107. rész - Bármikor, ha szomorú leszek...

Kimi….

Egy végtelennek tűnő hosszú pillanatra lemerevedik mindenki a döbbenettől, aztán kitör a botrány! A hajbókoló titkár, zavarodottan igyekszik segíteni a tántorgón. A férfi dühösen fújtat, tenyerét az orrára szorítja.

Az alázatosan hajbókoló, egy zsebkendőt varázsolt elő valahonnan, azt nyomja remegő kézzel a nyomorult vérző orrára. A riadt kisember, németül sopánkodik körülötte, szavát se értem, de amúgy is leszarnám.

Elégedett sóhajtással szemlélem a művem. Nem érdekel már semmi, csak azt akarom, hogy fájjon neki. Legalább annyira, ahogy akkor fájhatott Kisunak. Azt akarom, hogy élje át nem csak a fizikai, de a lelki fájdalmat is. Szenvedjen ez a szemét, ahogy ő, és élje át a megaláztatás érzését ennyi ember előtt. Azt kapta, amit megérdemelt! Most végre átélheti a másik oldalt is, a kihasznált, megfélemlített kábult nő fájdalmát.

Nem érdekel mi lesz ezután! Nem érdekel, ha kirúgnak, még ha letartoztatnak se!

Büszke voltam, oly sok hosszú, fájdalmas hónap után, végre büszke voltam magamra!

-       Ez megőrült! Vagy talán részeg? – mered rám döbbenettől kiegyenesedve az eddig görnyedt háttal közlekedő titkár.

Nem kap választ tőlem, csak egy elégedett grimaszt, elengedve egy mély sóhajtással. Kezeim zsebre dugom, dacára a lehorzsolt bőrömet irritáló fájdalomnak. Vállaimat leengedem, lezserül, laza tartásban várom a következményeket. Mutatni akarom a testtartásommal is, hogy nincs bennem, se félelem, se megbánás.

A titkár értelmes ember lehet. Azonnal felfogja, hogy tőlem ma maximum ennyit várhat, ezért magamra hagyva, újra a főnöke felé fordult.

- Uram…Herr Wartburg, jól van? Azonnal hívom a rendőrséget! Ez példátlan, felfoghatatlan, mit meg nem enged magának egy elkényeztetett, egoista pilóta.

-  Ezt még meg keserülőd! – köpi felém dühösen, vérző száját törölgetve a kárvallott.

-  Állok elébe…örömmel teszem. Végre megkönnyebbültem! – húzom ki magam elégedetten.

-   Visszavonok minden szponzori megbízást…nagyon sokba fog ez még kerülni neked…akár még a karrieredbe is! Lecsukatlak te kis köcsög!

-  Te csukatsz le engem? – nevetek fel röviden idegességemben. – Te?

-         Igen én! Még nem tudod, ki vagyok!

-     De….tudom! Jobban, mint itt bárki. Ha esténként okádni akarok, előveszem az igazolványodat, hogy a pedofil pofádra köphessek, te szemét tetű. Nálam vannak az irataid és a tárcád, amit 7 évvel ezelőtt, egy szerencsétlen, rettegő magyar lány lopott el tőled, miután végeztél vele és elaludtál, te mocskos pedofil disznó.

-         Mi..miről beszél? – nyögi visszaállva a magázódásra.

Ha figyelnék rá, észrevenném, az arcára kiülő döbbenetet és félelmet. De nem érdekel! Olyan állapotban vagyok, hogy ölni tudnék.

- Emlékszel rá? – hergelem magam egyre jobban belemelegedve. - Vagy olyan sokan voltak, hogy ő csak egy volt a sok közül, te beteg pedofil féreg!

-  Mi…? – nyöszörög rákvörös fejjel, elhessegetve a tüsténkedő titkárt.

-    He, esetleg akarod vissza az irataid? Vagy mit is beszélek? – csapok dühösen a homlokomra. – Gondolom, azóta már csináltattál másikat. Veszel még ártatlan lányokat te mocsok?

-   Uram – emeli felém véres kezét megfeledkezve az orráról – beszéljük meg, kérem… - próbál szót érteni velem, de hasztalan, meg se hallom.

-  Elvette a pénzed meg az irataid. Akarod visszakapni? Nálam vannak! Őrzöm őket te rohadék!

-      Én sajnálom…hogy van a hölgy?

-    Jól…már egyetlen ilyen mocskos féreg sem érhet többé hozzá!

-       Kérem… adja át neki a bocsánatkérésemet….sajnálom.

Nem érdekel a makogása. Lerázom magamról a belém csimpaszkodó kezeket, az övét, amit még mindig felém nyújt félrelököm, és dörgő léptekkel kiviharzok a szobából. Hallom a hangját, megállítja az utánam lóduló biztonsági szolgálatosokat.

