idő alatt, és mikor már nem volt kinek eltenni, mert tudtuk, hogy már nem fog soha játszani vele, még jobban fájt. Most ha egyedül vagyok, egy bamba mosolyú jeges mackóval alszom, de nem nekem kéne. Gondolkoztam, hogy neki adom a plüssöket a Lucának, de nem vagyok rá képes, nem tudom megtenni.

Szóval aranyos volt, az mondta, nem gond, eddig is annyit jött amennyit tudott, ha csak egy kis szabad ideje van, már ide jön, lassan a barátai sem ismerik meg. Ezután is jön majd, megérti és örül.

Kettesben azért hozzátette, remélem az idén még miattunk is örülhetek.

Aztán már ment is, és magával ragadta a dokit, hogy megnézze a versenyét. Pedig annyira nem akart menni, itt most nálunk mindenféle kitelepülések vannak, meg még sörfesztivál is, és vérbeli angol lévén végig akarta kóstolni az összest, de a barátom megnyugtatta, ahova mennek ott is lesz sör.

Szóval most a rész fele jön, este megyek dolgozni, de a vonaton is írok, meg nem fekszem le, és vasárnap jön a másik fele. Nem kezdek új fejezetet, hanem ezt folytatom, és elmesélem az elmúlt hetemet vezeklésül. Szörnyű dolgot műveltem, alaposan becsiccsentettem a múlt héten, szégyellem is magam, mert nem bírom az alkoholt, és meggyűlt velem mindenkinek a baja, mire haza értünk. Majd vezeklésül elmesélem, azóta is rajtam nevet mindenki!:(

Jó szórakozást az első feléhez.

Puszi, Luna

Sara és Jack….

Május vége felé járunk, már több mint egy hónapja, hogy hivatalosan halott vagy Krisztina Kemenes. A lány, aki hamvaidból újjászületett, meglepő módon a nevemet viseli. És ami még groteszkebb, én a gyilkosa, minden erőmmel igyekszem megmenteni.

Jenni megkapta a hajtincset rejtő borítékot. Rendkívül elégedett volt. Tudni akarta részletesen, hogy történt, miként végeztem ezzel a szerencsétlen lánnyal. Minket, férfiakat besoroznak és gyilkolásra képeznek ki, de nincs vérszomjasabb, gonoszabb egy bosszúért lihegő nőnél. Kizárt, hogy egy férfi ennyire ki tudjon vetkőzni az emberségéből, csak a nők képesek mindennél és mindenkinél jobban szeretni, akár az életüket is adják, például a gyermekükért gondolkodás nélkül. És ez a pozitív érzelem pontosan ilyen erős a negatívban is. Egy bosszúálló, vérért lihegő nő mindennél kegyetlenebb tud lenni.

Úgy remélem sikerült elvarrnom a Jenni szálat. Azzal búcsúztunk, hogy ne keressen többet, eldobtam a számára fenntartott telefont, és nagyon nyomatékosan, és határozottan a tudtára adtam, hogy ennyi volt. Az ő érdekében remélem, hogy felfogta.

Most azért jöttem, hogy elbeszélgessek ezzel a lánnyal. Nagyon megrázott ott kint a temetőben, olyan érzések keltek életre a lelkemben, amiről már nem sejtettem, hogy még létezik a sivár érzéketlen szívemben. De ha esetleg eszébe jut a múlt, tennem kell valamit. Nem engedhetem vissza, mert ezzel lebuktat. Jenni biztosan feladna, vagy magával rántana. Ha emlékszel kicsi Sara, akkor végeznem kell veled, még ha újra megszakad is a szívem.

Kopogásomra engedélyt kapok, de hiába lépek be, nem látok senkit. Kíváncsian lépek előre, a nyitott mellékhelyiség ajtaján bekukucskálok.

Sara a tükörnél áll, a haja nedvesen lóg a nyakába, az imént zuhanyozhatott csak, mert a tükör felülete még őrzi az iménti párát.

Ebbe a homályos semmibe rajzolgat merengve egy S betűt. Elgondolkozva bámulja, annyira belemerül a gondolataiba, hogy szinte megfeledkezik rólam.

-      Sara?

-      Jack! – perdül meg, és azonnal mosolyra húzza a száját. – Hát visszajött? Annyira örülök!

Meglódul, otthagyja a tétova S betűt, és a nyakamba veti magát. Forrón megölel, elbódít a frissen mosott hajának illata.

Milyen régen is volt már, hogy ilyent éreztem. Egy asszony illata, amint kilépett a fürdőből, hogy mellém feküdjön az ágyba. Olyan távoli emlék, hogy már semmit sem vagyok képes felidézni belőle. Most újra rám törnek a karcsú testet ölelve az emlékek. Még az illatukat is érzem. A feleségem finom nárcisz illatát, és a kicsink jellemző finom babaszagát. A közelségben megért emlékek szinte letaglóznak. Csak nehezen szedem össze magam.

-      Mit csinált Sara?

-      Én…én nem is tudom! – dadogja zavartan. – Tudja Jack, olyan furcsa álmom volt. Egy hatalmas házban voltam, és valamiért nem éreztem magam biztonságban. Az egész olyan nagy volt, rengeteg ajtóval, és én minden ajtó mögött, valami rosszat éreztem. És minden fehér volt, ragyogott a tisztaságtól az a hatalmas terem…szinte kongott az ürességtől. És aztán már nem is ház volt, sokkal inkább egy templom. Láttam az oltárt, és már nem féltem, ott nyugodt voltam Isten házában. Lehet, hogy valami apáca féle lehettem?

-      Az apácák csak ritkán szülnek gyereket Sara. – igyekszem elterelni a templom körül forgolódó gondolatait.

-      Ez igaz! Hát…akkor talán kibukott apáca? Talán rosszat tettem ezért nem keres senki. Ezért nincs apja a kicsikémnek….

-      Nagyon nyugtalan Sara…mi a baj?

-      Jaj, Jack! Rengeteg minden történt velem mióta nem találkoztunk.

-      Akkor jöjjön és meséljen. Hoztam egy kis nassolni valót. – emelem meg a zacskót.

-      Mi az? – nyílik hatalmas érdeklődőre a szeme.

-      Hát van itt forró csoki, meg hamburger, - pakolászok, hogy eltereljem a figyelmét, a kutakodó pillantásomtól, - meg sült krumpli és még almás pite is. Jöjjön együnk és meséljen. Kíváncsivá tett, mitől ilyen izgatott.

-      Hm, ez isteni jó! – harap a sütibe lehunyt szemmel.

-      Előbb talán a hamburgert kellett volna… - makogom, aztán elmosolyodom magamon, akár egy aggódó apa.

-      Képzelje, iskolába járok! – néz rám csillogó szemekkel.

-      Igen tudom…festeget.

-      Nem! Vagyis igen, de azt csak úgy a szabadidőmben.

-      Igen? Akkor kíváncsivá tett.

-      Hát, - nyeldes hatalmasakat és falatozik csillogó szemekkel, - tudja, vannak itt olyanok is, akik nagyon elhagyják magukat. Már feladták, jó nekik úgy, ahogy van, nem akarnak újra futni, nem akarnak emlékezni, és nem akarnak visszatérni az életbe. Némelyik csak fekszik és bámul a semmibe, és nem hajlandó közreműködni a kezelésekben, meg a foglalkozásokon. Én meg próbálok a lelkükre beszélni, viszem nekik az ebédet, az asztalkájukra teszek egy pohár teát vagy kávét, hátha a régi ízek, esetleg megmozdítanak valahol a tudatuk mélyén, valami életösztönt. Aztán ha ettek, vagy ha nem akkor, is kihordom a tányérjukat, elmosom a poharukat, szóval segítek, ahol tudok.

Az orvosok, meg a csoportterapeuták úgy látták, hogy sok bennem a gondoskodás, és ügyesen mozgok a tányérokkal, poharakkal. Megkérdezték lenne-e kedvem felszolgálást tanulni. Olyan gyorstalpaló féle, az elmélet csak annyi, hogy kell megírni a számlát, felvenni és leadni a rendelést meg a standolást. Biztosan egy iskolában mélyebben tanulják ezeket, például olyasmit, hogy a vonalkód csíkozásában mit jelentenek a csíkok, de őszintén, ugyan mikor van erre szükség? Itt csak a fontosabb dolgokat tanítják meg, aztán majd a szabad életben belejövünk, a rutinnal sok mindent megoldhatunk….azt mondják. – teszi hozzá kicsit elfogódottan és halkan, egy jókora sóhaj kíséretében. - Most már a gyakorlati oktatásom folyik, és ezt nagyon szeretem. - kapja rám mosolyogva a fejét. - Képzelje, megpakolják a tálcám üvegekkel meg poharakkal, nekem meg körbe kell vinnem, meg lépcsőzni velük, és közben egyensúlyozni. Gondolná, hogy eleinte mindent leborítottam? Akár egy kisgyerek, ha tettem az asztalra egy üveget, utána borítottam a többit. Akkor még minden műanyag volt a tálcámon, tele folyadékkal, vagy gumigolyókkal, hogy súlya legyen akár az üvegpoharaknak. De most már élesben csinálom, és azt mondják nagyon ügyesen. Egyetlen poharat sem ejtek le, nem török össze semmit, és jól megjegyzem a rendeléseket, mert eleinte, mire visszaértem az asztalomtól a kijelölt pultig, bizony elfelejtette az agyam, hogy mit is kellene kivinnem. – vág szomorú kedves grimaszokat.

