Beszéljük meg!

Sziasztok!

Kérlek benneteket beszéljük meg, mert van egy kis problémám.
Azt hittem, ha nem is nagy léptekben de haladok a megnyugvás felé. Nos, két napja járok iskolába és egy cseppet se mondhatnám, hogy remekül telnek a napjaim. Olyan vagyok akár egy kiállított naiv posztmodern műalkotás. Mindenki megbámul a suliban, kivétel nélkül tanárok és diákok, aki csak arra jár, és elcsodálkozik rajtam. 
Vannak sajnálkozó tekintetek, de a legtöbbjüknek elégedett kárörvendés csillog a szemében. Végre velem van baj, a csendes kis pedálgéppel, én vagyok az iskola szégyene, aki gyáván a falmellé húzódva lesütött szemekkel igyekszik láthatatlanná válni a hosszúra nyúló szünetekben. 
Napok óta fáj a gyomrom, és most már olyan szinten kész vagyok, hogy állandóan markolászva közlekszem, és ha elintéztem a feltétlen szükséges dolgokat fekszem le, és gondolom a gyógyszerek miatt is, állandóan alszom. A doki szerint gyomoridegem van! Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz visszatérni....
Szóval az van, hogy néhány hétig, mondjuk decemberben csak egyszer jelentkezem, mert hétvégére akár hogy is, de összehozok egy részt.
A szünetek alatt úgy sem leszek itthon, meg vendégünk is lesz, ráadásul fel kell mennem Pestre, hogy megcsináltassam az útlevelemet, mert a Belügyminisztériumban állítólag akár egy nap alatt elkészítik, némi felárral. 
Kocsiba nem nagyon merek ülni, vonattal meg bonyolult lesz odatalálni, szóval, lesznek itt még kihívások az idén!
Cserébe viszont megígérem, hogy elkezdek még egy történetet....sőt kettőt.
Ezt a mostanit csak azért kezdtem el írni, kb. 5-10 perces agyalás után, mert a másikba nem mertem belevágni. 
Ha kicsit ráérek és érdekel titeket egyszer szívesen elmesélem, hogy is született az a történet, hogy találkoztam először 12 évesen én és Kimi Raikkönen, és hogyan befolyásolta az életemet és született meg az a történet mely velem él, formál és formálódik immár 6 éve, bizony!
Ja, igen! Van itt még valami. Akár hogy is próbálok kedveskedni ennek a gonosz blognak nem fogad szót nekem. Egyszerűen nem jelentet meg azoknak a kedves blogtársaknak az oldalán, akiket azelőtt olvastam, hogy ebbe belevágtam volna és jónak találtam, kértem, hogy tegyenek ki az oldalukra, és ők meg is tették. 
Azt mondták, várjak csak türelmesen van, hogy csak egy nap múlva jelenik meg más oldalakon. Hát én vártam, már több napja várok, de semmi! Viszont, ha a rész feltevése után, csinálok egy másik rövid bejegyzést, azt azonnal kiteszi a rendszer. 
Ezért úgy döntöttem, ezentúl jön egy fejezet, aztán egy bejegyzés, melyben a személyes élményeimmel kápráztatlak el benneteket, akinek ez nem jön be, az lapozza csak át bátran, de egyenlőre ez az egyetlen módja, hogy azok is lássák az új részt, akik másik blogokról szoktak hozzám látogatni.
Amúgy elgondolkoztatott kicsit ez az egész dolog. A balesetem után rengetegen megkerestetek és igyekeztetek bennem a lelket tartani kedves szavaitokkal. Nem csak itt az oldalamon, hanem a privát címemre írva is. Többen voltatok akik megosztottátok velem a történeteteket, melyek hasonló szomorúságokat cipeltek magukkal akár az enyém. Nagyon hálás voltam minden szóért, de ezekért a levelekért még inkább, ugyanis két dologra ébresztettek rá. Az egyik, hogy valóban igaza van Liinanak - egy remek blogot visz, - aki azt írta nekem, hogy a világban még nem halt ki a szeretet és a törődés. És mikor olvastam a soraitokat, igazat adtam neki, és igen, nem voltam egyedül. 
Úgy álltatok mellém,  hogy igazából nem is ismerjük egymást, csak az írásainkon keresztül. Ugyan akkor ez valahol jó is, mert -legalább is én, - így leírva sokkal több dolgot képes vagyok elmondani, mint mondjuk szemtől szembe valakivel. 
És jó, hogy van valaki, akinek mesélhetünk a bennünk      rejtőzködő fájdalomról, szorongásról vagy éppen örömről. Jó érezni, hogy nem vagyunk egyedül!
A másik dolog amire rádöbbentem, hogy nem én vagyok az egyetlen! Rengetegen vagyunk, akiket valahol, valamiért megtört vagy próbára tett az élet! Persze minden történtet más, de mindegyikben ott lapul a félelem és a bánat!
És arra is, hogy jó erről így beszélni arctalanul. Talán gyávaság, de nekem nagyon bejön, és arra gondoltam, hogy nem is lenne butaság egy olyan blogot csinálni, ahol csak egyszerűen kibeszélnénk az örömünket meg a bánatunkat is, hogy mondjuk én kiírnám ország-világnak az aznapi velem megesett dolgot, - nővérem szerint Luna elébe megy a pofonnak,:) - ti meg írnátok nekem vagy nyíltan, vagy privát....
