65. rész - Hiányzol.....

Két héttel később….

Kimi....

Szemeimet a környező fenyőkre függesztem, miközben hosszú kortyokban nyelem a vodkát csak úgy üvegből. Már órák óta bámulom, ahogy a szakadó eső verdesi a tűleveleket. Zöld, amerre csak ellátok. Fenyvesek hullámoznak a dombokon. Azt mondják, megnyugtat, jót tesz a léleknek. Vajon miért nem érzem ezt? Talán mert nekem nincs is lelkem? Ha lenne, már nem élnék, ha lennének érzéseim, meg szívem, már beledöglöttem volna a fájdalomba. De nem, itt vagyok és élek! Nem kellek még a kibaszott halálnak sem!

Itt ülök egyedül, a lábaim feldobva az asztalra és vedelem a vodkát, hogy végre felejteni tudjak…vagy legalább aludni.

Azelőtt mindig ment, akkor is aludtam, ha nem kellett volna. Most meg órákon át forgolódok kihűlt szívvel a lepedőn, és képtelen vagyok elaludni, akár milyen fáradt is vagyok. Lassan már akkora táskák vannak a szemeim alatt, hogy lerántják a fejemet. Ha elalszom álmodok, és ha álmodok, akkor jön a számonkérés a lelkiismeretemtől.

Akkor már inkább emlékezem és iszom….

Akkor is így esett mikor egy éjjelen megpillantottam őt kitárt karral forogni a szakadó esőben. Bámultam le rá a szobám jótékony sötétségbe burkolódzó mélyéből, aztán már nem bírtam magammal, és lerohantam hozzá. Most is érzem a bőre selymességét a kezemen, szinte tapinthatóan, csak ki kellene nyújtanom érte a karom, hogy magamhoz öleljem, és addig simogassam, amíg újra remegve omlik a mellkasomra. A számon érzem a puha remegő ajkait, ahogy ijedten visszacsókolt. Istenem, miért nem lehet visszafordítani az időt? Miért fáj ennyire az élet?

Akkor érintettem meg először igazán férfiként, és mindjárt az hittem el is vesztem. Szerencsére máshogy döntött, és éjjel, mikor megláttam az ajtómban reszketve, riadt tekintete ugrált akár egy riadt madárka, el sem akartam hinni, hogy ekkora szerencsém van.

Nekem az volt, de neki nem! Ha akkor nem jön be hozzám, hanem összepakol és visszaköltözik Pfäffikonba, ma is élne. Lehet, hogy már apáca lenne, de legalább élne, nevethetne, segíthetne másokon, és boldog lenne a maga módján. Azt tenné, amit szeretett, segítene a rászorulókon, és megkönnyezné a téli etetőbe szálló hálás apró cinkéket.

De ő engem választott és ezzel a halált. Megöltem őt a szeretetemmel.

Most itt vagyok és fogalmam sincs hogyan tovább. Vajon leszek még boldog? Lesz még valaki, aki ugyan úgy fog rám hatni, mint ő? Fogok még szeretni?

Persze, tudom, lesznek majd nők! Harminc múltam, nem élhetem le az életem magányosan. Azelőtt is voltak csak már nem emlékszem rájuk. Néha még a nevükre se reggel, vagy lehet, hogy meg se kérdeztem. Futam után irány egy Night Club a haverokkal, ahol az est fénypontja kiválasztani az aznapi szerencsést. Aztán a szállodai szobában egy fülledt erotikus éjszaka, tele szexel meg piával, hogy levezessem az adrenalint a szervezetemben  és megkönnyebbüljek. Ha eléggé józan maradok, kiteszem még hajnalban, ha nem, akkor reggel veszünk egymástól búcsút. Egy felírt telefonszám, egy ígéret, amit soha nem fogok betartani, hogy majd hívom, és ennyit.