-      Ez nagyszerű hír Sara. És mikor végez?

-      Néhány nap múlva. – tördeli az ujjait most valóban elfogódottan. – A kirendelt kapcsolattartóm, tudja a szociálismunkás, segít elhelyezkednem és eligazodnom az életben, nagy szerencsém van vele, nagyon figyelmes és kedves velem. ….

Hát lehet is azért a rengeteg pénzért, amit fizettem neki. Nagyon nyomatékosan a tudtára adtam, hogy tegyen meg érted mindent, ha jót akar, gondolom, és csak mosolygok a riadt, ámde kíváncsi izgalomtól túlfűtött, pörgő lányon. Mintha az én Ejonámat látnám.

-      ….és talált egy édes kis kávézót a számomra. – rezzenek fel, és figyelek újra a szavaira. – Azt mondta remek hely, mert nincs túl nagy forgalma, és lesz időm betanulni. A főnökkel beszélt rólam, elmondta, hogy sajnos nem emlékszem magamra, de nagyon igyekvő, szorgalmas vagyok, és az rábólintott. Felvesz próbaidőre, és ha bírni fogom, vagyis menni fog, akkor véglegesít. Csak ketten leszünk egy szakban, már nagyon kíváncsi vagyok a lányra, akivel dolgozni fogok, remélem nem fog kigúnyolni, hogy én ilyen hülye vagyok.

-      Ne beszéljen így, maga nem hülye. – mordulok rá kedvesen.

-      Nem hát, én nem csak az agyam! – vigyorog. – És ez még nem minden! – folytatja szinte egy szuszra. – A szociálisgondozóm eredetileg üzletvezető volt, és rengeteg mindent tanult annak idején, amit most igyekszik átadni nekem. Tudja mit tanulok? – néz rám csillogó szemekkel.

-      Fogalmam sincs Sara. – mosolygok egyre szélesebben. Az idén 24 lesz, és úgy csivitel meg szálldos itt körülöttem, akár egy izgatott, első randira készülő kamaszlány.

-      Barista technikát! Na? – függeszti rám várakozva a csillogó szemeit.

-      Hát…ez remek! – nyögöm. – Na jó, - tárom szét a karom és engedem szabadjára a vigyorom, - maga győzött Sara, fogalmam sincs mit takar a barista technika. Elárulja?

-      De csak magának Jack! – nevet. – Sőt remélem meg is mutathatom az életben. Szóval kávét készítek, nagyon profi módon megbirkózom már a kávéfőző masinával, mert eleinte a gonosz visszaköpött rám, állítólag nagyon megtömtem, és aztán a kész feketét speciálisan elkészített tejszínnel díszítem.

-      Szóval kapok majd magától egy kávét, jókora tejszínhabbal a tetején? – húzom kedvesen.

-      Nem éppen! Inkább beleírom a nevét a kávé tetejébe, vagy egy szép virágot, esetleg cicát, hattyút, na ott azért még van egy kis gond, mindig elszakad szegényke nyaka, de menni fog tudom! Csodaszép kávékat fogok készíteni, ha látná, hogy Carol a gondozónőm milyen elképesztő formákat képes kreálni sima tejszínből, hát az valami hihetetlen. Addig biztos nem nyugszom, amíg nekem is legalább annyira nem fog menni. És már most meghívom egy feketére, a jövendő munkahelyemen. Kérem Jack, tegye meg a kedvemért és jöjjön el legalább egyszer, hogy meglephessem, és kiszolgálhassam, azért a sok törődésért és kedvességért cserébe, amit öntől kapok.

-      Nem azért teszem Sara…

-      Tudom, de kérem….Nincs nekem senkim csak maga Jack. Jöjjön el és látogasson meg. Kérem, had érezzem úgy, hogy valakinek fontos vagyok, hogy valakit érdekel az életem és az, hogy miként sikerül beilleszkednem ebbe az idegen világba. Állítólag itt éltem, de nekem annyira idegen minden, annyira üres a fejem, hogy az valami rémes!

-      Rendben, elmegyek Sara. Ha újra erre járok és lesz időm, feltétlen beugrom az új helyére. Jó lesz így?

-      Igen! – szorongatja a karom könnyes szemekkel.

-      Hm, - köszörülök, hogy erőt vegyek, a hírtelen rám törő gyengeségen, - és még mindig teljes a homály a múltját illetően? Semmi? Egyetlen emlékfoszlány, kép vagy hang sem ugrott be?

-      Nem…- ingatja elkeseredetten a fejét, - az ostoba, buta, tehetetlen agyam nem engedi, hogy emlékezzem.

Hallgatunk néhány másodpercet, mindketten a gondolatainkba merülünk. Mikor rápillantok, meglepve látom, hogy két hatalmasra duzzadt, kövér könnycsepp siklik lustán végig az arcán.

-      Sara? – szólítom meg.

Hangomra felemeli a fejét és belenéz a szemembe. Akaratlanul megrándulok attól, amit a tekintetében látok. Zöldeskék macskaszemeit elborítja valami fekete irtóztató fájdalom, szinte kavarognak benne a kín és szenvedés sötét árnyai, melyet a könnyektől csillogó fénykristályok sem képesek tompítani.

-      A temetőben voltam Jack….a kislányomnál… - szeméből most már ellenállhatatlan patakként ömlenek a könnyek.

Nem válaszolok nem is kérdezek. Most kell figyelnem, bármennyire is megszakad érte a szívem, bármennyire is szeretném magamhoz ölelni és simogatva vigasztalni, nem tehetem. Ezrét jöttem, ezért vagyok itt, ezért hallgattam végig a meséjét, hogy ide jussunk. Ha a temetői látogatás után nem ugrik be neki semmi, ha ekkora sokk sem vált ki változást, akkor békén hagyom és elmegyek örökre. A többi már Isten dolga!

-      Megtaláltam őt! Jaj Istenem Jack, egy szemétkupac mellett, egy jeltelen sírban fekszik az én pici angyalkám! Csak egy fakereszt van a fejéhez leszúrva, amiről már kezd lekopni a festék. Egy sorszám a kislányom, az én egyetlen drága életkém, egy ostoba sorszámként van nyilvántartva, mert én olyan átkozottul ostoba vagyok, hogy nem emlékszem….nem jut eszembe semmi, még a neve sem! Érti? Nem emlékszem arra, hogy terhes voltam, hogy itt hordoztam őt a szívem alatt, hogy becézgettem és nevet választottam neki, és vártam a pillanatot, mikor majd először meglátom, és a karomba zárhatom. Hát milyen anya vagyok én? Ezért vette el az Isten? Mert még csak arra sem vagyok jó, hogy emlékezzek rá? – bicsaklik ki a hangja. Zokogás rázza a testét, kezét a szívére szorítja, de folytatja. – Egy gazos, behorpadt földhalom alatt nyugszik….ott alussza örök álmát az én hercegnőm, az én egyetlen drága angyalkám. Csak egy virágot tudtam neki vinni, azt is Carol vette, és magamra hagyott a kislányommal, hogy beszélhessek vele. Ott térdeltem a falevelek, meg törött ágak közt, és szedegettem a szél által ráfújt tavalyi lombot, meg az esőtől megerősödött gazt. Ha az agyam képes lenne normálisan gondolkozni, biztosan beleőrülök a fájdalomba, de már így is őrült vagyok. – rángatja a vállait hüppögve.

-      Sara… - agyam minden tiltakozása ellenére sem tudok a szívemnek parancsolni. Kitárom a karom, úgy röppen a mellemre remegve, akár egy elveszett, riadt gyerek. Magamhoz ölelem, és halk hangon igyekszem nyugtatgatni. – Maga nem őrült! Ne beszéljen így, vagy elmegyek! – próbálok a lelkére hatni. – Maga egy túlélő, egy igazi harcos. Onnan jött vissza, ahonnan csak keveseknek sikerül. És ez nem véletlen Sara. Azért van itt, mert még dolga van a Földön. Istennek még tervei vannak magával, ezt soha ne feledje. Boldog lesz, és megtalálja az igazit. Lesznek majd gyermekei, akiket kivihet a testvérük sírjához, és együtt gondozhatják. Lesz majd mindene Sara. Boldog, kiegyensúlyozott élete lesz, és sokáig…nagyon sokáig fog élni, mert mifelénk azt tartja a babona, akinek egyszer a halálhírét keltették, az hosszú életű lesz. Magáról pedig azt hiszik, hogy nem él, különben már jelentkeztek volna önért. Magát nem lehet, nem szeretni, higgyen nekem Sara.

