105. rész - Szállj, mintha sosem zuhantál volna...

Sziasztok!

Megnéztem a blogomon és majdnem egy éve már, hogy kitettem az utolsó fejezetet a történetből. Hát sok idő eltelt azóta, és rengeteg minden történt velem.

Voltak nagy csaták, tündöklések és bukások, de a lényeg, hogy itt vagyok!

Sokat gondolkoztam a visszatérésen, és bár nem ment zökkenőmentesen, gyakorlatilag suttyomban kellett írnom, mert egyszerűen nem ment másképp, de….

Arra gondoltam, nem is lehetne méltóbb visszatérés, minthogy a születésnapom alkalmából, ezúttal én ajándékozlak meg benneteket, ennyi idő elteltével, egy új fejezettel.

Talán ez a legjobb módja, hogy kimutassam a szeretetem, hálám, köszönetem azok iránt – irántatok – akik még itt vannak, és most olvassák ezeket a sorokat. Akik bíztak bennem, vártak rám és biztattak, és még aggódtak is értem.

Ennyit sikerült összehoznom idő hiányában, de mindenképpen meg szerettelek volna benneteket ajándékozni, legalább egy új fejezettöredékkel a szülinapomon, mert annyira sok a boldogság, hogy muszáj adnom belőle!

Szóval köszönöm mindenkinek, ha csak egyszer is szeretettel gondolt rám az elmúlt időszakban, és mostantól újra hozom a részeket, kb. úgy kéthetente. Ez biztos, ennyi belefér az életembe, többet most nem tudok sajnos ígérni.

Szóval még egyszer mindenkinek köszönöm, hogy kitartott, szeretett és biztatott.

Fogadjátok ti is szeretettel az új fejezetet, amit nagyon elfogódottan és aggodalmaskodva teszek ki, de remélem elfogadható lesz. Sőt, lesz ez még jobb is higgyétek el, csak idő kell, hogy belerázódjam újra!

Menni fog, mert akarom, és amit én akarok, az meg is csinálom! (Ez egy hivatalos pszichológiai szakvélemény a pszichémről!):)
Hát akkor, hajrá!:)

Sara…

Jókedvűen dúdolgatva libegek ki a garázs hátsó részéből. Ők úgy mondják paddock, hát nekem még szoknom kell ezeket a szakszavakat, így inkább úgy szoktam fogalmazni, hogy elől leszek, vagy hátra megyek. Ebbe senki se köthet bele. 
Egy műanyag pohárban, gőzölgő kávét szorongatva tipegek. Szünetem van, végeztünk a mosogatással, kitettem az asztalokra még a virágdíszeket is, és most végre szusszanok néhány percet. Még nincs hajtás, csak a kiszolgáló személyzet lakta be a paddockot, így a vacsoráig lazíthatunk kicsit. Az első fecskékkel érkeztem, a konyhai személyzettel, hogy a kitelepülésen az étkezést biztosítsuk, a teszten résztvevő istálló és a kiszolgáló személyzet részére. Adrian azt mondta, így megszokom a környezetet még az éles bevetés előtt. Elég riadtan nézhettem, mert jónak látta hozzátenni, úgy értem, így a futamok előtt belerázódsz a munkába. 
A többiek két nap múlva futnak be. Kicsit tartok ettől, de jön Newey is, ez azért megnyugtató számomra.

Leülök egy padra, és miközben jólesően kinyújtóztatom a lábaimat, belekortyolok végre a kávémba. Szoknom kell még ezt a kihívó munkaruhát. Szűk fehér pólóban és sötétkék rövidnadrágban szolgálok fel. Ez  a fajta öltözék nem az én ízlésvilágom. Egész nap feszengek benne.
Lehunyt szemmel fordítom arcomat a nap felé. 24 fok van! Február elején! Annyira hihetetlen ez az egész!

Otthon ilyenkor ropogós a fagyott talaj, a szürke szitáló ködben, néha megcsillan a sápadt napfény, a jégpáncélba öltözött faágakon, itt meg nyár van. Hát már most látom, igaza volt Adriannak, valóban lehet számtalan előnye, az ilyen utazós életnek. Egyet most mindjárt ki is használok, a kellemes D vitaminfürdős napsütésben. Elképzelhető, hogy a jövőben kevesebb téli holmira lesz szükségem!

Időnként, muszáj elvonulnom, szükségem van egy kis magányra. Olyan hirtelen jött ez a rengeteg változás, olyan sok mindent kell megszoknom és megtanulnom, hogy estére szinte már zsong a fejem.

Új arcok, új helyek és új munka! Többé már nem kell a Red Bullos dobozokat pakolgatnom szobáról szobára vándorolva, különös tekintettel a címkékre, melyeknek szigorúan kifelé kellett fordulniuk, hogy mindenkinek azonnal szembetűnő legyen.