Új hétvége, új futam, új szálóda, új nő, és még egy be nem tartott ígéret! Hát ez lesz újra az életem..grimaszolok, mert egy jókora adag a nyakamba zúdult. Nem túl sok, de még mindig több, mint ami neked jutott Kisum.

Dühösen bevágom a sarokba a kiürült üveget. Feltápászkodom, hogy egy másikat hozzak, de aztán elfelejtem miét indultam.

Kitántorgok a szakadó esőbe a cikázó villámok közé. Széttárt karokkal várom, hogy végre belém vágjon és vége legyen. De nem teszi, még a villám is elkerül. Artikulátlan hangon üvöltözök istennel, az elemekkel az egész átkozott kibaszott világgal. Míg végül már elmegy a hangom, csak rekedt hörgés szakad fel a torkomból.

Térdre rogyok, átkozódva csapkodok magam körül, a felcsapódó vízcseppeket gyűjtő pocsolyába és nem érdekel, hogy a sáros cseppek beborítják az arcom. Legalább eltakarják a fájdalmat rajta. Káromkodva zokogok. Végre tudok sírni. A fájdalom olyan elemi erővel tör felszínre belőlem, hogy szinte széttép. A földre borulok, átkozódva fetrengek, csapkodom a fröcsögő vizet magam körül. Már csak egyetlen szót vagyok képes ismételgetni, miért…miért….miért…

Az ágyban ébredek zsibbadó aggyal kiszáradt szájjal, dagadt nyelvvel hangtalanul. Hiába köszörülöm a torkom, egyetlen hang sem jön ki rajta, csak valami rekedt hörgés, akár egy átvágott torkú embernek.

Ahogy végig nézek magamon, grimaszolva veszem tudomásul, hogy ruhástól fekszem a tiszta ágyban, még a cipőm is rajtam, és olyan szinten vagyok sáros, akár egy agyaggalamb. Na, ennek örülni fog majd a takarítószemélyzet.

Nyögdécselve felülök, remegő kézzel túrok a hajamba, nyelni próbálok, hogy ne dobjam ki a gyomrom tartalmát is a sáros kéreg mellé az ágyra. Úgy leamortizáltam magam akár egy reszketeg öregember.

Két hét….ennyinek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre felszínre tudjam hozni a fájdalmam és elengedjem. Két kibaszott heten keresztül gyötrődtem, és marcangolta a lelkem meg a szívem belülről, akár a rák a fájdalom, de most már túl vagyok rajta.

Az éjjel, abban az őrült tombolásomban végre kiadtam magamból mindent. Most már könnyebb, megkönnyebbültem. Mintha újjá születtem volna. Nem hittem, hogy érzem még így magam a halálod után, de megkönnyebbültem. Tudok úgy lélegezni, hogy közben nem érzem a követ a gyomromban, és nem szúr a szívem. Hát eljutottam idáig Kisu…túléllek és folytatom, immár nélküled.

Visszafekszem, lüktető fejemnek jólesik a párna hideg ölelése.

Szinte boldog vagyok, ha nem érezném ízléstelennek talán még mosolyognék is, olyan megkönnyebbülést érzek. Mosolyogva alszom el, hetek óta először nyugodt az álmom.

Percek óta ülök a kanapén és már a második cigimre gyújtok rá. Hosszan élvezettel szívom le a füstöt, és próbálok erőt gyűjteni. Már vagy fél órája meredezek a mobilomra. Itt fekszik mellettem a kanapén, még sincs erőm felvenni. Sóhajtva nyúlok az asztalon csábítóan várokozó sörért. Hideg üvegtestén finoman gyöngyözik a pára. Jókora kortyokban tüntetem el a habzó nedűt. Felpezsdít, a fejfájásomra is jótékonyan hat.

Végül dühös leszek saját magamra. Hát micsoda egy fasz vagyok én? Eh, nem könnyű bevallani, hogy tényleg az vagyok….

Felkapom, és már hívom is a számot mielőtt még adnék időt magamnak, hogy meggondoljam.