-      Köszönöm Jack, köszönöm, hogy így gondolja.

-      És…ott sem jutott semmi eszébe? Egyetlen foszlány semmi?

-      Nem… - ingatja lemondóan a fejét.

-      Akkor ne is foglalkozzon egyelőre a múlttal. Inkább tekintsen bizakodva a jövőbe. Rengeteg új élményben lesz része, és rengeteg új tapasztalatot fog szerezni. És tudja, ha dolgozik, majd megcsináltathatja azt a kis földhalmot olyanra, amilyent szeretne a kislányának. És a fejfára is választhat egy nevet, most is elnevezheti őt, hiszen ön az édesanyja.

-      Igen…már meg is tettem. Ő is Sara lesz, mint én…és vezetéknévnek az ön nevét kapja Jack! – néz rám meleg szeretettel.

-      Boldoggá és büszkévé tesz vele Sara. – igyekszem mosolyogni, pedig nehezen megy, az összeszorult torkommal. – És hol fog lakni? Itt maradhat még? Vagy keresnek lakást?

-      Sajnos nem maradhatok, csak hetente kétszer, vissza kell jönnöm ide a kapcsolattartómhoz, hogy figyelemmel tudja követni a fejlődésemet, vagy ha gond adódna, a segítségemre tudjon lenni. Ha boldogulok, akkor ritkítják majd a lejelentkezési kötelezettségemet.

-      Akkor lakást kell keressen. Nem hiszem, hogy gond lenne egyet kivennie.

-      Nem persze, csak én ott szeretnék valamit a temető közelében, hogy minden nap kimehessek a kicsikémhez. És a gondozóm olyan megértő, sokat keresgélt, míg végül sikerült, szinte a temető mellett egy aprócska garzont találnia. Már ki is bérelte a nevemben.

-      Önnek volt pénze, Sara?

-      Nem…- bizonytalanodik el, - de Carol azt mondta, ennyit kiutal a kerületi hivatal, hogy segítse a beilleszkedést és az újrakezdést.

-      Akkor ezt nem kell visszafizetnie?

-      Nem….bár van, akinek csak megelőlegezik…nem tudom, hogy működik ez Jack. – sóhajt.

Elég, ha én tudom kicsi lány, figyelem elérzékenyülten, ahogy hirtelen elbizonytalanodik. Örülök, hogy a gondodat viseli a pénzemből.

-      De a temető eléggé kiesik a központból. Nem a legbiztonságosabb környék, jobb lenne beljebb inkább, a munkahelye környékén….

-      Nem! Ott akarok lenni a gyermekem mellett! – jelenti ki határozottan ellentmondást nem tűrőn. – Amúgy se félek! Tudja, hogy önvédelmet tanultunk itt?

-      Ne mondja! Maga egy univerzális nő lett! – próbálom oldani a feszültséget. – Ügyesen felszolgál, mellette kiváló festő, és még harcos is! Ez igen, gratulálok Sara.

-      Ne gúnyolódjon velem Jack. – mosolyog.

-      Dehogy, komolyan gondolom. Az nagyszerű, hogy megtanulja megvédeni magát. De miért tanítanak ilyesmit önöknek? Már úgy értem, itt mindenki sérült valahol, valamilyen szinten. Ha nem a feje, akkor más testrésze. Okos dolog ez?

-      Azért teszik, mert sokan közülünk erőszak áldozatai. Vannak itt olyan nők, akiket megtámadtak, megvertek, megerőszakoltak. Brutálisan bántalmazták őket, és végül vagy meglőtték, vagy megszúrták, mielőtt otthagyták vérbe fagyva, megalázva. Az ilyen nőknek még nehezebb a beilleszkedés, mint nekünk. Mi csak az emlékeinket vesztettük el, ők az önbecsülésüket, a méltóságukat, a lelküket. Csak egy megtiport, megalázott testek, mikor idekerülnek. Van, aki soha nem épül fel az erőszak utáni sokkból. De ha sikerül, akkor igyekeznek velük néhány alapfogást, védekezést megtanítani, hogy egyáltalán képesek legyenek kimenni az utcára, és elvegyülni az emberek közt. Kijött ide egy fegyveroktató, kivitt minket a lőtérre és lőni tanít. Ő is ilyen önkéntes, kvalitatív, jótékony munkás eszetlenek mellé. – grimaszol. - Eleinte még én se mertem a kezembe venni a pisztolyt, idő kellett, hogy egyáltalán megfogjam, pedig engem nem fegyverrel bántottak. Maga lőtt már pisztollyal Jack?

-      Voltam katona Sara. – térek ki az egyenes válasz elől.

-      Igaz…persze! – hagyja rám. – Mikor először a kezembe mertem venni és felemeltem, meglepődtem, hogy milyen nehéz egy pisztoly. A filmekben annyira másnak tűnik. Én meg nem is tudtam betölteni a tárat. Egyszerűen nem volt elég erőm, hogy belenyomjam a golyókat, hiába erőlködtem, így aztán maradtunk a forgótáras pisztolynál, mert ugye ha esetleg lőnöm kéne, az elég körülményes lenne, míg két kézzel nyomogatom befelé a golyóbisokat, közben meg kiszólok, hogy bűnöző uraim, kérem kis türelmüket, míg újra tárazok, apró műszaki hiba, mindjárt elhárul az akadály, és gyilkolhatjuk egymást tovább!

-      Maga viccel velem én meg komolyan elhittem. – méregetem oldalra billent fejjel. Lehetett egy humorod, mosolygok egyre könnyebb lélekkel.

-      Nem viccelek, dehogy! – komorodik el. – Csak feldühít, hogy ostoba filmeket nézünk, ahol valakinek szétverik a fejét, totálkárosra törik alatta a kocsija, ő meg emlékszik mindenre, felpattan és megy tovább vérengzeni. Fél kézzel tölti a fegyverét, foggal hárítja a golyókat, és miután fejbe rúgták egy pörgő rúgással, nem törik ki a nyaka, nem veszti el az emlékezetét, hanem felpattan és bosszút liheg…bár ha jobban belegondolok, - mélázik, - még csak nem is liheg. A sok tesztoszteronon hizlalt agyú meg azt hiszi, ilyen az élet, pedig nagyon nem. Ezért van szükség az önvédelemre, hogy legalább védekezni tudjunk, a sok filmen felnőtt, önbizalomtól túltengővel szemben, akik sebezhetetlennek hiszik magukat, és mindenhatónak. Nem kérnek, hanem elvesznek, legyen az élet, vagy egy nő becsülete, egészen addig, míg egyszer ők sérülnek meg, na akkor meg aztán sírnak, akár egy kisgyerek. Ezért kell megtanulnunk megvédeni magunkat, és ha kell visszaütni. Ez nagyon fontos!

-      Igen…ez nagyon fontos! – hagyom rá. – Örülök, hogy megvédi magát Sara! Ez itt, - firkantok pár számot a zacskóra, a rajztömbje mellől felvett ceruzával, - az otthoni telefonszámom. Ha valami gondja van, ezen a számon hagyjon üzenetet, majd visszahívom.

-      Köszönöm Jack! – néz hálás szemekkel én meg csak grimaszolok.

Egyszer már téged is bántottak, fűzöm tovább a gondolataim. Megvertek, és megölték a gyermekedet az én parancsomra.  Lehet, hogy ezért veszed ennyire a szívedre ezeknek a nőknek a sorsát? Talán valahol mélyen a tudatod megőrzött valamit az empátián kívül, ezért háborogsz ilyen hevesen. Te szegény, lehet, hogy jobb is, ha nem emlékszel. Sajnálom, ami akkor történt. Ha ott nem lépek be az életedbe, ma már boldog édesanya lennél és az a finn, nem a kocsmákban könyökölne fáradt, közönyös lélekkel, érzelemmentes arccal, hanem a kicsinyeteket ringatná, mint büszke apuka. Az én hibám, tönkre tettem az életeteket. De többé nem fogom, ígérem. Mindent megteszek, hogy életben tartsalak, ha nem is adhatom vissza a múltadat, őrizni fogom a jelened, és lehetővé teszem, hogy legyen jövőd!

Kimi….

Már június van, egy újabb kibaszott hónapot kezdek nélküled kicsim. Próbálok, igyekszem összeszedni magam, és napközben megy is a dolog, de az estéket mindig egy kocsmában végzem. Szép csendesen leiszom magam, aztán haza botorkálok, Jenni legnagyobb örömére. Anyám szerencsére nem látja, a masszív részegségem. Gyakorlatilag már beköltözött a kórházba. A kicsi is egyre több bizakodásra ad okot. Egyre kiegyensúlyozottabb az állapota, talán már reménykedhetünk a csodában.