Olyan ideges vagyok, hogy nem találok vissza a helyiségbe, ahol átöltöztem, és leraktam a személyes cuccaimat. Kétszer körbefutom a kurva épületet mire rátalálok. Rázárom az ajtót, dühöngve mosom az öklöm. Nem csak az ő vére borítja, felhorzsoltam a bütykeimnél. Nem számít, túlélem. Lerogyok egy székre, fejemet a kezeimbe temetve próbálom rendezni a légzésem és a gondolataimat.

Átöltözöm, lebaszkodom a földre ezt a kurva Lotusos jelmezt. Gyanítom többet nem lesz már rá szükségem. Agyő Lotus, agyő, Forma 1-es visszatérés!

Nem nyitok ajtót, hiába kopognak, előbb finoman, aztán már ököllel verik.

Kijövök, lerázok mindenkit, nem állok szóba senkivel. Nem érdekel a rángatózó szájú HR-es, nem érdekel a szálloda, se a holnapi teszt. Mire kell, ott leszek, ha egyáltalán még szükség lesz a munkámra, de most egyedül kell maradnom, és fel kell dolgoznom végre magamban azt, ami az imént történt.

Egy Pub-ot keresek. Lehetőleg egyszerűt, nem flancosat. Nem legyen hivalkodó bár. Nincs most kedvem se a zenéhez, se egy vonagló lányhoz, aki belőlem akarja kisajtolni a napi betevőjét.

Találomra bekanyarodok egy zsákutcába, a kellemes csendes helyek, általában ilyen közökben lelhetők fel. Most sem csalódok, néhány lépés után megakad a szemem, a pislákoló neonnal megvilágított bejáraton.

„Lotus Bar” hirdeti a villogó felirat. Na, ez isteni útmutatás, itt a helyem! Végre kiengedek kicsit, totál befeszültem, hosszat sóhajtva benyitok.

Néhány lépcsőfok lefele, aztán elém tárul, a félhomályos cigarettafüstbe burkolt kopottas helyiség. Ahogy belépek a fülledt izzadságszagú terembe, mindjárt a bárpulttal találom szembe magam. Téglából kirakott, viseltes kiszolgáló egység előtt, néhány farmeros alak ül a fekete műbőrrel bevont bárszékeken. Az asztalra könyökölve belefeledkeznek az italukba.

Végre! A legjobb helyen járok, ezt kerestem! Csend, nyugalom és totális érdektelenség!

Leülök a fal melletti üres székre, és a pultra könyökölök. Vodkát és sört rendelek a pultostól. Elém helyez egy tál mogyorót, és elmegy elkészíteni az italom.

Rámeredek a tálra, és felmordul a gyomrom. Nem is ettem ma még csak reggel, mielőtt felszálltunk a géppel.

Éhes vagyok, belemarkolok a mogyoróba és rágcsálom, az italkészletet fürkészve. Nem akarok gondolkozni, most nem. Nincs kedvem azon agyalni vajon mi lesz velem? Kirúgnak? Ennyi volt a nagy visszatérés? Mivel fogom majd magyarázni a hirtelen szakítás okát?

Eeh, lesz dolga a sajtósomnak, mosolygok az elém csúsztatott vodkába. Leszarom! Egy kicsit se bánom!

Valamivel később, de az is lehet, hogy órákkal, hirtelen megvilágosodom, és ettől mehetnékem támad. Mi a faszomat keresek én itt? Mi a tökömet siránkozok, vedelek, markolászom itt a szívemet, mikor a lány, aki mindennél fontosabb, ott van a kölyökkel egy szállodában? Miért nem vagyok velük?

Ahelyett, hogy megnyugodnék, felhúztam magam. Végre törlesztettem, és immár kurvára mindegy, mi lesz mindennek a következménye!

Megtettem végre, amire azóta vágyom, hogy könnyes szemekkel elsuttogta Kisu a titkát. Akkor nem tudtam megvédeni, nem ismertem még szegényt. Később se, mert egy büdös önző fasz voltam. Nem tudtam megvédeni….eddig!

De mostantól minden más lesz! Mostantól nem tágítok mellőle. Akkor se, ha átnéz rajtam, akkor se, ha utálkozik, ha a szemembe néz.

Megérdemlem! Öntelt bunkó, megaláztad azt a szegény lányt! Gyűlöljön csak, az se érdekel! Csak az számít, hogy megvédjem! Többé nem bánthatja senki!

