95. rész - A lélek tükre nem csal meg téged....

Sziasztok!

Elnézést a sok várakozásért!

Remélem tetszeni fog!

Kimi….

Délután van. Miután Seb kilépett az éterből és az életemből, megjártam a parókiát. Most pedig útban hazafelé, valami megmagyarázhatatlan erő hajtott, hogy bemenjek a kórházba. Megnézem azt a kislányt, és megpróbálok valamit megtudni Kisuról. Nem akarom, hogy mások is ott legyenek, ez az én dolgom, egyedül akarok utána járni, ha már ekkora balfasz vagyok, hogy eddig nem tettem meg. De ki gondolta volna?

Leparkolok, és zsebre dugott kezekkel, rezzenéstelen arccal sétálok be a kapun. A tökéletes kontroll és nyugalom példaképe vagyok, miközben a szívem a torkomban zakatol.

A nővér mosolyogva fogad

-         A kicsihez?

-         Igen, szeretném látni még egyszer, mielőtt hazavisszük.

-         Azt hittük már nem jön be hozzá senki. A nagyszülők is haza mentek, biztosan izgatottan készülnek a nagy napra. A kicsi Kikit meg kivittük a csecsemőosztályra. Már nincs szüksége az elkülönítőre. Ha szeretné, beviszem önnek a szobájukba.

-         Megköszönném.

-         Akkor menjen csak be, azonnal hozom a kislányát.

Idegességemben a kezembe veszem senor Gatinho-t a plüsscicát, és a mancsait gyűrögetem.

A nővér mosolyogva érkezik, karjában az élénk kislány, apró kezecskéjét ökölbe szorítva hadonászik. Leteszem a cicát, és óvatosan átveszem az eleven kis csomagot. Alaposan kikerekedett. Kerek arcocskájában érdeklődő kék szemekkel tekinget rám, nagyokat pislogva, néha nyekegve próbál valamit a tudomásomra hozni a saját nyelvén.

-         Tehetek még valamit önért? – pillant rám a nővér mosolyogva.

-         Éppenséggel igen – szívom be hosszan a levegőt. - Egy orvossal szeretnék beszélni. Nem tudom a nevét, és így gondolom, elég nehéz lenne önnek beazonosítani. Talán nem is terhelném vele.

-         Mondja csak nyugodtan. Ha tudok, segítek Mr. Raikkönen – mosolyog még szélesebben.

-         Nos, egy fiatal orvost keresek, aki itt volt mikor a kislányom is idekerült. Megmentett egy fiatal nőt, aki szintén állapotos volt, de neki sajnos meghalt a babája. Tudom, ez nagyon kevés, de talán nem volt túl sok terhes nő azon az átkozott vonaton, a kedvesemen és azon a fiatal anyán kívül….

-         Fura, hogy ezt kéri – néz rám elgondolkozva.

-         Igen tudom, hogy elég szokatlan a kérdés, de talán utána lehetne nézni. Hálás lennék ….

-         Hogyne uram. De nem kell utána néznem, pontosan tudom, kiről kérdez. Csak az a furcsa, hogy pont ma kereste őt, egy másik gyógyult beteg is, arról a vonatról. A doktor úr elment vele, és ma már nem jön be. De holnap ő is itt lesz, mikor kiadják a kis Kikit. Aláírja a zárójelentését, akkor beszélhet vele.

-         Hát akkor nincs mit tenni….várnom kell holnapig. Nagyon köszönöm a segítségét – engedek egy mosolyt, a csillogó szemmel távozó lányra.

-         Szia! – mosolygok tovább hülyén, a kikerekedett szemekkel bámészan nézelődő apró csomagra a kezemben. – He, milyen nehéz lettél! Jó lesz, ha vigyázol kis hölgy, ez itt egy sportos család, amit választottál, itt nem hízhat csak úgy el egy nő. Persze férfi se, félre ne érts, az egyenjogúság híve vagyok. Eeh, nem is tudom, mit keresek itt bent – sóhajtok egy hatalmasat.