Itt ülök egyedül és hülyére iszom magam, mert akkor nem fáj a szívem. Addig iszom, amíg elfelejtek mindent. A szétroncsolódott nőt és az a pici törékeny apróságot, akiért ott küzdenek az intenzíven. Ott van mindenki…anyu Lotte meg Endre atya csak én vedelek itt. Nem érdekel a gyerek, nem érdekel, hogy mi lesz vele, engem csak az a lány érdekel, aki szétroncsolva feküdt egy asztalon arra várva, hogy eltemessem.  Innom kell…

Kihagytam két futamot, az olaszt és az argentint, de most már itt az idő, hogy visszatérjek. A görög versenyt a jövő hétvégén futjuk, és ott leszünk Kajjal. Nem vagyok egyedül, emberek függnek tőlem, kötelességgel tartozom feléjük. Itt van mindjárt Kaj…otthon ült és várta a döntésem. Családja van és fogalma sincs, hogy mit hoz neki a holnap.

Neki van családja….tapogatózom a pohár után.

Szegény heteken keresztül várt, hogy jelentkezzem, és mikor végre összeszedtem magam annyira, hogy felhívtam, csak annyit kérdezett, biztos, hogy készen állsz?

Készen állok, tennem kell valamit, mert szép csendben megőrülök, vagy halálra iszom magam.

Előveszem a tárcám és kiveszek belőle egy régi gyűrött fotót. Két idős munkában megráncosodott ember van rajta egy kislánnyal. Az asszony és a férfi szeretettel ölelik a két fonott copfos vörösesbarna hajú, nevető szemű vékonyka kislányt. Kisu…egyetlenem! Milyen vidám, felszabadult gyerek voltál. Öledben egy tarka macskával, csillogó szemekkel nevetsz a fotósra. A múlt egy darabkája a kezemben, ezen a képen még boldogok, de mára már egyikük sem él.

Rikku mindent elrendezett. Megkereste a macskádat, azt mondja egy szép dagadt fekete kandúr, a papnál élt, vigyázott rá, ahogy annak idején megígérte. Rendes ember, ritka az ilyen manapság, majd megköszönöm neki valamivel. Talán segítek felújítani a templomát, vagy mit tudom én.

Az ottani templomszolga gondozta a sírokat, most már kap érte fizetést is, biztosan még lelkiismeretesebben vigyázza őket. Nem csináltattam meg a sírt, majd egyszer, valamikor később, ha már lesz erőm, meglátogatom az a házat ahol felnőttél, amit most rendben tart a templomszolga Rikku kérésére. Elmegyek majd, ha már nem fáj ennyire, és meglátogatom azt a falut, ahol felnevelkedtél, ahol levendula meg estike virág nyílt az ablakotok alatt, hogy a nehéz munka végén, mindig jó illatban térjetek nyugovóra. Megnézem azt a falut, ahol felneveltek nekem, egy rövid ideig tartó boldogságra. Ma már csak egy aprócska csecsemő maradt utánad, de a szívemben örökké lesz helyed, oda más nem férhet be Kisu.

Talán lesz még ott valami, amit magamhoz vehetek, és egyszer majd megmutathatom a lányunknak, hogy tudja ki volt az édesanyja, és honnan jött. Hogy büszke lehessen arra, micsoda harcos voltál. Én versenyző vagyok, és régen, a Forma 1-es korszakomban, 300 fölött száguldoztam keskeny utakon, betonfalak között, mégis te vagy Kisu az igazi túlélő.

A poharamért nyúlok és felhajtom a vodkát. A pultos szó nélkül újra tölt, mellettem egy megfáradt nő érdeklődve figyeli a tömött tárcámat.

Nem érdekel! A pultra könyökölök és tenyeremmel a szemeimet, meg a homlokomat masszírozom.

Jó lenne valakivel beszélgetni, de kölyöknek Monacóban van futama, aztán meg valahol a világot járja, és igyekszik helytállni, az idióta PR feladatok súlya alatt.

Mark is hetek óta csak hörcsögöt meg macskát etetett. Pár órája búcsúztam el tőle, egészen eddig hajtott, aztán kimasszírozta az izmaimat. Csak hümmögött, akkora idegcsomókat talált bennem.

Nem csodálom, úgy érzem, az egész testem egy hatalmas ideggóc. Mégis jólesett a futás és az erőnléti gyakorlatok az izmaimnak. Hiányzik az edzés, hiszen erről szól az életem. Lassan visszaáll minden a régi kerékvágásba.

Mintha semmi se történt volna, mintha nem feküdne egy csodálatos nő ott lent, a föld mélyén, örök álmát aludva. Pár év és elfelejtenek, de én nem…esküszöm neked Kisu, soha nem felejtelek el, és soha nem tölti be más a helyed a szívemben.

Újra kiürítem a poharam. Fel se nézek, mikor a nő lecsusszan a magas bárszékről, mellém sétál és teletölti a poharam.

-    Megkínálsz? – próbál a szemembe nézni.

-    Szolgáld ki magad! – morgom.

Nem hajtom el durván, és ami meggátol ebben, az a kilátástalanság, ami sugárzik belőle és a magány. Sorstársak vagyunk, én a szerelmem, ő a szabadságát, de végeredményben mindketten az életünket siratjuk.

Jenni újabban közeledni próbál, és nekem ettől okádnom kell. Meztelen járkál a lakásban, és most már odáig ment, hogy bejött a szobámba egy szál cigiért, mert az övé elfogyott.

A cigi gondolatára megkívánom, esetlenül kotorászok a zsebeimben, mire nagy nehezen ráakadok. Rágyújtok, és hosszú kortyokban nyelem a vodkát.

Jenni nem olyan, mint Kisu volt. Vékony, agár testű, szinte már betegesen sovány. Te meg kicsikém, ott voltál gömbölyű ahol kellett, és ahogy nőtt a pocakodban a mi kicsink, úgy kerekedtek a melleid is. Annyira szerettem simogatni a pocakod, sóhajtozok. 

Jenni soha nem helyettesíthet téged. Nem akarok rágondolni, inkább iszom! A prosti szó nélkül töltöget magának is. Leszarom, legyen egy jó napja, rúgjon csak be ingyen, túrok sóhajtozva a hajamba.

Már érzem hogy ittam, üt a vodka rendesen. Jó így, ma legalább jól alszom, talán mellém fekszik senor Sangria, akkor legalább egyetlen éjszakára, egyikünk sem lesz magányos.

Mikor visszavittem az állatokat, Jenninek gondja támadt velük.

-    Utálom a macskákat és te is allergiás vagy rájuk. Miért nem dobod ki ezt a dögöt? – támadt nekem. Elöntötte az agyam a düh.

-    Jenni, most nagyon figyelj ide! Te csak addig élsz itt, amíg ez a dög! Megértetted? He? Nagyon figyelj rá, hogy meg ne roppanjon az egészsége, vagy el ne kóboroljon, mert te csak addig maradhatsz ebben a házban, amíg ez a három állat itt van. Ha valamelyik eltűnik, te is elpárologsz. Megértetted? Anélkül, hogy küldenem kellene. Mire megjövök, már te se legyél itt.

-    Jó, nem kell mindjárt ordibálni. Csak jót akartam. – fújt visszavonulót.

-    Akkor tüntesd el a lovaidat. Elsősorban azokra vagyok allergiás. Fura, hogy ez egy cseppet sem tűnik fel neked, és nem is zavar.

-    Mondtam, hogy sajnálom, ne kötözködj már!

Elegem lett belőle, inkább otthagytam. Az állatokat nem meri bántani, de a meztelenkedése lassan az őrületbe kerget. Csak a lelkem halott, a testem nagyon is él, és kívánja a szexet. Nem a nőt, azt már rég elengedtem, csak azt a néhány pillanatig tartó endorfinrobbanást, ami elborítja a testem, hogy megtisztuljak és kielégüljek végre.

És most itt vagyok, és hagyom, hogy egy megfáradt prosti az ágyékomat simogassa. Meg kell könnyebbülnöm, mert már fájdalmaim vannak. Vagy ez a nő itt, vagy a kezem. Bármi csak Jenni nem…eh, legyen inkább a nő, legalább segítek rajta, ha jól megfizetem.

Egy marék pénzt dobok a pultra, magamhoz intem a tétovázó nőt, és lassan kisétálok a bárból.

Amint a félhomályba érünk, akciózni kezd. Hozzám tapad, és az ágyékomba markol.

-    Mi legyen szépfiú…dugás vagy furulya.

-    Szolgálj ki…

Szolgálatkészen kap a cipzáramhoz és már ereszkedne is fél térdre.

-    Nem…ne itt. – pillantok a szomszéd irodaház homlokzatára szerelt térfigyelő kamerára. – Ott a kocsim, intézzük el abban.

-    Te aztán vastag lehetsz, kibaszott menő a tragacsod.

-    Megteszi... – ülök a kormányhoz.

-    Nem olyan tré mint az enyém. – huppan mellém.

-    Há? – meredek rá. Alig értem mit magyaráz, de nem is azért fizetem.

Néhány papírpénzt nyújtok felé. Elégedetten elteszi, - gumival vagy anélkül, - faggat, miközben a táskájában kotorászik.