-         Szia anya… - nyelek nagyot. – Hogy vagy?

-         Kimi…kisfiam. – hallom a hangján hogy pityereg. – Jól…minden rendben, - keményíti meg magát, - és te?

-         Eeeh, most már én is jobban. Sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, csak…kellett egy kis magány….Idő kellett anya!

-         Tudom fiam…tudom!

Hallgatunk egy sort, ő nem kérdez, nekem meg nem akaródzik válaszolni. Végül csak megszólal.

-         És…elég időt adtál magadnak? Haza jössz végre?

-         Még…még nem anya…de már jobban vagyok. Még maradok két hetet aztán végeztem mindennel.

-         Rendben…ha így érzed, legyen úgy fiam.

-         És te? Ott leszel még, mikor haza megyek? – kérdem félénken.

-         Igen Kimi…addig leszek itt, amíg szükség van rám.

-         És…még szükség van rád?

-         Miért nem kérdezed meg, amit tudni szeretnél?

-         Hogy van a gyerek… - nyögöm zavartan.

-         Hol így…hol úgy! – sóhajt a készülék. – Vannak könnyebb napok, és azért gyarapszik is a picike, de néha keményen küzdenek érte, hogy velünk maradjon….

-         Értem…és adtatok már neki nevet? – dadogok és magam sem értem miért, de elönti az arcomat a forróság.

-         Igen…vagyis nem! Meghagytuk neki azt, amit az orvosok adtak. Ők mentették meg, nekik köszönhetjük, hogy még köztünk van, és ők harcolnak érte minden nap. Végül úgy döntöttünk Lotteval, hogy meghagyjuk azt a nevet. Jobbat és méltóbbat, úgy sem tudnánk neki adni a Krisztinánál. A nővérek Kikinek becézik…

-         Ah,…az jó…jó név…hát majd még hívlak…csak gondoltam bejelentkezem.

-         Jól tetted fiam! Vigyázz magadra, és gyere haza, ha már készen állsz. Nagyon várunk!

-         Rendben anya, te is vigyázz….szia!

Remegő kézzel nyúlok az üvegért. A sör lehűti még az agyamat is. Ez a néhány perces beszélgetés többet kivett belőlem, mint egy erőnléti edzés Markkal.

Mark…őt sem kerestem mostanában. Szegényt ott hagytam az állatokkal. Mikorra egy balfasz vagyok. Remélem még nem tette be őket egy állatmenhelyre.

Felállok, és míg a csengés hallgatom, kikocogok egy utánpótlás sörért.

Mark örül nekem. Jó természet, már több mint 10 éve bírja mellettem. Megnyugtat, semmi baj, a hörcsög dagadt, a macska meg falánk. Jól vannak, vigyáz rájuk, ne aggódjak. Ráér most, úgy is munkanélküli.

Megnyugtatom, már nem sokáig, még két hét és visszatérek.

-         Mark…két hét múlva lesz egy hónapja hogy Kisu elment….

-         Igen tudom Kimi.

-         Akkorra haza megyek. Kibírod még addig az állataimmal?

-         Akár meddig Kimi…annyi ideig, amennyire szükséged van.

-         Jó…köszönöm! Akkor két hét múlva találkozunk, és újra kezdjük a munkát. Készülj fel te is.

-         Visszamész?

-         Igen…gondolom szegény Kaj sem tudja, mi van.

-         Felhívott néhányszor…várja, hogy jelentkezz!

-         Még ma beszélek vele is. Köszönöm Mark a segítséget.

-         Nincs mit Kimi!

Mire végzek mindenkivel, újra berúgom. Minden telefon után megiszom egy sört. És hát felhívtam még Kajt, aztán a németet, aki 2-3 naponta küldözgeti az ostobácska üzeneteit és nem lankadt le a lelkesedése.

