100/1. rész - Szeretnélek újra látni, illatoddal elaludni...

Seb…

-      Mondom bemutattak Kisunak – erősítem fel a hangom. Ott álltam kérlek – folytatom rövid hallgatás után, mert nem jön válasz a készülékből – hát gondolhatod, ő meg kezet nyújt, hogy Sara vagyok, Sara Faraday.

-      De hát hogyan? – nyög tovább a hangja.

-      Newey odavitt hozzá.

-      Jó, de csak úgy…hát gyere már Sebikém, had mutassalak be valakinek? – idegesen csattan, tudom mennyire kivan.

-      Nem, én csodálkoztam rá Kisura. Kimi, Adriann szobájának a falát Kisu képei díszítik! Mindenütt ő néz vissza a belépőre!

-      Ne már…. – nyögi.

-      Gondolhatod, hogy megbicsaklott a lábam, mikor beléptem és összenéztem vele. Alig találtam vissza a gondolataimhoz.

-      És mit csináltál?

-      Kicsit dadogtam, aztán megkértem, hogy mutasson be a művésznek, mert Adriann rendkívül lelkesen beszélt a lányról. Elmondta, hogy karamboloztak, úgy ismerte meg.

-      Mi a faszom….történt még valami Krisztivel?

-      Én is mindjárt nekitámadtam, de szerencsére semmi, csak koccantak. Szegény Kisu meg nem tudta, mit kell tenni ilyenkor.

-      Én azt se értem, hogy vezethet autót, mikor velem még a kormány mellé se akart ülni. Nem volt jogosítványa Seb.

-      Hát közben letette.

-      Mikor? Kómában, a kórházban? Hónapokat töltött a rehabilitáción, egyszerűen nem volt rá ideje. Nem áll össze nekem ez az egész.

-      Hát lehet azért koccantak….Newey szerint ráült a kocsija elejére egy szarvas, meg valami mókust is emlegetett. Hát ez azért jellemző Kisura, nem?

-      És aztán? Mond már mi volt! – förmed rám, nem érdekli a fejtegetésem. – Milyen? Jól van?

-      He, hát igen… - heherészek idegesen – hidd el, totál remegtek a lábaim, mikor Newey levezetett minket Hannával egy alagsori helyiségbe. Most képzeld csak el, ott állt velem szembe! És olyan fiatal! Pont úgy néz ki, mint azelőtt, csak a haja egy kicsit rövidebb.

-      És mondjad már, mit csináltál?

-      Alig találtam vissza a gondolataimhoz.

-      Na igen – jön a rezignált válasz – találd már meg most is, mert kinyúlok a készülékből és letépem az arcodat!

-      Jól van na! Az a lényeg, hogy megvan! Ő az Kimi! Megtaláltuk!

-      Istenem, de, hogy van? Milyen? Mondj már valamit, az istenedet Seb!

-      Remekül van. Én totál szétestem kérlek.

-      És? Mit csináltál te szerencsétlen?

-       Hát, ő felém fordult várokozón, mert nem értette, mit keresünk ott, én meg csak hülyén álltam, egyik lábamról a másikra. Aztán mire felfogtam mit teszek, hozzá ugrottam, és rettenetesen megöleltem.

-      Istenem…

-      Hát én is ezt mondtam! Meg, hogy ez afféle germán szokás. A finnek az orrukat dörzsölik össze, mi meg ölelkezünk… Rémes volt!

-      Azok az eszkimók, te műveletlen paraszt.

-      Én is ezt mondtam, nem?

-      Eh, és mit műveltél még?

-      Szerencsére ott volt Hanna! Tudod ő milyen közvetlen! Igyekezett oldani a szinte kézzel is tapintható feszültséget. Szegény Kisu meggörbült nyakkal, akkora szemekkel meredt rám, mintha egy ufót látna. Nekem meg eszembe jutott, mekkora jobbost bevitt a szemed alá, az első találkozásotok örömére. Így heherészve óvatosan hátrébb léptem Hanna mögé.

-      Gratulálok, hogy őt üsse ki? Igazi úriember lettél mellettem.

-      Mért ütötte volna? Hanna normálisan közeledett és azonnal beszéltetni kezdte.

-      És?  Halljam, mi volt!

-      Hanna egy igazi hős, azonnal szót értett vele, és viszonylag hosszan sikerült beszélgetniük. Mondhatnám, egész jól összebarátkozott Krisztivel, pedig szegény lány eléggé zavarodott volt attól, ahogy a nyakába estem. Fantasztikusan improvizált, és megrendelte karácsonyra a portrémat. Ne már – horkanok fel, mert hihetetlen, de a helyzet komolysága ellenére is felnevet. Kisu szinte rögön megkedvelte, és hajlott rá, hogy lefessen – folytatom sértődötten.

-      Eh, így volt ez régen is…. – mosolyog a visszaemlékezéstől fájdalmasan. - És…milyen? Jókedvű? Vagy szomorú? Megváltozott valamiben?

-      Mintha tegnap láttam volna utoljára! Pontosan olyan, mint volt! A mosolya, ahogy csodálkozva felrántja a szemöldökét. Kicsit rövidebb a haja, de Kriszti az, tetőtől talpig. Valóban itt dolgozik, de nem a futamokon, hanem a központban.

-      Na baszd meg!

-      Ne idegeskedj, csak átmeneti! A következő szezonban, már a csapat konyháját fogja erősíteni.

-      Kisu konyhalány?

-      Jelenleg még nem, de Adrian szerint nagyon ügyes…. Régen is fantasztikusakat főzött…emlékszem!

-      És….és most mit csinál?

-      Red Bullokkal tölti fel a szobákat.

-      Istenem….és jól van? Egészséges?

-      Igen, remekül fest, és olyan vicces, mint régen.

-      Látnom kell azonnal! Odarepülök most rögtön!

-      Eh, ne rohanj ide, várj meg, néhány óra múlva otthon leszünk, ne találkozz vele egyedül. Nagyon döbbenetes érzés, higgy nekem! Hazaviszem Hannát és jövök vissza én is.

-      Akkor gyere be értem!

-      Okos dolog ez? Ki tudja, hogy reagálna, ha meglát?

-      Hát nem érted? Látnom kell, mert beledöglök.

-      Csak óvatosan Kimi. Tudod, hogy nem szabad letámadnunk, mert nem emlékszik ránk. Nehogy lerohand.

-      Mint te?

-      Eh, olyan hirtelen jött. Elborítottak az érzelmek.

-      Uralkodni fogok magamon, mert tudom, hogy az ő érdekében teszem! Bármire képes vagyok, hogy visszakapjam végre! A központba meg amúgy is be kell mennem, fel kell bontanom velük az Ice1 Racingos rallys kontaktusom. Az az állom egyelőre véget ért. A Forma 1-ben új kontaktus kell majd.

-      Van már valami?

-      Igen, egészen előrehaladottak a tárgyalások és az egyeztetések. Majd ha leszel elmondom.

-      Rendben Kimi, ahogy lehet, indulunk. Otthon hagyom Hannát, nagyon megviselte szegényt ez a találkozás és elege van a futamokból. Azt mondta, majd akkor jön velem újra, ha Kriszti is ott lesz. De holnap tízre vissza kell jönnünk, jelenésem van.