-    Gumival…nem akarom, hogy hozzám érj.

-    Valami fetisizta vagy? – bontogatja a zacskót. Ha nem lennék ennyire szarul testileg is, inkább kidobnám és elhajtanék. Helyette hagyom, hogy lehúzza a cipzáram, szakavatott mozdulatokkal a nadrágomba nyúljon, és a kezébe vegye a farkam. Megvárom, míg ráhúzza a gumit, aztán hátrahajtom a fejem, és lehunyt szemmel várom, hogy végezzen, és legalább testileg megkönnyebbüljek végre.

Utálom magam! Már fél órája állok a zuhany alatt. Mosom a testem és gyűlölöm. Megvetem, amiért nem tudok parancsolni a biológiai szükségleteimnek. Az életem szétszakadt, a lelkem ott fekszik a hideg földben, egy átkozott fekete koporsóban, én meg a szexre gondoltam, és hagytam, hogy hozzám érjen egy másik, idegen nő. Annyira ráz az undor, annyira kívánkozik kifelé a rengeteg elfogyasztott vodka, hogy végül a lefolyóba hányok.

Teljesen kiütöttem magam. Miután megszabadultam a prostitól, valahogy haza hajtottam, és csak úgy ruhástól beleborultam az ágyba. Reggelig akartam aludni, de olyan irtózatos rémálmom volt, hogy ordítva ébredtem, a saját verejtékemben fürödve.

Kisu ott állt előttem, pontosan úgy, ahogy az emlékeimben, a pöttyös kismama hálóruhájában. Homorúan nézett, lassan sétált felém, én meg ledermedtem a rémülettől.

 Aztán megszólalt.

Miért tetted ezt velem? – suttogott. – Miért? - faggatott akár egy elakadt lejátszó. - Egy prostituálttal? Pont egy ilyennel csaltál meg? Hát nem bírtad ki? Én már soha nem ölelhetek át senkit, engem már nem csókolhatnak, mert te megöltél. Nézd, az órám az enyém már megállt a tiéd még kattog. Tik-tak, tik-tak… vajon mennyi időd van még? Emlékezz, „Nem minden az, aminek látszik…még a halál sem!”  Én itt várlak a kislányunkkal, akit eldobtál magadtól. Már senkid se maradt, csak az óra, tik-tak…tik-tak…„A múltat nem mossa el a feledés vize…”

Csatakos voltam a kiizzadt víztől, őt láttam, vele álmodtam, micsoda egy kibaszott rémálom!

Ahogy tisztul, józanodik az agyam, úgy undorodom egyre jobban magamtól.

Hát ember az ilyen? Nem érdemlek együttérzést többé! Nem érdemlek semmit. Mit tettem? Hogy voltam képes beszennyezni az emlékét egy prostival? Istenem, még álmomban is a gyermekünket védte... Ha vissza tudna jönni egy pillanatra, biztosan meggyűlölne. Megvetne engem az a tiszta, egyenes nő, mert elbuktam, mint férfi, és mint apa is.

Én ítélkezem? Haragszom egy ártatlan csecsemőre, aki a puszta létén, amit nem is ő akart, hanem mi, semmit sem tett, csak a baleset pillanatáig örömet hozott a sivár életembe?

Igen, biztosan tudom, hogy az utolsó pillanatig őt védte Kisu. Biztosan tudom, hogy nem foglalkozott se magával, se velem, semmivel és senkivel a világon, a mi Sisunkon kívül. De ezt kellett tegye, ez van a nők génjeibe kódolva, különben már kihalt volna az emberiség, ha a nők is olyan átkozott érzéketlen faszok lennének, mint mi férfiak…vagy csak én!

Micsoda egy kibaszot, álszent, átkozott féreg vagyok! Nem tehetem ezt! Lehet, hogy nem tudom szeretni, mert nem tudok megbocsájtani a sorsnak, de mostantól akkor se mutathatom ezt. Apa lettem, apaként kell viselkednem! 

Újra belém hasít a szégyenérzet. Vajon az én apám mit tett volna hasonló helyzetben? Vajon ő is ellökött volna maga mellől minket? Ő is így reagálta volna le, mint én? Biztos, hogy nem! Csak én vagyok ilyen álszent fasz.

Ő is megcsalta volna anyu emlékét egy prostival? Soha…!

Nincs elég baj, még én is külön problémát generálok a többieknek, akik ott szenvednek a kórházban vállalva a kényelmetlenséget, nem törődve a múló idővel, amit másra, sokkal kellemesebb és kényelmesebb dologra is fordíthatnának, mint egy hol haldokló, hol keményen küzdő csecsemő bámulása.

Délelőtt teljesen tisztán kívül és belül, kijózanodva, rettentő elszántsággal és eltökéltséggel hajtok a kórház parkolójába. Külső szemlélőnek nyugodtnak tűnhetek, a belső viharom csak rám tartozik, többé nem vetítem rá senkire se a környezetemből, a frusztrációmat. Azt, amit én kurtam el, azért nekem kell bűnhődnöm és fizetnem. Egy egész átkozott életem van rá!

-    Kimi! – anyu, ha az operaház fantomját látná személyesen megjelenni, hogy belessen az üvegfal előtt, akkor se lepődhetne meg jobban. – Hát te?

-    Két nap múlva indulok a görög futamra….gondoltam bejövök…és megnézem, hogy vagytok. Mi van vele…a lányommal?

-    Jobban van! Gyönyörűen gyarapszik. Lassan már megérjük azt a pillanatot, hogy a karunkba adják. El sem hiszem, hogy egyszer végre már megérinthetem az unokámat. – pityeredik el.

-    Eeh, az jó…igen!

Az orvos mintha csak megérezte volna, hogy ott vagyok, pillanatok alatt mellettem terem. Jóindulatúan paskolgatja a hátamat és magyaráz.

-    A kis Kiki remekül reagál a kezelésekre. Már majdnem két kiló, egyre jobban megy neki a légzés. Próbálgatjuk etetni, hogy levehessük az orrszondáról, és remekül reagál. Egy fantasztikus harcos, hatalmas kitartás és akaraterő van benne.

-    Eeeh, ezt nyilván az édesanyjától örökölte! – sóhajtok. – Vagy a nagyanyjától!

-    A 34. hétbe léptünk, most már egyre jobban bizakodhatunk, még persze nem merem kijelenteni szászázalékosan, de ha csak valami előre nem látott probléma nem adódik, akkor a kislánya hamarosan kikerül az inkubátorból, és remélhetőleg hamarosan haza vihetik a kis hölgyet.

-    Jó…az remek… - dadogok zavartan. – Megnézhetném? – nyögöm ki és valamiért olyan zavarba jövök, hogy elönti az arcom a pír.

-    Hát persze! – derül fel az arca. Istenemre jobban örül, mint én. – Hiszen ön az édesapja! Bármikor bejöhet és megnézheti a lányát. Jöjjön, velem, mindjárt adunk egy steril köpenyt és odamehet a kicsihez.

Beöltöztetnek valami zöld zizegő cuccba, fertőtlenítek, és zavartan lépek az inkubátorhoz. A doki már a sarkamban liheg, egy kibaszott injekciós tűvel.

-    Mindjárt beadom a kicsinek a napi antibiotikumát. Ilyenkor kicsit sírdogál, zokon veszi, ha szurkáljuk.

Meg tudom érteni, én se díjaznám, húzogatom a számat. 

-    De ha itt van, legalább megvigasztalhatja a kislányát. Biztosan örülni fog apu hangjának. – mosolyog jóindulatúan, én meg bámulok rá vissza faarccal. – És leellenőrzöm a reflexeit is. – folytatja, miután beleszúrt az aprócska kis testbe.

Most a lábacskáját veszi kézbe, és az ordítva tiltakozó apróságnak egy pálcikát húzogat a talpán.

Hát, legalább a hangod már megjött, sóhajtozom, a lila fejű, remegő szájú hangláda fölött.

Kibaszott kínban vagyok, gyűlölöm, ha bámulnak, főleg ha a gyengeségem válik láthatóvá. De hát nem is anyu lenne az, ha nem érezné meg, a bennem tomboló zavart harcot. Mikor frusztrálva kitekintek az üvegfalra, azt látom, hogy egymásba karolva indul a két nő a kávéautomaták felé, nyomukban az atyával.

Magamra hagytak! Megérezték, mennyire feszélyez, hogy néznek. Immár felszabadultan hajolok az inkubátor fölé.

-    Csak bátran, - bíztat a doki szinte ugrálva, - nyúljon be és érintse meg a kis sírdogálót, hogy megvigasztalódjon.

Ez neked kis sírdogáló! Hát mihez vagy te szokva, meregetem a szemeimet. Hiszen úgy harsog ez itt, hogy rezeg tőle a Forma 1-en hizlalt dobhártyám!

Sóhajtozva hajolok le, és óvatosan bedugom a mutató ujjam. Ilyen hanggal ez a gyerek bármire képes lehet, pislogok aggódva befelé.

