67. rész - Leszek egy emlék, amíg gondolsz rám....

Sziasztok!

Igyekszem, hogy ez legyen az utolsó ilyen szomorú rész! 

Talán azért sikerült ilyennek, mert nagyban rányomta a bélyegét a hangulatom. Nagyon magam alatt voltam a múlt héten, de most már itthon az anyu és tudom minden rendben lesz!

Valamit azonban meg kell beszélnünk. Egyszerűen nem megy, hogy hetente két részt hozzak. Nincs rá időm. Viszont, ahogy látjátok most, hosszabb részt hozok, mintha egybe lenne a heti kettő. Majd írom a vonaton, meg ahol éppen érem, van egy ügyes mini notebookom, és viszem magammal.

Ahogy végzek a sulival, heti 5 alkalommal megyek dolgozni, és mellette kezdem a másik sulit is. Hatalmas terveim vannak, nagyon nagy fába vágom a fejszém, és ehhez rengeteg pénz kell, amit én akarok előteremteni. Nem akarok közösködni senkivel, a dédike szokta mondogatni, hogy közös lónak túrós a háta, ami nem tudom ugyan pontosan, hogy mit jelent, de azt hiszem nem jót!:)

Szóval ez a nyár mégsem olyan lesz, mint terveztem, hogy lazulás, búcsú az itteni tájaktól, ezernyi eddig elmulasztott dolog felfedezése és kipróbálása, hanem nagyon is belecsapok a lecsóba. Már voltak a bárba a Red Bulltól. Jönnek felmérni a terepet. Kezdődik a foci vb és a meccsek végén özönlenek a bárba, vagy, mert nyert a csapat, vagy, mert nem!:)

Jön a Sziget, meg a Balaton Beach egy csomó rendezvény, ahova özönlenek a külföldiek meg a turisták, szóval most lehet keresni.

És hát a családdal is szeretnék beszélgetni, ha már így összejöttünk!:)

Bár most mindenki duzzog, haragszik vagy neheztel rám, vérmérséklet szerint, mert nem értik mi ez a hangulatváltás megint. Én pedig nem mondhatom el, de még csak le se írhatom, nehogy valaki idekukkantson és kiderüljön, mert akkor nem lenne meglepetés. Pedig azt szeretnék, valami nagyon nagy meglepit.

Csak a nővérem meg a dilidokim tudja, - őt sajnos be kellett avatnom, mert rájött, - de ők nem fognak elárulni, sőt a nővérem ahogy ideje engedi, jön velem és segít!

Remélem nem vettem el a kedveteket az oldalamtól, ősztől majd lassítok, és minden visszaáll a régi menetbe, amíg itt vagyok. Hogy aztán mi lesz, hát azt meg majd meglátjuk akkor. Felesleges még ezen agyalni!:)

Jó, olvasást mindenkinek!

Jack

Megint a lehunyt szemeit figyelem. De most nem a szomorúság fekete karikáit, hanem boldog mosolyát.

Elégedetten hümmögve ízlelgeti és rágja a falatokat. Aztán iszik rá egyet a forró csokiból és elismerően pillant rám.

-    Sokkal finomabb, mint képzeltem! – mosolyog és szemei az arcomat simogatják.

Forró hullámokban törnek rám az érzelmek. Úgy borítanak el, ahogy a pirosság. Belepirulok a tekintetébe annyi rajongás és hála sugárzik felém.

-    Örülök, hogy ízlik. Hamarosan akkor eszik majd ilyen, amikor csak kedve tartja.

Lelkesítő szavaimtól nemhogy boldogabb lenne, inkább szemmel láthatóan elszomorodik. Még a kezében szorongatott hamburgert is leengedi.

-    Mi a baj? Rosszul van?

-    Nem….dehogy, csak eszembe jutott, hogy hamarosan elszállítanak innen.

-    Elviszik? – lepődök meg. – És hova?

-    Valami utógondozásra. Képzelje, kitesznek innen, mert túl jól vagyok.

-    Ezért ilyen rossz a hangulata?

-    Persze, hogy ezért! – csattan fel hirtelen. – Itt már kezdtem megszokni. Megismertem az orvosokat, remekül haladunk a pszichológusommal, különben nem lennék ilyen túl jól. A nővérek kedvesek velem…és ön is itt van. Ha nem ide hoznak, talán soha nem találkozunk.

-    Ez igaz, de biztos vagyok benne, hogy a másik helyen is kedvesek lesznek önnel…nem is lehet magával máshogy Sara.

Nem válaszol, álmatag mosollyal kiissza a forró csokija maradékát és elégedetten sóhajtozva törölgeti a száját. Picit játszik az elhasznált szalvétával, tekintete bujkáló lesz, ismerem már az emberek reakcióit, tudom, hogy akar valamit csak fél.

-    Mit szeretne Sara? – szólalok meg, hogy segítsek neki.

Rám kapja a fejét és kislányos zavarral elmosolyodik. Ép keze idegesen babrálja a gipszét.

-    Valami nagyon fontosat szeretnék kérni… - kezdi félénken.

-    Csak bátran Sara…kérjen nyugodtan bármit. Ha tudom, teljesítem. Szüksége lenne még valamire?

-    Az engedélyére Jack. – néz végre a szemembe. – Tudja, most, hogy elmegyek innen…nevet kell találnom magamnak. Nem lehetek örökké csak Sara…és arra gondoltam…ha nem veszi szemtelenségnek…Szóval a nővérek is azt mesélték, hogy ha találnak egy újszülöttet, akkor arról nevezik el, aki megtalálta…Arra gondoltam, hogy ha nem veszi tolakodásnak, akkor szeretném felvenni a maga nevét…Sara Faraday. Mit gondol róla?

-    Megtisztel vele Sara. – nyögöm, mert a meglepetéstől a torkomra forr a szó.

-    Akkor nem haragszik?

-    Boldoggá tesz vele! – mosolygok már őszintén, mert így is érzem.

Az első pillanat döbbenetén hamar túlteszem magam. Micsoda fura fintor a sorstól, egy gonosz fricska mindkettőnk részére. A gyilkosa vagyok, ha nem is neki, de a gyermekének és az egész régi életének. Megkegyelmeztem neki, mert gyötört a bűntudat. Valahányszor az arcába nézek, a halott lányom néz vissza rám, hogy kínozzon a sötét véres múlt. És most arra kér, hogy a nevemet használhassa. Ha nem is az igazit, ezt a felvettet, amit a sajátomnak hisz.

Meglepve figyelem magam, mert boldog vagyok. A nevemet kéri, tisztel engem, a maga kedves módján, ezzel akarja kifejezni a háláját a törődésemért. És én örülök ennek!

Teljesen megzavarodom ettől a régi furcsa érzéstől. Menekülnék, hogy összeszedjem magam. Végérvényesen elhatározásra jutottam. Nem bántom többé, de viszek belőle egy darabot a szukának!

-    Mikor viszik el innen Sara?

-    A jövő héten…

-    Tudja, a lányok, ha új életet kezdenek, mindig tesznek valamit a hajukkal? Vagy befestetik, vagy levágják. Nem gondolt még arra, hogy levágassa kicsit? Úgy is rövidebb az egyik oldalon a sebe miatt.

-    De hát…hogy vágjam le?

-    Nem ön. Majd egy szakember. Itt a földszinten van fodrászat. Jöjjön, szólok a nővérnek és lekísérem. Csináltatunk egy új frizurát, ez lesz a búcsúajándékom.

-    Biztos benne, hogy ez jó ötlet? – aggodalmaskodik.

-    A legjobb Sara.

-    Jó..akkor menjünk.

Segítek neki, a karomat nyújtom és ő belekarol a gyilkosába.