Ahogy megcsapja a kiáramló leheletem az arcát, kedves hangokat hallat. Tetszik neki! Akaratlan húzom mosolyra a szám.

-         Akár az enyém is lehetnél. Szöszke haj, kék kerek érdeklődő szemek, egy igazi kis Raikkönennek nézel ki. Sajnálom, hogy nem vagy az.

Nézd, tudom, hogy nem kezdődött túl jól a kapcsolatunk, és a folytatás se volt valami fényes. Alaposan leszerepeltem, mint apa. De azt tudnod kell, hogy ha már az utamba sodort az élet, rám mindig számíthatsz majd. Azt nem ígérem, hogy én leszek a legjobb apapótló, mert nem vagyok túl jó ember, vannak hibáim, ezt már te is tapasztalhattad, de ha bajban leszel, vagy szükséged lesz valamire, rám biztosan számíthatsz, mert ott leszek!

Sajnálom, hogy téged hibáztattalak… Persze tudom már, hogy nincs semmi közöd Kisu halálához. De ha lenne, akkor se lett volna szabad téged okoljalak. De könnyebb volt így, a gyűlölet átsegített a fájdalmon.

Ja persze, te még nem is tudod! Kisu, akinek a fényképét a múltkor megmutattam neked, nos egy hihetetlen csoda folytán életben van. Nem hagyott itt, csak elfelejtett.

El kell mondanom neked valamit…. Sajnálom, de nem én vagyok az apukád! De ne aggódj, ez semmit se változtat a jövőre nézve a kettőnk kapcsolatán. Mindig törődni fogok veled!

Nem tudom, fogalmam sincs, mi történhetett azon az átkozott vonaton, de valahogy összekeverték az anyukádat az én Kisummal.

Ne aggódj érte, eltemettük, egy gyönyörű helyen pihen az anyud, csodálatos emberek gondozzák a sírját.

Tudod arra gondoltam, talán neked is ott lenne a legjobb helyed, az édesanyád közelében. Én nem tudom a gondodat viselni, Kisu meg még a nevére sem emlékszik….és tudod, mi elvesztettük a kislányunkat. A mi Marie-nknak nem sikerült. Egy ideig azt hittem, te vagy Marie, de már tudom, hogy nem.

Én vissza akarom kapni a kedvesemet. Most még nem emlékszik, de majd fog. Elmegyek, utazni fogok, hogy mindig a közelében legyek, egészen addig, amíg emlékezni nem kezd és hazahozhatom. És ha itthon lesz végre, nem tehetem ki annak, hogy egy akkora kislány várja itt, aki a mi kicsikénk is lehetne. Kisu tudja, hogy elvesztette Marie-t, nem tehetem ezt vele, belerokkanna a lelke. Ő olyan jó, soha nem adna oda másnak, de belebetegedne a fájdalomba, hogy nem a miénk vagy.

Odaadlak Lotte-nak, tudod, a kedves nagymama. Nem a szemüveges, ő az én anyukám, hanem a másik. Ő gondozza az édesanyád sírját is. Imádta Kisut, a lányaként gondol rá. Megbeszéltem vele, hogy viselje a gondodat, amíg én távol vagyok. Nagyon boldog volt! Alig bírta abbahagyni a sírást! Úgy fog téged szeretni, ahogy sok édesanya nem képes a sajátját.

Neki nincs gyereke. Egyszer régen volt, de elvesztette. Nem tudom pontosan, de valami csúnya eset volt. És most Kisut is elvesztette….még nem tudja, hogy él. Nem mertem elmondani nekik. Félek, hiába mondanám, hogy nem szabad őt lerohanni, Lotte nem hallgatna rám. Jobb, ha még nem tudja, előbb nekem kell látnom, hogy mennyire súlyos a helyzet. Csak a másik nagyi tudja, az, akinek szemüvege van, hogy te nem Marie vagy. Muszáj volt elmondanom, mert haragudott volna, hogy nem hozzá viszlek haza. De most már érti, és elfogadta, hogy mindenkinek ez lesz a legjobb!