Visszanéz rám! Kerek, nagyra nyílt, kék tekintetét, az enyémre függeszti.

Kiszáradt szájjal, égő aggyal bámulok rá vissza, és mikor az aprócska testéhez képes nagy erővel megszorítja az ujjam, hatalmasat nyelek.

-    He, szia…vagy mi! – nyögöm totál hülyén. – Én vagyok…az apád vagyok. – makogok lángoló fejjel.

Zavarban vagyok, és nem tudom miért? Újra bepillantok rá, fogja az ujjam és bámész fejjel visszanéz. Milyen aranyos…

Mellé guggolok, és akkorát sóhajtok, hogy meglebben az alá terített fehér takaró.

-    Kicsi Sisu – suttogom. – sajnálom,…én nem tudom, mit érzek, de azt hiszem alaposan elrontottam ezt az egészet. Tudom, hogy nem a te hibád, de…nincs ez így jól. Még nem is láttuk egymást, csak egyszer érintettelek meg, már hetekkel ezelőtt. Akkor még nagyon apró voltál….most már egész kis hölgy lettél. Most elutazom, én…apu versenyez, autót vezetek,…hát még annyira nem jöttem bele, ebbe a rallyba, de voltam már világbajnok a Forma 1-ben, és azért az sokkal nagyobb dolog ám! Ha visszajöttem, majd jövök…hozok neked valamit…amit lányoknak szoktak, majd megkérdezem az eladókat. Ha majd nagyobb leszel, te is kipróbálod a vezetés. Biztos lesz hozzá érzéked és menni fog. Nagyon ügyesen küzdesz most is!  Anyu rettentő büszke lenne rád. Ő nagyon szeretett ám téged, folyton simogatott és beszélt hozzád. Te voltál a mindene. Annyira sajnálom, hogy nem ismerheted meg őt már soha…nagyon boldog lennél mellette. Ő volt a mindenem és…én nem tudom túltenni magam ezen az egészen. Ha majd kiengednek innen, mutatok neked fotókat anyuról…és kiviszlek a sírjához, hogy ő is megismerhessen.

Csendben elgondolkozva figyelem, ahogy érdeklődve visszanéz, és szuszogva lélegzik. Már megnyugodott, láthatóan jól érzi magát, az ujjaim simogatása alatt. Néha belemarkol a mutatóujjamba, aprókat rúgkapál. Nyugodt és elégedett benyomást kelt.

„Valamikor alkonyatkor te is fogsz majd sírni! 
Kisétálsz a temetőbe síromat megnézni! 
Sírom fölött az őszi szél panaszosan zengi: 
’Itt nyugszik ki veled, boldog akart lenni’ „ 

Sziasztok megint!

Íme, megérkezett a rész második fele, és egy kis beszámoló.:)

Elhatároztam, hogy elmesélem, ha nem is teljesen, részletesen, de úgy nagyjából, mert rájöttem, hogy ez az oldal nekem afféle napló is szeretteimről és őrültségeimről. nem kell mindent leírnom, nem is lehet. Vannak dolgok, amik nem publikusak, de nekem elég itt egy aprócska célzás is arra, hogy évek múltán is felnevessek rajta. Elítélhettek, nem számít, ez is én vagyok, és nem vagyok rosszabb bárkinél. Ha nem dolgoznék, csak 18 éves lányként bulikba járnék és részegen randalíroznék az utcán, sokak szemében jobb lány lennék, de engem ez már nem érdekel.

A Nővéremék végeztek egyszer egy ilyen saját közvélemény kutatást idegenekkel, akikkel beszélgetésbe elegyedtek itt-ott utazásaik során.

A következőképpen zajlott!

És mivel foglalkozik kedves, dolgozik vagy még tanul?

Az orvosira járok....(minden arcon olvadó mosoly és elégedett bólogatás.)

És hogy fizetni tudjam, rúdtáncos vagyok egy éjszakai bárban.

(Minden arcon a döbbenet lett úrrá, és volt, aki utálkozva nézte mintha valami leprás lenne, az előbb még csodált lányt.)

Szóval az emberek már csak így viszonyulnak, de erről tudnék én is beszélni, a terhességem alatti időszakról. Ha elvetetem titokban, még mindig én lennék az irigyelt jó kislány, akinek bejött az élet.

Akartam őt, mert szerettem, ezért én lettem az ügyeletes lotyó!

Na, szóval egy ilyen bevezető után, bementünk dolgozni.

Hát ugye, mexikói meccs volt, mindjárt meg is kaptunk egy izgatott Speedy Gonzalezt. Általában 3 ülünk, ha nem táncolunk. A barátnőm vörös, a nővérem barna, én meg ugye világítok. Jól mutatunk együtt, sokszor hívnak egybe asztalhoz minket.

Hát Speedy is odainvitált minket, és mindjárt így kezdte.

Tudom, hogy megy ez! Ezért, most kérek egy üveg Tequilát, és kért is, és hozzá fejenként 7 feles vagy milyen poharat személyenként. Kiöntette a pultos lánnyal a poharakba, jött a só meg a citrom, és azt mondta. Ha ezt sorba megisszátok velem, akkor utána azt, és annyit rendelhettek, amennyit csak akartok, - és kitett az asztalra egy köteg húszezrest, - amíg ebből futja.

Hát egyszer már ittam Tequilát a barátommal, de akkor is kevertem a dolgokat, csak nyaltam meg bekaptam, inni elfelejtettem. Ő meg heherészett, hogy rendben a bekapod, a nyalod is, majd mindjárt eljön annak is az ideje, de ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, és felszabadulj, most igyál is!:)

Ilyen háttértapasztalattal vettem a kezembe a dolgokat, nyaltam, ittam, bekaptam! Hétszer!

Persze a pultosnak nem volt annyi esze, hogy felvizezze. Azzal védekezett, hogy a vendég is ivott velünk, - mondjuk rajta valahogy nem látszott, - és nem pancsolhatott bele. Ebben mondjuk volt igazság, de a következmények katasztrofálisak lettek. Én ugye egyáltalán nem bírom az italt, mert hogy hiányzik az az enzim. Tudtam, hogy baj lesz!

A barátnőm felrohant valami zsírt evett vagy mit, én meg kiszédelegtem a rúdhoz, mert ráadásul még táncoltatott is minket, igaz a legdrágább pezsgőket rendelte, mi meg köpködtük szemrebbenés nélkül a Bullos dobozokba, de akkor már mindegy volt! Nem ez lesz a versenyszámom, valamit lenyomtam a rúdba kapaszkodva, de el nem engedtem volna semmi pénzért. Erre a számra kellett táncolni, mert Speedy nem csak foci fanatikus volt, hanem a száguldásé is! 

