70. rész - Akkor is jó élni, ha keserű a világ....

Sziasztok!

Megérkeztem, bocsi, hogy megvárakoztattalak titeket, de hát nagy hirtelen történtek itt dolgok!:)

Mielőtt még kitenném az új részt, szeretném mindenkinek megköszönni a névnapi jókívánságokat!

Aranyosak vagytok, nagyon jól esett! Jó érzés tudni, hogy vannak, akik gondolnak rám, és egy kedves gesztussal még szebbé tették a napomat!

Köszönöm!:)

Jó olvasást, és puszi mindenkinek,
Luna

Akkor jöjjön a rész, már eleget vártatok rá….

Pfäffikon...

Endre atya és Fritz már reggel óta vitatkoznak. Egyik sem enged, újra meg újra egymásnak feszülnek, de nem tudják meggyőzni egymást az igazukról. Elvégezték a hétvégi istentiszteletet, a hívők legnagyobb örömére. Végre az atyát is személyesen láthatták, és Fritz csak segédkezett a szertartásban. Teljes elmélyüléssel hallgatja az atya szavait, azóta, hogy az a sajnálatos esemény történt vele, egy kicsit mintha megingott volna a hite, vagy talán túlságosan is hinni kezdett a túlvilágban, és a visszatérő kísértetekben. Fritznek meggyőződése, hogy Krisztit látta és, hogy a lány valószínűleg azért jött vissza, mert látni szeretné a kislányát.

-    Atyám esküszöm, hogy ő volt. – tér vissza újra az állandóan foglalkoztató témára.

-    Jaj, Fritz az érzékeink sajnos gyakran játszanak velünk. Hiszen itt állunk most is a sírjánál, hát hogy lehetett volna ő? Azt mondod hozott egy gyertyát a saját sírjára? Hát azért ez elég morbid, nem gondolod kedves barátom?

-    Atyám mondjon, amit akar, morbid ide meg oda is, ő volt. Elmondjuk annak a Kiminek?

-    Inkább ne. Úgy is roppant nehezen viseli még mindig a mi lányunk elvesztését. Van nélkülünk is elég baja. Kicsit már kezd felengedni a kis Kiki felé, ne zavarjuk össze ilyen balgaságokkal, hogy gyertyát gyújtott a saját sírján, mert még ideköltözik a kertünkbe.

-    A baleset helyszínét is meglátogatta. Ott pillantottam meg először. Esküszöm atyám, a hideg futkározott a hátamon, ahogy összenéztem vele. Az a huncut szem, a mosolya…ő volt, esküszöm a mindenható atyára, hogy őt láttam. Intett nekem én meg majd szörnyet haltam.

-    Aztán? Nem vettél észre semmi furcsát azon a lányon?

-    Hát azt leszámítva atyám, hogy ott áll miközben én zártam le a koporsóját, ha ez önnek nem elég furcsa, akkor nem igazán.

-    Úgy értem valamiben csak más volt, nem?

-    A haja rövid volt, de amúgy tökéletes Kriszti volt.

-    Tételezzük fel egy pillanatra, de csak egy pillanatra, hogy ő volt. – egyezik bele.

-    Tételezzük atyám. – bólogat a másik szaporán.

-    Akkor mivel magyarázod azt, hogy nem futott oda hozzád?

-    Talán a szellemek nem emlékeznek a földi életükre. Tudja atyám, van az a film, az a Szellemekkel suttogó! Emlékszik rá?

-    A Jurassik Parkra is fiam, mégsem rohangásznak Velociraptorok a hátsó udvarunkban.

-    Atyám ez nem vicc! –sértődik meg az önérzetes Fritz.

-    Nem is nevetek fiam. – sóhajtoz az atya. – És szerinted miért jött pont ide az a szellem?

-    Talán a lányát keresi atyám.

-    Hisz azt mondtad nem emlékszik a földi életére.

-    De a lányára emlékezhet, vagy csak arra, hogy valakit elveszített és most itt keresi.

-    Eh, Fritz. – sóhajtozik az atya, mintha egy jógagyakorlaton lenne.

-    Én akkor is azt mondom atyám, azt a kislány ide kell hozni az anyja sírjához, amilyen gyorsan csak lehet, hogy megnyugodjon az a szegény kísértet. – harcol az igazáért a megrettent férfi.

Jack....