Üdvözlöm Hannát, az egyetlen nőt a rokonaimon kívül, akire csak szeretettel gondolok, és megbeszéljük, hogy hamarosan találkozunk.

Rikku viszont engem lep meg. Van nála néhány kép Kisuról…az én fiatal, gyerek Kisumról. Elhozta és magánál tartotta, érezte, hogy a temetés utáni pillanatok nem a legmegfelelőbbek arra, hogy ilyenekkel előhozakodjon, így tovább őrizgette.

Furcsa kíváncsiság feszegeti a tudatom. Szeretném látni az én nevetős asszonykámat gyerekként. Szeretnék megtudni róla mindent, ami eddig rejtve maradt előttem. Látni a nagyszüleit, akik felnevelték, és azokat a boldog perceket, amiket megörökítettek vele kapcsolatban.

Érzem, hogy egyre jobban vagyok. Már tudok érdeklődni, nem teher számomra az élet. Már tudom, hogy túlélem és két hét múlva visszatérek!

Sara…

-         Szóval Sara abból kell gazdálkodnunk, amink maradt. Él és ez a legfontosabb, mindennél fontosabb a világon. Ugye egyet ért ezzel? A halálból nem lehet visszajönni, de ön itt van. Amíg nem jut eszébe semmi, addig berendezkedik egy új életre, és idővel ki tudja… rendben lesz így Sara? A lényeg, hogy soha nem adjuk fel! Megértette?

-         Igen…megértettem!

-         Tudom, hogy nagyon nehéz. Önt most annyi trauma érte, amennyi másnak egy egész életre jut….

-         …a gyermekem elvesztése ön szerint trauma? – suttogom.

-         Nem! Az egy rettenetes veszteség! Egy tragédia! De már megtörtént, és sem ön sem én nem tudunk változtatni rajta.

Nem válaszolok, érzem, hogy lebiggyed a szám, és a könnyek lassan végig csorognak az arcomon. Igyekszem erőt venni magamon, próbálok megnyugodni. Nem akarok megint úgy járni, ahogy először reagáltam a gyermekem elvesztésére.

Egy ideig csak hallgattam eltátott szájjal meredtem az orvosra, aki száraz adatként közölte, valami bugyuta latin halandzsába bújtatva, hogy terhes voltam. Már magában ez is hatalmas sokk volt, képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni. Akaratlanul csúsztattam a tenyerem a hasamra, de nem volt ott senki.

Nem értettem…semmit se értettem. Ha nincs a méhemben a kicsikém, akkor hol van? Nem kellett kérdeznem, mert az orvos, zavart köszörülés után folytatta.

-         Az ütközés következtében, mortem in utero következett be…méhen belüli elhalás. - magyarázta halkabban sürgető tekintetem láttán.

Nem mozdultam, talán még levegőt se vettem. Ő pedig folytatta, kénytelen kelletlen.

-         Önt erősen kivérzett, sokkos állapotban emelték ki a roncsok közül. Már egy ideje ott volt beszorulva a törmelék alá, egy kutya találta meg, jelzett, hogy valaki lélegzik a romok alatt. Nehezen szedték ki, mert a fémszerkezet összezúzódott, és súlyosan megsebesítette önt a fején…és hatalmas ütést kapott a hasa. Olyan nagy volt az erőbehatás, hogy a magzat nem élte túl. Mire kiszabadították a roncsok alól, már csak foetu mortua puella volt az uteruszban…egy halott lány magzat…a méhében, fejezte be zavartan.

-         Kislány..? …Kislányom volt? – nyögtem patakzó könnyekkel. – kislányom született? – faggattam az orvost sírva.

Csak bólogatott, láthatóan nagyon kényelmetlenül érezte magát.

-         És?...Már nincs? – faggatom hüppögve akár egy kisgyerek.

-         Sajnos nincsen. – nyögi és kényszeredetten nézeget körbe a szobában.

-         Miért?

-         Mit miért Sara? – próbálja elodázni a választ.