Megmondom úgy, ahogy van, fogalmam sincs semmiről, az éjszakát illetően, csak homályos foszlányok maradtak, és ha eszembe jutnak, még attól is csak elszégyellem magam, és nevetek kínomban. 
Szóval, nagyon megérte, mert ha egész nyáron így tudnék keresni, akkor az álmom, amire hajtottam, nem is tűnne olyan megvalósíthatatlannak. 
Mivel teljesen kész voltam, a nővéremék felrángattak az öltözőbe, és szégyenszemre felöltöztettek, mert még arra sem voltam képes. Persze ők sem voltak a régi szépek, így aztán a nagy röhögések közepette, fordítva adták rám a szépséges török bugyogómat!
Úgy villogtam végig Pesten, hogy a zsebei kétoldalt lobogtak a fenekemen, akár egy elefánt fülei, és a varrása végig látszódott a lábamon, sőt hátul a cédula is a fenekemen, rajta az árral! És én így metróztam és így értem az állomásra közrefogva két vihogó dülöngélő őrülttel.
Nem számított, a lényeg, hogy valahogy felszálltunk a vonatra, ahol a kalauz már ismert mindet, csak intett nevetve, mert látta, hogy jó napunk volt és otthagyott. Lehet, nem kellett volna. Arra ébredtem, hogy valaki nagyon kétségbeesetten rázogat és noszogat, hogy szálljunk le, mert ha még picit megyünk, már átlépjük a határt. Rohadtul elaludtunk a vonaton, és már jócskán elhagytuk a városunkat, mikor a táncoslányt diszkréten ébresztgetni kezdte a kaller, hogy szerinte elaludtunk, de nem kell pótjegyet vennünk, és ha itt leszállunk, hamar kapunk visszafelé csatlakozást.:(
Soha még ilyen kínt! Azt se tudtam hol vagyok, azt se, hogy mi van, talán még a nevemet se. Leszálltunk valami állomáson, ahol a madár se járt, és vártuk, hogy jöjjön a vonat, én ugye talpig a kifordított lebegő zsebű bugyogómban.
Gyors feltuszkoltak rá, és még arra emlékszem, hogy a nővérem felhívta a dilidokit, hogy jöjjön már el értünk, mert baj van. Hogy még mi volt, azt nem tudom. Állítólag azért őt hívta, hogy anyuék ne tudják meg, hogy becsiccsentettünk, és mert ha visszafele is elszunnyadunk mint én édesdeden, akár egy megfáradt Csipkerózsi, - akkor a Petiben van annyi erő, hogy összeszedjen minket és letaszigáljon, mielőtt elindul a vonat.
Szóval kijött elénk, és rettentő dühös volt. Ordítozott velem, hogy nézel ki, hát mit csináltál, miért van rajtad fordítva az a gatya?
Olyan dühös volt, majdnem leharapta az orrom.
Mondtam neki, jól van már, hát mi vagy te egy féltékeny Otelló? Most mit kell itt ordítozni velem? A barátnődön jól áll a gatya!
Közben a nővérem meg, valahol a nagy vihorászás közepette, elvesztette az egyik kontaktlencséjét, és úgy kacsingatott végig, akár egy álmos fülesbagoly, a barátnőm meg úgy állt félig leeresztett vállal, akár Quazimódo, mert minden cuccot ő cipelt.
Ráadásul belegabalyodott a lelkes kutyus pórázába és elhasalt a peronon, a cuccainkat szanaszét szórta. Az én szépséges táskámat úgy elhajította, hogy a Peti alig találta meg.
Én meg leültem, mint egy durcás Buddha törökülésben, hogy megvilágosodjak, és közöltem, hogy innen a táskám nélkül egy tappottat se megyek, nem is tudnék, mert benne a kulcsom. Szegény dilidoki próbált keménykedni velem, de közben meg végignézett rajtunk és elröhögte magát. Összeszedte, a hasva úszni tanuló barátnőmet, a cuccokat, állítólag félig felnyalábolt és úgy vitt a kocsijáig. A Barbi hiányzó kontaklencséjére már azt mondta, leszarja. Ez miatt lett is egy kis feszültség meg duzzogás, de mondta, ha hisztizel, itt hagylak, aztán keresheted vak Bottyán. Hát csak nem gondolod, hogy végigmászom neked a peront négykézláb? És ha jön egy betegem?
A nővérem meg nagy tudálékosan, hiszen mindenki tudja, hogy egy pszichológus se normális, nem találna benne semmi meglepőt szerintem. 
Én meg csendesen üldögélve megjegyeztem, - mert azért a fülem az ott volt ám, csak a testem nem akart engedelmeskedni, - hogy én is pszichológusnak készülök!
Erre megpróbált félszemmel befókuszálni, aztán mikor ez nem ment csak a vállát rángatta, hogy hát tudom! Erről beszéltem!
Mondtam neki, ha most fel tudnék állni, kiszedném a másik lencsédet is!:)

Otthon a lépcsőházban már az izgatott öcsém, meg félszárnyú Kakukk vártak, hogy segítsenek, mert nem volt egyszerű felmenni a lépcsőkön. Folyton kézzel tompítottam, a doki meg is jegyezte, csakhogy elvegye a jókedvemet, hogy mintha csak a barátomat látná, mert az is mindig botladozik a lépcsőkön, és neki is többet látja a fenekét, mint a fejét, ha mögötte megy, az meg folyton tompít.
Fent aztán valahogy lekerült rólam a kifordított bugyogó, és beájultunk az ágyba, mind a hárman. Szerintem másnap estig aludtunk volna, de a barátnőm, a doki lelkére kötötte, hogy keltsen minket, mert megyünk dolgozni. 
Így aztán délután, gőzölgő kávé kíséretében érkezett az öcsém, és egy még mindig feldúlt dilidoki. Nehezen sikerült észhez térnem, a fejem majdnem szétszakadt a rohadt Tequilától. Aztán csak megkönyörült rajtam a doki, hozott gyógyszert és addig masszírozgatta a fejem, amíg egyrészt elmúlt a fejfájásom, másrészt visszaaludtam. A nővérem kedves ordítozására ébredtem, még mindig a lencséjét siratta. Rám mordult, itthon maradsz részeges! Regenerálódjál és szépülj! Olyan vagy, mint egy leukémiás szellem!:(
(Régen a dédike puffogó viperának hívta, teljesen tökéletes név rá)
Ráadásul készülődés közben mesélni kezdtek, persze rajtam poénkodtak, és én majdnem elégtem akár a főnixmadár.
Állítólag, mondom állítólag, mert én egyetlen szóra sem emlékszem, a kis Speedy tejesen elájult a dús, cirokseprű színű, göndör boglya hajamtól, a fehér szememtől meg teljesen k.o. lett, már ameddig néztem velük.
Állítólag a kitudja hányadik pezsgő után, már csak kezét a szívére téve szavalt rólam, akár egy dicsőítő himnuszt, hogy milyen szép az arca, hát hol lehet ilyen arcot látni még? Honnan van ez az arc? Ilyen szépet még nem láttam! Mondtam kérdezd anyámat, állítólag! Szóval ilyeneket mondott, a lényeg, hogy minden mondatában benne volt a szép, és ez mind én voltam.:/
Erre az öcsém, aki érezvén, hogy vége a sulinak, nem bírt a vérével, röhögve megjegyezte, talán elvesztette a szemüvegét? Hány dioptriás volt?
És még ki is röhögtek, hát mondhatom nem esett jól, mikor annyit görnyedtem felettük, hogy ne bukjanak meg, de így jár az, aki úgy becsiccsent, hogy semmire sem emlékszik!:(
Állítólag Gonzalez különösebben nem érdekelt, mert ahogy ellibbent újabb üvegért, vagy a mosdóba, én eldőltem, mint a fáradt búzakalász, és nyűgösködtem. És a doki megint csak a barátommal példálózott, hogy vezetni ugyan nem tudok úgy, mint a barátom, viszont szenvedni azt igen, - "hát nem látod, hogy milyen rosszul vagyok?" - nyekeregtem állítólag, kétségbeesve, aztán folyton eldőltem és horkoltam.
Mikor Speedy visszajött, felültettek és megkövült szemekkel rámeredve hallgattam, milyen volt szőkeségem, áhítatos "Annai" csodálatát.
Míg kiment dohányozni, én csak borultam, mint az államháztartás, és szunyáztam, nem is értették, hogy tudtam magamnak olyan ügyesen megvackolni két kényelmetlen széken, én viszont tudom már, honnan hátsómon a két kék folt!:)
Végül kivittek  levegőre, hogy ne durmoljak már, mint egy undok törpe, és a pasi megkínált cigivel. Én vagányul fogtam az öngyújtót, és rá akartam gyújtani, csak épp cigi nem volt a szájamba.
Szerencsére nem kapott a szénaboglya lángra, kicsit ütögettelek, mondja álszent mosollyal a puffogó vipera, én meg már kezdem érteni, mitől is fáj a fejem teteje!:)
Szerinte meg jobb, ha csöndben maradok, nekem legalább megmaradt a szemöldököm!