Szóval holnap, ha kimegyünk végre innen, és hazaviszünk, Lotte-val fogsz lakni. Az anyukád meghalt, az apukádról fogalmam sincs. Arról se, hogy te ki lehetsz valójában. Ha elmondanám, hogy nem az én lányom vagy, intézetbe vinnének, és örökbe adnának, és akkor nem tudnám követni az életedet. Úgy érzem, felelősséggel tartozom érted, mert valami oka van annak, hogy a sorsunk keresztezte egymást. Jobb helyed lesz Lotte-val, ő szeretni fog, talán még az édesanyádnál is jobban. Nem akarlak megbántani – simogatom meg a kis arcát – de valami nem stimmel a mamáddal. Lotte majd rendes embert nevel belőled. Olyan boldog volt, egyre csak zokogott mikor megkértem, hogy egy időre vegyen magához. Később majd lemondok a felügyeleti jogomról és átruházom rá. Boldogok lesztek egymással, majd meglátod!

Most megyek, de odaadom neked Senor Gatinho-t. Te nem emlékszel rá, de mikor először megláttalak olyan pici voltál, hogy ez a plüsscica nagyobb volt nálad. Most meg már egy kész kis hölgyet tartok itt. Erős vagy, és harcos! Meglátod, minden rendben lesz!

Ahogy felállok, magamhoz ölelem és gyengéden a homlokára puszilok. A folyamatosan kapálódzó kis apróság, egy pillanatra mozdulatlan marad, amint megérzi az ajkaimat a bőrén. Valamiért egy pillanatra összefacsarodik a szívem, de nem hagyom magamon elhatalmasodni ezt az érzést. Hiszem, hogy az a legjobb neki, amit tenni fogok. Inkább lassú léptekkel visszaviszem a csecsemőosztályra, had aludjon holnapig.

Nem szabad most összezuhannom és kételkednem a jövőben. Tudom, hogy lassan minden rendbe jön, bízok magamban, csak nagyon elfáradt már a lelkem…..

Seb…

Komótosan veszem a lépcsőfokokat. A kezeim a zsebembe, ezt a vén marhát majmolom, aki még innen is elkésik. Nem nézek fel, nem akarok senkivel összenézni, nem akarom a szemükben látni az a csillogást, ami akkor költözik oda, mikor felismernek. Aztán a következő mozdulattal már a táskában kotorásznak, és az orrom alá dugdosnak valami papírdarabot. Jó esetbe újságot, már a szalvétán se lepődöm meg, de írtam már alá wc papírra meg benzineskannára is. Hát ez van!

Hanna Paulával meg Lotteval beszélget, óvatosan kerülik a Kisu témát, nehogy elszólják magukat. Én kicsit kiszellőztetem a levegőn a fejem. Olyan izgatott vagyok, mintha az én lányomat vinnénk haza. Az, hogy Kriszti él, teljesen letaglózott a szó jó értelmében. Olyan boldog vagyok, hogy nem tudom letörölni az arcomról a mosolyt. Elmegy ez már vigyornak is…

Hol a tökömbe vagy már Kimi!

Úgy tűnik elmormoltam a varázsigét, mert ebben a pillanatban tűnik fel a terepjárója a kapufeljárón. Komótosan leparkol, szokás szerint még tetvészkedik a kocsiban.

-         Szia Kimi! – loholok felé boldogan, mert nagyon megörülök az érzelemmentes pofájának.

-         Szia – nyújt kezet – hát te? Mit keresel itt?

-         15 órát utaztam, hogy ideérjek időben, mire kiadják a kislányt. Át se öltöztem, ahogy vége volt az interjúknak úgy rohantunk Hannával a géphez, erre nekem kell rád várnom!