-      Rajtam nem múlik Seb.

-      Talán jobb lenne, ha bejelentkeznél, hogy egyáltalán fogadjanak. Hatalmas itt a felfordulás, meg az óvintézkedés. Koronás vendégekkel van tele a központ, jobban mondva a testőrségükkel.

-      Most azonnal odatelefonálok és kiharcolom, hogy fogadjanak. Mond meg Hannának, hogy köszönöm, amit értünk tesz, és neked is, hogy megtaláltad!

-      He, ugyan már – bontom zavartan a vonalat.

Nem akartam mondani neki, inkább váratlan meglepetésként átküldöm a fotót. Idiótán vigyorgok rajta, de nem is én számítok. Kisu pont olyan, mint régen. Kedves visszafogott mosolya beragyogja a kijelzőt.

Örülj neki barátom, nyomom meg a küldés gombot.

Kimi….

Végre! Folyamatosan a faliórát bámulom, úgy érzem nem halad az idő, csak vánszorognak a mutatók.

Végre rám írt a kölyök, mindjárt indulunk!

Tegnap, ahogy végeztem vele, azonnal felhívtam a Milton Keynesi központot, és miközben sikerült egyeztetnünk egy időpontot, üzenetet kaptam.

Vettel volt! Azt hittem elfelejtett valamit, vagy még baromkodni akar, és mosolyogva nyitottam meg.

Aztán csak bámultam, visszafojtott lélegzettel, könnyekbe borult szemekkel a képet. Még soha nem irigyeltem úgy senkit, mint Sebastiant, ahogy ott feszített, fejét Kisuhoz dugta, és átölelte a derekát.

Felhívtam Markot, hogy elutazom, ne jöjjön edzeni. Fél órán belül itt volt. Mark kötelességének érezte, hogy átjöjjön, és velem utazzon. Nem akar egyedül hagyni, egy ilyen idegtépő pillanatban, de nem viszem magammal. Épp eleget van mellettem a futamokon, meg a PR szarságokon. Ha ma valóban megtalálom Kisut, addig nem térek ide vissza, amíg nem szerzek magamnak egy ülés a Forma 1-ben.

Ki tudja? Lehet hosszúra nyúlnak a tárgyalások, bár részemről bármit aláírok, csak a közelébe lehessek. Mark immár 10 éve az árnyékom és olykor a lelkiismeretem is. Mióta magamra maradtam, ha úton vagyunk, gondoskodik az állataimról is. Valaki mindig átfut, hogy megetesse a macskát, aki nem hajlandó innen elmenni. 

Ajaxot meg a golyóbajnokot átvitte magukhoz a versenyek idejére, de az otthonához makacsul ragaszkodó kandúr, minden alkalommal hazaszökött.

Mark újfent költöztet, a változatosság kedvéért, most Vettelékhez telepíti a riadt Senor Pezot. Senor Sangria boldogan csatlakozik Markhoz, és magasra emelt farokkal masíroz az akváriumot cipelő kopasz nyomában. Vetteléket szereti, időnként kéretlenül is tiszteletét teszi a szomszédban, és ha Hanna itthon van, megszeretgeti a szeretetre éhes kandúrt. Kisu hiánya mélabússá tette a fekete kandúrt, ebből a letargikus hangulatból csak Mark érkezése zökkenti ki.

Tegnap este néhány percre átfutott a kölyök, megköszöntem a selfie-t, aztán ahogy az arcomba nézett leült, itt ragadt két órát, és végig Kisuról mesélt. Részletesen elmondta mit viselt, hogy pontosan olyan az alakja, mint mikor megismertük. Nyoma sincs már a terhességnek, a nagy pocaknak, és a lerakódott kedves kis hurkáknak, amik olyan gondterheltté tették. Vékony, szinte légies. A haja a válláig ér, de a mosolya és a kedvessége a régi. Teljesen gyanútlan volt, ahogy Hanna akár egy igazi profi kérdezgette.

-      Annyira furcsa, hogy nem változott semmit a modora, se a viselkedése – nézett elgondolkozva Seb.

-      Hogy érted ezt? – vontam fel a szemöldököm.

-      Úgy, hogy pontosan olyan közvetlen volt, úgy mosolygott, ugyan azzal a hangsúllyal beszélt, és közben pakolgatott, ahogy régen itt tette. Szóval, hogy a teste meg a szíve emlékszik, csak az agya nem. A félszeg visszafogott mosolya, nézd a képen, pont ilyen volt mikor megismertem. És mikor felnevetett, a hangjától és a mozdulatától, ahogy zavartan a szája elé emelte a kezét, hát komolyan mondom a hideg futkározott a hátamon, szegény Hanna is elsápadt egy pillanatra.

-      És az illata? –csúszik ki a számon ez az ostoba kérdés. – Olyan az illata, mint régen? Érezted a ribizli illatát?

-      Nem…. – válaszol bizonytalanul. Az erőlködéstől ráncos lesz a homloka.  – Most hogy említed….az illata….a régi kedves ribizli illat, az nem volt meg! Hanna itthon marad – igyekszik megtörni a hirtelen beálló fájdalmas csendet. – Hazahozta Fürtöst a szüleitől, én meg átviszem Ajaxot. Legalább játszhatnak együtt és nem unatkoznak.

-      Kösz Seb… - sóhajtok.

-      Na igen…nézd Kimi, van itt még valami a fotón kívül. Csak nem akartam telefonon – emeli fel a kezét, és ezzel a mozdulattal elhallgattatja, az éppen kitörni készülő türelmetlen káromkodásom.

-      Mond már Seb – nyögök elgyötört hangon – mi a baj?

-      Nincs semmi baj, Hanna megszerezte Kisu telefonszámát, csak személyesen akartam erről beszélni veled, nehogy valami meggondolatlan baromságot csinálj.

-      Istenem… - markolászom a szívem. – Ez komoly? Nem baromkodsz?

-      Ezzel nem hülyülnék, bár te megérdemelnéd, de Krisztit annál sokkal jobban szere…

-      …jó, majd később elmondod a nagymonológot, meg a tanulságot, most mutasd inkább, add már ide Seb!

-      Bunkó vagy Kimi….itt van – adja át a mobilját – de nem haragszom, mert tudom milyen ideges vagy és türelmetlen. És persze megértelek…ugye te is érted, miért nem küldtem át tegnap? Ugye tudod, hogy nem hívhatod fel Kisut?

Mire a rövidke példabeszéde végére ér, már kicseng a vonal a túlsó oldalon. Kihangosítom, Vettel megdermed a rémülettől, mikor egy álmos hang bele hallóz, és azt kérdi, ki az?

Az ajkamra harapok. Összeszorított szemeimet elöntik a könnyek, hosszan szívom be a levegőt a fogaim közt, kezemet a homlokomhoz emelem, hogy elrejtsem a lassan lecsorgó könnyeket, a tüdőm szinte felrobban a visszatartott elhasznált levegőtől.