A Peti kivitte őket az állomásra, megígértette velük, hogy reggel is telefonálnak, és kimegy értük, ne gyalogoljanak hajnalban sok pénzzel.
Azért elég fura, hogy a legjobb barátom egy pszichológus!
A héten egy nagyon fura érzés fogott meg vele kapcsolatban.
Mostanában valahogy nem tudatosult, úgy igazán bennem, hogy ő egy komoly orvos. Ha hozzá mentem, mindig civilben fogadott, farmer meg a raszta haja. Folyton ordibált velem, hogy ne legyek ilyen bizonytalan, ne értékeljem alul magam, és fogadjam el, hogy nem a csúnyaságom miatt bámulnak, mert ezzel már együtt kell élnem, akár tetszik, akár nem, vagy menjek az arabokhoz egy csadorért, de ott nem jósolna nekem hosszú távú jövőt, a hatalmas öntudatommal.
Együtt kávéztunk, és volt, hogy rágyújtottunk a szobájában, pedig nem lehetett volna. Mindig igyekezett barátságos, laza légkört kialakítani, és sok mindent kiszedett belőlem, olyanokat is, amit azt hittem, soha senkinek nem mondanék el. A legbelsőbb félelmeimet, gátlásaimat, problémáimat magammal, a világgal, a vágyaimat és az álmaimat, amikhez sokáig azt hittem gyáva leszek. Ő mindig biztatott és sokszor ordítozott velem, és használt nyomdafestéket sem tűrő szavakat, de kihozott a sötétből és megmutatta a boldogságot a szivárvány alatt!
Megkedveltem, a barátom lett, mostanra pedig, a legjobb barátom. És nem csak nekem, hanem a barátomnak is, aki egy egész hétre magával akarta vinni.
De mielőtt még elment volna, történt valami. Bementem a kórházba, mert Kakukknak rossz lett valami eredménye és újra kellett csinálni. Míg várakoztak a Tomival, elmentem megkeresni a dokit. Nem volt a szobájában, várni kellett rá, nem akartam bent maradni, inkább kimentem a folyosóra. Éppen hívtam Kakukkékat, hogy mindjárt megyek, mikor megláttam. Fehér köpenyben és nadrágban volt, akár a többi orvos. Még soha nem láttam így beöltözve, olyan fura volt, mintha nem is ő lenne. És ahogy jött ki láttam, hogy véres a köpenye, és egy idősebb hölgy álldogált, és sírt a folyosón. 
Mikor meglátta a Peti, odament hozzá, és azt mondta, most már minden rendben van. Csak egy kis sokk volt, semmi baj, ijesztőbb, mint amennyire veszélyes, higgyen nekem.
És a nő elkezdett sírni, és csak hajtogatta, hogy köszönöm, köszönöm, és elkapta a kezét és megpuszilta. Szegény doki tök zavarta jött, és csak habogott, aztán elköszönt a hölgytől, és oda jött hozzám. Láttam, ahogy mélyeket lélegzik, és hogy mennyire koncentrált, és mire végig jött a folyosón, és hozzám ért, már mosolygott rám, hogy szia remetelány, megjöttetek?
Én meg csak a ruháját néztem, amin valaki más vére volt, és az imént hálálkodó hölgy szavai jártak a fejemben. Azt hiszem nagyon meghatározó érzés volt a jövőm szempontjából.
Érdeklődött, hogy mi van Kakukkal, hogy vagyok, szóval terelt.
Még soha nem láttam ilyen felelősségteljesnek. Nekem ő a bolond doki, aki a barátommal mérleghintázik, meg próbálja megmászni a rudamat, és bohóckodik a Lucával, kedveskedik a dédikének, tanul a Tomival, meghallgatja anyut, és tűri apám ütlegeit, hogy edzett legyen. Kicsit megzavarodtam, valamit nagyon megérintett bennem, visszamentem Kakukkékhoz és leültem melléjük. Ahogy várakoztunk, körülnéztem. Mindenütt öregek, botokkal, tolókocsikkal, hordágyakkal. És akkor újra elkapott valami furcsa érzés meg hangulat. Nem akarok hazudni, először taszított a gyenge, erőtlen emberek látványa. A kiszolgáltatottságuk, ahogy ültek a kocsiban és kilógott a vékony combjuk, ahogy kilátszódott szegénykék aszott, vékony teste. Olyan szánalmas volt, vagy inkább szégyenkezés kapott el. Ez is olyan látvány, mint az éhező kukában turkáló gyerekek, vagy kéregető koldusok látványa, mikor elfordítjuk inkább a fejünket, mert zavart, vagy szégyent érzünk.

Tudom, hogy ott a kórházban más szabályok uralkodnak, nekik hétköznapi, ezeknek az embereknek a látványa, hiszen erről szól az életük, és a gyógyítás a fontos, nem a magánszféra.

A szülésznő barátnőm is meglepődik, ha a nővéremet idegesíti a vonaton, a síró gyerek, akivel nem foglalkozik az anyja. Azt mondja, mi van? Ja, tényleg sír, nem is vettem észre.

Azért nem mert megszokta.

De ahogy elnéztem ezeket a kiszolgáltatott öregeket, arra gondoltam, ezt nem lehet, vagyis nem lenne szabad megszokni. Kellene egy várakozó hely nekik, ahova betolják őket, és nem ott sorakoznak fel a kinti egészséges emberek mellett, akik megbámulják őket, akár valami vásári majmot. Igen is a gyógyítás mellett az emberség, a méltóság is fontos. Végig néztem rajtuk, férfiak és nők vegyesen, kilátszódott hátsóval, és némelyik már nem is próbálta takargatni magát, csak nézett a semmibe beletörődötten. A nagyira gondoltam, és mielőtt még átgondoltam volna, már mozdultam. Egyszerűen segíteni akartam. Felálltam és odaléptem egy nénihez, és betakartam a köntösével. Rám nézett, és akaratlanul is megsimogattam a kezét. Olyan papírvékony bőre volt, vékony, csontos, bütykös ujjai, és hála volt a szemében. Végig takargattam az összes várakozót, sőt segítettem betolni őket, míg kakukk sorra került.

Valahogy változtatni kellene ezen az érzéketlen rendszeren, biztosan vannak rajtam kívül mások is, akik szívesen segítenének, talán addig ők sem ülnek otthon egyedül, vagy mit tudom én miért. Én megtenném, ha lehetne, mert jól esett a lelkemnek, hogy láttam visszatérni egy kis életet a tekintetükbe.

A dokim mindig azt mondja, ne azt nézd, aki bejön hozzád, hanem arra emlékezz, aki egyszer majd gyógyultan, mosolyogva távozik. Ebben ez a legszebb, megtalálni, mitől beteg a lelke és meggyógyítani.

Igaza van és én már alig várom, hogy ezt tehessem. Persze rengeteget kell még tanulnom, jelenleg azt hiszem, én beszélnék, ha beülne hozzám egy beteg, és nem beszéltetném, mert annyira tele vagyok, egy csomó érzéssel meg élménnyel, hogy muszáj kikiabálnom. Ráadásul rengeteg olyannal, ami sajna nem publikus, és rettentő nehéz magamban tartanom, ha boldog vagyok, vagy ha igazságtalanul bántanak, pedig pár mondattal egészen más színben tüntethetném fel a dolgokat időnként, de hát van, amit lehet, és van amit nem. Ráadásul már ez a kevés is megülte néhányak gyomrát!:(

Miután letettem az érettségim úgy éreztem valahol segítenem kell.

Elmondok egy esetet arra, hogy milyen erős is vagyok én.:(

Úgy érzem, hogy annyi mindenem van, olyan jó hozzám az élet, hogy adnom kell. Persze nem úgy gondoltam, hogy kiállok a sarokra, hogy kinek kell egy ezres? Hanem, valami mást. Elmentem a dokival egy helyre, ahol idősek meg nagyon betegek vannak. Olyan igazán nagyon betegek. Nem kell semmit tenni, csak ott lenni velük, beszélgetni, meg persze, ha rosszul vannak segíteni, de ez sem kötelező.

Elmondom mi történt velem. Egy olyan nőnek, aki kicsivel volt idősebb anyunál felolvastam egy könyvből. Na jó, a Kishercegből, beszélgettünk és mondta, hogy azelőtt rengeteget dolgozott, hogy sosem volt alkalma elolvasni, pedig a kedvenc idézete, a jól csak a szívével lát az ember, meg az idő amit a virággal töltesz, az teszi különlegessé.

 Én meg mondtam, semmi gond, szívesen felolvasom. Annyira örült neki…. És ahogy olvastam, és közben ránéztem a könyv felett, és láttam, hogy hol elkönnyesedik a szeme,  hol meg mosolyog, és közben meg tudtam,  hogy nincs túl sok esélye, persze mindig vannak csodák…

Szóval összeszorult a torkom, és egyre nehezebben ment az olvasás, és egyszer csak nem bírtam már tovább, és elsírtam magam. És nem csak úgy, hogy pityeregtem, hanem hangosan bömböltem, mint egy gyerek.

Annyira rettenetes volt az egész, hogy az a beteg nő nehézkesen felült, és magához ölelt, és ő vigasztalt engem, hogy ne sírjak.

Azon gondolkoztam, hogy az életnek mindig halál a vége. Hogy annyira fáj, néha persze kapunk egy kis haladékot, és azt hisszük boldogok vagyunk, de mindenben ott van az enyészet bomlása. Harcolunk és küzdünk egy kis haladékért, pedig tudjuk, hogy úgyis ő győz, a halál.

Ő meg csak vígasztalt, és azt mondta, ha nem hagyom abba, azt gondolja, hogy miatta sírok, hogy nem bízom a felépülésében.

Totálisan kikészültem, elöntöttek az érzelme és átjárt a fájdalom. És mire magamhoz tértem, már a kisfiamról meséltem neki, meg dobozkáról az útszéli földdel. Mennyire hiányzik nekem egy aprócska sír, de nincs. Csak egy zacskó föld minden, amit talán érintett a kisfiam teste, ki tudja…

Én meg csak bömböltem és kértem, hogy ne szóljon senkinek, ne mondja el, hogy összeroppantam, mert akkor nem jöhetek többet, de én szeretnék máskor is.

Aztán persze megnyugodtam, és beszélgettünk még, meg olvastam is. Úgy jöttem el, hogy elaludt, de előtte még azt mondta, hosszú ideje a könnyeim voltak neki itt, a legszebb ajándék.

Valahányszor csak eszembe jutnak a szavai könnybe lábad a szemem.

A doki nem is akart elutazni, azt mondta rémesen nézek ki, de megnyugtattam, hogy vigyázni fogok magamra, és hogy olyan fáradt leszek, hogy nem lesz se időm, se erőm, rossz, fájdalmas dolgokon elmélkedni, és nagyon megkértem, hogy nem mondja el a barátomnak.

Hát ez történt, azóta valami fura eufórikus hangulatban vagyok, és a jövőmről álmodozom. Nem arról, hogy összetört, sérült, zavarodott embereket fogok kezelni, hanem arra, mikor mosolyogva kezet nyújt az utolsó beszélgetés után, megköszöni és kibékülve az életével távozik.

puszi, Luna