Tökéletes lesz neki. Talán vehettem volna élénkebb, nőiesebb színben, de már annyira hozzászoktam az inkognitóhoz, hogy képtelen vagyok elszakadni a rejtőzködő színektől. Mindegy, szerintem rendben lesz ez a kis kék Mazda2. Nem nagy, tökéletesen kormányozható, megbízható japán autó, a karosszériája is erős, hátul nincs ajtó, így senki sem ugorhat be mögé esetleg egy lámpánál. 
Na tessék! Már megint a bűnöző beszél belőlem. De ezúttal nem baj. Meg kell védenem minden támadástól, meg akarom kímélni ezt a lányt mindentől, megmentem, még magamtól is!

-    Igen, most ki is fizetem. Egy hölgy nevére szeretném…őő…a lányomnak lesz, itt van minden. – teszem Sara adataival teleírt papírt az ügynök elő.

-    Á, igen! Rendben van! Látom most volt a kishölgy születésnapja. Talán ajándék lesz?

-    Pontosan…csak kicsit megcsúsztunk, most érkezett haza és szeretném meglepni vele, ezért kifizetnék mindent és szeretném, ha az összes papírt elintézné, az átíratással együtt.

-    Ez csak természetes. Úgy tűnik minden szükséges adat a rendelkezésemre áll. Amint kitöltöttem a papírokat utalhatja a vételárat.

-    Rendben…

Mielőtt távozom, még egyszer körbejárom és megszemlélem a kocsit. Rendben van, ez tökéletes lesz neked kicsi Sara. Ha majd rendesen megtanulsz vezetni, és szert teszel egy kis rutinra, esetleg megleplek egy nagyobbal. Vagy ki tudja? Addigra talán már lesz valaki, aki majd a gondodat viseli helyettem….

Sietősen távozom a barátságos szalonból. Már túl sokáig voltam egy helyen, nem szeretem, ha magamról kell beszélnem, még akkor sem, ha álnéven szerepelek.

Hamar haza érek, azért is jöttem ide, mert közel van a lakásomhoz, és már többször is elnéztem erre, mielőtt bementem, hogy megvásároljam Sara Faraday első autóját!

Beállok a mélygarázsban a helyemre, aztán ráérősen felsétálok a második emeleti lakásomba. Jobb szeretem a lépcsőt használni, így nem érhet hirtelen meglepetés, mint mondjuk egy kinyíló liftajtóban.

A lakásban lerúgom a cipőm, és leengedem a reluxákat, mielőtt villanyt kapcsolok. A fénnyel együtt érkeznek az eddig elnyomott emlékeim. Kiengedem az övemet, kiveszek egy sört a hűtőből, és kényelmesen elterülök a kanapén. 
Bekapcsolom a TV-t, de nem figyelek a műsorra, mert a gondolataim már a lánynál járnak.

Sara a templomban kendőt terített a fejérre, mint egy jó keresztény. Nyilván valamilyen ismeretterjesztő műsorban látta, hogy így illik belépni egy katolikus templomba.

Én örültem, így legalább kevésbé volt felismerhető.

Bármennyire is tisztában voltam a kirándulásunk esetleges következményeivel, azért nem akartam mindenáron kihívni a sorsot magam ellen.

Megdöbbentő volt, ahogy egyenes, céltudatos léptekkel sétált a saját sírjához. Ha ezer évig élnék, akkor sem tudnám megfogalmazni mit éreztem, mikor elolvasta a feliraton a saját nevét, születési dátumát, és könnyezve lehajolt, hogy meggyújtson egy gyertyát.

Aztán felém fordult, annyi szeretettel és együttérzéssel a tekintetében, amennyit ember nem képes már elviselni, és azt mondta. Nézze Jack, ez a szegény lány annyi idős, mint az ön lánya, és tegnap volt a születésnapja. Hát nem borzasztó ilyen fiatalon meghalni?

A bénultság és a döbbenet megkötözte a kezeim és a nyelvemet is. Pedig ordítva szerettem volna neki üvölteni, hogy te vagy az, te fekszel itt, és én vagyok a gyilkosod. Én az átkozott gazember!

De képtelen voltam rá, ahogy megszólalni is. Úgy álltam ott szélütötten, mint aki csodát lát, vagy egy jelenést. Hiszen az is volt, egy angyal, egy igazi jótevő angyal, aki azért jött a földre, hogy engem megtérítsen, hogy végre megnyugvást hozzon az elgyötört kiégett szívemnek.