Vettel átnyúl a mobilhoz és megszakítja a beszélgetést. Hosszú pillanatokig ülünk a néma csendben, csak a zihálásom hallatszik, ahogy igyekszem megnyugodni.

-      Kimi…

-      Hallanom kellett a hangját… - lehelem erőtlenül.

-      És ha visszahív, mit mondasz neki?

-      Nem hív....kiütöttem a számom….

-      He, még szerencse. Kimi ne hívd fel többet, tudod, mennyire felelőtlen, amit művelsz? Hiszen te papoltál, hogy nem szabad őt siettetnünk, mert annak végzetes következményei lehetnek!

-      Nem hívom fel többet…csak hallanom kellett a hangját…tudnom kell, meg kellett bizonyosodnom, hogy tényleg ő az! Tudom, hogy igazad van, a szavamat adom! Eeh, mindjárt megszakad a szívem….

Az éjjel alig aludtam valamit, egyre csak a telefont bámultam, míg végül lemerült.

Amíg töltött, lesétáltam a kupa szobába, és órákon át álltam a festmény előtt, és ahogy már szokásommá vált beszéltem hozzá.

-      Hát élsz kicsi cicám –sóhajtok boldogan. Egyedül vagyok, Jenni a szokásos lovas versenyei egyikén, valahol a világ körül, nem kell attól tartanom, hogy kihallgat és kigúnyol, amiért egy festménnyel diskurálok. Azt mondaná, ez igen, elérted, hogy már delirálsz a vodkától és egy felpingált lotyóval társalogsz! – Holnap végre újra láthatlak Kisu! Ennyi fájdalom és könny után, újra láthatlak! Hát mégis csak élsz! Isten mégis kegyes, visszaadott nekem!

Bocsáss meg mindenért, bocsáss meg kicsim, hogy meginogtam, hogy gyenge voltam, hogy megvádoltalak, miközben te egyedül küzdöttel és nem adtad fel. Neked volt erőd újra kezdeni. A te szíved nem vált kővé, és láttam, hogy az arcodról nem tűnt el a mosoly. 

Olyan jó újra látni a kedves arcodat, még ha csak egy fotón is. Olyan jó végre reménykedni a holnapban.

Újra van hitem, és van célom, amiét küzdeni fogok. El kell fogadtatnom magam veled, a közeledbe kell férkőznöm. Jobb emberré tettél, megváltoztattál…de már majdnem elfelejtettem. Most bizonyíthatok, eljött az idő!

A kislány…akit a lányunknak hittem, aztán meg olyan egetverő ostobaságot gondoltam rólad, hogy megcsaltál és ő nem a mi lányunk, szóval a kis Kiki jól van. Ma beszéltem az atyáékkal, az ő életüket is bearanyoztad azzal a kis jövevénnyel, ha nem is tudsz róla. Mégis neked köszönheti Lotte, hogy újra van esélye a boldogságra, és már van célja az ő életének is.

Ha majd sikerül végre személyesen beszélnünk, egyszer talán elárulod, és akkor majd én is megtudom végre, hogy mi lett a mi kis északi hercegnőnkkel, hogy hol van a mi Marie-nk.

Izgulok cica, pedig nem szokásom a lámpaláz, de most izgulok, hogy mi lesz, hogy sikerül a közeledbe kerülnöm, hogy fogsz velem viselkedni. Talán még az is megeshet, hogy rám pillantasz, és hirtelen beugrik minden, az egész múltad, az életed!

Fogalmam sincs arról, hogy miként kell ilyen helyzetekben viselkedni. Mit tegyek, ha közömbös leszek a számodra? Nem vagyok egy udvarlós típus. Hogy fogom elérni, hogy a közeledbe lehessek, hogy újra belém szeress? Izgulok Kisu….segíts nekem!

Együtt megyünk Milton Keynesbe. Hát tényleg nincs szerencsém! Valami kibaszott közel-keleti arab delegációval van tele az épület. Mindenki rohangászik, már az udvart is fegyveres testőrök biztosítják. Itt van Webber is, meg a teljes vezetőség.

Eh, nem a legjobbkor jöttem! A kölyök hamar elköszön, megbeszéljük, hogy telefonon hívom, ha végeztem, és ahogy jönni tud, megkeressük az én Kisumat.

Próbálnék valami félreeső zugot keresni, még van egy órám a tárgyalásig, de nem hagynak békén. Hamar kiderül, hogy ennek az arab pöcsnek én vagyok a kedvence. Egy valóságos arab hercegi Raikkönen fan. Közös fotót akar, meg beszélgetni! Hát de jó is nekem!

Nagyon sóhajtva indulnék, már az arcomon a kötelező erőltetett mosolyom, mikor a hosszú folyosó végében, egy ismerős karcsú alakot pillantok meg.

Megdermed a szívem, a mosoly másodpercek alatt az enyészetté válik, egy pillanatig nem akarok hinni a szememnek, pedig azt látom, amit látok.

Ott van Kisu! De ez nem lehet! Vagy mégis?

Ott áll, alig néhány méterre tőlem, nagy lelkesen, egy idétlen kocsit tologat és próbálja átemelni a küszöbön. Nem figyel ránk, sőt egyenesen azon iparkodik, hogy minél előbb eltűnjön az ajtó mögött, mire odaérünk.

-    Egy pillanatra – torpanok meg – valamit még el kell intéznem. Azonnal jövök – próbálnék kibújnia a körülöttem tömörülők gyűrűjéből.

-    Kimi kérem, siessünk, egy óra múlva indul a gépünk. A testvérével, a fenséges szaúdi uralkodóval kell ma még találkoznia a hercegnek, nagyon feszített a programunk – súgja oda diszkréten az egyik tolmács.

A testőrök fegyvereik markolatát markolászva, ugrásra készen bámulnak az arcomba. Kellemetlen szituáció. Nincs mit tenni, mennem kell.

-    Hogy rohadnál meg….bassza meg… - káromkodom akár egy kocsis.

Miközben elhaladunk az immár csukott ajtó előtt, folyamatosan bámulom, csak a testem megy tovább, ezekkel a burnuszos faszokkal, a fejem az marad. Már a folyosó végén járunk, az én nyakam még mindig kitekeredve, szemem az ajtóra mered. A tolmács megérinti a karom mielőtt nagy vidáman, lebukdácsolnék a lépcsőn.

Sara…

Gyorsan behúzódok egy kiszögellésbe, és felveszem a telefont. Hihetetlen ez az óriási forgalom, akármerre nézek vendégek, izgatott igazgatósági tagok rohangásznak, és mindenütt fegyveres testőrök figyelik a biztonságot. Szegény öreg portásunkat, kényszerpihenőre küldték, pedig esténként együtt iszogattuk a teánkat a recepciós pultba rejtett kis tv-je előtt. Már első este lesétáltam hozzá, a sebtiben összeütött fahéjas muffinommal.

Nem emlékszem kinek, de sokat süthettem, mert egyszer nekiálltam, hogy na most pedig muffint fogok csinálni, és mire észbe kaptam már el is készült. Egyszerűen csak ráállt a kezem.

Ernest-nek is ízlett, csak úgy tömködte magába a tea mellé, és meghívott az esti filmre. Azonnal megkedveltük egymást!