A folyosón szólok a nővérnek és leviszem a lifttel. Amint belépünk a barátságos szalonba, pénzt dugok a fodrász zsebébe.

Azonnal előre veszi. Elfogódottan ül a székbe, bátorítóan rámosolygok, mikor a fodrász ollója belevág a hajába.

-    Ne legyen túl rövid csak olyan vállig érő. – magarázom a férfinak.

Szakavatottan csattogtatja az ollóját én meg észrevétlenül lehajolok, és a zsebembe süllyesztek, egy lehullott tincset. Itt a bizonyíték, hogy már nem létezel többé Krisztina Kemenes!

Miután a fodrász végzett vele, átültetem a vonakodó lányt a kozmetikus székébe és megkérem, hogy sminkelje ki.

Elégedetten mosolygok magamban, és biztatóan bólogatok a lány félénk kérdő tekintetének.

-    Nagyon csinos lett, Sara. – biztosítom, miközben a fodrász egy kefével tisztogatja róla a hajat.

-    Igen? – néz rám félénken, ép kezével megrövidült fürtjeit simogatva. – Akkor jó! Legyen ez az első lépés az új életemben. – próbál mosolyogni rám.

Visszakísérem, és megvárom, míg lefekszik.

-    Most már ne aggódjon, biztosan tudják az orvosok, hogy mit tesznek. Segítenek majd eligazodni a nagyvilágban, nem fogják elengedni a kezét. Nekem most el kell utaznom, az üzleti ügyeim elszólítanak, de egy hónap múlva visszatérek és felkeresem. Majd megkérdezem az intézet címét, kifele menet.

Kinyújtja felém az ép karját, szemében néma kérés csillog. Hozzá hajolok és megölelem.

-    Meglátogat ott?... Maga az egyetlen élő kapcsolatom a világgal. – suttog.

-    Egy hónap múlva visszatérek és megkeresem Sara.

A szívem hevesen dobog, a hangom elcsuklik. Gyorsan összeszedem magam és a kijárat felé indulok.

-    Minden jót. Miré dita Sara.  (sok szerencsét)

Kint a folyosón a nővért kifaggatom hova szállítják, aztán sietősen távozom, zsebemben a bizonyítékkal, hogy elvégeztem a feladatot. Elküldöm a nőnek, had örüljön! Egyszer már megterveztem, azért fizetett. Ha még egyszer akarja, fizessen újra. Akkor megteszem, mert ez a munkám, de kétszer nem dolgozom egy fizetségért, győzködöm magam kifelé menet.

Kimi…

Haza jöttem, már eleget bűnhődtem. Május 20-a van, már egy hónapja, hogy elmentél, hogy itt hagytál engem. Kimegyek a sírodhoz. Ha ott vagyok, talán egy pillanatra újra közel érezlek majd magamhoz. Beszélhetek hozzád, még akkor is, ha te már soha nem válaszolsz, mert elhagytál engem.

Miért nem tudom még mindig kimondani, hogy meghaltál? Miért vagyok képtelen elfogadni azt, hogy már nem vagy? Lehet, hogy soha nem törődök ebbe bele? Anyu elfogadta egy idő után apunál…én miért nem tudom? Talán még nincs itt az ideje? Nem emlékszem anyunak mennyi idő kellett…nem figyeltem rá eléggé. Ahogy rád se kicsim. Ráért volna az a válás. Ráért volna Jennivel találkoznom, ráért volna az esküvő is meg minden. Semmi se kellett volna sürgetni, csak élvezni veled az időt, ami megadatott. A boldogságot!

Most már ráérek, nincs semmi tervem, se elképzelésem a jövőmmel kapcsolatban. Ha a jövőmre gondolok, csak egy fekete foltot látok. Semmi értelme semminek. Talán ha ott leszek veled újra, és látom a visszavonhatatlant, a sírodat, talán akkor képes leszek elfogadni, vagy inkább felfogni, a számomra még mindig felfoghatatlant. Talán egyszer még képes leszek tovább lépni, nem fogom mindig így érezni, hogy nincs értelme semminek.

Megpróbálok zenét hallgatni, hogy eltereljem a figyelmem Kisuról. Egyre csak azon jár az eszem, hogy hamarosan a közelébe leszek, még ha csak a sírjának is, de vele leszek.

Ráérősen lépegetek a szépen gondozott templomkert zöld gyepén. Vagy nem vettek észre, vagy nem akarnak megzavarni, de szerencsére senki se jön elém. Persze az is lehet, hogy az atya is bent van a kórházba a lányomnál, erősítve Lotte és anyám kettősét, akik azóta se mozdulnak mellőle. Szép itt minden és olyan nyugodt. Messze a távolban Baar hegyeit látom. Az otthonunk Kisu, ott kellene most lennünk! Hatalmas sóhaj kíséretében helyezem a síremlékre a vörös rózsacsokrot. Már csak ezt tudom neked adni, és az esküm, hogy soha nem feledlek!

Elgondolkozva nézek körbe. Itt voltam, itt álltam a sírod szélén tántorogva a fájdalomtól, mégsem emlékszem milyen szép helyre temetett téged, a te atyád. Egy hatalmas szomorúfűz alatt pihened örök álmodat. Egy angyalt ábrázoló síremlék alatt, egy karcsú ciprus tövében. Régi szobor, valami szent féleség, az atya ragaszkodott hozzá, illetve kérte az engedélyem, hogy ez legyen a sírod felett.

Beleegyeztem, számomra már teljesen mindegy mi áll a tested felett. Nekem csak az a kihűlt drága tested számít, amit már nem ölelhetek többé.

-    Szia kicsim. – ülök a sír mellé helyezett padra. – Eljöttem…..

Képtelen vagyok folytatni. Hatalmasakat nyelek, hiába való fáradozás, képtelen vagyok a könnyeimnek parancsolni. Micsoda abszurd helyzet, egy síremlékhez beszélek és megkönnyebbülök tőle.

-    Jaj Kisu! Miért történt ez velünk? Miért nem lehettünk boldogok?

Lehet, hogy én nem érdemlem meg, de te soha nem tettél semmi rosszat, nem ezt érdemelted.

Tudom, követtem el rossz dolgokat, talán megsértettem olyan embereket, akiket nem kellett volna. Rengetegen vannak.. nők leginkább. Elfogadtam a rajongást és a testüket. Azt hitték megérintenek….persze megérintettek, - grimaszolok keserűen, - de ők abban reménykedtek, hogy majd a lelkemet is…de hát van nekem olyan, Kisu? Ha volt is, elvitted magaddal.

Végighúzom a tenyerem a szám előtt, mélyeket sóhajtok. Ülök szótlanul a padon és bámulom a keresztet.

Kemenes Krisztina

1987 – 2011

A te szíved pihen, a miénk vérzik,

Hisz a fájdalmat csak az élők érzik.

Jó itt ülni, és csak hallgatni csendben. Nem gondolni semmire, csak arra, hogy olyan közel vagyok hozzá, amilyen közelre csak kerülhetek.  Megérintem a síremléket és próbálok egy halvány mosolyt kipréselni magamból.

-    Akarod, hogy elmeséljem….hogy meséljek neked a kislányról? – nagyokat nyelek, alkudozom magammal, végül kinyögöm. – A mi kislányunkról…Jaj Kisu, nem tudom őt szeretni! Úgy érzem, ő tehet mindenről. Nem tudom, mi történhetett abban a rettenetben, nem tudom, hogy vajon mennyi időd volt, mit fogtál fel abból a szörnyűségből a becsapódáskor, de azt tudom, hogy ha volt csak egyetlen egy pillanatod is, akkor azt arra használtad, hogy őt véd. Nem magadat, ahogy minden átlagember tette volna, hanem a gyermekedet ott bent a méhedben. Talán ha máshogy alakul, az arcod elé rántod a kezed…tudom mit beszélek, versenyző vagyok, tanítják nekünk, de még ösztönösen is az ember a fejét védi. De egy anya nem. Az édesanyák a gyermekükért akár az életüket is feláldozzák. Sajnos ezt már megtanultam a saját káromon. Te feláldoztad magad ezért a gyerekért, és én nem tudom…nem vagyok képes szeretni.