-         Eh, várj – fordul vissza a kocsihoz.

-         Most meg mi van?

-         Papirzsepit keresek, hogy legyen mibe sírnod!

-         Kapd be Kimi! Egész éjjel utaztunk miattad!

-         Hát nem kellett volna – ránt a vállán, de a szájáról nem tudja letörölni a mosolyt. Egy flegma fasz!

-         Itt akartunk lenni mikor kihozod a kicsit.

-         Hanna is itt van?

-         Persze! Fent van Paulával, ne aggódj, nem szólják el magukat. Már fél órája itt vagyunk, mindenki rád vár!

-         Dolgom volt….

-         Mégis mi? – nem nevet pedig magam is átérzem a helyzet komikusságát. Akár egy féltékeny feleség. Épp csak csípőre nem teszem a kezem.

-         Egy PR faszság!

-         Ilyenkor? – lepődök meg. – Hiszen hétfő van és a születésnapod! – csodálkozom tovább.

-         Hát ők leszarták! – von vállat.

-         És te? – faggatom félve. Mint kiderül nem alaptalanul.

-         Eh, megmutattam, hogy lehet megsérteni egyszerre sok száz rajongót, csapattársat, sporttársakat, vezetőket, kiszolgáló személyzetet – sóhajt egy hatalmasat.

-         Akkor ez a nap megint karriered egyik csúcspontja volt? – faggatom kedvesen.

-         Hogy agyon tudnálak ütni a programfüzettel – engedi ki lassan a levegőt.

-         Adj inkább egy autógrammot mester!

-         Minek is vagy itt? – csodálkozik rám. Eddig talán aludt?

-         ....hát mégis csak a legjobb barátom vagy.

-         Mostanság ezzel ne nagyon dicsekedj az úri társaságban. – nyom el grimaszolva egy mosolyt.

-         Hogy vagy Kimi? – próbálok fordítani a beszélgetésen és megindulok a kocsim felé.

-         Remekül! A hattyúk tavában fogok táncolni este. Még nem mondták?

-         Nekem aztán hisztizhetsz! Minek ittál annyit tegnap?

-         Épp az a baj hogy nem ittam, és ha a következő órákra gondolok szétbasz az ideg. Egyébként meg több alázatot és tiszteletet kölyök!

-         Mégis csak a születésnapod van ma….és most, hogy már biztos tudjuk, hogy szóval mégis csak van Isten és Kriszti él…

-         Bulizni akarsz kölyök?

-         Jól esne egy kis lazulás veled. Inni nem nagyon akarnék, már attól is berúgok, ha nézem, te mennyit vedelsz. Fáradt is vagyok…

-         Ó, a megfáradt világbajnok panasza. Aludtál az úton nem? Vagy talán te toltad a gépet? Szárnyaltál a Red Bull-tól? – ver mellbe idétlenül röhögve.

-         Hehe… - fanyalgok. – És én még ajándékot hoztam! Bejártam utána fél Szöult. Isten éltessen – nyújtom át az üveget.

-         Kössz…mi ez? – méregeti bizalmatlanul.

-         Jinro! Tudtad, hogy ebből az italból, több fogy a világon, mint a híres Smirnoff vodkádból?

-         Na, mi a faszom? Beálltál terjesztőnek, vagy részvényt vettél?

-         Már bánom, hogy megvettem, pedig erősen gondolkodtam, hogy inkább egy üveg Pekszedzsu-t hozok. Ebben a korban már inkább azt kéne fogyaszd, nem a vodkát.

-         Eh, mi a tököm az? Kanalas orvosság? Valami köptető?

-         Ne sértegesd! Úgy nevezik a „százéves alkohol”. Gyógynövényekből készítik, mint ginzeng, gyömbér. Érted a nevében az utalást? Még a 100 éves is fickós lesz tőle, talán te is hasznát vehetnéd. Tudod, ezek elősegítik az alhasi vérbőséget, ha már nem áll fel magától a farkad. Csak azért magyarázom el, hátha nem érted.