Most karót nyelt fegyveresek állnak a pult mögött, meredten egyetlen pontra szegezve a tekintetüket, mintha a Buckingham palota testőrségéből ugrottak volna át kicsit túlórázni!

Ernest kedveli a repülős, háborús filmeket, hát jobbára azt nézünk. Időnként, ha nagyon elrévedek a film alatt, úgy érzem, már jómagam is simán levezényelnék rajrepülésben egy szőnyegbombázást.

Aztán ha elbúcsúzom tőle, és felmegyek a legfelsőbb szintre, mielőtt bemennék a szobámba, leülök a szőnyegre, tátott szájjal, és sokáig bámulom a csillagokat. Olyan csodálatos az éjszakai égbolt! Most telihold van, és a kerek égitest nappali fényben világítja meg a folyosót. Ezüstös sugarai bearanyozzák körülöttem a világot, akár egy tündérmesében.

Néha észre sem veszem, hogy milyen gyorsan elrepül az idő, hosszú órákig ücsörgök a szőnyegen és álmodozom. Itt minden nap végigporszívózzák az emeleteket, és ide fel kevesen járnak, nyugodtan ücsöröghetek a padlószőnyegen.

Ábrándozom, hogy talán valahol nem is olyan távol, van egy férfi, aki ugyanígy bámul az égre, a szemeit elhomályosítják a könnyek, mert magányos, ahogy én is. Halkan suttogja a nevem az aranyfényű éjszakában, reményekkel teli várakozással, hogy talán meghallom az éteren át és válaszolok, akár egy romantikus lányregényben. De nem megy, mert sajnos kettőnk közül, csak ő emlékszik az igazi nevemre.

Milyen ostoba gondolataim vannak ma, sóhajtozom. Biztos a tegnapi szőke srác miatt, úgy bámult rám akár egy kísértetre. Nem tudom, miért érzem így, de valami megmagyarázhatatlan belső hang azt súgja, hogy már láttam ezt a kölyökképű pasit. Persze, hisz Adriann sokat beszélt róla, és Becky ábrándozásainak is középpontja volt. Jó lesz, ha figyel rá Bradley, hatalmas vigyorú a konkurenciája, mosolygok a telefonomra elmentett fotóra. Biztosan azért tűnik ismerősnek, azért érzek így, mert már sokat hallottam róla, és a mostani életem, elég kevés szereplős.

Bradley az, pillantok a kezemben izgatottan felzizzenő mobilra!

Hát az igaz szerelem helyett, be kell érnem egy igaz baráttal, kuncogok elégedetten, hogy lám csak, valakinek azért mégis csak hiányoztam!

-      Szia Brad. Micsoda intuíció, megérezted, hogy rád gondoltam.

-      Nem hinném, hogy intuíció Sara, inkább az óra ismerete. Tegnap azt beszéltük meg, hogy ma délelőtt 10-kor felhívlak, addigra meg tudod mondani, hánykor találkozunk.

-      Jaj már, milyen illúzióromboló vagy! Annyira racionális, sehol egy kis romantika.

-      Mi ütött beléd Sara? Túl sokat üldögélsz magányosan a csillagaid alatt? – nevet a hangja.

-      Meglehet – kuncogok halkan, nehogy észrevegyenek.

-      Akkor talán ideje lenne egy kis kikapcsolódásnak, nem gondolod?

-      De, nagyon is úgy érzem! Ahogy végzek ezzel a szinttel, megyek és meglátogatom az én kis Saramat meg Rustyt. Már egy hete nem láttam őket. Soha nem hagytam még ilyen sokáig egyedül a kislányomat, mióta rátaláltam. És Rusty? Talán, már meg sem ismer – szontyolodok el, mert közben arra gondolok, mi lesz, ha valóban együtt fogok utazni ezekkel az emberekkel a következő évben? Városról városra vándorolunk majd, állítólag hónapok telnek el, mire újra itthon élvezhetem a ködös reggeleket. Mi lesz akkor Rustyval és a kislányom sírjával?

-      Föld hívja Sarat – rezzenek fel Brad hangjára. – Mondom, örülök, hogy végre láthatlak. Beckynek is hiányzol, de úgy tűnik, ez a Mr. Newey, teljesen kisajátít magának.

-      Hidd el, már alig várom, hogy kimehessek. Nem érdekel, még ha éjjel kell is bemásznom a temető kerítésén, akkor is megyek!

-      Úgy tűnik én nem is hiányom, se Becky – hallom a tettetett sértődött hangot.

-      Jaj Bradley nem morcogj már! Tudod te is, hogy nem így van! Ti vagytok az egyetlen barátaim. Adriann különben sincs itt, a futamon volt valahol Indiában, csak tegnap jöttek vissza. És Beckynek szereztem egy fantasztikus meglepetést! Most itt van egy csomó fontos ember, nyüzsög az egész központ akár egy hangyaboly.

-      Rendben, akkor délután kettőkor kimegyek a temetőbe, addig megnézem Rustyt. Ott találkozunk. Jó lesz így?

-      Hát persze! Köszönöm Brad.

 Kimi…

Micsoda szerencsém van! Muszáj volt kijönnöm néhány percre, a levegőre, mert azt hittem mentem felrobbanok, és beleverek a tiszteletreméltó herceg arcába egyet.

Rágyújtok, hogy lehiggadjak, és ahogy sétálgatok, nem Kisut pillantom meg, hanem az idétlen kis kék autóját. Azonnal kiszúrom, a múltkor volt időm alaposan szemügyre venni, amíg Kisura vártam a házuk előtt.

Remek ötletem támad! Elhajítom a cigim, elrohanok a kocsimért, és nagy nehezen a kis kék Mazda közelébe parkírozok. Arra gondolok, egyszer csak hazamegy ez a lány innen! Ha kell, itt ülök reggelig, megvárom, és a többit majd meglátom. Beszélnem kell vele, látnom kell, hallanom végre azt az édes kis hangját. A fene se tudja, az is lehet, hogy abban a pillanatban megismer, ahogy rám néz. Lehet, hogy az elmúlt időszak csak egy fájdalmas rémálommá válik azonnal, ha meglát, vagy meghalja a hangom.

Amnéziás! Azt mondta az orvos, bármikor eszébe juthat a múltja, és az is lehet, hogy sosem.

De most nem ezen agyalok, csak látni akarom, hogy él és egészséges. Ha nem ismer rám még rengeteg időm lesz kitalálni hogyan tovább.

Éppen előveszem a telefonom, hogy megcsörgessem a kölyköt, és elmondjam neki, hogy itt vagyok lesben a parkírozóban, mikor megáll a szívem egy pillanatra, és a görcsberándult ujjaim közül, az ölembe csúszik a telefon. 

Ott van! Istenem, ott jön Kriszti!

-      Kicsikém….cica…- suttogom erőtlenül.

A szemem elborítják a könnyek, kezem már a kilincsen, pattannék, mikor még idejében lefékezek.

Nem szabad! Nem ronthatok rá, és különben is, valakivel vidáman beszélget a telefonján.