De innen nem tudom megvédeni! Ha kirúgnak, újra távol kerülök tőle. Egy ilyen botrány után, az első lépése lesz Mateschitz-nek, hogy szerződést bontson velem. Nem fogja szponzorálni az ICE1 Racinget sem. Ha így alakul, nem lesz semmi indokom, hogy a Red Bull körül sündörögjek. Nem fogom látni Kisut! Nem baszhatom most el! Maradnom kell! Ha máshogy nem megy, akkor megalázkodom és elnézést kérek!

Ha át kell lépnem saját erkölcsi normáimon ahhoz, hogy mellette maradhassak, az esélyre, hogy egyszer emlékezni fog, és boldogok lehetünk, ha ez kell, akkor megteszem. Megalkuszom, fejet hajtok és megkövetem az a faszt. Nem számít, érted megteszem kicsim!

Mi a tökömet keresek még midig itt? Eh, és hogy jutok vissza? Hol a pokolban vagyok egyáltalán?

Kell egy taxi, nyúlok a mobilért.

-        Na mi van már? Beszálltál a Bamako rallyba? Órák óta várlak! – jön a szemrehányás.

-   Úgy nyavalyogsz mintha a nőm lennél. Mint egy hites ara! Mindjárt veled leszek kicsim, csak előbb gyere el értem.

-         Mi? Hát ezt meg, hogy gondolod?

-         Elvesztem Seb!

-     De hát hol vagy? Hova lett a stábod? – kezd siránkozni ahelyett, hogy indulna.

-  Sajnálatos módon akadt itt egy kis problémám. Jelenleg egyedül vagyok, és egy kocsmában vedelek. Minél később érkezel, annál részegebb leszek – foglalom össze a helyzetet tényszerűen.

-         De…de hát mi történt?

-         Nem publikus. Elmondom, ha itt leszel.

-         Hol az az itt?

-     Várj! - intek a pultosnak, hajladozva felé tartom a mobilt. – Mond meg a címet és kérek még egy kört. - Kirángatok egy papírpénzt a tárcámból. – Ennyi elég lesz?

Elégedetten bólint, elveszi a kezemből a pénzt, közben magyarázza Sebnek az idevezető utat, sorolja a címet és a Pub nevét.

A kölyök felőlem érdeklődhet. Hallom, ahogy a középkorú férfi tétován magyarázkodik.

-  Nem, annyira nincs elázva. Ahhoz képest amennyit már elfogyasztott. Vodkát, sörrel!

Sebet motiválhatja a válasz, mert mire végzek az utolsó vodka-sör párossal, a szépen doromboló Infiniti lefékez a bejárat előtt.

Seb….

Idegesen pislogva próbálok kivenni valamit a lenti félhomállyal keveredett füstfelhőben. Nem mondom, hogy félek, de nem egy bizalomgerjesztő hely. Valószínűleg nem ide ugranék be, ha kedvem szottyanna egy kávéra. Kimit talán a neve csábította. „Lotus Bar”, hát ez azért jópofa, vigyorgok a kilátástalan helyzet dacára.

Na ugye! A jókedv, a pozitív hozzáállás mindjárt meghozza a szerencsét. Ott van ni! Ott gubbaszt a sarokban, a pultra görbülve, fekete pólóban, baseball sapkája alól kikandikáló szőke tincsekkel.

Amint közelebb érek hozzá, pillantásom a pulton pihenő kezére esik.

-    Jesszus Kimi, mit műveltél? Te vérzel?

-    Eeh, nem számít! Pofán basztam a múltat – fordul felém. Lehet csak a rossz világításnak tudható be, de a szokásosnál is sápadtabbnak tűnik.

- Hogy mit? – meredek rá. Vajon mennyit ihatott ez a szerencsétlen? Már delirál!

-    Bevertem egyet egy szemét gecinek, akinek már 7 éve kijárt ez a verés!

-    Kivel bunyóztál te szerencsétlen?

-    Úgysem hinnéd el – ingatja a fejét.

-    Azért csak próbáljad meg! Mit műveltél?

-    Pofán basztam azt a szemetet, aki tönkretette Kisut! Aki miatt odamenekült Svájcba az atyáékhoz!

-    Mit beszélsz? – meredek rá döbbenten.

- Nem hiszed el Seb, de az a fasz volt a rendezvény főszponzora, aki megerőszakolta szegény Kisut!

-    Ez biztos Kimi?

-    Ja! – bólogat fújtatva.

-    Nagy balhé volt? – puhatolódzok.

-    Ja! – bólogat tovább. – Megjárta! – grimaszol.

-    És….most mi lesz? – riadozom.

-    Statárium lesz….gondolom.

-    Az meg micsoda? – méregetem zavartan.

-    Hát, házirend, csak szigorúbb.

-    Hogy mi? – hebegek.