-         Miért nincs? – kérdem sírástól elvékonyult hangon.

-         A magzat sajnos exitált…már halott volt mire önt kiszabadították.

-         Biztos? – lehelem.

-         Igen Sara. Sajnálom…kérem próbáljon megnyugodni, és elfogadni a megmásíthatatlant.

-         Hogy..hogy kérhet ilyent? Hogy kérheti, hogy nyugodjak meg? – a szívem csak úgy dübörög. A kezem a mellkasomra szorítom, hogy visszatartsam. – Nem tudok magamról semmit. Most tudtam meg, ebben a pillanatban, hogy gyermekem született. Terhes voltam, itt volt a hasamban, itt vigyáztam rá a szívem alatt, hónapokon át…és most nincs? Azt mondja, hogy meghalt? Kislányom született és meghalt? És nyugodjak meg? Legalább láthatom? Milyen volt? Mondjon már valamit? Hogy nézett ki a kislányom? Kire hasonlított? Rám vagy az apjára? Ki az apja a kislányomnak? Ki vagyok én? Miért nem segít! Miért nem mond már valamit!

Nem tudom mikor kezdtem el kiabálni és őrjöngeni. Kitéptem a karomból az infúziót és két nővér kellett ahhoz, hogy lefogjanak, egy hét kóma után. Az orvost úgy orrba vertem, hogy eltörött az orrcsontja. Leszedáltak, de persze ezt se tudom, csak hallottam a nővérek beszélgetését.

Nem tudok én semmit, olyan vagyok, mint egy üres könyv, csak azokat a dolgokat tudom, amiket mástól hallok.

Egy napig aludtam, és másnaptól már a pszichológus jött hozzám. Néhány napig nyugtatóztak, egyre enyhébben a doki meg beszélt, egyre csak beszélt, míg végül megnyugodtam…vagy inkább beletörődtem a beletörődhetetlenbe, a gyermekem halálába.

Még csak nem is emlékszem rá. Azt se tudom, milyen nevet szántam neki…de biztos, hogy nagyon szerettem és akartam őt. Ez az egyetlen dolog a világon, amibe a halálnál is biztosabb vagyok. Nem tudom, ki vagyok, azt sem honnan jöttem, nem emlékszem a családomra, a férfira, akinek a gyermekét hordtam a méhemben, de abban tökéletesen biztos vagyok, hogy imádtam a kislányomat.

-         ……elveszíteni egy szeretett embert, életünk legfájdalmasabb pillanata….és ha az egy gyermek, akkor még rettenetesebb, semmihez sem fogható fájdalom. Nincs nagyobb szenvedés egy anyának a gyermeke halálánál. Férfi vagyok Sara, nincs még gyermekem, de sajnos rengeteg tapasztalatom abban, amit láttam. A leghatározottabban ki merem jelenteni, hogy semmi nem lehet szörnyűbb egy anya számára, a gyermeke halálánál.

-         És…akkor hogyan lesz ezután? – bicsaklik ki a hangom. – Hogy…hogyan lehet…hogy kell, ezen túl élnem? – faggatom elvékonyodott hangon.

-         Még nem tudjuk Sara, de majd együtt rájövünk. Nehéz és rögös út lesz, mire kitalálunk abból a sötét alagútból, amiben most érzi magát, és aminek még nem látja a kijáratát sem. Ez az érzés élete végéig elkíséri, az emléke, a szeretete örökre megmarad. A fájdalom viszont majd enyhül idővel. Lesz még gyermeke, egészen biztos vagyok benne, hiszen ön fiatal és gyönyörű. Akkor majd már csak egy szomorú emlék lesz, ha visszaidézi azokat a napokat, hónapokat, amiket a kicsivel együtt töltött. Lesz majd idő, mikor már nem a veszteség, és a bánat uralkodik az elméjén Sara, mikor majd el tudja engedni, és képes lesz új életet kezdeni nélküle! Most még a sokk hatása alatt van. Tiltakozik a sors ellen, és tagadni próbál. Talán az amnéziája is ennek tudható be, egyszerűen nem akar az agya emlékezni Sara. Tagadja a megtörtént megtörténhetetlent, vádaskodik, alkudozik a sorssal, nem érti miért éppen önnel történt ez meg. Az önre törő erős érzelmek eleinte lebénítják, a fájdalomtól, ürességet, tompultságot érez, és csak a sírásba tud menekülni.