Ott abban a pillanatban a füvön állva megfogadtam Istennek, az én Ejonámnak, mennynek és pokolnak, és minden földi, és földöntúli hatalomnak, hogy soha többé nem bántom ezt a lányt. Nem vagyok képes, nemhogy neki, még másnak sem ártani többé.

Hogy lehet ekkora szenvedést és fájdalmat okozni egy másik embernek ok nélkül? Hogy voltam képes kiszemelt áldozatokat likvidálni pénzért? Vajon hány ilyen fájdalmas életet hagytam már magam után?

A szívem összeszorult, nem kaptam levegőt, és homlokomat kiverte az izzadság, a saját sírja fölött könnyező lánytól.

Őt siratod, azt a másikat, akiről azt hiszed, megérdemli. Pedig semmit sem érdemel. Főleg nem, hogy egy ilyen megszentelt, megkülönböztetett embereknek kijáró sírhelyen feküdjön és pihenje örök álmát. Te nem tudod, de nekem megvan a hangfelvételem, meghallgattam már számtalanszor, hogy mindannyiszor megforgassak egy kés a lelkemben. Most is a fülemben cseng a kedves hangod, ahogy segíteni akarsz, aztán az ijedt sikolyod, mielőtt kiütött a sokkolóval és kialszik a tudatod.

Talán jó is így, jó hogy így történt, már nem voltál eszméletednél az ütközés pillanatában. Nem élted át a fémek csikorgását, a recsegést és a beszoruló, felnyársalódó testek puffanását, a haldoklók iszonytató hörgését, és segélykiállításaikat.

Siratod azt a nőt, aki gondolkodás nélkül ölt volna meg, ha van rá ideje, egy kis narkóért. Aki örömmel vállalkozott arra, hogy eltemet a kedvesed egyik házának kertjében, aki gúnyt űzött volna még a halálodból is.

A sors fintora, te könnyezel most az ő sírja felett, de ő nem érdemli meg sem ezt a helyet, sem a te tiszta ártatlan könnyeidet….

Összezavarodtam! Egészen eddig azt terveztem, hogy felvásárolom, az összes festményét még mielőtt kiállítják, vagy a nyitás előtt. Megvan a kapcsolatom ahhoz, hogy levegyék nekem akár a falról is, ha én azt akarom. El akartalak titkolni, mert féltelek. Arra gondoltam, inkább élj egyedül, mint a földben feküdj kihűlt testtel, mert ha az a nő, Jenni meglát, vagy megtudja, hogy mégis élsz, biztos, hogy utánad küld valakit. Meggyőződésem, hogy nem fog elengedni, és ha nem nekem szól, akkor kerít valaki mást.

Nem kell már profi, nem kell már különös gonddal megtervezni az eltüntetésed és a meggyilkolásod. Már bárki megteszi, aki hajlandó a szívedbe mártani a kését, és végignézni, ahogy akár percekig haldokolsz és fuldokolsz, ha a tüdődbe szúr, míg a saját véredtől rettenetes kínok között megfulladsz. Talán még dokumentálja is, képeket készítene a haldoklásodról, annak a beteg lelkű nőnek.

Ha tudomást szerez rólad, nem foglak tudni megvédeni. Főleg úgy nem, hogy külföldön leszek, ha csak nem teszek én lépéseket a leállítására.

Elmegyek, már elhatároztam és új életet kezdek. Egyetlen dolgot tehetek csupán érted. Küldetek egy meghívót a jótékonysági aukcióra az Ice1Racing részére, és a többit a sors kezébe teszem. 
Ha van abban a férfiban még jóérzés, eljön, hogy segítsen a rászorulókon, hiszen neki ez semmibe se kerül, leírhatja az adójából. És ha eljön, minden bizonnyal felismer majd a képeken. És ha felismert, onnantól már az ő kezében a sorsotok.

Mielőtt elmegyek, még rád állítom a legjobb emberem.

A feladat egyértelmű lesz, életben tartani téged, minden áron.

A fizetség pedig bőséges… 

Kimi….