Azt csinálom, amit azelőtt Beckyvel. Kávét főzök és felszolgálok! Hatalmas előrelépés ez, és tudom Newey-nak köszönhetem. Az a koccanás Bambival, a legjobb dolog volt ebben az új életemben. Nem csak Adriant adta nekem, hanem Bradleyt, és a kicsi Rustyt is.

Most pedig minden napom tanulás, ébredéstől lefekvésig. Eddig szinte izoláltan éltem. Ha elvégeztem a munkám, rohantam ki az én kis Saramhoz a temetőbe. Az egyetlen hely volt, ahol jól éreztem magam. Biztonságot adott vagy inkább megnyugvást.

Most viszont, egy nyüzsgő embertömeg közepébe keveredtem, és nehéz beilleszkednem, nagyon furcsa ez az új helyzet nekem.

Az ünnepeket egyedül töltöttem bent a központban. Bradleyék hívtak karácsonyra, aztán szilveszterezni is, de nem akartam menni. Nem tudom megindokolni, hogy miért, egyszerűen egyedül akartam maradni. Olyan boldogok, és persze örülök ennek, meg minden, de valahogy fáj, hogy megint csak kívülről bámulom ezt az egészet. Nem tudom, milyen érzés lehet valakit így várni haza, ahogy Becky várja Bradot. Ahogy repül felé, mikor megérkezik szuszogva, fújtatva a havat porolgatva magáról. Irigylem őket, és nem akarok zavarni.

Úgy érzem, a karácsony a család, az összetartozás, és a szeretet ünnepe. Nem gondolnám, hogy velem kellene megosztaniuk. Tudom, hogy csak emberségből, szeretetből hívtak, hogy ne legyek egyedül. De végül nem is voltam annyira magányos.

Lehunyom a szemem, és a szám akaratlan húzódik halvány mosolyra, ahogy visszagondolok, az elutazásom előtti utolsó látogatásomra a kis Saramnál.

Addigra már leszedegettem a picurka fenyőfájáról a díszítést, meg a kiégett mécseseket, és az elfáradt csodálatos orchidea szívecskét is.

Rusty lelkesen pattogva ugrabugrált körülöttem. Vidám füttyögése, mindig könnyet csal a szemembe, mert annyira megható, ahogy örülni tud nekem. Ezúttal egy zacskó áfonyát vittem a mogyoró mellé, mert ezek tovább elállnak, és most egy ideig nem tudok jönni.

Rusty vadul csámcsogva fogyasztott, és a gyümölcs lila csíkokat festett a kis körmöcskéire. Nagyokat cuppogva falta a savanykás gyümölcsöt. Olyan jóízűen eszegetett, hogy kedvem lett volna nekem is bekapnom néhány szemet, de persze nem tettem, ezek mind a kis szőrmók Rambóé, nehogy éhezzen, míg nem vagyok itt. 
Nem akartam Bradleyékat megterhelni még vele is, hiszen amúgy is megígérték, hogy tavasztól, ha már úton leszek, hetente egyszer kijönnek ide, megnézik a sírt, és leellenőrzik a kis szabadságharcos egészségi állapotát, és ellátják eleséggel.

Rusty miután végzett az evéssel, szokásához híven felfutott a karomba, és befészkelte magát, a kabátom prémszegélyébe. Vidám mosollyal nézett fel rám, a kis feje meg olyan volt, mintha egy ügyes kis prémes sapkába bújt volna a hideg ellen.

-    Remélem, kijön a dzsekimből az áfonyalé - sóhajtoztam halkan. – Tudod, újabban figyelnem kell az öltözködésemre, nem járhatok pecsétes kabátban.

Most néhány napig nem tudok jönni kicsi Rustykám. Képzeld csak, új beosztást kaptam, és elutazom, hogy elkezdjem a munkám. Már nagyon vártam, hogy végre megint készíthessek bohókás kávékat, most mégis bevallom, nagyon félek, hogy nem felelek majd meg, az új elvárásoknak. Tudod Rusty, nem a munkától félek, hanem az emberektől. Én nem tudok csapatba verődve, nagyokat nevetve sztorizni, ahogy a benti konyhán is látom a többieket. Nincs is miről mesélnem. A temetőbe mászkálás nem olyan érdekes dolog, más meg nem történik velem. Egy szürke unalmas csodabogár vagyok, akinek fogalma sincs az életéről.