- Kijárási tilalom, nemzeti gárda – sorolgatja lebiggyesztett szájjal. - Ha maradhatok, gondolom, szigorú őrizetet fogok kapni - húzza félre a száját. Lehetne mosoly ez vagy grimasz is, képtelen vagyok eldönteni, mert a hideg kék szeme úgy mered rám, mintha kés döfnének a szívembe.

Idegességemben felkapok egy felest a pultról és felhajtom. Aztán ijedten ejtem vissza. Basszus még vezetek! Most mi az istent csináljak veled? –túrok elkeseredetten a hajamba, és próbálom távozásra bírni. - Kinek szóljak?

-    Mark megérkezett már? – faggatom a kocsiajtót nyitogatva. - Na gyere szépen, ülj be a kocsiba….

-    Csak holnap jön... - rogy be az ülésre.

-    Istenem, de hát kit kérjek meg, hogy segítsen? Heikki-t pont miattad hagytam otthon! – vágok a szavába.

-  …az állatokat rendezi…tudod, ráakaszkodtam a sok bajommal. De most már ennek vége - csuklik fel - mert itt van az én kis állatgondozóm. Csak meg kell fognom és hazavinnem!

A szemem láttára üti ki az alkohol. Fura mód, eddig egészen normálisan kommunikált, dacára az elfogyasztott alkoholmennyiségnek.

-    Wow Kimi, te még részegen is aranyat beszélsz. Hát persze! – csapok a levegőbe, és már keresem is a mobilom. Felhívom Sarat, hirtelen jobb nem jut az eszembe. Mélyeket sóhajtva hallgatom a csengést jelző hangot.

-    Vedd fel kérlek, vedd fel…. – imádkozom halkan, nincs még olyan késő.

-    Tessék, Sara vagyok – csendül fel az életmentő hang.

- Itt meg Seb –nyögöm, mert hirtelen nem is tudom, hol kezdjem.

-    Igen láttam a kijelzőn – úgy hallom mintha mosolyogna, hát akkor előre Sebastian, csak bátran, férfiasssan!  - Sara kérlek, segítség kellene! - kezdeném a férfias könyörgést, de legnagyobb megrökönyödésemre, vidám kacagással félbeszakít.

-   Nahát, ez nagyon rosszul kezdődik! Aj, ma mindenki engem dicsér, és ez mindig munkát jelent. Rosszat sejtek!

- Sara te olyan ügyes vagy – siránkozok tovább, hogy előkészítsem a talajt.

-    Talán egy esti kávét kívánnál? Beugorjak a szálloda bárjába készíteni egyet?

-   Hát örülök, hogy vidám hangulatban talállak – heherészek lelkendezve hangnemet váltva. - Raikkönen, tudod, Kimi a barátom, akivel érkeztem, hirtelen rosszul lett – nyelek nagyot, mert nem vagyok a mellébeszélés nagymestere – szóval nincs túl jó állapotban – helyesbítek - és nem szeretném, ha valaki meglátná a Lotustól, vagy egy lesifotós. Mindjárt a mélygarázsban leszek vele, és segítened kellene felvinnem őt a szobájába, vagy az enyémbe. Szóval mindegy, csak valahova, ahol nem láthatja meg idegen.

- De hát miért pont én? – érkezik rövid hallgatás után a tanácstalan kérdés.

-  Mert tudom, hogy te soha nem fogod őt kiadni a riportereknek. Megbízom benned Sara és szükségem…szükségünk van rád – próbálok az emberségére hatni.

- Hát jó – sóhajt a készülék a kezemben. – Lemegyek a mélygarázsba, de igyekezzetek, mert nem túl barátságos ott lent.

Ó, hát persze, de fasz vagyok, kapok a fejemhez.

-  Tudod mit Sara? Mikor beérek a garázsba, megcsörgetlek. Elég, ha akkor jössz le, nem kell ott egyedül várnod. Jó lesz így?

-    Rendben Sebastian.

-   Nagyon, nagyon köszönöm Sara! – nyomom ki elégedetten. - Látod te részeg pöcs? Még most is érted lobbizom! – fordulok a zsebre dugott kézzel, egykedvűen üldögélőhöz. – Nem is olyan nagy baj, hogy így eláztál. Azért mégis csak a közelébe kerülsz a te Kisudnak. Kérdés persze, hogy milyen maradandó érzéseket keltesz benne, ilyen zavarodott bamba fejjel. 

-   Én vezetek! Mindig én vezetek! – talál magára és emeli fel a hangját.

-    Hát persze, majd mindjárt a kezedbe adok valamit tekergetni, csak hallgass már! Most bezzeg óbégatsz, máskor meg hallókészülék kell hozzád.

Miközben a navigációba ütöm be a visszautat, küzdök az öntudatára ébredt rally bajnokkal, idegességemben jól felnyomom a fűtést. Ennek az lett a következménye, hogy néhány méter után, finn szitkokat dünnyögve levette a cipőit, hátra dobta az ülésre, kényelembe helyezte magát, és máris diszkrét horkolás érkezik felém a másik ülésből.