Pedig…anyu szerint csodaszép. Persze milyen is lehetne a te lányod. Biztosan rád hasonlít….én nem láttam mostanában….tudod, egy időre elvonultam, hogy átgondolhassam a továbbiakat, de, - rázom meg szomorúan a fejem, - nem lett könnyebb, semmi se változott…Igen, anyu szerint egyre jobban van. – akkorát sóhajtok, hogy a sírja tövébe ültetett ciprus levelei meglebbennek. – Már egy hónapos, egy hónapja hagytál magamra. – próbálom grimaszba fojtani a sírásom. – Anyu szerint egyre jobban fejlődik, már több mint egy kiló. Mikor megszületett olyan aprócska volt, - csóválom a fejem, - ijesztően nézett ki, abban az inkubátorban, csövekkel, leragasztott szemekkel, mindenféle meleg, puha ruhákba csomagolva. De most már sokkal jobban van. Már képes a hőmérsékletét szabályozni, és egyre több esélyt adnak neki az orvosok.

Végül Krisztinek nevezték el, - folytatom hosszú szünet után,- és a nővérek Kikinek becézik. Ez jó név azt hiszem, egy csecsemőnek.

Ha majd haza engedik, rengeteget fogunk mesélni neki rólad. Nem engedem, hogy elfelejtsen! Te lettél volna a világ legjobb édesanyja, kicsim. Te biztosan imádnád ezt a kis riasztó csenevész csecsemőt, bíztatnád, hogy küzdjön, nem mozdulnál mellőle egy másodpercre se. Nem taszítanád el magadtól, ahogy én tettem…. – grimaszolok.

Anyu és Lotte berendezkedtek a kórházban. Anya kivett egy szobát és beköltöztek oda. Most ott laknak felváltva és valamelyik mindig ott áll az üveg előtt és bámulja az inkubátorban küzdő aprócska lényt, akit…akit én nem tudok elfogadni, mert a gyilkosodat látom benne. – temetem a két kezembe az arcom.

Azt hittem, a sírja mellett töltött idő majd megnyugvást hoz a lelkemnek. Tévedtem! Nem lett jobb, ugyanazt a tomboló emésztő dühöt érzem lüktetni az ereimben, mint eddig. Minden sejtem, minden légvételem a rám telepedő fájdalmas magány ellen küzd, és szomjazom. A lelkem szeretetér, törődésért, a te simogató érintésedért sikolt, az agyam meg italért. Innom kell, hogy felejtsek!

Próbálnék eloldalogni, a régi közös szobánkba, a kihalt hatalmas házban, de nincs szerencsém. Jennibe botlom. Mintha csak rám várna, egyik kezében egy jókora pohár vörösbort szorongat, míg a másikban egy fehér borítékot. Arca elégedett, öntelt mosolyban fürdik. Valami nagyon jó hírt kaphatott, rég láttam ilyen feldobottnak…

Nem akarok vele beszélni, ha valakire, akkor most rá végképp nincs szükségem.

-    A kórházba mész?

-    Inni megyek…. – lököm oda. – Amúgy meg semmi közöd hozzá.

-    Inkább a kórházba mennél.

-    Hagyj békén! Tudom, mit csinálok!

-    Nem hinném….nagyon ostobán és gyerekesen viselkedsz, akár egy hisztis kölyök, akinek elvették a kedvenc játékát.

-    Fejezd be Jenni, ha jót akarsz! – mordulok.

-         Azt akarok…segíteni.

-         Akkor ásd meg valahol az erdő alján a síromat, aztán szólj ha kész, hogy belelőhess. Egy jó tarkólövés, biztosan neked is örömet szerezne!

-         Bekísérlek a kórházba. - hagyja figyelmen kívül az fanyargásomat. - Szeretném megnézni a kislányodat.

-         Mióta érdekelnek téged a gyerekek…főleg az enyém? – meredek rá.

-         Miért haragudnék rá? Ő nem tehet semmiről…egy ártatlan gyermek. – sóhajtozik álszent arccal. - Bár, ha jobban belegondolok, nem is olyan ártatlan. Ha ő nincs, ma azzal a másik nővel élnél itt. Ha nem állapotos, biztosan már rég levizsgázott volna, és te meglephetted volna, valami luxusautóval, amiben még akkor sem érte volna baj, ha történetesen átmegy rajta a vonat. Hálával tartozom annak a gyereknek…kedvelni fogom. – emeli a szájához a poharát és az arcomat fürkészi felette. Szemeiben különös gonoszság és kegyetlenség lángol. – Különben meg egy kicsit többet is törődhetnél vele. Ha élne az anyja, biztos nem bocsájtaná meg, hogy a szomszédja többet érdeklődik az után a gyerek után, akiért ő az életét adta. A kis német, minden nap felhívja a kórházat, és nem csak érdeklődik, de a segítségét is felajánlotta, ha valamit külföldről kell behozatni, szívesen utána megy. Hát nem megható? Nem gondolod, hogy így kell egy apának viselkednie? Végül a tacskó szomszédod mutatja meg milyen egy odaadó apa? Nem is értem, miért rajong azért az életképtelen, haldokló bőrdarabért.

-         Jenni ne igyál többet… - morgom remegve, a visszafojtott dühtől.

-         Csak a te érdekedben mondom drágám. Szerinted, hogy jön az le, hogy a szomszédod jobban szereti a lányodat mint te? A kórházban mit gondolnak erről az egészről?

-         Ki a faszomat érdekel? – csattanok. – Hol nem szarom én le, hogy ki mit gondol rólam?

-         Majd fog, ha elkezdenek sztorizni az újságok.

-         Az újságok akkor sztoriznak, ha valaki ad nekik fülest. És ha megtudom, hogy egyetlen hangot is kiadtál magadból, a magánéletemmel kapcsolatban, az lesz az utolsó szó, ami elhagyta a vipera szádat.

-         Jaj, kedves férjecském, nem én vagyok az ellenséged. Minek mondanék bármit? A tragédia napján is melléd álltam nem? – önti a szájába a maradék vörös ital. Olyan mintha vért inna. Egy örömmámorban tomboló, átkozott vérszívó bestia.

Szó nélkül otthagyom. Képtelen vagyok vele egy légtérben maradni. A szobám helyett a garázsba megyek. De a szavai velem jönnek, és ott köröznek a fejem körül végig a rövid úton. Kitörölnek minden eddigi elhatározást, amit a sír mellett megfogadtam. Igaza van, ha nincs ez a gyerek, Kisu kocsival megy, vagy együtt indulunk el, mert akkor nem lett volna annyira sürgős a válás. Minden a gyerek miatt történt, azért sürgettem, hogy a feleségem legyen, hogy örömet szerezzek neki mire édesanya lesz.

Legnagyobb meglepetésemre Rami is ott van. Csendesen beszélgetnek az üvegfal előtt és bámulnak befelé az inkubátorba, aminek a mélyén a lányomat sejtik.

Megörülnek nekem a tékozló fiúnak. Anyutól egy kávét kapok, ahogy az arcomba pillant, Rami meg igyekszik bevonni a társalgásba.

-      Te láttad már közelről a kis Kikit. Van foga? Te is foggal születtél!

-      Nem tudom. – vonogatom a vállam.