Nem kell felhorkanni, ez csak egy kósza ötlet, nem akarok dr. Bubót játszani:).
De azt hiszem vannak jó páron olyanok, akik hiába élnek családban mégis magányosnak hiszik magukat, talán mert azok is, vagy mert a hozzátartozóinak nincs idejük a munka mellett a beszélgetésre.
Én például emlékszem olyan időszakra, mikor dübörgött a svájci frankos hitel, és ugye apám jóvoltából nekünk is van, vagyis volt:), és voltak olyan téli hónapok, mikor anyu annyit keresett egész hónapban, hogy levonták belőle a törlesztőrészletet, meg kifizettük a fűtést és nem maradt. Csak ültünk körülötte megszeppenve, nem mertünk semmit kérdezni,  hogy most mi lesz, mit eszünk majd, meg hogyan tovább, ő meg csak rágyújtott remegő kézzel, aztán a nővérem félszeg kérdésére, csak annyit mondott, úgy is utáltok csekket befizetni, hát ebben a hónapban csak egyet kell feladnotok. Nem lesz baj, ezt is túléljük valahogy, de nem megyek el szakba dolgozni, mert akkor nem lehetek veletek és el fogtok kallódni. Nem azért mert rosszak vagytok, hanem mert gyerekek meg kamaszok, és a szívetek vinne nem az eszetek. Egy nap mindig egy picit tovább maradnátok lent, végül egész éjjelre kimaradnátok, és rá se jönnék, mert vagytok olyan okosak, hogy felmelegítenétek a cipőtöket, és eltakarítanátok minden havas nedves nyomot. Túl okosak vagytok ahhoz,  hogy magatokra hagyjalak benneteket. Hát,....van ebben valami, azt kell mondjam.
Anyu egyedül nevelt fel minket, 4 éves voltam mikor apám lelépett, elvitt mindent még anyu ékszereit is, csak 2 millió jelzáloghitelt hagyott hátra, ami az évek folyamán nem, hogy fogyott volna, inkább csak izmosodott. Gyerektartást soha nem fizetett és néha bizony nagyon nehéz volt, de soha nem láttam anyut sírni, vagy kétségbeesni. Azt mondta, ő nem lehet gyenge, mert ha mi sírni látjuk, elveszítjük a biztonságérzetünket, amit mellette érzünk, hogy ő megvéd minket mindentől.
Két évig titokba tartotta előttünk,  hogy apánk elvált tőle, mert a nővérem nagyon apás volt, és akkor kezdte az elsőt, én az ovit, öcsi meg akkor ment bölcsibe. Azt mondta vidéken dolgozik. Az meg hetente egyszer megjelent általában részegen, kizabálta a hűtőt, lecseszte anyut amiért nincs otthon sör, minket, hogy minek tanulunk inkább menjünk le játszani, aztán lelépett.
Anyu jogot tanult a munka mellett. Jók vagyunk belőle mert mindig nekünk mondta fel, engem mondjuk érdekelt is, nővéremnek meg vannak olyan elvetemült gondolatai, hogy orvosjogász lesz.....
Van saját alkotmányunk, a Nádasdy Alkotmány!
4 alaptőrvényből áll.
1. Mindig jelentkezz, bárhol vagy, bármi történt, és azzal kezd, hogy jól vagy, csak utána mesélj
2. Úgy élj, hogy se magadnak, se a mostani, se az eljövendő családodnak ne keljen soha szégyenkeznie miattad
3. Soha ne fuss jármű után, ha elkésel, hát elkésel, a lényeg, hogy élj
4. Apát nem engedjük 2 méternél közelebb hozzánk, mert az nekünk már pénzbe kerül
Ugye milyen szomorú? De sajnos igaz volt!
Szegény anyu mindig azt mondogatta, ha egy picit kiemeljük a fejünket a szarból, apátok rögtön ott terem és visszanyomja:(
Hogy miért írtam ezt most le? Mert a sok rossz között történt valami jó is. Hozzá jutottam egy jó kis összeghez. Hát biztosan van akinek ez semmi, - azt nagyon irigylem, - de nekem/nekünk rengeteg. Én pedig kifizettem a jelzáloghitelünket belőle, és kiegészítettem a barátnőm spórolt pénzét, hogy megvehesse az albérletüket. Persze nem olyan könnyű ám felmondani egy svájci frank alapú jelzáloghitelt és vég-törleszteni! Kérelem, meg elbírálás, meg átváltás, meg bejegyzés törlése.....
A lényeg,  hogy nincs több hitel, meg éhezés és a barátnőmnek is van saját lakása, és én először láttam az anyut úgy sírni, hogy nem egy versenyen, egy rendezvényen ahol szerepeltünk, vagy a betegágyam előtt állt. És a kőszikla barátnőm is.... hát igen!
Persze nem akarták elfogadni, de mondtam, akkor felgyújtom és kidobom az ablakon:)
Örülök nekik, olyan jó látni ahogy tervezik a jövőt....
Kevés pozitív dolog ér mostanában a családomon meg rajtatok kívül, de majd túl leszek ezen is tudom!
Na, nem írok már többet, elég lesz ezen a sok érzelmi bombán átrágnotok magatokat.
Nagyon-nagyon örülök nektek és - ahogy írtátok, - virtuálisan ölelek mindenkit.
Pénteken találkozunk, addig puszi, 

Luna

U.i. Délelőtt a tornaóra alatt a rádiót hallgattam mert még nem tornászhatok, és képzeljétek, valaki kért egy számot Nemesnádudvarról:)
Ha elfelejtettétek volna, a történetben innen származik Kriszti:)