Hát ez remek! De legalább nem akar már vezetni! Ez itt édesdeden hortyog, én meg vért izzadok, hogy helyre tegyem a jövőjét! De tulajdonképp miért izzadok én? Ki az a barom, aki bekapcsolta a fűtést? Kell valami dezodor! Sara elmenekül, ha beszimatol a kocsiba, kapcsolok át a légkondira, a fűtés helyett. Kimi felől a szitkok mellé gyanús zajok szűrődnek.

-    Remélem a sörtől böfiztél és nem az van, amire gondolok!

Jesszus, hát itt aztán nincs ribizli illat, nyomkodom a műszerfalat.

Lassan gördülök be a mélygarázsba, és egészen addig csöngetem, míg ki nem nyom. Hiába na, feszült vagyok! Hogy mennyire, arra akkor döbbenek rá, mikor megjelenik a lány. Laza pólóban és tréningnadrágban, lassan közeledik a kocsik között nézelődve, én meg leengedem az ablakot és hangosan kihallózók.

Nem csak megugrasztom, de még sikkant is egyet ijedtében, ahogy kiugrik a papucsából.

-    Bocs, ne haragudj – pattanok ki – rettenetesen zaklatott vagyok.

-    Hát én is – dünnyögi visszalépve a lila lábbelibe. – Hol a beteg? Lehet, hogy nem evett, vagy ivott eleget, és leesett a vérnyomása? Vagy dehidratált? – faggat akár egy vérbeli tréner. – Átfogó, mindenre kitérő baleseti oktatást kaptunk – válaszol csodálkozó, és egyben elismerő pillantásomra.

-    Heh, szerintem inkább egy kicsivel többet ivott a kelleténél.

-    Életke! – emeli fel a dehidratált hirtelen a fejét és kancsalít a lányra. - Úgy fáj itt – üt a mellén, a szíve tájékára – és itt is – markol a farkába, aztán visszapihen inkább, mert nem sikerül befókuszálnia a meredező lányt.

-    De hiszen ez részeg! – állapítja meg a nyilvánvalót Sara.

- Hát ugye –dadogok idiótán – inkább úgy mondanám, momentán rengeteg problémája van, és egy kicsit tompított.

-    Láttam hol a problémája – mered még mindig a finn ágyékát markolászó kezére.

- Ez csak a látszat! Hidd el, borzasztó év van mögötte… - nyöszörgök, és idétlen testcselekkel igyekszem kitakarni a pornográf pasit Kisu látószögéből. Ezért úgy festek, mintha a hátsómmal akarnám kipolírozni a kocsi karosszériáját. Pedig nem!

-    Ugyan mi baja lehet egy ilyen pasinak? Nem jött az inas, hogy befűzze a cipőjét? – pillant a hátsó ülésen pihenő topánokra.

-  Magánéleti válságban van! Senkinek nem kívánom azt, amin mostanában átment. Segítenél? Nem akarom, hogy eljusson ez a médiába – lépek fel kicsit határozottabban. Ismerem Kisut, és ez a lány itt, Saraként sem lehet más, még ha nem is emlékszik magára. Ha már lejött, nem fog cserbenhagyni. - Csak most tér végre vissza! Sara segíts, nem maradhat így ez a bolond! Csak most sikerült visszacsábítanom, erre kiüti magát örömében.

-    Akkor most boldog vagy bánatos? – billenti vigyorogva oldalra a fejét. Lám megtört a jég végre, fohászkodom némán.

-  Hát van olyan eset, mikor az ember örömében bánatos – filozofálgatok, mintha nem is lenne más dolgom.

-  Mint példának okáért esetünkben – bök fejével az aléltan hortyogó felé, és szemöldökét vidáman felrántja.

-  Hidd el, neki is lehetnek magánéleti problémái! – oktatom tudálékosan zavaromban.

-    Ha te mondod! És miért pont én jutottam eszedbe?

-    Benned megbízunk! – hízelgek.

-    Nahát Ő is? Micsoda megtiszteltetés! Tiszta szerencse, de jó nekem…. – sóhajt.

-    Ej Sara, essen már meg a szíved szegényen!

- Öntelt arrogáns pöcs, megérdemelné, hogy kicsit őt is meghurcolják. Legalább megismerné milyen érzés, ha megalázzák az embert!

- Teljesen félreismered őt! Hidd el, ő a legőszintébb, legönzetlenebb férfi a világon. Felkarolt engem, és amíg a többiek tiszteletet vártak, ő megosztotta velem a tapasztalatait, és segített. A barátom lett! Fájdalmas tragédiák érték, azért lett ilyen tüskés, mint egy kaktusz! Vagy azt gondolod, barátkoznék vele, ha egy öntelt, arrogáns pöcs lenne?