Lefagyok, jéghideg, megdermedt ujjakkal markolászom a kormányt, és figyelem az elsötétített üveg mögül, ahogy gondterhelten végignéz a biztonságiak tengerén. Egy laza kis pólóban és farmerban ácsorog a kocsik végtelen sora között, aztán behuppan az aprócska kis autóba, és egy kis izgatott tolatgálás után vidáman elporzik.

Nem is gondolkodom, az agyam lefagyott, jéghideg és üres. Merev ujjal indítok, és halkan gördülök utána.

Meg kell tudnom hova megy! Beszélnem kell vele, ha más nem, útbaigazítást kérek, mintha egy eltévedt turista volnék.

Óvatosan követem, hogy ne szúrjon ki. Lemaradok, magunk közé engedek néhány kocsit, szerencsére jól látom a kék kis Mazdát.

Nyugodt tempóban haladunk, úgy tűnik Kisu nem siet, vagy gondja van az előzéssel. A mobilért nyúlok, Sebet hívom. Sokáig csöngetem, de nem veszi fel. Tehát még tárgyalnak, gondolom, le van halkítva. Nem baj. Megvárom, míg átvált üzenetrögzítőre, és csak annyit mondok, úton vagyok, el kellett jönnöm, azonnal hívjon fel ha végzett, mert fontos.

Majd személyesen elmondom, hogy éppen Kisut üldözöm. Gondolom kiakad, fél nehogy úgy járjak mint ő, de nem vagyok bolond, megértettem, hogy nem rohanhatom le Krisztit, bármennyire is szeretném magamhoz ölelni, és hazarohanni vele, a biztonságos otthonunkba. Bezárni az ajtót, és napokig csak kettesben lenni, és ölelni és csókolni a kedves arcát, a remegő puha ajkait. Hallgatni a hangját, és szeretni! Végre szeretkezni vele, annyi hosszú fájdalmas, magányos hónap után. Végre újra érezni a szívem zakatolását és a lüktetést az egész testemben, a vágyakozást az érintése, az illata…..a régi, feledhetetlen ribizli illata után!

Elég sokat megyünk, aztán hirtelen indexel, és a lehető legfurcsább helyen kanyarodik be a parkolóba.

 Döbbenten bámulom a leparkírozó lányt, ahogy lassan elgördülök mögötte, és egy távolabbi helyre beállok, úgy, hogy ő ne vegyen észre.

Nem különösen foglalkozik azzal, hogy ki áll még rajta kívül a felfestett csíkok közé. Kiszáll a kocsiból, valamit kotorász a táskájában, aztán elsiet a parkírozó szélén álló virágüzlet felé.

Nem merek kiszállni addig, amíg újra fel nem bukkan. Arra gondolok, lehet, hogy a boltban egy ismerőse van. Talán az eladólány, vagy az is lehet, itt is dolgozik, hogy van egy második állása is szegénykémnek.

Vajon miből tartja fent magát? A festésből biztosan nem tudott megélni. Ki tudja, mennyit hajtotta magát, mennyit gürizhet szegénykém?

Hajszolod magad, parancsolgatnak neked drága kicsi szívem, én meg otthon ülök a kibaszott millióimon. Meglátod minden rendben lesz most már. Meglátod Kisu, mindent megoldunk, többet nem lesz gondod semmire, csakhogy végre megtaláltalak! Hálát adok istennek, hogy mégis élsz, hogy nem vett el tőlem örökre, mormolok idegességemben!

Nem itt dolgozik, és nem is barátkozni jött. Kilép az üzletből, kedvesen visszaint, és ettől a meghitt, régi, sajátságos mozdulattól, a gyerekesen kalimpáló ujjaitól, megint összeszorul a szívem.

Viszont nyilvánvalóvá válik számomra, hogy nem először jár az üzletben.

A kezében egy rózsát tart, egyetlen száll fehér rózsát.

Grimaszba torzul az arcom, ahogy próbálom legyűrni a hirtelen rám törő fájdalmam. Egy emlék robban a szemem elé, apám sírjánál, ahogy kijön a virágboltból, egyetlen szál, csodás fehér rózsával, és kérdő tekintetünknek, lágyan mosolyogva, egyetlen szót suttogott, az unokájától!

Vajon most kinek viszed ezt a rózsát kicsim?

Úgy tűnik igaza lesz a kölyöknek. Nem változtál semmit, csak nem emlékszel. Most is ugyanolyan az ízlésed, most is csak egy szál fehér rózsát vásároltál.

Miután eltűnik a temetőkert bejáratában, kipattanok a kocsiból, és óvatosan utána sietek. Előkapom a telefonom, és gyorsan elnémítom, nehogy most hívjon valaki, és Kisu hátraforduljon.

A lehető legjobb pillanatban gondolok erre, mert még eltenni sincs időm, máris megrezdül.

A kölyök az, ezek szerint végeztek!

-         Mi van? – suttogom.

-         Most végeztem, kibaszott delegáció, azt hittem már soha nem engednek el, Webber az a barom, még mindig ott szteppel velük. Hol vagy? Hát nem arról volt szó, hogy ha végeztem, megkeressük Kisut?

-         Azt hiszem már megtaláltam Seb.

-         Mi van? Hol vagy Kimi? Mit művelsz, a rohadt életbe?

-         Mondom, most találkoztam Kisuval. Megtaláltam a parkírozóban az autóját és mellé álltam. Gondoltam, megvárom, egyszer csak kijön….

-         …de nem jön ki Kimi. Most jut eszembe, elfelejtettem mondani, hogy azt mesélte, átmenetileg itt lakik bent a központban. Felmondták az albérletét, vagy valami gond volt vele, már nem is tudom, mert alig emlékszem miről beszélgettünk, annyira zavarban voltam.

-         Már pedig én eddig követtem, nagyon is kijött!

-         Mit beszélsz? Találkoztál vele?

-         Igen….vagyis ő nem látott meg! Beült a kocsijába, és vidáman elporzott, én meg követtem.

-         Jó, de hol vagytok most Kimi?

-         A városi temetőnél!

-         Mi van? – akad ki a hangja.

-         Ne ordíts már baszd meg, még meghalja. Ide jött kocsival, bement a virágboltba, virágot vett, és eltűnt a sírok között. Utána megyek, tudnom kell, mit keres itt. Mindent tudni akarok róla!

-         Ne csinálj semmi ostobaságot Kimi.

-         Tudni akarom, mit keres itt. Vajon miért jött ide a temetőbe? – faggatom az ingerült Sebit.

-         Hát honnan tudjam? Nem én vagyok a gyóntatója! – idegeskedik a mobil a kezemben.

-         Jól van már, ne most hisztizz!

-         Jó, csak ideges vagyok. Megyek én is. Mond, hol vagy?

-         Nem szükséges Seb.

-         De igenis szükséges, mert Hanna letépi a fejem, ha megint elveszítjük, vagy valami baromságot csinálsz te is!

-         Renden, akkor csak gyere végig a főúton, aztán mutatja a tábla, mikor térj le a temetőhöz. Ott áll a kocsim a parkolóban. Hátra álltam, hogy Kriszti ne vegyen észre.