-      Hát kérdezd meg. – próbál jó szándékún terelgetni.

Az agyamban még mindig a Jenni hallottak lángolnak. Beleégette álnok szavait a lelkembe. Nem fogadom el, támadok.

-      Kérdezd meg te, ha érdekel. – horkanok rá.

-      Kimi….kisfiam. – suttog anya.

-      Nem érdekel anya! Semmi nem érdekel! Az a gyerek a legkevésbé! Megölte őt!

-      Mit beszélsz?

-      Ha nem őt menti…..biztos csak vele foglalkozott… és az orvosok is, hagyták, hogy elvérezzen! – ordítozok kifordulva önmagamból.

-      Kimi értsd meg.. – néz rám könnyes szemekkel anyu – már nem volt kit menteni. Kriszti…ő már nem élt….már nem volt benne élet, mikor megtalálták.

-      Fiam, – áll elém a pap, – ezt nem teheted. Nem haragudhatsz a saját véredre. Nem vádolhatod őt ….az édesanyja elvesztésével. – nyel nagyot, mert ő se képes kimondani, hogy Kisu meghalt. – Ne taszítsd el magadtól. Kriszti haragudna érte. – keményíti meg magát.

-      Ne beszéljen nekem róla atyám. Ne merészeljen róla többet senki beszélni.

-      Mi….mi bajod?- rémüldözik anyu.

-      Itt hagyott! Elment…ő is becsapott. Kértem…könyörögtem, hogy ne szálljon fel arra a kurva vonatra. De ő csak ment az istenverte konok, csökönyös feje után. Most is élne. Itt kellene legyen mellettem, és nem egy hideg gödörbe fej nélkül…

Hirtelen éles pityegés hasít a kínos csendbe. Az eddig döbbenten rám meredő szemek, az üveg mögötti szobára fordulnak. Orvosok lódulnak meg, nővérekkel a nyomukban. Riadt kapkodás, kiabálás a lányom inkubátora körül. Anyu sírva tapad az üvegre. Idegenkedve figyelem a fájdalmukat.

Miért itt fáj nekik? Miért nem ott sírnak, az alatt a szomorúfűz alá temetett sír felett? Miért csak én zokogtam ott?

A kicsi rosszul van, újra élesztik. Talán nem is egyszer. Látom, hogy az orvosi team mindent elkövet. Úgy körbe fogják, hogy semmit se látunk. Csak a röpködő parancsszavakból csípünk el párat, ahogy újabb és újabb tasakokkal, tűkkel és eszközökkel rohannak a nővérek, hogy fürgén az orvosok kezébe adják.

Végül néhány végtelennek tűnő perc után újra rendszeresen csipog a lányom szívének kijelzője. Az egyik doktornő megkönnyebbülten emeli felénk a kezét.

Hagynák inkább elmenni, és ne kínoznák annyit. Inkább had menjen méltósággal az anyja után.

- Kimi! - csattan anyám felháborodott hangja.

- Mi van? Ne mond, hogy te ezt akartad? Hogy itt marad anya nélkül? Ki neveli majd fel? He? Talán te? Mert én biztos nem, és nekem nem lesz feleségem többet, ebben a kibaszott kurva életben, az biztos!

- Nem beszélhetsz így! - igyekszik észre téríteni Rami is.

- Így beszélek, mert így érzek! Miatta halt meg! Megölte Krisztit. És most ő is haldoklik!

- Ez nem igaz... - leheli Lotte.

- De igen! - fordulok rá, olyan lendülettel, hogy majdnem leharapom az orrát. - Ha nem őt mentik,....ha törődnek az anyával is, nem ez lenne. De nem! Ők a gyereket szedték ki belőle és hagyták....ott hagyták meghalni. - nyelek egy hatalmasat.

- Nem volt kit menteni....nem volt feje.... - leheli Rami.

- Ez nem igaz! Ő nem halhatott így meg! Nem lehetett így vége! - kiabálok magamból kifordulva.

Összerándul a gyomrom, a rosszulléttől nagyokat nyelve, szédelegve indulok. Elhárítom a segítséget, senki se mer követni. Nem tudom visszatartani az előbb megivott kávét. 

Befordulok a mosdó feliratú ajtón, és a számra szorított kezekkel öklendezve rohanok hányni.

Jack Faraday….

Már majd egy hónapja, hogy utoljára találkoztunk Saraval. Nem engedhetem meg magamnak, nem tarthatom a kapcsolatot vele, mert egyre jobban kötődöm ehhez a lányhoz. Hiányzik, látni szeretném, de én nem tehetem se vele, se mással. Ha biztonságban akarsz lenni, akkor magányos maradsz. Ez a legfontosabb alapszabály a mi szakmánkban.

Persze azért nyomon követtem eddig is, csak nem találkoztunk.

Pénzt küldtem az intézetbe, ahova átszállították, és meghagytam, hogy bocsássák a rendelkezésére, ha esetleg szüksége lenne valamire.

És szüksége volt….

Ugyan ki gondolta volna? Bárki, akinek van szíve, és nem egy érzéketlen emberi roncs. Sara ki akart menni és vásárolni akart! Addig könyörgött a gondozójának, míg megenyhítette a nő szívét, és vállalva a felelősséget, kivitte az amnéziás lányt a városba.

Nem csak úgy nézelődtek, határozott célja volt az útjuknak.

Végig néztem, a zavarodott és számára veszélyes környezetbe cseppent lányt, aki mégis volt olyan bátor, hogy kiharcolja magának az egyedüllétet. Ez lehet az anyai ösztön, ami mindennél hatalmasabb, ami elmos gátakat, félelmet és bizonytalanságot.

Közelebb osontam, egy bokorcsoport mögé bújva hallgattam a szavait, és zokogtam végig némán. Ott lapulva döbbentem rá igazán, a fájdalmát hallgatva, hogy mit tettem. Persze tudtam eddig is, de más tudni, és megint más végig hallgatni, egy anya fájdalmát egy olyan gyerek után, akire még csak nem is emlékszik miattam.

Más szavakkal, más hangján, de ugyanazt a fájdalmat szenvedte végig, amit egykoron én. Ami engem szörnyeteggé tett, őt a szomorúsága mögött meghagyta kedves, mélyen érző embernek. Amnéziája dacára ő volt az egészségesebb!

Ugyan azt műveltem vele, amit velem a háború. Én voltam az ő háborúja.  Megöltem a gyermekét.

Sara….

Az ágyam végében ez állt, ismeretlen női beteg. Így tartottak nyilván heteken keresztül. Most már van nevem, Sara Faraday, csak néha elfelejtem. Figyelnem kell, hogy válaszoljak, ha ezen a néven szólítanak. Pont olyan ismeretlen és idegen számomra, mintha Mona Lisának hívnának. Ahogy az arc is a tükörben, ami visszanéz rám. Minden reggel, ha belepillantok, újra kell tanulnom, hogy az a riadt, kerek szemű lány, én vagyok!

Már egy hónapja, hogy ide kerültem. Lassan kiismerem itt magam. Többen vagyunk utógondozottak. Tanulunk, olyan egyszerű tevékenységeket, mint öltözködés, utazás, étkezés és más igen hasznos dolgok, melyeket kint az egészségesek világában, egy 4 éves kisgyerekkel tanítanak.

Színházasdi az egész világ, ahogy Shakespeare írta. Kellékek közt tanulunk vásárolni, utazni, és különböző szimulált élethelyzetekben igyekszünk kiismerni magunkat és helytállni. Levezetésként pedig kézműveskedünk. Ez amolyan lelki fizioterápia. Van aki agyaggal dolgozik, én rajzolok és festek.