Erről persze mesélhetnék! Hogy egy baleset ellopta a múltamat! Ez biztosan érdekelné a többieket, hiszen mindig rám csodálkoznak az emberek, ha meghallják, hogy nem tudom, hol születtem, se anyám nevét, se a pontos koromat. De én nem akarom, hogy nevessenek vagy kigúnyoljanak. Azt meg főleg nem, hogy sajnáljanak. Jack nevével, és a kislánya adataival, eddig sikerült valahogy beleolvadnom a társadalomba.

Itt nehezebb lesz beilleszkednem, bár Adrian szerint a nők imádják hallani a hangjukat, sok barátnőm lesz, ha ilyen figyelmes hallgatag maradok. Hát nem tudom, még nem beszélgettünk soha a családjáról, pontosabban a feleségéről, de némi kis élt véltem kihallani ebből a mondatból!

Rusty elunta a relaxálást, elhagyta a szőrmenyoszolyát és kipattant a karomból. Vidám füttyögéssel hordani kezdte a kikészített mogyorókat az odújába.

Bátor kis túlélő bajnokom, látom, hogy rendben leszel, pillantottam utána, miközben a behavazott kis dombocskához léptem.

-    Szia drága kis tündér hercegnőm! Látod, mindig egyedül maradunk – sóhajtozom a fáradhatatlan kis vörös bundásra pillantva. – De neked legalább itt van mackó mama és az új mackó úr. Egy fess gentleman jegesmedve vigyázz rátok picim.

Előveszek egy kis kézi nyeles kefét, és gondosan letakarítom a havat, kirázom a mackókat, aztán visszaültetem őket a kis fejfa alá. Leseprem a padunkat is, mielőtt a vékony kis szivacspárnán elhelyezkedem, nehogy felfázzak. Most aztán nem lehetek beteg!

-    Valamit meg kell beszélnünk kicsikém! – sóhajtok egy hatalmasat, és figyelem, ahogy a leheletem fehér ködként gomolyog az arcom előtt. - Anyu most néhány napig nem tud jönni hozzád! Ne ijedj meg, nincs semmi baj, sőt! Képzeld csak, új munkám van! Elmesélem neked mennyi különös dolog történt velem az utóbbi napokban. Egy időre most egyedül kell, hogy hagyjalak, de Bradley, tudod, anyu jóképű férfibarátja, megígérte, hogy gyakran kilátogat hozzád. És ha ő megígér valamit, akkor abban biztosak lehetünk Sara. Bradley nagyon jó barát!

Ezentúl sokat fogok utazni, néha hetekre, talán hónapokra is elmegyek, de hidd el soha, egyetlen percre sem feledkezem meg rólad, csak majd messziről beszélgetek veled esténként. Brad készített néhány fotót a kis fekhelyedről, mikor itt őrködött melletted mackóékkal a kis Rusty, és kinyomtatta nekem. Így mostantól velem lehetsz mindig, és tudom, te meghallod majd onnan is a hangomat. Ugye kicsim? 
Az, hogy nem jövök minden nap, nem azt jelenti, hogy anyu már nem szeret, csak most talán kaptunk egy új esélyt a sorstól, hogy esetleg megtaláljam aput vagy a családunkat. Egy csapat emberrel fogok utazni országról-országra, és tudom, hogy előbb-utóbb rátalálok valami nyomra! Ez egy fantasztikus lehetőség! Érzem, hogy így lesz! És ha egyszer hazatalálunk, odaköltözünk ahol apuval laktam, és elviszünk innen téged is magunkkal.

Már biztos vagyok abban, hogy nem a környéken éltem, mert akkor valakinek csak ismernie kellene, legalább látásból. Az is biztos, hogy valakiknek nagyon hiányzunk, így kell, hogy legyen! És biztos van más is a családunkban, aki egy ilyen hasonló békés helyen alussza örök álmát, mint te. Odaviszünk majd apuval mellé, hogy a közelünkben legyél, együtt a családdal, ha egyszer haza találunk picim.

Most olyanok vagyunk, mint a bolygó hollandi. Keressük az utat haza, de nem találjuk! De én nem adom fel, esküszöm neked kicsi Sara, hogy haza vezetem a hajónkat! Esküszöm, hogy így lesz!

Addig meg jövök, ahányszor csak tudok. Ide fog vezetni az első utam, ha újra Angliába érünk, mert te vagy a legfontosabb a világon, te vagy az egyetlen biztos pont az életemben, te az enyém vagy kicsi Sara, csak az enyém! Akkor is, ha nincs otthonunk, akkor is, ha nincs saját nevünk, se életünk, semmink, de mi vagyunk egymásnak. Te vagy a múltam és a jelenem, az egyetlen biztos pont az életemben ezen a világon.

Itt voltam veled karácsonykor és szilveszter délelőtt is. Azóta nem is nagyon tudtunk beszélgetni. Vagy Brad, vagy Becky kísértek el hozzád, olyanok, mint két testőr! Féltenek! Pedig hát mi bajom történhetne?