-         Már úton vagyok! Sietek Kimi, addig ne csinálj semmi ostobaságot! Most hol vagytok pontosan?

-         Bent a temetőben.

-         De hát, mi az istent keres ott?

-         Fogalmam sincs….

-         Egyedül van?

-         Egy dagadt mókussal!

-         Mi van? – faggatózik riadtan a készülék.

-         Elé futott egy loboncos farkú, most azt ölelgeti. Eeh, Kisu mindig is imádta az állatokat. Biztosan örökbe fogadott néhány mogyorópusztítót, itt a temetőben, és azokat etetgeti, mint otthon a cinkéket. Gondolom, egyedül van szegénykém, nincsenek barátai, se családja, hiszen még a nevére sem emlékszik. Régen is olyan gondoskodó volt, kell neki valaki akivel törődhet…

-         Valami mókust említett Newey is, csak nem figyeltem….

-         Sosem figyelsz, mert egy fasz vagy! Közelebb megyek, mintha keresnék valakit, és megnézem őket.

-         Azért csak óvatosan! Állítólag nagyon éles körmei vannak. Ne akarj birkózni vele, ne akard most eldönteni, az evolúciós sorrendet, kinek van nagyobb mogyorója, és több joga Krisztihez.

-         Barom! Inkább igyekezz! A városban nehezebben találsz meg, ha elmegy innen – nyomom ki a telefont.

Megszaporáznám a lépteimet, mikor a fák és egy hosszú sövénykerítés mögül, előbukkan egy férfi. Kisu boldogan felsikkant, integetve borul a nyakába.

Ölelgetik egymást. Ahogy nézem, összefacsarodik a szívem. Ez nem lehet igaz! Mond Kisum, hogy ez nem történt meg! Nem találhattál magadnak valaki mást!

A fájdalomtól majdnem felrobban a fejem és a mellkasom. Csak markolászom a pólóm, és mélyeket lélegezve próbálok lehiggadni.

Ahogy kitisztul a látásom, a férfit igyekszem szemrevételezni.

Olyan ismerősnek tűnik….

És nem úgy viselkednek, mintha szerelmesek lennének. Nem csókolta meg, nem öleli át a derekát, csak a találkozás pillanatában ölelkeztek.

Jóképű pasi, már láttam valahol…..

Ekkor belém hasít a felismerés. Hát persze! A barát, aki olyan céltudatosan védte Kisu lakását. Ő az, vele beszélgettem! Ez a férfi nem árulta el nekem, hogy a festő és a modell, ugyanaz a személy! Hogy megtaláltam, és az én Krisztim ajtaja előtt állok!

Talán mégis több egy barátnál?

Meg kell tudnom!

Közelebb lopakodom. Néhány sorral hátrébb, egy hosszú díszsövény húzódik. Ez mögül bukkant fel a férfi, és ezzel választották el, a temető művelt, gondozott részét, a központilag eltemetett, számmal jelzett síroktól.

Ezeket a megrogyott földhalmokat, általában nem látogatják. Karácsonykor néhány jó szándékú ember kijön ide, és tesz néhány gyertyát, az ismeretlen sírokra.

Olyan emberek fekszenek itt, akiknek nincsenek hozzátartozóik, vagy olyan balesetben elhunyt áldozatok, akiket nem sikerült beazonosítani, így a város, a saját költségén, ismeretlenként temetteti el őket ide, a temető sarkába. Egy számozott fakereszttel jelölik meg a nyughelyüket, ha esetleg később mégis felbukkannának hozzátartozók, legyen mit megmutatni nekik.

Nem a legelegánsabb környék. Az egész temető területéről ide ürítik a koszorúkkal, elszáradt virágokkal megtöltött konténereket. Itt tárolják a szemetet, míg hetente egyszer a szemétszállító kijön, és eltakarítja a felgyülemlett komposztnak való növényi hulladékot. Itt sorakoznak egymás mellett, az egyszerű keresztekkel jelölt, földhalmok. Ennek a felgyülemlett szemétkupacnak a szomszédságában állnak Kisuék, de csak foltokban látom őket a sövénytől. Viszont ők sem látnak át rajta, bátran közelebb mehetek, és kihallgathatom a beszélgetésüket. Talán Kriszti is a jeltelen sírok közt keres lelki megnyugvást, hiszen ő sem tudja a valódi személyazonosságát….

Az imént még száguldozó mókus, lehiggadva szemezget a mogyorói között. Nem zavartatja magát az emberektől. Teljesen szelídnek tűnik, fel sem néz a férfi hangjára.

-         Nyúzottnak tűnsz Sara. Sokat dolgoztatnak? Nem akarom, hogy túlhajszold magad.

-         Dehogy Bradley. A munkám semmi nehézséget nem okoz, és nem igényel semmilyen konkrét tudást. Nem vagyok fáradt, csak még nem szoktam meg a helyet. Idegen ott mindenki, és idegen nekem, az a hatalmas üvegpalota. Hiányzik Becky és a kis kávézó, meg a régi kis garzonom. Inkább te mesélj, mi újság otthon? Megtaláltad már azokat a bűnözőket?

-         Még nem sikerült Sara, de már nyomon vagyok. És te is nagyon hiányzol Beckynek. Van egy új lány a helyeden, felét se tudja annak, amit te, már megbánta az idióta főnökötök, hogy nem hagyott neked békét. Becky puszil és kérdezi, mikor látogatsz meg minket? Én meg arra gondoltam, mivel holnap úgy is szabadnapod van, mi lenne, ha itt hagynád Nonot, beülnél mellém, és eljönnél velem. Becky boldog lenne, együtt lazíthatnánk egész nap, ha van kedved, majd becsempészlek a régi lakásodba, hogy senki ne vegyen észre. Meglephetnénk Beckyt, hogy együtt megyünk elé a kávézóhoz. Aztán holnap visszahozunk ide a kocsidért.

Na, mit mondasz? Neked is jól jön egy kis kikapcsolódás, legalább jól kidumálhatjátok magatokat Beckyvel.

-         Rendben – hallom egészen idáig a felszabadult, halk nevetését. – Akkor legalább holnap is meglátogathatom az én kicsikémet. És van egy kis meglepetésem Beckynek. Oda lesz a boldogságtól, magától a híres Sebastian Vetteltől sikerült neki autógrammot szereznem!

-         Nyálas kis pöcs – vigyorog a pasi – eddig se kedveltem, és így lesz ez, ezután is! – nahát, mosolygok halványan, innentől kezdve, határozottan más szemmel figyelem, és azonnal a szívembe zárom.

-         Meg ne hallja ezt Becky – kuncog halkan Kisu.

-         Na és mesélj? Milyen dolgod van ott a híres emberek között?