-         Iszom szavaidat, ha már nincs más. És ne aggódj a farkamért, köszöni szépen jól szuperál. A kezedbe adjam kölyök? Akár diót is törhetnél vele senor Pezónak!

-         Jó, majd alkalomadtán emlékeztess. Mondjuk, mikor mindenki együtt van a szülinapi köszöntésedhez.

-         Jaj, hagy már a faszomba.

-         Hát arról beszélünk, vagy nem?

-         Vészesen fogy a türelmem Seb!

-         Menjünk inkább! Már mindenki türelmetlen. Jenni is itt van – teszem hozzá halkan.

Pont úgy reagál, ahogy számítottam. Hadonászva elrohan mellettem. Hagyjuk inkább, miket köpköd az orra alá finnül.

Sara…

Reggel egy újabb arcomat sikerült felfedeznem a tükörben. Az éjjeli rajzolásnak látható nyomait viselem rajta. Hatalmas karikák jelentek meg a szemem alatt.

Sokáig folyattam magamra a hideg vizet, hogy felébredjek, és felpezsdüljön a vérkeringésem. Magamhoz kell térnem, még nem adhatom át a lelkem a szomorú merengésnek, éber kell maradjak.

Az orvos megtartotta a szavát, és elvitt a tűzoltóságra. Megtaláltuk azt a szakaszt, akik ott voltak a mentésben, és azokat a férfiakat, akik engem vágtak ki az összeroncsolódott vagonból.

Emlékeztek rám, azt mesélték, a mosdóban voltam. Az volt a szerencsém, mert a fülke, amiben ülhettem, a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Csak szegény kicsikémnek nem volt szerencséje. Ő nekicsapódott a mosdónak, és az ütközéstől levált a méhlepényem. A leszakadt mosdó, átfordult felettem, alaposan fejbe vert, de a fejem fölött maradt, így nem tettek kárt bennem a mindenfele bevágódó roncsdarabok.

Az a mosdókagyló elvette a kislányom életét, és megmentette az enyémet.  Fordítva kellett volna történjen. Olyan igazságtalan az élet. Most itt vagyok, és semmire se emlékszem, semmit se tudok magamról. Olyan mintha halott lennék, mert elvesztettem a múltam, hiába élek. Ő viszont még csak esélyt sem kapott.

Az egyik, azt mesélte, sokáig járt pszichológushoz, mert rémálmai voltak, azután a rettenetes szerencsétlenség után. Egy férfiba botlott, aki egy fiatal orvosnővel, térdelt egy beszorult férfi keze mellett és szorította. Semmi más nem látszódott a beszorult emberből, csak egy roncsokból kinyúló segélykérő kéz! Rémes volt!

Mikor átvette, a férfi továbbrohant, a feleségét kereste az utasok között!

Ők pedig órákon át küzdöttek a férfi kiszabadításáért, aztán az életéért!

Elvesztette az egyik lábát, de túlélte!

Hihetetlen bátor és erős lelkű emberek. Igazi hősök! Én nem lennék képes ilyen iszonyatos munkát végezni.

Miután elolvastam a mentőorvos levelét arról a rettenetes napról, sokáig sírtam. Olyan életszerű volt minden szava, amit leírt. A küzdelmét és vívódását, miután kiemeltek a roncsok alól, hogy engem mentsen vagy a kicsikém. A szakszerű leírást, hogy mi történt vele, hogy szorult be a szülőcsatornába, hogy szedték ki belőlem a halott kislányomat…

Jaj Istenem, olyan szörnyű ez a szó, kiszedték! Exitált magzat!

Nem tudott segíteni, nem tudott szegénykém megszületni!

Hirtelen eszembe jutott, hogy tudnám megköszönni, ezt az önzetlen segítséget, és az életemet ennek a csodálatos embernek, és fantasztikus orvosnak.