Tudod úgy volt, hogy velük töltöm az ünnepeket, de aztán meggondoltam magam. Illetve átmentem az ünnepek alatt, de sem a szentestét sem a szilvesztert nem köszöntöttem velük, mert szerintem egy fiatal párnak, akik csak nemrégiben költöztek össze, sokkal jobb kettesben, mint egy agymosott baráttal.

Látni milyen boldogok! Szép feldíszített fájuk is volt!

Nekem nem, mert tudod, jelenleg hajléktalan vagyok. Abban a kis fenti szobácskában nem akartam fát állítani, meg aztán, az nem is igazi otthon.

De lent az aulában, kitettek egy hatalmas meseszép karácsonyfát! Tele csillogó díszekkel, szalagokkal, fényfüzérekkel, és engem valamiért úgy vonzott, ahogy az éjjeli bogarakat a lámpa fénye. Ha csak tehettem lesétáltam, és bámultam a fényárban fürdő fenyőt. Esténként különösen káprázatos volt, az elsötétített központban, csak a fa szórta messzire az ünnepi pompában fürdő fényét, ami visszatükröződött a rengeteg kiállított serlegen és kupán. És az üveg mögött felsorakozó csillogó serlegek is fura érzéseket ébresztettek bennem. Éjjel néha órákon át bámultam rájuk, és valahogy úgy éreztem, egyszer már volt nekem közöm hasonló serlegekhez. De hiába erőlködtem, nem ugrott be semmi más, csak a fejem fájdult meg. Gondolom, ha híres sportoló lennék, már csak felismert volna valaki.
A fenyő hatalmas volt és impozáns.  Úgy éreztem, mintha nekem is lett volna egy hasonló valamikor a régi életemben. Pedig hát, aki ekkora fát képes felállítani az otthonában, annak elég nagy puccos háza kell, hogy legyen, és nem tartom valószínűnek, hogy nekünk volt akkora. Mégis, olyan boldog voltam a fa közelében, ahogy az arcomat megvilágították a szikrázó fények, éreztem belül a lelkemben, hogy egyszer valaki engem is meglepett egy hasonlóval. Fura érzés volt, nem a konkrét esetre emlékeztem, inkább az érzésre. Soha nem tapasztalt érzelmek öntöttek el, teljesen elérzékenyültem, és úgy éreztem, egyszer nagyon boldog voltam egy hasonló fa alatt. Akkoriban mindenem megvolt, egészségem és boldogságom valakivel.

Most nincs túl sok mindenem, azért ez elég szomorú, hogy ennyi az életem. Minden cuccom elfér egy kis szobában, a Bull központban.

Sehol egy emléktárgy, fénykép vagy egy kedves régi holmi, amihez ragaszkodnék, és sajnálnám kidobni. Maximum a festményeim meg az állványom. Ennyi az összes vagyonunk kicsim!

De neked legalább szép szívecskés csokrocskád volt. Valaki nagyon kedves hozzád, még szilveszterkor is éltek azok a virágok, fagyottan is gyönyörűek voltak. Örültem, hogy nem csak anyu pici feldíszített fenyőfája ékesítette a nyughelyed. Na és már két mackód is van! Egy igazi bundás család! Látod, előbb utóbb mindenki megtalálja a párját, még mackó mama is. Tudom velünk is így lesz, csak nem szabad feladni a reményt kicsim!

Sajnáltam kidobni azokat a csodás orchideákat. Kár, hogy a virágok nem élhetnek örökké! Mindenki megbámulta a csokrocskádat, még azoktól a puccos síroktól is idejöttek és megnézték, milyen káprázatosan csillogtak a gyertyák fényében a hófehér szirmok. Teljesen elnyomta, anyu annyi szeretettel készített kis fenyőfáját, de nem baj ám! Inkább örültem, hogy annyira szépséges csokorral lepett meg valaki.

Képzeld csak picikém, anyu is kapott ajándékot! Hát nem aranyos Bradleyéktól? Ezt a csodálatos kasmírsálat, meg a hozzávaló kesztyűket. Látod? Eddig fel se mertem venni, annyira csodásak és féltettem, de most, hogy utazni fogok, hozzá kell szoknom, hogy csinosan kell járnom. Nem akarom, hogy kinevessenek a többiek. Gyönyörű világos mogyorószín, még soha nem volt ilyen finom szép darabom! Kicsit zavarba jöttem a saját kezűleg festett közös portréjuk, és néhány tucat kézzel megfestett süti átadásakor. Gondolhatod! A sütikre a nevüket írtam, aztán meg kedves jókívánságokat, melyek szavait ki kellett rakni az egyes darabokból, mondatokká. Jópofa játéknak gondoltam, de kicsit zavarba ejtett az ajándékuk árának nagysága. Igazi luxus darab, egyszerűen nem tudtam betelni velük. A sállal, ami inkább egy stóla, együtt aludtam. Betakaróztam vele, mert olyan fantasztikusan puha és finom anyag. És a kesztyűket is felhúztam, mert olyan puhán simogatták az ujjaimat. Anyu úgy nézett ki szilveszterkor, mint aki a Himalája expedícióra gyúr, a meleg szobában!