Kérdésemre csak a vállait vonogatja és grimaszol. Pont, mint Kimi szokott…

-    Amúgy, nagyon jó srác hidd el nekem, te is megkedvelnéd, ha jobban megismernéd.

-  Nem szándékozom jobban megismerni – nyúl morogva a cipője után.

A kocsiban fekvő elé guggol és próbálja beletuszkolni a lábát. Háh, végre haladunk!

Kimi pont annyit segít, mint egy magatehetetlen kisgyerek. Ráadásul hirtelen megint öntudatára ébred. Felül, és előrehajol. Ijedten felkiáltok, mert attól félek, rosszul van és lehányja Sarat. Szerencsére nem, helyette inkább a fejére teszi a tenyerét, mint egy áldást osztó szentember, amitől a lány térdre billen, és elégedett mosollyal nyafog.

-    Ez az baby, jól csinálod….

Kisu felém fordul.

-    Pofán vágjam a csukájával?

Ahogy összenézünk, kényszeredet vigyorra húzom a szám, mert az áldást osztó tenyér még midig a fején pihen, és ettől eléggé szürreális ez az életkép. De közben azt figyelem, ahogy ott térdel a fél térdén, arca elé emelt csukával, pont olybá fest, mintha arra várna, hogy levezényeljek neki egy sortüzet, csak fegyver helyett egy cipőt szorongat. Mondjuk egy futam után, egy csuka is lehetne biológiai fegyver. Szélesen elvigyorodom, bár úgy érzem, ebben a mosolyban csak a szám vesz részt, riadt szemeimet inkább a kétségbeesés árnyékolja be.

-    Hát kérlek, néha én is úgy érzem, megérdemelné. De ugye, bizonyos kulturális körökben, a cipővel való dobálózás, egyike a legsúlyosabb sértéseknek.

-    Jó – tekint el a megtorlástól - akkor állítsuk talpra. Fejéről elhessenti a kezet és felegyenesedik, hogy felnyalábolhassuk az elesettet.

-    Várj, kilesek szabad-e a pálya – lihegek izgatottan.

-    Lessél…- egyezik bele egyre rezignáltabban.

Csak egy pillanatra hagyom őket kettesben, amíg kinézek a parkolót elkerítő betonfal mögül. Kiminek ma ennyi is elég, hogy újra öntudatára ébredjen.  Lomhán a lányra borul, aki egy pillanatra elveszti az egyensúlyát a hirtelen jött súlytól, és akaratlan magához öleli a finnt, akinek a szája súrolja a nyakát. Látom Sara karján, hogy a leheletétől libabőrös lett.

-    Kisu, kicsikém – suttog a nyakának – bocsáss…bocsásd meg nekem azt a napot. Bárcsak visszaforgathatnám az időt. Majdnem beledöglöttem. Ma bosszút álltam érted! Bocsáss meg, amiért olyan fasz voltam…

-    Hát, ami azt illeti most is az vagy – mosolyog zavartam, aztán felém fordul.

-    Mi a baja? Mitől rogyott így meg?

-    Elveszített valakit – suttogom. – Már régebben – emelem fel a kezem és a hangom is, mert a lány arcára fagy a mosoly – csak nem képes feldolgozni.

-    Én nem tudtam, hogy ez így tud fájni! – nyögi a finn.

-  Pedig biztos, hogy fájni fog holnap, ha felébredsz – próbál távolságot tartani és lefejteni magáról, bármilyen nagy is a megtiszteltetés.

-  Tiszta a levegő – jelentem, idegességemben lihegve mintha futottam volna, pedig csak két lépést tettem.

-         Akkor induljunk vele, amíg nem jönnek.

-  Vigyük talán hozzád, neked lent van szobád. Úgy kisebb az esélye, hogy összefutunk valakivel.

- Még mit nem! – csattan fel. – Mégis mit gondoltál? Talán nekem is panoráma lakosztályom van a tetőtérben? Egy holland és egy német lánnyal lakom együtt. Bár – tűnődik a régi gonoszkás Kisus mosollyal az arcán – lehet, hogy megörülnének neki. Már ha ebben az állapotában lehet ennek itt örülni – grimaszol.

-      De hát mi bajod vele?

-  Segítenél? – förmed rám válasz helyett, mert még mindig egyedül támogatja a kornyadozót, én úgy állok mellette, mintha egy új tánclépést próbálnék. Riadtan kapom le a kezeimet a csípőmről, és próbálom Kimi karját barátian a nyakam köré fonni.