Azt mesélte, mire beértek velem már halott voltam. Míg felrohantak velem a műtőbe, felettem térdelt, és folyamatosan újraélesztett. Nem engedett el, nem hagyott meghalni. Megdolgozott velem, és visszahozott az életbe!

Lesétáltam a recepcióra, és a meglepett fiatal fiútól kértem néhány írólapot, és egy ceruzát. Erre készítettem el az orvos portréját. Háromszor is lerajzoltam, aztán az általam legjobbnak ítéltet becsavartam a szobámban talált helyi lapba, és úgy hoztam magammal.

Úgy hálálkodott, mintha egy Picassót adtam volna neki. Jól esett elbeszélgetni vele. Valahogy olyan érzésem volt mellette, mintha az a régi lány lettem volna, akinek még a nevét sem tudom. Ő látott engem akkor, mikor még emlékeztem a nevemre, mert néha magamhoz tértem néhány pillanatra, és akkor a kislányom életéért könyörögtem….és egy férfit emlegettem, aki szeretett engem….

Gondolataimból kopogás ráz fel.

-         Elnézést doktor úr, aláírná ezeket a zárójelentéseket?

-         Persze, hozza csak ide!

Csendesen várakozom, míg átfutja a gépelt papírokat, aztán aláírja őket.

-         Egy pillanatra ki kell mennem Sara. Az egyik betegem most megy haza, és szeretnék elköszönni tőle. Hosszú kezelés volt, de sikerült, győznünk. Addig várjon itt meg, ha van kedve hozzá. Utána ihatunk egy kávét, ha gondolja.

-         Köszönöm, nem tartom fel tovább. Már így is rengeteg idejét elraboltam. Még kimegyek a baleset helyszínén emelt emlékhelyhez. Van ott a közelében egy kedves kis templom, talán benézek oda és imádkozom a kislányomért. Utána haza utazom, úgy érzem mindent megtudtam, amit lehetett. Még egyszer köszönöm, hogy elkísért és ennyit segített.

-         Nem kell megköszönje, örömmel tettem. Bárcsak többet is tehettem volna! Nézze Sara – teszi hozzá rövid hallgatás után – épp most visznek haza egy kisbabát. Az imént írtam alá én is a zárójelentését. A pici is a balesetben sérült meg, azóta itt fekszik, mert koraszülött volt, és most végre haza viheti a családja.

-         Boldog emberek – sóhajtok szomorúan.

-         Nem akarja megnézni? A kicsi akkora, amekkora az öné is lenne! Legalább látná, hogy van öröm is az életben! Majd önnek is lesz másik gyermeke! Ebben biztos vagyok!

-         Nem…nem akarom látni! Inkább nem bámulom meg más örömét. Hat hónapnyi várakozás, és remény után, hazavinni egy csecsemőt, az ilyen öröm nem tartozik másra. Mindent köszönök doktor úr – nyújtok kezet és melegen megszorítom.

 A lift felé indulok, és még futólag látom, ahogy egy középkorú nő belép egy szoba küszöbén és izgatottan magyaráz valakinek. Hallom a választ is. Fura, rekedtes halk hang, a hallatán akaratlanul elmosolyodom. Nem látom, de úgy képzelem, különleges férfi tartozhat ehhez a furcsa hanghoz.

A folyosón egy nő közeledik. Ő is abba a szobába tart! Talán a kicsi anyukája lehet? Milyen szép nő! Hosszú barna hajú, magas, vékony nyúlánk termetű.

Olyan ismerősnek tűnik…. Mintha már láttam volna valahol.

Megkönnyebbülten rámosolygok, mert végre megérkezik a lift. Ő nem örül nekem annyira, úgy bámul rám, mintha kísértetet látna.

Csak néhány pillanatig tart a döbbent zavara. Hamar összeszedi magát, besiet a szobába, és becsukja maga után az ajtót.