Neked is tetszene picim, ahogy simogatná a kis bőrödet ez a puha finom anyag.

De nem csak tőlük kaptam ám ajándékot! Akár hiszed akár nem, még valaki gondolt rám! Egy nagyon kedves lány, az ember nem is gondolná, hogy egy ilyen jómódban élő nő, egyáltalán észrevesz egy olyant, mint én. Pedig így történt, és nemcsak, hogy leereszkedett hozzám, és szóba állt velem, de még ajándékot is kaptam tőle. 
Tudod, annak a bolondos német sofőrnek a kedvese, aki a Red Bullnál versenyez, és aki valamiért a fejébe vette, hogy megnehezíti az életét anyunak. Állandóan a nyomomban lohol, hahózik és vigyorog, én meg nem tudok már mit kezdeni, ezzel a túlcsorduló barátkozással. Ha meghallom, hogy bent van, inkább elbújok valamelyik üres irodában, nehogy a nyomomra akadjon, és molesztáljon a portréjával.

Adrian azt mondja, ezeknek a pilótáknak, mint nagyon nagy az egójuk, mert különleges képességeik vannak. Hát én ezt elhiszem neki, meg azt is, hogy kell az egészséges önbizalom, dehogy valaki ennyire hiú legyen, hogy állandóan a saját arcképének a megfestésével zargasson? Hát nem tudom, szerintem ez már elég beteges hiúság.

Pedig az a Hanna, a kedvese, olyan aranyos lány. Szegénynek szörnyű élete lehet, gondolom, otthon állandóan a német dicshimnuszait kell hallgatnia a győzelmeiről, és a serlegeit meg a fotóit kell nézegetnie, és fennhangon, dicsőítő ódákat zengeni a némethez, meg a fene nagy tehetségéhez. Hidd el nekem, valami nem stimmel annál a kölyökképű pasinál! Viszont az a Hanna, nem csakhogy leereszkedik hozzám és szóba áll velem, de még ajándékot is küldött. Azt írta a jókívánságai mellé, azért, hogy biztosan elkészítsem azt a portét róluk.

Hát mondom én, hogy egy pokol lehet az élete, amellett a hiú pulykakakas mellett!

A portára érkezett a csomagom. Képzeld, igazi futár hozta! Hát nem fantasztikusan izgalmas? Tudod, aznap délelőtt, épp itt voltunk Braddal nálad. Bradley morcos volt, amiért nem megyek át velük évvégézni. De én úgy gondoltam, ez az első közös szilveszterük. Úgy szép, ha együtt köszöntik az újévet, ami annyi szépséget, boldogságot és új élményeket tartogathat nekik, az eljövendő közös életükben. A csomag meg a portán várt Alffal. A mi jó portásunk fülig érő mosollyal nyújtotta át, mintha tőle, vagy egyenesen a walesi hercegtől érkezett volna. Tudod picim, anyu kedveli a kisebbik herceget, de ez legyen a mi titkunk.

Annyira izgatott lettem, úgy bontogattam, mint egy kíváncsi kisgyerek. Talán, mert nemigen szoktam ajándékot kapni. Közben csak reméltem, hogy nem egy szépen cirádázott üzenetkártya lesz benne, egy felhívással, hogy még tartozom Fülig Vettel arcképével!

Hát most már nincs más lehetőségem, tényleg el kell mennem hozzájuk, és le kell festenem őket kutyástól, házastól, mert annyira kedves, hogy nem tehetek mást. Egy testápolót kaptam tőle, meg egy díszcsomagolásos doboz sütit. Képzeld csak, a krémnek ribizli illata van! Nekem ugyan soha eszembe nem jutott volna ilyent venni, de mikor kipróbáltam, és nagy óvatosan magamra kentem, valami egészen különös érzés fogott el. Mintha már éreztem volna ezt az illatot, és nagyon is kellemes volt. Valami fura boldogság járt át, ahogy beleivódott a pólusaimba és a tudatomba az az illat. Azóta minden nap használom, és ha elfogy, biztosan veszek egy másikat magamnak, spórolás ide meg oda, mert fura, de boldoggá tesz az illata. Mióta ide jöttem dolgozni, gyakran törnek rám fura érzések a múltammal kapcsolatban, de hiába erőlködök, nem tudok az emlékszikrák mélyére nézni. Még nem megy, és az orvos azt mondta, nem szabad semmit siettetnem!