A foglalkozásvezető szerint nagyon tehetséges vagyok. Kicsit furcsállja, hogy nem készítek semmi mást, csak önarcképeket, de hát itt mi mind kicsit furcsák vagyunk a magunk módján. Magamat festem, az arcom rajzolom a tükörből. Így ismerkedem azzal a Saraval, aki visszanéz, így próbálom memorizálni nem csak a nevem, hanem a vonásaimat is, hogy ne felejtsem el újra. 

Lerajzoltam a szomorú, üres tekintetű Sarat, meg a vidámat is, akinek lekerült végre a gipsz a kezéről. 

Az elgondolkozót, az ábrándosat, mind megannyi új, és idegen arc, ami visszanéz rám a vászonról.

Az oktató szerint annyira jól sikerültek, hogy kiállítják majd őket. Évente kétszer szerveznek jótékonysági estet, ahova szponzorokat és gazdag embereket hívnak meg, akik aztán könyörületből vásárolnak a kiállított darabokból. Gondolom haza se viszik, megy egyenest a szemétbe, majd pont egy milliárdosnak kell az én szomorú arcomról készült kezdetleges, gyermeteg önarckép, vagy a szomszédom által készített csámpás hamutartó, pedig nagy igyekezetében még a nyelvét is kilógatja.

Búcsúzáskor egy festőkészletet kaptam a kórház alkalmazottaitól, akik addig ápoltak. Megható volt, azt hiszem, nem kap minden elbocsájtott beteg ajándékot. Bíztattak, hogy fessek tovább, szerintük tehetséges vagyok. Mielőtt eljöttem mindegyiküket lerajzoltam búcsúajándékul.

Utolsó este megkértem a pszichológusomat, hogy mondja el újra, amit tud a gyermekemről.

-      Elmondaná még egyszer…kérem..

-      Miért Sara? Csak feltépi a sebeket, és fájdalmat okoz magának. Ne akarjon szomorú lenni, inkább igyekezzen bizakodva nézni a jövő felé.

-      De….hogy lehet, hogy életben maradtam…az a csöppnyi emberke meg ott bent,… biztonságban, a méhemben nem élte túl? – rágódok újra, a már állandósult rögeszmémmé vált témán. - Hogy történhet ilyen? Hát nem fordítva kellett volna történnie? – néztem rá könnyek között.

-      Így történt Sara, mert ez volt a sorsuk. Hogy miért történnek a dolgok, azt idővel majd megtudjuk. Mindennek oka van az életben. Annak is, hogy ön itt van velünk, és annak is, hogy a kicsinek nem sikerült. Talán még nem voltak felkészülve…vagy a kicsi nem volt még kész egy új életre. Már nem tudhatjuk meg soha. Ne a múltba nézzen, hanem forduljon a jövő felé, és bízzon.

-      De miben?

-      A sorsban Sara, és isten végtelen kegyességében.

És most újra könyörgök. Már napok óta teszem próbára a türelmét, és kockáztatom a jóindulatát, a csökönyös zaklatásommal. Pedig nincs senki másom rajta kívül, és ha megharagszik rám, annak komoly következményei lehetnek az életemre.

De nem haragszik, megért engem, csak igyekezett türelemre inteni. Ma végre teljesíti a kérésem, állhatatos könyörgésem végre célba ért. Ma élesben játszunk, kint a való világban, a valóságos forgalomban. Megteszi értem, pedig én csak a munkája vagyok, ennek a nagylelkű szociális munkásnak.

Más körülmények közt minden elbűvölne, vagy éppen halálra rémisztene. A busz, a hatalmas embertömeg, ami hömpölyög az utcákon. Siető, rohanó emberek lökdösődnek és rohannak a dolgukra. Színes és hangos minden, de nem hátrálok meg.

Mire az úti célunkhoz érünk, mögöttünk marad a rohanó emberek sokasága. Itt már senki sem fut, senki se lökdösődik. Az emberek halkan, és elgondolkozva járkálnak, a nyári napsütésben megcsillanó márvány sírok között.

Riadtan megragadom a karját a kerítés bejáratánál. Hatalmasakat nyelve próbálok megnyugodni.

-      Minden rendben Sara? – pillant felé.

Csak bólintok, és szaporán pislogva tartom vissza a könnyeimet. A gipsztől, nemrégiben szabadult kezem a mellemre szorítom, hogy megnyugtassam a zaklatottan lüktető szívemet.

-    Van pénzem? – fordulok hirtelen a nő felé.

-    Miért Sara?

-    Szeretnék egy virágot….

-    Majd én megveszem, jöjjön!

-    Mit adhatok? – érdeklődik kedvesen az idős eladónő.

Milyen virágot szokás venni egy meg nem született angyalkának?

-    Valami fehéret…. – vágom rá ösztönösen.

-    Van liliom és frézia… - mutat a virágokra.

-    A liliom jó lesz. – lehelem. - Csak egy szálat…és ne csomagolja be, kérem.

Egyre nagyobb zavarral lépegetek a nő mellett. Valami fura zsongást érzek a fejemben, mintha emlékezni akarna valamire, valami régi szomorú emlékre, de nem sikerül. Szinte hunyorgom az erőlködéstől, annyira koncentrálok a fehér virágra meredve. Egy pillanatra feldereng egy másik fehér virág, egy karcsú, kecses fehér rózsa, de ahogy jön, úgy el is illan a gondolataimból.

A gondozónő segít eligazodnom a temetőben, egészen a sírig kísér, mert mint annyi máshoz, ehhez sincs semmi fogalmam.

Egészen hátul találunk rá. A névtelen sírok közt mutat, egy apró halmocskát, közel a szemétkupachoz, ahova az elszáradt és megrothadt száras virágokat dobják a konténerekből.

Egy komposztáló, nézegetem, és nem tudom, honnan jut eszembe ez a szó….

Az apró sírocskán csak egy azonosítószám látható, és alatta:

Kislány

2011.

Hát itt van….

Itt fekszik a kislányom…..

Mélyen szívom be a levegőt, lehunyt szemmel, ökölbeszorított kézzel gyűjtök erőt, mielőtt megfordulok.

-    Magamra hagyna? – keménynek akarom mutatni magam, de olyan könyörgő a hangom, hogy megesik rajtam a szíve.

-    Inkább várakozom ott hátrább. Nem szívesen hagyom egyedül, a végén még elveszik Sara.

-    Rendben….akkor csak kérek pár percet kettesben a lányommal. – bicsaklik ki a hangom, de összeszorított szájjal küzdök a sírás ellen.

-    Ott leszek, a kápolnánál, leülök egy padra. Látja a kápolna tornyát Sara? Odatalál?

-    Persze látom. Nem lesz semmi baj. Köszönöm, hogy magamra hagy.

-    Maradjon csak, ameddig úgy érzi, hogy maradnia kell.

Megvárom míg elmegy. Az állásával játszik, tudom. Aztán erőt veszek magamon, és lassan odasétálok a kis sírocskához.

Hiába minden küzdelem, ahogy rápillantok a kis halmocskára, már sírok is.

Nem hiszem, hogy lenne édesanya, aki megállná könnyek nélkül az első találkozást a halott gyermeke sírjával.

Hát csak megtaláltalak végre!

Letérdelek és kikotrom a leveleket a behorpadt földkupacról, tépkedem a gazt meg a füvet, és közben potyognak a könnyeim.

Megrogyott a föld szerkezete a friss hantolástól, még keresi a helyét, miután meg lett bolygatva. Ilyen ostoba gondolatok forognak a fejemben és fogalmam sincs honnan. 

-    Szia kicsikém. – vinnyogok halkan, és végig simogatok a kopott fejfán. – Én vagyok az anyu, az édesanyád...

Hozzá simítom az arcom. Másnak ölelő párnás karocskák jutnak, nekem csak egy szálkás, olcsó fakereszt!