Néhány nap múlva ezt az erős sokkhatást felváltja a szomorúság, a magány, az üresség érzése. Céltalannak érzi majd az életét, és értelmetlennek. De én itt vagyok Sara, hogy segítsek. Minden nap küzdeni fogunk, harcolni az emlékeiért, amiket vissza kell kapjon. Nem adjuk fel, hanem küzdünk. Az, ami most még szétszaggatja a belsejét és megbénítja a szívét, a veszteség, idővel majd erőssé teszi. Ígérem….megígérem Sara, hogy meg fogjuk találni a fényt, az alagút végén és kitalálunk belőle. Csak engedje, hogy segítsek!

-         És addig? Hol van most a kislányom doktor úr?

-         A kislánya elment Sara! Ő már egy angyalka ott fent, az Isten mellett.

-         Angyal?

-         Igen!

-         Akkor én…?

-         Ön egy angyalka édesanyja Sara!

-         Igen…és ugye ő már boldog…a  kislányom!

-         Igen Sara…Isten mellett mindenki boldog.

-         És én? …Segít…segít nekem?

-         Igen Sara…segítek!

                                                        * * *

Sziasztok!

Tudom, hogy a lőtéri kutyát sem érdekli, de ezt a részt annyi idő alatt írtam és tettem ki, míg egy pasi itt szundított egyet mögöttem az ágyban.

Talán nem kellett volna ilyen gyorsan összeraknom, de a jövőben rengeteg dolgom és elfoglaltságom lesz, és mindenképpen tartani akartam a felállított és kitűzött határidőimet.

Most nem lesz beszámoló az életemről, - nem a negatív kritika miatt, - hanem mert valóban nincs rá időm, de majd bepótoljuk ám!:)

Remélem tetszett a rész!

üdv mindenkinek, Luna

Ja igen! A tegnapi ömlengős magyarázatomat amúgy megbántam. Csak annyit kellett volna írnom, - főleg az elgondolkoznék, mi tetszik neki bennemre, - hogy én ezen a világon egyedül csak saját magamnak akarok megfelelni, és csak neki, a barátomnak akarok tetszeni! És ha tetszem, akkor jó, mert ahhoz, hogy megismerje milyen vagyok, előbb észre kell vegyen! Ennyi!

De azért valamit még had írjak ide, egy kis rosszindulatból, miután olyan aljas módon beletaposott a lelkembe azzal, hogy célzott a felelősség tudatomra a kisfiam miatt, gondolom, csakhogy fájjon, mintha nem fájna úgy is eléggé! Egyre dühösebb vagyok, hogy a szájára merte venni a kisfiunkat, és nem csak én, mert ezzel a mondattal nem csak engem bántott, hanem azt a férfit is, akinek úgy védelmezte testét-lelkét! És nem érdekel, mit gondol rólam ezért ő vagy más, mert hasonlóért ennél már sokkal durvább dolgokat is megtettem, és örülök, hogy megtettem!
Szóval, míg én rágódtam a dolgon, a nővérem, aki korántsem olyan finom és lelkis mint én, elintézte a dolgot imigyen: "Ez egy farizeus, neurotikus, frigid, depressziós, irigy, hülye picsa!"

Mit mondhatnék erre? Okos vagyok, ezt még a rosszakaróim is elismerik, a nővérem viszont csak egy szűk réteg által elért sokkal magasabb szinten áll! 
Ha ő mondja….