Na és azok a sütik! Még soha nem ettem hasonlót, legalább is, ebben az új életemben, mert nem emlékszem az ízükre. A dobozukban ízléses üdvözlőlapon csak annyi állt, „Rétes! Magyar sütemény! Jó étvágyat hozzá!"

És most egy titok anyuról picim! Irigy vagyok! És még nagyon önző is! Amint megkóstoltam egy meggyes darabot, már tudtam, hogy ebből senkinek se adok, mert én olyan isteni jót még nem ettem. Egyedül faltam be az egészet, pedig Alf olyan őszinte szeretettel adta át a csomagot. Megérdemelt volna legalább egy pici szeletkét, de ennyire mohó vagyok, rosszul is lettem tőlük! Ha majd eljutok Magyarországra, biztos, hogy megtalálom a módját, hogy vegyek egy halommal ebből az isteni sütiből!
Ráadásul csak növelte a lelkiismeret furdalásomat, hogy Alf bezzeg felszólt értem szentestén, hogy menjek le, és kóstoljam meg a felesége fantasztikus Yorksil pudingos steak-jét. Külön nekem is hozott, mert állandóan muffinokkal bombázom és gondolta, én úgysem fogok túl nagy feneket kerekíteni az ünnepnek. Hát nagyon eltalálta! Befaltuk a pudingot, ami a várakozásommal ellentétben nem édes volt, hanem egy köret! Bár nem tudom, miért vártam édesre?

Ezek után egyértelmű, hogy készültem az újév megünneplésére. Mivel nincs túl nagy recept repertoárom, a szokásos muffinokat készítettem, de ezúttal tripla adag csoki pasztillával. Vegyesen került beléjük fehér, tej- és étcsokoládés, és miután elolvadtak, csodás érzéki- és ízharmóniát adtak a sütiknek. Szépek voltak és finomak!

Eredetileg egyedül készültem szilveszterezni. Gondoltam majd az új laptopomon elnézegetem a műsort, vagy nézek egy filmet, aztán koccintok Dylan mackóval az áfonyás alkoholmentes pezsgőmből, de végül nem egyedül buliztam! Éjfélkor meghallgattuk a Himnuszt, koccintottunk és boldog új évet kívántunk. Aztán átnyújtottam Alfnak egy marék lencsét. Meglepett tekintetének közöltem, hogy tegye a zsebébe, és ugráljon. Szegény elég furcsán méregetett, felváltva kapkodta rám, meg az üvegre a szemét, ami feltűnően hirdette, „alkoholmentes”! Nem értette a dolgot. Gyorsan elmeséltem neki, hogy ez egy babona! Ha most éjfélkor ugrándozik a zsebében egy marék lencsével, akkor az új évben gazdagabb lesz, mint volt. Hát szökkeltünk néhányat nagy vidáman! Nekem jobban ment, de szegény fájós lábú Alf is igyekezett. Hiába! Mindenkinek kell az a fránya pénz!

Apropó pénz! Képzeld kicsim, itt kaptunk karácsonykor 14. havi juttatást! Én nem túl sokat, mivel még nem régóta dolgozom a cégnél, de abból sikerült végre vennem egy laptopot!

Adrian azt mondta, júniusban vagy júliusban is kapunk 13. havi juttatást, és az már a havi teljes fizetésem összege lesz! Addig még spórolok is, és abból fogom neked megcsináltatni az otthonodat drágám. Gondolkoztam azon, hogy átvitetlek egy előkelőbb részre, de aztán elvetettem az ötletet. Egyszer majd úgyis útra kelsz, hogy hazatérj velünk. Nem akarlak annyit háborgatni. Hiszen nem a hely a fontos, hanem az érzések, amik kihoznak ide hozzád. Te vagy az én gyönyörű kislányom, még akkor is, ha soha nem láthattalak, tudja a szívem, hogy így volt, a legszebb voltál a világon!

Arra gondoltam, talán készítetek egy mókuskát neked, hogy mindig Rustyval legyél. De a lényeg, hogy szép legyen, ne kelljen attól tartanom, hogy míg úton vagyok valahol, kihajt rajta a gaz, vagy megsüllyed a heves esőzések következtében. Igen….- halkul el a hangom, mert mindig elszomorodok, ha a sírjáról esik szó.

Általában nem is nevezem így, hanem nyughelyednek, otthonodnak, mert a sír, az olyan rideg, hideg szó! Nem kisgyermeknek való! Nem akarom megijeszteni az én kis hercegnőmet.