-    Ne haragudj, hogy csak most tudtam jönni. Annyira sajnálom… Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, ennek nem így kellett volna alakulnia. Annyira sajnálom, - zokogok két tenyeremet az arcomra szorítva. – Még a nevedet se tudom. Semmit se tudok rólad, csak azt, hogy kislány voltál. Édes drága egyetlenem, kicsi angyalkám, jaj istenem…. – zokogok egyre jobban megállíthatatlanul.

Átölelem az esőtől megkopott kis fakeresztet. Kicsit már elgörbült, de még ott van. A torkomban egyre nagyobb gombóc, a szívem akár egy őrülté dübörög, és a zokogás úgy ráz, hogy reszketek egész testemben.

-    Semmit se tudok, nem emlékszem semmire….de az egészen biztos, hogy nagyon szerettelek, és mindennél jobban vártalak. Édes picikém, anyu nagyon szeret téged, és tudom biztosan, hogy apu is…és biztosan hiányzol neki…biztosan felkutatott már utánunk mindent, de nem talál minket. – remegő kézzel veszek elő egy zsebkendőt és törölgetem a szemem meg az orrom.

Nem akarom, hogy valaki felfigyeljen rám és esetleg idejöjjenek, vagy ami még rosszabb, visszajöjjön a szociális gondozó. Egyedül akarok lenni a gyermekemmel, ezt a pillanatot most már végre senki sem veheti el tőlem, ha az összes többit el is lopta a sors.

-    Jó lenne, ha tudnánk beszélgetni, de gondolom azelőtt is csak így társalogtunk. – folytatom kicsit megnyugodva a földhalmot simogatva. – Te talán most többet tudsz a körülöttünk folyó eseményekről, mint én, te talán azt is tudod, mi van az édesapáddal. Jó lenne, ha megsúghatnád, hogy velünk volt? Együtt utaztunk vele? Ő is veled van picikém? Vigyáz rád?  Apuval vagy ott fent a mennyben? – kezdek megint sírni. – Csak így történhetett, különben miért nem keres minket? Biztos, hogy szerettük egymást. Nem emlékszem, de egészen biztos, hogy szeretett minket. Anyu soha nem állna szóba olyannal, aki nem jó ember. És ha szeretett, akkor csak keresett volna mindenütt, nem?

Ráfektetem a virágot a pici halmocskára és végig simogatok rajta.

-    Ez itt a tiéd picikém…csak ezt az egy szálat hoztam most, mert tudod nincsen még pénzünk…más vette nekünk ezt is. De hamarosan dolgozni fogok, és akkor majd hozok neked…hozok valamit, akivel aludhatsz. Egy kedves puha plüssmackót, aki veled lesz, hogy soha ne érezd magad egyedül. Itt alszod örök álmodat, mint egy kis hercegnő…. – sírom el újra magam.

Bocsáss meg nekem, hogy nem vigyáztam rád! Biztos lett volna valami más lehetőség is, nem kellett volna azon a vonaton utaznom. Otthon kellett volna maradnom, és vigyáznom rád. Bocsáss meg nekem, hogy felelőtlen voltam, és nem voltam jó anyukád! Bárcsak visszaforgathatnám az időt! Bárcsak újra együtt lennénk, bárcsak újra dönthetnék, hidd el…esküszöm neked, az életemnél is jobban óvnálak. Nem tudom mim volt, de azt biztosan tudom, hogy mindenem odaadnám, ha te cserébe élhetnél. Nem emlékszem, de biztosan nagyon akartalak! Biztosan nem szándékosan ártottam neked. Ha emlékeznék, semmi sem fájna jobban, minthogy elveszítettelek. Kicsikém, annyira szeretnélek legalább egyszer látni, csak egyetlen egyszer az arcodba pillantani.

Vajon éltél mikor megszülettél? Vajon küzdöttek érted is, ahogy értem? Vagy lemondtak rólad rögtön? Mi történhetett, hogy nem téged mentettek meg, hanem engem? Miért nem segítettek rajtad is? – faggatom eszelősen a kopott kis keresztet. - Bárcsak egyetlen egyszer rám nézhetnél! Bárcsak látnám a gyönyörű szemecskédet, az arcocskádat, az édes mosolyod. Kérlek, bocsáss meg nekem, bocsáss meg, amiét nem nőhetsz fel…Nem tudtalak megvédeni önmagamtól, nem tudtalak a világra hozni, elveszítettelek, és még csak nem is emlékszem rád. De emlékek nélkül is tudom, hogy imádtalak, hogy én voltam a legboldogabb legbüszkébb kismama a világon. És azt is tudom, hogy most is szeretlek. Jobban bárminél, semmit sem változtat az érzéseimen, hogy ide kell jönnöm hozzád.

Eddig nem jöttem, de mostantól minden másként lesz. Még nem tudom hogyan. Fogalmam sincs semmiről, de ezt a címet, a sírodat most már megjegyeztem, és soha nem felejtem el.

Ha kikerültem a kórházból és dolgozni kezdek, lesz majd pénzem. Látod, most még ezt a virágot is más vette nekünk. Ha szabad ember leszek, esküszöm, eljövök minden nap. Egyetlen alkalmat se fogok elmulasztani, majd itt keresek lakást valahol a környéken. Nem számít akár milyen lepukkadt is, csak az a lényeg hogy közel, olyan közel legyek hozzád, amennyire csak lehetséges.

Mostantól jövök, csak még addig várjál türelemmel, amíg kikerülök az intézetből. Ahogy sikerül egy kis pénzt félretennem azonnal csináltatok neked egy kis sírocskát…vagy legalább egy szépséges kis keresztet, és ráíratom a neved.

Nem emlékszem, hogy neveztelek volna el, és semmi más név nem jut eszembe, csak a Sara. Ugye nem baj, ha az én nevemet kapod? Ugye nem haragszol meg érte?

Lehet, hogy eredetileg is ez volt a neved. Talán szerettük volna, ha tovább viszed a mi nevünket...

Ahogy felpillantok, meglátom a szociális gondozót. Biztosan már régóta itt lehetek, fogalmam sincs, mennyi ideje sírok itt a kis sírhalomra borulva, de gondolom már elunta magát, vagy attól tartott eltévedtem, azért jött megnézni.

Nem akarom tovább feltartani, nem akarom elveszíteni a jóindulatát, hiszen ebben az idegen világban rajta kívül senkim sincs, csak egy aprócska sírhalom.

-    Nem maradhatok tovább kicsi Saram. Szükségünk van rá, nem veszíthetjük el a barátságát. Mennem kell, még nem vagyok a saját magam ura, de ígérem, ahogy tudok, újra visszajövök. Most már nem lesz baj, ezen túl mindig együtt leszünk. Soha többet nem hagylak magadra, anyu vigyázni fog rád kicsim. Ha ennyit kibírtunk, ezt a kis idő már nem jelenthet akadályt. Légy jó kicsi Sara. Az istenke vigyázzon rád, és őrizze örök álmodat pici lányom. A kórházban egy kedves nővér megtanított egy imádságra….imádkozni fogok érted, minden este, és akkor együtt leszünk gondolatban. Ott alszol majd velem, gondolatban átölellek és őrködni fogok az álmod felett, ahogy isten is teszi, pihenj nyugodtan kicsi Saram.

                                                     *  *  *

Még egy utolsó nekifutásom van aztán lassan véget ér egy korszak, ami már soha többé nem tér vissza. Szomorú vagyok, pedig elég sok rossz ért ebben az utóbbi évben, de azért voltak jó dolgok, rendes emberek is, akikkel megismerkedhettem.