-         Hát elfáradok, mire végigjárom az épületet, egy ügyes kis kocsival, amit magam előtt tolok, és töltögetem a Bullokat. Minden hűtőbe minden fajtát, üvegest, dobozost, szigorúan kifelé bámul emblémával – kuncog megint. – Az a legérdekesebb a munkámban, hogy van egy kódkulcsom, és minden szobába bejutok vele. Nagyon muris helyek vannak abban a központban. Most már nagyjából tudom, milyen ütemben kell haladnom, hogy végigérjek az összes szinten. A jövő héten, majd kicsit körbenézek ezekben az érdekes szobákban. Van ahol apró kütyük, fém alkatrészek fekszenek puha bársony takarókon, akár a királyi koronaékszerek. Máshol meg baseball sapkák, maszkok, törölközők, zoknik, pólók, poharak, bögrék, játékok, matricák, és a jó ég tudja csak, mi minden van ott még te Brad! Persze nem nyúlok semmihez, de olyan szépek, olyan jó megnézegetni azt a sok mindent! Egy Red Bullos kulcstartóért sóvárog a szívem. Talán megkaphatnám kedvezményesen, ha már egyszer ott dolgozom, nem?

Lelkendezés közben lehajol és felvesz egy elsárgult falevelet, a földet beborító színes avartakaró tetejéről. Az orrához emeli és mélyen beszívja a lehullott lomblevél illatát.

-         Imádom az őszi avar illatát – hallgatom az ábrándos hangját – olyan mintha az egész természet, az érett gyümölcsök, és kalászok illata lenne benne. A hajnali harmat beleivódik a levél erezetébe, és akár egy eszencia kihozza a természet vad buja szagát.

-         Honnan veszel te ilyeneket - csodálkozik rá jóképű pasas.

-         Azt nem tudom – von vállat. – Lehet, hogy nagy természetbarát voltam. Talán ilyesmi munkám volt a régi életemben.

-         És most milyen?

-         Feltölteni a hűtőket, meg a szekrényeket, nem nagydolog. Nem feltétlen igényel szakirányú végzettséget – nevet az ironikus szavain.

Összeszorult torokkal hallgatom, nem emlékszik a múltjára, de a lelkében megbúvó természetimádata kitör belőle.

Persze nem tudhatod, kicsim, hogy elvégeztél egy kertész tanfolyamot, hogy már kinéztem neked egy kertészetet, ahol kiélhetted volna, az a fantasztikus természetimádatodat, és azt a fene nagy öntudatodat, hogy téged ne tartson el senki, te magad akarod megkeresni a kenyérre valódat, nosztalgiázok elérzékenyülve.

És arra sem emlékszel, hogy a nagyanyád nevelt fel, mellette lettél ilyen remek ember, ő tanított meg dolgozni, tőle örökölted a természet és az állatszeretetedet.

-         Nahát, nézd csak – sikkant fel, és édes hangja tőrként hasít a szívembe - olyan sokáig itt voltunk, és úgy jóllakott a mi mókusharcosunk, hogy elbóbiskolt egy angyalka ölében.

-         Lassan indulhatnánk Sara – pillant az órájára a férfi.

Ekkor Kisu lehajol a földhalomhoz és felemel egy viseltes mackót.

-         Vigyázz rá Mackó úr, nagyon figyelj az én alvó, szépséges hercegnőmre. Mesélj neki esténként, hogy szép álma legyen….

Magához öleli a plüss állatot, ráhajtja a fejét, és úgy látom, megpuszilja, mielőtt visszateszi a sírra.

Széthúzom a leveleket, hogy jobban lássak. Egy ijesztően fájdalmas gondolat kezd kibontakozni az agyamban.

-         Szia kicsi Saram – hajol a kereszthez és megpuszilja a fejfát, - aludj szépen! Mackó úr vigyáz rád, amíg újra tudok jönni. Álmodj szépeket kicsi lányom. Anyu nagyon szeret téged!

Mozdulatlanná meredve lapulok a levelek közt, míg elsétálnak mellettem. Csendesen beszélgetnek. Nem mozdulok, akkor sem lennék képes arrébb lépni, ha egy vonat száguldozna felém. Annyira ledöbbent, amit látok, annyira fáj a bizonytalan helyett, a biztos felismerés, hogy mozdulni sem tudok.

Végre tudom mi van, nem kell többé találgatnom, már tudom mi történt, mindent értek.

Előtántorodom, a tüdőm zihál, kezeimmel a bokor ágaiba kapaszkodom, mert attól félek, rogyadozó lábaim nem képesek megtartani. Annyira döbbenetes amit látok, annyira fáj, hogy nem mozdulok.

Üvölteni szeretnék, de még sírni sem tudok.  Csak bámulom meredten azt az aprócska szépen gondozott sírt, a ráfektetett fehér bimbós rózsát. Nem átkozódom, nem őrjöngök a fájdalomtól, pedig ez a belső szorítás, amit érzek, szinte széttépi a mellkasomat.

Lassan ereszkedem térdre akár egy aggastyán. Csak térdelek, és szemeimet a kopott keresztre meresztem.

Egy hosszú azonosító szám és alatta:

Kislány

2011.

Elé egy másik, formás, apró, szépen faragott kereszt van letűzve, cirádás betűkkel írott felirat áll rajta, kicsi Sara…

Hát persze, hiszen nem emlékszik a nevére. Még a sajátjára sem, hogy is tudná, hogy Marie-nak akartuk nevezni a kislányunkat.

-         Hát itt vagy?…Istenem…

Öntudatlanul nyúlok a plüssfiguráért. Egy esőáztatta, napszítta kopott macit szorongatok. Most az én könnyeim ázatják.

Leborulok a kicsi sírra és zokogok. Ha most valaki ebben a percben megkérdezné miért sírok, nem tudnék pontos választ adni rá.

Siratok mindent. Most végre felszakad, egyfajta megtisztulásként érem meg, a bizonyosságot.

Itt vannak! Él és megtaláltam a nőt, akit imádok, és nem számít, hogy nem emlékszik rám, most már van időnk. És itt a mi kicsi hercegnőnk, kicsi Sisunk…Istenem, temetem az arcomat a kezembe!

Nem tudom mikor ért ide, nem vettem észre, fogalmam sincs, mióta állhat Seb mögöttem. Érzem a megrendülését, képtelen megszólalni, mert nem tud mit mondani. Ő is tudja, pontosan tisztában van azzal, hogy kinek a kicsi sírja előtt térdelek. Hosszú idő után, mikor végre meg tudok szólalni, csak annyit dadogok.

-         Elcserélték…elcserélték őket….

Felpillantok rá, fáradt arcán végigfolynak a könnyek, szomorú fájdalommal néz rám vissza.

-         Itt a lányom! A kislányom, az én Sisum, kicsi északi hercegnőm itt nyugszik, egy szemétdomb mellett!

Kapkodva szedem a levegőt, hogy visszatartsam a zokogásom és elállítsam a könnyeim. Kiszáradt a szám, kiszáradt az agyam, csak térdelek az aprócska halom előtt egyetlen gondolat nélkül, üresen.

Seb a vállamra teszi a kezét.

Meghat ez az együtt érző, baráti gesztus, és erővel tölti el a szívem.

Ez is jobb a bizonytalanságnál. Most már végre legalább tudom, hogy mi történt velük. Tudom, hogy itt voltak egy karnyújtásnyira tőlünk, csak a sors eddig nem engedte, hogy találkozzunk.