-  Olyan ártatlan! – igyekszem Sara szemébe nézni a finn hóna alól kikandikálva. Hát nem sikerül meghatnom!

-     Ez akkor volt utoljára ártatlan, mikor megszületett. Bár azt hiszem akkor sem, amilyen renyhe, alaposan megkínozhatta az édesanyját! Nem is értem, hogy tudott pont ő leszületni!

-   Má mér? – méregetem őket felváltva oldalra billent fejjel akár az eget kémlelő gúnár.

-         Hihetetlen, hogy ő volt a leggyorsabb sperma!

-   Nahát Sara! – nem kell színészkednem, valóban ledöbbentem.

- Helyzetemből adódóan rengeteg orvosi szakirodalmat olvastam – mosolyog sóhajtva. – Be kell látnod, szörnyen lusta!

-         Elkeseredett! – indulunk meg vele a lift felé.

-         És büdös is!

-         Ej, hát nehéz napja volt!

-     Aha, gondolom! Nyilván, a végére meg annyira elfáradt, hogy nem volt már kedve mosogatni a konyhán, inkább megitta a pohárkákból a maradékot.

-    Akkor hazavigyük? – nézek rá várakozón a gombok felé nyúlva.

-         Hát jobb híján! – forgatja türelmetlenül a szemeit.

-    Jól van na… - ölelem szerelemesen magamhoz a finnt. Lehet nehéz Kisunak, azért ilyen morcos!

-        Örülhetne inkább, hogy egyáltalán van élete. Azt hiszem, néha még az is jó, ha tudod, hogy fáj valami, mert emlékszel rá.

Összenézünk, és mivel nem tudja, amit én, a részvéttel teli pillantásom félreérti. Azt hiszi megbántott.

-    Igazad van – sóhajt békülékenyen. - Nem láthatják ilyen elázottan.

-    Tényleg! – csillan fel a fejem a szó hallatán. Tegyük egy kád hideg vízbe! Attól majd felébred és kijózanodik kissé – szinte megtáltosodtam gondolatilag most, hogy végre közreműködőbb.

-     Gondolod? – méreget minket felváltva. Úgy érzem egyikünktől sincs elragadtatva.

-       Aztán aludhat reggelig. Te mit gondolsz? – próbálok hízelegni, miközben sikerül végre lehúznom a kártyát és bejutunk a finn szobájába.

Leültetjük egy fotelba, és végre szusszanunk egyet.

-         Hát, a hideg víz mindenre jó. Leviszi a lázat, és ha hisztiznek a kicsik, hideg vízzel fröcskölik le őket. Ez itt tüzel és hisztis is, szóval vizet neki! – mosolyog Sara immár megkönnyebbülten. - Mit művelsz? – sikkant fel és arcára fagy a mosoly.

-         Hát levetkőztetem.

-         De miért?

-         Ruhában mégse tehetem a vízbe.

-         Mert?

-     Hát – nézek rá tanácstalanul – mert nem illik! Inkább gyere, segíts! Húzd a farmerja másik szárát.

A sliccénél matatok, mikor megint felneszel.

-      Mit művelsz Vettel? Ez már túl megy a barátságon – vigyorog és lehunyja a szemét.

Jobb lett volna, ha inkább ki sem nyitja. Főleg a száját! Zavartan veszem tudomásul, hogy elpirultam Sara fürkész tekintete alatt. A lány is vigyorog. Próbálja elnyomni a mosolyát, miközben a pólójából hámozza ki a hálátlant. Ettől még inkább nekivörösödöm. Sokkal jobban megy neki a vetkőztetés. Csak simán felfele lerántja a finnről a pólót, én még mindig a nadrág száraival bíbelődöm.

-   Hát jó… - esik meg rajtam végre a szíve, vagy csak távolabb akar kerülni a félmeztelentől. – Megengedem a vizet. Bírni fogod egyedül?

-         Persze! Sokat fogyott mostanában.

-         Mennyire legyen hideg? – szól ki a fürdőből.

-         Nem tudom!

-         Arra azért figyeljek, hogy az ujjai ne fagyjanak el tőle?

-         Szerintem mást jobban féltene!

-         Ujjak nélkül, hogy vezetne?

-   Eh – nyögök, mintha őt hallanám, és felnyalábolva megindulunk az éltető víz felé – hagyjuk inkább!

-  Jó, hagyjuk! – húzódik félre, hogy belehengergessem a magatehetetlent játszó finnt a kádba.

-   Jaj… - sikkant fel, mikor Kimi homlokkal előre a kád oldalának csapódik. A csobogáson túl is tisztán kivehető a kongás.

-         Basszus! Hol a víz?

-    Lehet, megittam… - kornyadozik összetöpörödve, akár egy magzat az anyaméhben.