Öcsém és törött szárnyú Kakukk is sikeresen levizsgáztak, így a holnapi nappal remélhetőleg sikeresen lezárják a 3 évfolyamot. Nagyon ajánlom nekik, mert ha megbuknak, fogalmam sincs mi lesz velük itthon. Már rohadtul elegük van ebből, mert mostanában mindenkitől ezt hallják.

Anyuék végre itthon vannak. Még csak a hétvégén jönnének, de mivel szegény annyira rosszul volt, a barátom elment értük és haza hozta. Így nem kellett egy csomó ember közt ücsörögniük, és reménykedni, hogy anyu kibírja egy ideig rosszullét nélkül.

És hát készültem nekik egy hatalmas meglepetéssel. Most már elárulom, eddig nem akartam nehogy valamelyik családtagom elolvassa és ellője a poént. Hetek óta azért hajtok hétvégeken, mert egy meglepetéssel készülök anyuéknak. Mire megjönnek minden szobába bevezettettem a légkondit.

Anyunak már nagyon régóta egy légkondi a vágya. De azelőtt nem tellett ilyesmire, mostanában meg nem foglalkozott vele, annyi minden más történt, meg hát eddig meleg se volt annyira, és úgy van vele, nem akarta aput felesleges költségekbe verni erre a rövid időre.

Nem csak a nappaliba, hanem külön-külön minden szobába bevezettettem. A hosszú hétvégén csinálták meg, a fogadott barátnőm apukájának ilyen légkondi szerelő cége van, és hálából, amiért törődtem a lányával, amíg az anyukája kórházban volt, soron kívül felszerelték.

Most mindenütt jó idő van náluk, a dédike szobájában is, meg a Tominál is, szóval tökéletesen légkondicionált, ahogy a kinti lakások.

A nővérem mondta, hogy a dédikének nem tesz jót ez a meleg. Rengeteg a kórházban a beteg, alig győzik a mentők, az idősek, keringési problémásak, meg szívbetegek. Nagyon vigyázni kell rá, hogy még sokáig velünk legyen, mert imádjuk őt!

És mikor megláttam az anyu arcát, már tudtam hogy megérte!

Főleg most, hogy olyan gyengécske szegény, alig állt a lábán, de aztán a nővéremék a szárnyuk alá vették.

Szegény kis Lucára nagyon rájárt mostanság a rúd.

Mostanában nem írtam róla, pedig nagyon is jelen van az életünkben. Kedveskedni akart szegény rottyantott kakukknak és mutatni, hogy ő már nagylány a facér öcsémnek. Majd ő lemegy egyedül zsömlékért. Mondom ok, ott van az üvegtálkában az apró, vegyél belőle és hozzál 10 zsömlét. Mindig egy kristálytálkába teszem az aprót, mert sokszor kell bevásárlókocsira vagy parkoláshoz. Ő meg ügyesen a másikból felmarkolt néhány fontot, és lekocogott a kisboltba. 

Szóval vannak rendes emberek, leginkább a dédike szokott oda járni, mert a házunk mögött van, a hölgy szólt kutyasétáltatás közben, hogy visszaadná, mert elég drága zsömiket vett szegény Luca.

Megijedt, hogy rosszat tett, hiába vigasztaltuk, ezért lementünk vele biciklizni.

Ezt most neked Dee!:)

Gondoltam kicsit kiszellőztetem a fejem, elég szédült vagyok mostanában, és felvettem a híres görkorimat. Nem mondanám, hogy egy showban felléphetnék vele, max mint nevettető bohóc, de lelkesen gyakorolok, van térdvédőm, és csodásan festek benne!:)

Szóval ő tekert, én igyekeztem talpon maradni szépen a járdán. Iparkodtunk serényen a parkba, mikor beállt mellénk egy tanuló vezető. Gondolom eljött a csere ideje, mert lehúzódott a parkírozóba, és kivágta az ajtaját. Mi meg ugye suhantunk. Elől a lelkes Luca, én meg halkan mögötte, nagy karkörzésekkel időnként. Totál telibe kapta a kislányt, de úgy, hogy rögtön le is szédült a bicikliről. Ráadásul ki se szállt a kocsiból a hülye pöcs. Az oktató rohant a másik oldalról és annyira akar segíteni, mivel erősen csetlettem-botlottam, hogy alaposan összefejeltünk szegény síró kislány fölött. Aztán ráordított a pasira, hogy szálljál már ki baszd meg! Ettől meg még jobban megijedt szegényke.

Az meg csak meregette a szemeit, meg markolászta a kormányt, hogy hát akkor most én vagyok a hibás…ez nem bicikliút?

Az oktató meg nem az a lényeg ki hibás te szerencsétlen, hanem hogy pattansz és segítesz, főleg mert egy gyereket ökleltél fel.

És mindezek megkoronázásaként elmentünk a postára, - csekket fizetni, - és elkérte a napszemcsimet, mert villogni akart a Tomi előtt. Most hogy nincs barátnő újra éledtek a reményei az öcsémet és a házasságot illetően.

És persze ottfelejtette. Elég márkás darab, és nem is az enyém.

A barátom hagyta itt az órájával együtt, és apám már jó néhányszor rám szolt, hogy tegyem el azt az órát, ne hagyjam elől, mert nem két fillért ér.

Apu óramániás, régebben egyszer nem találta az irodában, és kerestük, megemlítette, hogy jó lenne megtalálni, mert anyu egész évben nem keres annyit, amennyi az ára. Én mondtam, ebből is látszik milyen fukar vagy, de anyu nem díjazta úgy a humoromat.

Szóval most meg egyfolytában az órával volt elfoglalva, hát gondoltam megnézem már a neten, hogy mennyit kóstálhat egy ilyen darab.

Amúgy tényleg jól néz ki, kocka alakú arany meg fekete, kilátszik némi alkatrész a számlapján, viszont számok nincsenek rajta. Aztán csak ültem a monitor előtt és számolgattam a nullákat, mert van úgy, hogy néha elvétem. 54 millió forint volt ledobva lazán az éjjeliszekrényre, legalább is a net szerint. Még a víz is kivert, és rögtön átvittem, hogy tegye be apu az iroda széfjébe. Elképzelhetetlennek tartanám, hogy ilyen drága órát hordjak, akár mennyi pénzem is van. Aztán megnéztem azt, amit a ballagásomra hozott, és vittem még egy órát apunak! Minél előbb sürgősen vissza kell neki juttatni, mert ez már nagyon drága dolog ahhoz, hogy csak úgy nálam legyen.

Szóval ezek után eléggé betojtam az azonos márkájú elveszett szemüveg miatt, úgyhogy igen csak iparkodtam vissza érte. Már rég futottam időre, de menne még. Végig vágtattam a főtéren a két mellemet a markomba kapva, és hihetetlen volt, de valaki megtalálta és leadta, szóval meglett, mert a postáskisasszony meg felismert. Végre valamire jó volt a hülye szőke hajam, meg a világító szemem. Egészében véve egy nagyon pozitív napot zártunk.

De a napot nem a kislány, hanem a táncos barátnőm koronázta meg. Szokása szerint szétdobált mindent, ahogy készülődött. Ilyenkor felkel, áttámolyog hozzám, elhaló hangon nyekergi, hogy kávét, és beesik zuhanyozni. Mire előjön kész a kávéja, a kaja a mikoróba, adom a tiszta bugyit, zoknit, ha egy pingvin jelmezt adnék oda, azt is felvenné, már az ötödik, hatodik napján. Akkor lerogy, rágyújt és emberi lesz. Míg issza a kávét, beszélgetünk.