Ami történt, megtörtént, azon már nem tudok változtatni, de azért, ami még maradt nekem, harcolni fogok. Még akkor is, ha ő nem emlékszik rám, ha egy átkozott baleset kitörölt az emlékeiből. Nem számít meddig tart, az sem, mit kell adnom, vagy feláldoznom cserébe. Csak egy a fontos, Kriszti közelébe kell jutnom!

-         Kimi – csak lassan jut el az elzsibbadt agyamig Seb hangja – Kisu velünk lesz, már a februári teszteken.

Sóhajtva felállok, megfordulok, és a szemébe nézek. Némán tűri a rezzenéstelen, fürkész tekintetem. Egyetlen szó nélkül mondunk el mindent egymásnak. Tudom, hogy segíteni fog, tudom, hogy számíthatok rá, és ő tudja, hogy a barátja vagyok!

Nem kellenek ígéretek, nem kellenek hangzatos szavak és fogadalmak. Mindketten jól tudjuk, hogy mindent elkövetünk majd, hogy sikerüljön Kriszti közelébe kerülnöm.

-         Menj ki Seb, a bejárat mellett van egy virágbolt. Vásárold fel az összes vágott virágot, és hozd ide kérlek. Addig had legyek kettesben a kislányommal….

Megszorítja a vállam, és szó nélkül indul.

Leülök a pici kis sírhalom mellé leásott padra, és a két tenyerembe támasztott fejjel gondolkodom.

Nyilván rengeteg időt töltött itt szegény Kisu és valaki, talán ez a fickó, akivel itt járt, készített neki egy padot, hogy ne kelljen a földön ülnie, vagy ácsorognia, főleg ha pincérnő volt, talpalt épp eleget. Annyit járt ide, hogy közben megszelídített egy mókust. És hozott neked kicsikém egy játék mackót. Milyen figyelmes, milyen nagyszerű édesanyád lett volna….

Vajon, hogy talált meg, kicsi Marie? Emlékezett rád? Emlékezett egyáltalán arra, hogy állapotos volt, mikor magához tért? Ki mutathatta meg neki a sírodat? Tudom, hogy utólag talált rád, mert látom az eredeti ócska keresztet, és a másikat, amit szeretetből csináltatott.

Amíg Sebet várom, számot vetek az életemmel.

Mire visszatér egy hatalmas halom virággal, már ura vagyok az érzelmeimnek. Gondosan elrendezgetjük a csokrokat, ügyelek arra, hogy a fehér rózsa a mackó ölében maradjon. Az egész aprócska kis földhalmot beborítottuk sokszínű illatozó virágokkal. A mókus kíváncsian kandikál ránk a falombok közül.

Megilletődötten álldogálunk, nehezen szakadok el ettől a meghitt, békés helytől.

-         Végzetes csere történt. És a vége az, hogy akit eddig halottnak hittem, az él, és az imént sétált ki innen, akire meg haragudtam és hibáztattam az anyja haláláért, az itt fekszik egy jeltelen virágokkal borított sírban. Egy esőáztatta barna mackó ül a fejfájánál, és egy kecses fehér rózsát tart az ölében.

-         És most… - szólít meg félénken Sebi – most mit fogsz csinálni Kimi?

-         Haza fogom vitetni a lányom!

Határozottan és eltökélten cseng a hangom.

Megtisztultam végre. A sírás megnyugtatta a szétzilált, megtépázott idegeimet, és megvilágította a gondolataimat. Végigsimogatok a kereszten, mielőtt magára hagyom az illatozó halmocskát.

Mögöttem Seb is megérinti, halkan néhány szót mormog, mielőtt csatlakozik mellém.

-         Mit gondolsz? – szegezem neki a percek óta foglalkoztató kérdést, ahogy lassan poroszkálunk kifelé a poros úton. – Ha most visszafordulnék, kérnék időpontot a főnökeidtől, és megalázkodnék, elfogadnék minden nevetséges feltételt, és akár térden csúszva kérném, hogy beszéljük át újra a szerződtetésem, lenne esélyem?

-   Sajnos nem – ingatja szomorúan a fejét – azért jöttem ilyen későn, mert most állapodtak meg Ricciardóval, és meg kellett várnom a hivatalos bejelentést.

-         Rendben – sóhajtok – akkor más utat kell találnom! Tényleg! Hogy találtál rám?

-         Megpillantottam Kisuékat, ahogy felbukkannak, és jönnek szembe velem a sövény mögül. Meglapultam, aztán elindultam visszafelé az útvonalukon, és a sövény mögött már ott voltál…. Na és te? Kihallgattad a beszélgetésüket? Mit tudtál meg?

-         A pasi akivel láttad, a barátja. Felismertem, vele beszéltem, mikor rátaláltam Kisu lakására.

-         Ez a fasz nem árulta el, hogy Kisu festette a képeket?

-         Igen, de nem olyan fasz. Képzeld? Utál téged!

-         Nahát! Szimpatikus ürge! – vigyorogva dugja zsebbe a kezeit és rántja fel a nyakába a vállait.

-         Az…. – hagyom rá. – Enstone-ba utazom Seb!

Sajtóhír!

A Lotus F1 Team 2011. November 29-én bejelentette, hogy a finn világbajok, Kimi Räikkönen 2 évig a csapat versenyzője lesz!

* * *

Sziasztok!

Hát akkor ezzel a hosszúra sikeredett résszel búcsúznék egy rövidke időre. Bízom benne, hogy nem nyúltam ezúttal sem mellé és elnyeri a tetszéseteket a fejezet.

Szerettem volna tegnap kitenni a részt, el is készültem vele, de mivel jó hosszúra sikeredett mindenképp át akartam még egyszer olvasni. És el is kezdtem, de annyira fáradt voltam, hogy egyszerűen nem értettem, hogy mit olvasok. Vagyis olvastam, de nem emlékeztem rá hogy mit.

És a Peti végül ki is vett mindent a kezeim közül, és felkapott, elköszönt mindenkitől a nevemben is, és ellentmondást nem tűrőn felvitt a szobánkba.

Tudom, a rész nem olyan lett, mint amit már annyira vártok, de én úgy éreztem, ez így kerek, ezzel a résszel le lehet zárni egy fejezetet ebből a történetből, és innen már a közös jövőn kell dolgozniuk, és persze nekem is!:)

Szóval nem akarom magam sajnáltatni, de nagyon megdolgoztam ám ezzel a résszel, és mire ti olvassátok, addigra talán már javában ünnepeljük a nővéremék eljegyzését.

Ha csak fele annyira fantasztikus lesz, mint a Honfoglaló partynk, akkor már megérte ennyit gürizni érte.

Remélem az idő is tökéletes lesz, eddig 25-28 fokok voltak, és fátyolfelhő vagy mi, szóval nem tűzött a nap!:)

Hát…legyen nagyon szép napotok, csodálatos nyaratok, és tegyetek meg mindent amit lehet és amit szeretnétek, mert ami elmúlik, a lehetőség is, már soha többé nem jön vissza!:)

Ha minden jól megy, nagyjából úgy egy hónap múlva találkozunk!

Mindegyikőtöket forró szeretettel ölelek, és puszilok,

Luna