Mire a kórházhoz érek, lenyugszom. Újra az a hideg aggyal gondolkodó kiismerhetetlen arcú, nemtörődöm férfi vagyok, mint általában. Az álarc, ami évek óta állandó társammá vált, és már sokszor könnyebb viselnem, mint a saját arcomat, most újra segít. Nem nekem való a lelkisség meg a gyengeség, inkább a jól bevált kiismerhetetlenség maszkjában haladok felfelé, az immár jól ismert lépcsőkön. Nem kanyarodok el a koraszülött osztály felé, ahol anyám talán most is ott áll az üveg előtt, és féltő szeretettel bámul, egy csöppnyi emberkét, aki a puszta létéért harcol, és nem nézek a privát szárny felé sem, ahol időnként kipihenik magukat Lotteval és az atyával.

Vajon mit szólnának, az atya és Lotte ha megtudnák, hogy a nő, akit úgy istenítenek még halálában is, ezt tehette velem? Engem vetnének meg, hogy ezt teszem, hogy elbizonytalanodtam. Nem hinnék el, soha nem kételkednének benne, ahogy Vettel sem kételkedett egy pillanatig sem.

Bekopogok az ajtón. Az orvos kicsit gyűrött arccal álmosan nyitja ki. Ahogy megpillant, meglepődik, de igyekszik összeszedni magát. Mosolyognék, ahogy összekócolódott haját rendezgeti és próbál értelmesen rám fókuszálni, ha nem a maradék életem romjait készülnék lerombolni. Az épp távozó, jótékony álmot még ott látom a szemében, de már szolgálatkészen, nagyokat pislogva próbál a rendelkezésemre állni.

-    Őőő jó estét, elnézést, kicsit elszundítottam, nehéz napom volt. – szabadkozik.

-    Kiki? – szorítja össze az aggodalom a szívem.

-    Nem, az ön kislánya egy remek harcos. – mosolyog. – Egyre jobban van, de sajnos mindig jönnek újak, itt a küzdelem sosem áll meg.

-    Értem.. elnézést, ha megzavartam a pihenésében…

-    Semmi baj, kérem jöjjön be. – nyitja ki az ajtót.

Belépek az egyszerű orvosi szobába, ahogy leülök az íróasztala elé, rápillantok a keskeny ágyra, amin egy takaró hever.

Nem túl kényelmes hely arra, hogy ez a nagyszerű ember, itt próbáljon kicsit pihenni, miközben istent játszik az idő előtt világra jött koraszülöttekkel.

-    Miben lehetek a segítségére? – ül a haját rendezgetve az asztala mögé. A kicsiről akar hallani? Jó hírem van. Egyre bizakodóbbak lehetünk, én nem hiszem, hogy merülhetnek fel problémák, már csak várakoznunk kell, hogy annyira megerősödjön, hogy haza vihessék…

-    Nem…most nem róla van szó…Persze nagyon örülök a jó hírnek, de valami személyes problémával kerestem fel, és a teljes diszkrécióját kérem.

-    Ó, - lepődik meg, - hát persze.

-    Ugye tudja, ki vagyok…

-    Már hogyne tudnám! A kedvenc pilótám volt. Várom, hogy újra lássam versenyezni. – mosolyog.

-    Akkor megérti, miért kérem a teljes diszkrécióját. – hagyom figyelmen kívül a dicsérő szavait.

-    Persze, de a diszkréció az elengedhetetlen a mi szakmánkban. Akkor is úgy lenne, ha történetesen ön nem az lenne aki. – vált teljesen komolyra és azt hiszem csak most ébredt fel igazán. – Miben segíthetek?

-    Nos…nehéz erről beszélnem. Nem szeretek a magánéletemről kitárulkozni, de jelen esetben, meg kell tegyem, ezért kérem, és várom el, hogy ami itt elhangzik, az köztünk maradjon örökre.

-    Úgy lesz uram!

-    A média évek óta megkeseríti az életemet. Megtanultam ezzel együtt élni, de ami most itt el fog hangzani, az hónapokon keresztül lázban tartaná az újságokat, és nem csak engem mocskolna be, hanem olyanokat is, akik nem érdemlik meg a média kereszttüzét.

-    Értem… - mondja, de elkerekedett tekintetéből látom, hogy egyre zavarodottabb, és fogalma sincs, mit akarhatok.