Aztán készülni kezd és mindent szétdobál. Sminkel, öltözik, kaját teszi el, bérletet keres, stb. A végére az egész franciaágyamat belakja.  Most is szétszóródott a neszesszere és kigurult belőle egy tampon. Nem vettük észre begurult egy párna alá, ami az ággyal járt. Aztán megjött a szökött höri és arra lettünk figyelmesek hogy a tampont betömködi a szájába.  A nővérem meg jaj, vigyázz beledagad a szájába. A másik meg, kiszárad a szája. Kiröhögték szegény hörimet, aki rettenetesen igyekezett magáévá tenni a tampont, és még harapni is megpróbált nagy dühösen, mikor elvettem tőle. Harcolnom kellett egy tamponért egy morcos aranyhörcsöggel!:)

És kalandjai az állatokkal azon a hétvégén még korántsem értek véget!

A táncoslány barátnőmnek volt egy kis konfliktusa egy dongóval is. Mostanában olyan bő török bugyogószerű nadrágokba járunk. Egy üzletben 1500 forintra voltak leárazva, és vettem vagy 10 darabot. (Akkor még nem tudtam, hogy spórolnom kell, mert nagy terveim vannak!)

Bő, színes és formátlan, nekem tökéletes! Ebben nem bámulják a fenekem se a lábam és nincs konfliktus. Persze mindketten rácuppantak a nővéremmel, most közösen hordjuk, nagy megelégedéssel!:)

Csakhogy miközben loholtunk be dolgozni, egy jókora dongó valahogy bekeveredett a barátnőm nadrágjába. Tudom, gonosz vagyok, de nagyon örültem, hogy nem az enyémbe kötött ki.

Hát érdemes lett volna lefotózni az arcát mikor rátapintott a lényegre. Volt egy arckarakterisztikája. Aztán nem sokat teketóriázott, fogta a híres nadrágot és lerántotta magáról. Ott feszített talpig fekete tangában, sikoltozva, mi meg derékig belebújva a bugyogóba püföltük a dögöt, és közben úgy röhögtem, hogy majdnem bepisiltem. A barátnőm is ejtett néhány mondatot, de azt most inkább nem írnám ide le.

Végül kivégeztük a vagány dongót, ő meg ráeszmélvén, hogy villogó szemű éhes férfifalka közepén áll letolt gatyával, tőle szokatlan riadtsággal felrántotta. Szerencsére nem járt arra egyetlen riporter és lesi kamerás sem, az öcsémék megnyugtatták reggel, hogy nem szerepelt a hírekben.

Tanulságos eset volt!:)

Amúgy a barátomnak ezek az órák valami mániái lehetnek. Szinte sose hordja, mégis van neki jó pár. Apám szerint egy férfit bizonyos helyeken két dologról lehet beazonosítani társadalmilag. Nézd meg a cipőjét és az óráját. Hát a cipője az jobbára sportcipő, de ezek szerint órailag rendben van!:)

Hozott nekem is egy órát. Nem karórát, hanem olyan szekrényre valót. Néha nagyon meg tud lepni. Egyszer meséltem neki, hogy a nagyiéknak volt egy régi órájuk. Olyan patinás vagy minek nevezik. A szekrényen volt és minden órában egy kedves dalt játszott, amit a mama zongorázott nekem mindig még kicsi koromban, úgyhogy az ölébe ültetett és a kezem a billentyűkre tette, pedig még duci kis ujjacskáim voltam, de nagyon türelmes volt, és mutogatta, hogyan kell tartani a csuklót, meg hogyan ütjük le az ujjainkat.

Szóval meséltem neki, hogy Luna volt a dal címe és a legszebb keringő, amit csak hallottam. És igen…hozott nekem egy csodaszép órát, amit a szekrényre kell tenni, olyan, mint egy fekvő oroszlány, fényes fából készült és egészkor elkezdett egy dalt játszani, én meg nagyon elérzékenyültem.

A nagyapámról már sokat meséltem, mennyire szerettem, milyen fontos volt nekem, de a nagyiról még soha. És ez nem véletlen. Hogy most miért jutott eszembe? Mert láttam valamelyik üzletbe, hogy japán napok vannak, és spórolás ide meg oda, vettem pár dolgot, többek között egy Lótuszvirág likőrt, amit majd akkor fogok vagy fogunk meginni, ha befejeztem ezt a történetet.

Japán különleges szerepet töltött be a nagyi életében. Az volt neki a mennyország, aztán a pokol is. A nagyi olyan volt, mint én. Mármint külsőleg, mert belsőre egyáltalán nem hasonlítok rá, sajnos. Erős volt, okos, kedves, csodaszép és nagyon határozott. Ha valamit eltervezett az véghezvitte, még akkor is, ha az volt az utolsó dolog az életében. Egyszer talán majd mesélek róla, ha jobb hangulatban leszek, és elég erősnek érzem magam hozzá, meg nem leszek ennyire fáradt. De az biztos, hogy ő volt közülünk a legbátrabb, kár, hogy én nem olyan vagyok!

Ja, igen és miközben fizettünk az öcsém megmutatta az új tesitanárját. Hát annak a pasinak akkora karja volt, hogy teljesen elhűltem tőle. Már elhiszem, hogy végig hányták a fiúk az óráit, kicsit sem tűnt túlzásnak. Zavaromban, rossz helyre húzogattam a bankkártyámat a leolvasónál, annyira bámultam! De hát ilyen tanár kell egy fiúsuliba!:)

És még valamit, mielőtt beborulnék az ágyamba, egy szigorú dilidoki parancsára, aki egyébként szintén egyre izmosodik, merthogy apuval jár edzeni! Lassan alig ismerek rá, levágatta a haját, hogy jó benyomást keltsen a leendő munkahelyén, már csak a válláig ér, és egyre izmosabb.

Szerinte viszont, és anyu szerint is, én lassan elfogyok. Való igaz, hogy majdnem 3 kilót fogytam, amíg nem voltak itthon. Nem voltak jó napjaim. Sajnálom, mert a combomból ment le, és szerettem, hogy olyan izmosak voltak, és kicsit vastagabbak a hozzám hasonló súlyú lányokénál. Mondjuk az 52 kilómmal amúgy is én vagyok anyu után a legkövérebb nő a családban. Anyu 63 kiló, bár mintha ő is fogyott volna. Szóval lepasszolt a hátsóm, ami az öcsém szerint, ha jókedvű olyan, mint Beyonce-é, ha gonoszkodik, akkor meg azt mondja olyan, mind Jenifer Lopezé!:(

Remélem sikerül visszahíznom, most, hogy itthon az anyu és lassan vége a vizsgaidőszaknak.

Voltam fotózáson is! Azok után, hogy egy csomó filmet készítettek rólam, meg le-fel ugráltattak, azt hittem majd valami izgalmas komoly feladat lesz. Hát nem fogjátok elhinni, de az USA-ban jövőre az én fejemmel fogják reklámozni az arcgyanta csíkokat!:) És ezért úgy kisminkeltek, vagyis olyan vastagon lealapoztak, hogy még én is alig ismertem magamra, és csak nyaggattak, hogy nyisd ki a szemed, ahogy a kamerába fordulsz, aztán meg ne meregesd, csak őzikésen nézzél. Hát mondtam mi vagyok én egy idióta Bambi, hát nem tudom, hogy kell őzikésen nézni. Ha kinyitottam, sok volt, ha nem meregettem meg kevés! És mindezt egy hülye gyantacsíkért. Amerika egészen más, mint mi itthon, ez már biztos, ha ennyire fontos egy ilyen gyantacsík!

Na, most már fekszem, mert 3 pasi duzzog itt nekem. A végén még kiszorulok, a saját otthonomból annyian lesznek!

A hétvégén dolgozom, de igyekszem majd jönni, úgy csütörtök körül.

Puszi, mindenkinek és jó éjszakát!

Luna