-    Történt ám még egy furcsa dolog szilveszterkor – nevetek fel halkan. – Éjfél, és az ugrálás után néhány perccel, két telefonhívást is kaptam. Az első Becky volt és Brad. Nagyon boldognak tűntek, nem hinném, hogy szükségük van az én jókívánságomra ebben az évben, de azért tiszta szívemből kívántam nekik boldogságot. Aztán újra megzizzent a mobilom, miközben a királynő ünnepi beszédét hallgattuk. Kíváncsian vettem fel, mert fogalmam se volt, vajon ki hívhat még engem. Szentestén is volt néhány hívásom, egy titkosított számról, de soha nem szólt bele senki. Egyre csak sóhajtozott a kezemben a telefon, szerintem csak szórakozott valaki velem. Bradley azt tanácsolta, kapcsoljam ki a mobilom miután beszéltünk, így többet nem zaklattak. 
És most is, hiába hallóztam, nem szólt bele senki. Figyelmeztettem, hogyha nem szólal meg, leteszem, mert éppen a királynő beszédét és jókívánságait hallgatom. Mivel erre sem reagált letettem! Nem is tudom miért, de hirtelen arra gondoltam, az őrült vigyori német az. De nem ő volt, mert úgy egy jó fél óra múlva újra hívtak, és a telefon immár kiírta a számot, ami semmit se mondott nekem. Felvettem, és legnagyobb meglepetésemre Hanna volt, a kedves lány, az őrült német mellől. Boldog újévet kívánt, aztán érdeklődött, hogy vagyok.

Majdnem elszóltam magam, hogy már, hogy lennék? De szerencsére eszembe jutott, hogy azt mondtam, beteg vagyok, ezzel az ürüggyel bújtam ki, az ünnepek alatti festészet alól. Mondtam, már sokkal jobban, itt bent szilveszterezek a jó öreg Alffal, és hamarosan le is pihenek, nehogy megerőltessem magam. Megköszöntem az ajándékot, és biztosítottam, hogy nem felejtettem el, a februári tesztek után elmegyek, és megfestem őket, ahogy megígértem. Őszintén boldognak tűnt a hangja, ahogy megköszönte. Rettentő nyomás alatt élhet szegény feje!

-    Sara! Tudnál jönni!

Riadtan rezzenek fel a hangra a gondolataimból, és indulok  is vissza. A folyosón Manuela-ba ütközöm.

-    Gyere! Megérkeztek a kommunikációs szakemberek, és mind farkaséhes! Téblábol itt néhány sajtós munkatárs is. Kávét szeretnének, igazi olasz cappucchinót. 

    Visszasietünk a konyhába, közben azért van időm körbenézni. Most olyan a környék, akár egy királynőt vesztett felbolydult méhkas. Pedig nem veszett el senki, sőt előkerült, csak ezt ekkor még nem tudtam.

-    Itt többen összegyűltek, mint néhány sajtós munkatárs – jegyzem meg Manuela-nak, mert nem hagy magamra, ott szorgoskodik mellettem. Kistányérokat és kanalakat helyezi el a tálcán, hogyha már elkészültem a műremekekkel, csak rájuk keljen helyeznem, és már vihetem is.

-    Az előbb még nem voltak ilyen sokan – vigyorog. - Segítek, jó?

-    Hát, ha nincs más dolgod, akkor köszönöm!

   Tovább nem beszélek, a munkámra összpontosítok. Ezektől az első napoktól függ most a jövőm! Gyorsan felhabosítom a tejet, hogy krémes állagú tejszínt kapjak, mert ezzel könnyű dolgozni. Letörlöm a gőzölő kart, és nekiállok eszpresszót főzni. Leemelek a kávégép tetejéről két csészét, és a kifolyó alá helyezem. Míg várom, hogy kifolyjon, a félretett tejszínt körkörös mozdulatokkal kevergetem, időnként gyengéden az asztalhoz kocogtatva tömörítem. Fogom a kifőtt kávétól illatosan gőzölgő csészét, kicsit megdöntöm, és határozott mozdulattal beletöltöm a krémesített tejhabkrémet. Leemelek a polcról egy Topping szósz adagoló flakont és egy díszítőpálcát.

-    Milyen díszt teszel rá? – érdeklődik Manuela.

-    Virágot! Azt könnyű elkészíteni és mutatós.

-    Nézhetlek?

-    Persze! Látod? Két kört rajzolok a flakonnal a habra. Egy kicsit, és köré egy nagyobbat. Aztán fogom a díszítő pálcát, ami egy sima fogpiszkáló is lehet, és kialakítom a szirmokat. Előbb kívülről befelé, a kis kör közepéig húzok vonalakat, aztán ezeket a körcikkeket még megfelezem, de már a közepétől kifelé rajzolok…és íme, csodás szirmokat alkottunk a hab tetejére! – mosolygok rá, de már nyúlok a második adagért, amit közben lefőzött nekem.