-    A kislányom édesanyjával az esküvőnket terveztük…azért nem voltam vele a balesetkor…azért engedtem őt el egyedül, egy átkozott vonattal, mert épp az esküvőnket akartam előkészíteni, a legnagyobb titokban, hogy meglepetést szerezzek neki. El akartam őt venni, mielőtt még megszületik a kislányunk. És titokban akartam őket tartani, ameddig csak lehetséges. A kislányom édesanyja nagyszerű nő volt. Egyszerű, kedves, még nem volt kész arra a médiaössztűzre, amit a kapcsolatunk, a terhessége, és a kislányom születése okozna, főleg a hazámban. Van olyan szennylap, ami külön oldalt, tart fent számomra, és lehoz minden vélt vagy valós pletykát velem kapcsolatban. Főleg a szaftosabbakat kedvelik. És most, hogy ez a tragédia bekövetkezett, már nem is akartam, hogy kiderüljön a személye. Úgy terveztem örökbe fogadom a saját lányom, megvan erre a megfelelő csapatom, hogy végigvigyék az ügyet. Azonban most felmerült egy sajnálatos esemény. Ami azért is zavar, mert a kapcsolatunkról nem tudott a külvilág, és most mégis valaki belegázolt a magánéletembe, méghozzá nagyon súlyos vádakkal. – pillantok az orvosra, aki zavarában a nyakába akasztja a sztetoszkópját.

-    Szokott önnek telefonálni Sebastian Vettel a Forma 1 jelenlegi világbajnoka? – teszem fel a kérdést váratlanul.

-    Igen… - mered rám.

-    És miről…úgy értem, a lányomról érdeklődik?

-    Őő, igen. Szinte naponta felhív a világ minden tájáról, és érdeklődik a kis Kikiről. Felajánlotta a segítségét, ha bármire szükségünk lenne, akár az ön kislánya kezelésével kapcsolatban, akár valamelyik másik kis betegünk gyógyítatása érdekében…de szerencsére, mi egy nagyon modern intézmény vagyunk, és vannak bőkezű adományozóink, akik lehetővé teszik a legmodernebb technikákat és a legújabb gyógyszerek beszerzését.

-    Igen, természetesen én is támogatni fogom önöket a jövőben. – bólogatok idegesen.

-    Köszönöm a kórház nevében, de miben lehetünk a segítségére Mr. Raikkönen? – szegezi egyenesen a mellemnek a kérdést.

-    DNS vizsgálatot akarok csináltatni a legnagyobb titokban, és amilyen gyorsan csak lehetséges, tudni akarom az eredményt. A pénz nem számít, minden külön költségét állom a kórháznak, és természetesen ezért a kitüntető elbánásért cserébe, jelentős összeget fogok adományozni.

-    De hát…mi történt? – tátja rám a száját. – Nézze, nem a magánélete érdekel, - kapja össze magát, - csak meg kell értenem, tudnom kell. Mi folyik itt? – mered rám. – Hiszen az édesanyját úgy kell elvonszolnunk a látogató faltól, hogy pihenjen, és eddig ön sem…

-    Kaptam egy névtelen levelet…és felmerültek bizonyos dolgok.

-    Nem kellene foglalkoznia ilyen ostobaságokkal. Higgye el még én is kapok névtelen leveleket. Az emberi butaság és irigység határtalan.

-    Tudom. Nem úgy jöttem ide, hogy meggyőződésem az, hogy nem az én lányomért tesznek meg mindent. Csak bizonyosságot akarok, inkább a későbbiekre. Le akarom zárni, méghozzá tisztán ezt az ügyet, egyszer és mindenkorra, mert a jövőben nem vagyok hajlandó efféle mocskolódásokkal foglalkozni, és nem engedek ilyen férgeket a családom közelébe, ez egészen biztos. Megteszek minden óvintézkedést a lányom védelme érdekében, hogy ne sérüljön a magánszférája, és ne halljon soha mocskolódást az édesanyjáról.

-    De ön elhiszi…úgy értem, elképzelhetőnek tartja, hogy van annak a levélnek igazságtartalma? Azért kérdezett Mr. Vettelről? – mered rám megvilágosodva.

-    Azért kérdeztem róla, mert a levélben, nem csak célozgatnak esetleges félrelépésre, hanem őt nevezik meg a lányom apjának. – nézek egyenesen az orvos szemébe. – És mivel titokban tartottuk a kapcsolatunkat, eddig nem is tudódott ki semmi, nem értem, hogy ki találhatott meg ezzel a levéllel, és hogy egyáltalán miként szerzett tudomást ezekről a dolgokról.