-         Sara? Mit tettél? Nem dugtad be a kádat?

-         Nem, nehogy belefulladjon….

-         Jó, így meg most lett egy tülke!

-     Lenyomjuk….amúgy meg jól áll neki! – próbálja eltakarni az arcát, de a hangtalan nevetéstől rázkódik a válla.

-         Látnád, hogy áll a másik ott lent – csuklik fel az érintett.

-         Aludj, csak aludj – legyint a lány és kimegy. Elrendezem végre a megéledő finnt, aztán felpillantok a visszaérkező lányra, és megfagy az ereimben a vér.

-         Mit akarsz azzal a késsel? – riadozom.

-        Lenyomom a szarvát.

-         Jó ötlet ez?

-      Hát, ha most nem tesszük meg, lehet, holnap nem fér a fejére a sisak! Az is lehet, levédik, mint az utolsó egyszarvút. Úgy hallottam, anyagi gondjai vannak a csapatának. Így legalább megoldódna!

-      Gyere, csak gyere! Ide bele a szívembe azzal a késsel, legalább nem fáj tovább! – tér öntudatára a finn unikornis.

-    Fel kell hívnom Hannát! – nyögöm ki színtelen hangon. Most jut eszembe kedvesem, ebben a sordöntő pillanatban, akinek megesküdtem, hogy mindenről részletesen beszámolok.

Magukra hagyom őket, történjen, aminek történnie kell! A végzet ellen, mit sem tehetünk. Főleg én nem!

Mire visszatérek, már lecsillapodtak a kedélyek, és a púpja is eltűnt. Szerencsére a kést se látom. Helyette kötszerek hevernek az asztalon.

Az ébredező, és nyiladozó Kimi is részleges beismerő vallomást tehetett, mert Kisu úgy korholja, akár egy kisfiút, miközben a sérült kezét törölgeti és kötözgeti.

-     Őrült vagy! Hogy vezetsz majd így? Muszáj volt bántanod? Nem lesz ebből bajod? Mi volt a bűne?

-   Bántotta azt, aki a legfontosabb nekem – leheli. Hatalmasra tágult pupillákkal mered a lányra.

-  Nahát! Leszólta a kocsidat? Vagy az egódat? – szemléli az elkészült remekművét mosolyogva a lány.

-         Ha tudnád kicsim, ki az a mocsok… - sóhajtozik a kezei közt.

-         Kivel verekedett össze? – néz fel rám kérdőn.

-      Fogalmam sincs – ingatom a fejem, és nem nézek a szemébe, mert mint mindig, ha hazudok, elpirulok.– Nem volt hajlandó válaszolni, csak rébuszokban beszélt valamit a múltról - érzem, ahogy elönti a forróság az arcom.

Szerencsére nem néz rám, elfoglalt. Megütögeti a párnákat, aztán elfekteti rá a finnt, be is takargatja, csak éppen jó éjt puszit nem ad neki, mikor elköszön tőle, és a lelkére köti, hogy éjjel ha megébred, igyon az ágya mellé készített ásványvízből, hogy minél előbb kitisztuljon a szervezetéből az alkohol.

-   Nézd – egyenesedik fel és néz a szemembe - most már tisztába raktam a gyerekedet. Te virrasszál mellette éjjel, és reggel etesd meg valami gyomorkímélővel…Remek választás lesz neki egy kis zabkása, arra úgy is harap ez az elmebajnok. Nekem pihenem kell, hajnalban korán kelek. Sziasztok! – int vissza az ajtóból.

-    Szia Sara. Egy élmény volt!...És köszönöm! – oldalra pillantok, a kezemet megint úgy tartom, mintha az iskolában jelentkeznék. Kimit nézem, aki megkövülten bámul az ajtóra, mintha egy jelenést látott volna. Nem pislog, talán levegőt sem vesz, arcát mégis földöntúli boldogság önti el.

*  *  *  

     Sziasztok!

     Hát itt az új rész, remélem, élvezitek, én jókat nevettem írás közben!

   Nagyon igyekeztem, mert állatira megszaporodtak a teendőim, de mostantól rendszeresen jövök, ahogy megígértem!

   Képzeljétek, úgy tűnik szaporodni fogunk, és sajnálatos módon, lesznek, akiket elveszítünk, a szó jó értelmében. Meg kell szerveznem egy újabb családi esküvőt, és holnap, a sógorom szülinapja lesz, mi meg délelőtt utazunk Texasba.

   Imádom Texast! Annyira, de annyira fel vagyok ajzva, hogy néha már tényleg helyben futok! Itt ez a rengeteg sok boldogság! Nem bírom már!:)

   Csodálatos napokat kívánok mindenkinek, és mindent amire csak vágytok!

    Puszi, Luna