   Csípőre tett kézzel, elégedetten szemlélgeti a gyarapodó tálca tartalmát.

-    Szuperek lettek!

-    Ez nem bonyolult, és sokkal szebb lenne, ha színes gyümölcssziruppal rajzolom meg, de bemelegítésnek ez így tökéletes. Azért köszönöm!

-    Vidd, ne várakoztasd meg őket. Mostantól beindul a nagyüzem – sóhajt.

    Mielőtt mozdulnék, megérinti a karom egy pillanatra.

-    Sara! Később beszélhetnénk néhány percet? Szeretnélek megkérni….egy kis segítségre lenne szükségem!

-    Persze! – kerekítem rá a szemem meglepetten. - Keress meg, ha végeztünk!

   Nem válaszol, csak mosolygós grimaszt vág, aztán indul a szétszedett kávéfőző gép részeivel a mosogatóhoz.

    Felemelem a tálcát, nagyon szusszantva indulok az ajtó felé.

-    Szia Sara – vágódik elém Fülig Vettel a félhomályból.

-    Jézusom! – sikkantok, és majdnem hozzá vágom a tálca kávét, amit eddig, olyan nagy gonddal díszítgettem.

*  *  *  

   Rengeteg új kihívással kell mostanság megbirkóznom, de nagyon elégedett vagyok az életemmel. Elkezdődtek a sulik, a férjem viccesen azt mondogatja, hogy ő is egy megszállott kényszeres, és ráadásul még cici fétise van. Nem mellesleg, az érzelmei rabja, és képtelen néhány óránál többet a jelenlétem nélkül meglenni.

   Ennek egyrészt nagyon örülök, másrészt viszont elég nehéz így írni, főleg, hogy nem nagyon örül neki, mert közben környezetbarát melltartót játszik, vagy a fülemet rágcsálja, szerelmes dalokat zengedez, vagy éppen kérdéseket tesz fel a tanulmányaimmal kapcsolatban, hiszen már elkezdődött az egyetem. Olyan, mint egy unatkozó kisgyerek, de én nagyon eltökélt vagyok, és legendásan sok türelmem van a gyerekekhez!:)

   Bevallom, én is elég nehezen szakadok el tőle, és legszívesebben minden percemet hozzá bújva tölteném. Tudom, ez idővel akár ellenünk is fordulhat, de remélem nem fog rám unni, mert én biztos, hogy sohasem!

  Anyuék is szeretnének többet velünk lenni, és hát kiszámoltam, ha mindenkivel csak 5 percet beszélgetünk minden nap, az már több mint egy óra. Szóval ügyesen kell lavírozni az idővel, így a tesókkal letudom a beszélgetést még a stúdióban, hogy otthon a többiekre tudjak koncentrálni.

   A munkámban is turbófokozatra kapcsoltam!  Újra vállalunk esküvőt, és minden hétvégére különleges partyt rendezünk. Nagyon sok energiát fektetek bele, rengeteg ötletem van, és iszonyúan eltökélt vagyok!

   Senki sem kényszerít, szükség sincs rá, mégis szeretném megmutatni, hogy sikeres leszek a saját erőmből. Egyszerűen vágyom az elismerésre és a sikerre, a visszaigazolásra, hogy a munkám által én is jelentős bevételt tudok a közösbe visszaforgatni.

  Tarzan rengeteget költött rám. Mellette folyamatosan tanul, képezi magát, tudományos cikkeket publikál, és valahogy egyre inkább kiteljesedik. Valószínű, hogy nem csak én veszem észre, mert nővérem, aki családi körben jó ideje csak Dr. Pöcsként emlegeti, elnevezte Mr. Harmóniának!:)

  Szeretnék bizonyítani neki, szeretnék felnőni hozzá, hogy ne csak mindig védelmezzen, meg aggódjon, hanem legyen végre büszke is rám!

    Hát szóval, láthatjátok, rengeteg dolgom van!:)

    De azért írni is fogok, és jelentkezem rendszeresen!

    Millió puszi mindenkinek!

    Legyen szép napotok!

    Szeretettel, Luna

    P.s: Ez egy nagyon szuper inspiráló dal. Itt kint az olimpiai közvetítés alapzenéje volt, és engem teljesen magával ragadott a mondandója. Úgy éreztem, és még most is úgy érzem, hogy hozzám is szól. Mindenkit elszántságra, harcra és kitartásra buzdít.

    Már megtanultuk Tomassal. Jövő hétvégétől ez a dal is szerepelni fog a repertoárban!