Néhány dermedt másodpercig egymás szemébe meredünk, aztán nyel egy nagyot és összerántja magát.

-    Azonnal intézkedem. A legnagyobb titokban csináltatom meg, különösen sürgősségivel. – nyúl a telefon után.

Amíg beszél valakivel, fáradtan hunyom le a szemeim. Nem csalódtam benne, rendkívül értelmes és empatikus ember. Ahogy megértette miről van szó, nem faggat tovább, hanem intézkedik.

-    Azonnal megérkezik a mintavevő szett. Én magam fogom elvégezni a beavatkozást. Csak egy kis nyálmintát gyűjtünk be öntől, és a kicsitől. A saját nevemre fogom kiállítani a mintát kísérő nyomtatványokat.

-    Ugye nem kell mondanom, hogy senkinek, még az édesanyámnak se beszélhet róla. Főleg ő nem tudhatja. Így is teljesen kikészült már.

-    Ez csak természetes Mr. Raikkönen.

Lassan haladok az üvegfal felé. Nyelvemmel állandóan a szám belsejét simogatom. Undorítónak találom, hogy egy aprócska vattapamacs végű pálcikával a számban turkáltak, hogy a nyálamból mintát vegyenek. Folyton azt a helyet simogatom, ahol az aprócska pamacs érintette a nyálkahártyámat.

Az üvegfal mögött sejtelmes kék színben fürdenek az inkubátorok. Az egyikben ott egy kisember, akinek most fog eldőlni a sorsa.

Nem ez nem igaz, ő nem lehet más gyereke, pontosan tudom, hiszen most Kisuról beszélünk nem Jenniről. De ki a faszom tud a kislányról. Ki az, aki tudja, hogy titokban lányom született, hogy az édesanyját elvesztettem, és mindezt nem adta még el jó pénzért a médiának? Vajon mit akarhat? Lehet, hogy tőlem próbál majd pénzt zsarolni?

Anyu meglepve fordul felém.

-    Nahát Kimi! Nem gondoltam, hogy ma még itt látlak? Mi történt kisfiam?

-    Búcsúzni jöttem anya, versenyem lesz. Nem jössz velem?

-    Nem fiam… - ingatja a fejét bizonytalanul.

-    Anya, csak pár napra gyere haza. Tudom, hogy úgy érzed itt a helyed, és hidd el, nagyon hálás vagyok azért, hogy mindent megteszel a lányomért, de otthon is van két unokád, nekik is jó lenne néha látni a mamájukat.

-    Én nem is tudom….

-    De én igen! Menj, beszéld meg a többiekkel.

-    Csak Lotte van itt. Az atyának el kellett mennie, szegény Friztzel történt valami és visszament a parókiára néhány napja.

-    Szerintem pár napig Lotte is képes tartani itt a frontot. Az orvos szerint rendben van a kicsi, nem kell semmi rossztól tartani. Ha véletlen valami baj történne, bérelek egy gépet és azonnal iderepülünk. Jó lesz így?

-    Igen fiam! Igazad van, jó lesz pár napot otthon tölteni. Már nagyon hiányzik nekem Finnország. –sóhajt.

Anyut végül meggyőzi Justuuék felemlegetése. Könnyezve megtörik és beleegyezik, hogy néhány napra visszatérjen velem a hazánkba.

Kicsit megnyugodva ülök a kormány mögé. Hazafelé elkanyarodok a csomagmegőrző felé és felveszem a borítékot. Nem bontom fel, csak magam mellé dobom az ülésre. Ott világít, szinte bántja a sötétben a szemem, de nem nyúlok hozzá, hanem hazaviszem.

Időnként rápillantok a lezárt borítékra. Vajon mit rejthet, mi lehet benne?

Megcsináltattam a DNS tesztet. Nem azért mert nem bízom Kisuban, hanem mert magamban nem bízom. Ha most elengedem ezt az egészet, tudom, jön majd egy olyan időszak, mikor még ennél is jobban megrogyok, vagy éppen elegem lesz mindenből, és csavarogni, bulizni akarok újra.

Akkor majd azzal altatom el a lelkiismeretemet, hogy nem gond, nem számít, hogy egyedül hagyom a gyereket, hiszen nem is az enyém. Inkább örüljön a kis fattyú, hogy felnevelem, méghozzá nem is akármilyen körülmények között.

Miattam kell megtennem, hogy féken tudjam tartani, azt az átkozott züllött vérem. Ha bizonyosság lesz a kezemben, hogy az én lányom, hiszen nem is lehet másként, akkor tudni fogom, onnantól képes leszek a kötelességemre koncentrálni, és nem próbálom lepasszolni anyámnak.

Kicsi Sisu annyira sajnálom már, hogy ilyen bunkó voltam veled. Csak a gondviselésnek és talán édesanyádnak köszönhetem, hogy még velem vagy.

Igen biztosan ott ül az Úristen lábánál, ahogy az atya prédikálta, olyan megindítóan a születésnapján, és könyörög a kislányunk életéért.

Ő kérte, hogy segítsen lélegezned, segítsen életben maradnod, mert én leszartam, hogy mi történik, azt kívántam bárcsak meghalnál. Nem törődtem veled, megszegtem a szavam, amit Kisunak adtam, hogy mindig vigyázok rád, hogy sose hagylak magadra. Azt kérte, ha bármi történne, téged mentsünk ne őt. Már azelőtt az életét akarta adni érted, mielőtt erre valóban sorkerült.

Én pedig ellöktelek magamtól és eldobtalak volna, ha anyu nem áll a sarkára. Nem engedtem, hogy Marienak nevezzenek, pedig anyudnak ez volt minden vágya. Elnevezni az ő kedves nagyija után, aki felnevelte, és annyit dolgozott kint a forró poros földeken, hogy ő tanulhasson.

Mindent felrúgtam, mindent megszegtem, amit annakidején megígértem neked Kisu, de esküszöm, jóváteszem!

Most megcsináltatom ezt a kurva tesztet, hogy a féreg lelkem megnyugtassam, aztán megváltoztatom a kicsi nevét Mariera. Haza viszem, és megkérem Lottet költözzön egy kis időre hozzánk, vagy elköltözöm Pfäffikonba néhány évre.

Ez a ház, ahol most lakom, nem biztonságos egy olyan apócska leányzónak, mint te. A medencék meg a lépcsők, mind rengeteg veszélyforrást rejtenek. Talán jobb lenne, egy kisebb, barátságosabb lakás, amit anyud is annyira szeretett volna. Odaköltözünk a templom közelébe, és akkor Lotte téged is el tud látni, ha én versenyzek. A rally talán belefér az életünkbe, az nem jár annyi elfoglaltsággal, mint a Forma 1. Ha haza értem lefújom a tárgyalásokat, visszarendelem Stevet, már nem érdekel többé a királykategória, csak te édes pici lányom, akiben majd nap-nap után fedezem fel, az édesanyja vonásait, mosolyát és később a cselekedeteit. Biztosan te is olyan kedves és jóságos leszel, mint anyu volt. Majd állítunk télen madáretetőt, meg építünk hóembert, és persze megtanítalak korcsolyázni is, mert az nagyon fontos, de a legfontosabb az úszás. Anyut is én tanítottam…  homályosítják el a könnyek a szemem.

Behajtok a kapun és leállítom a kocsit a garázsban…

Jenni...

A kis cselédet már elintéztem, most a prosti gyerekén a sor. Remélem, nem képzeli a kis szaros, hogy majd én fogom dajkálgatni meg kerülgetni. Ha meglátja, azokat a képeket, biztosan kiakad és elvégezteti a DNS tesztet. Ember nincs, aki az lenyelné, nem egy ilyen öntelt faszfej. Az egód kicsim csak a szomjadnál nagyobb. Nem fogod lenyelni, akármennyire is szereted azt a kis cselédet, ezt már nem nézed el neki.
Azok a képek egyszerűen mestermunkák, olyan jól össze vannak montírozva. Az egyiken a lány látható jól, a másikon a kis Vettel vehető ki tökéletesen. Hol ölelkeznek, hol egymás szájában van a nyelvük, aztán vannak vadabb ágyjelenetek is, persze kellően elmosódva, hisz nagy objektívvel messziről készültek, csak olyan sejtető, ami mindent elmond és kétséget sem hagy a helyzet befejezését illetően.

Tényleg remek munka, igaza volt a fotósnak, nem kell túlpózolni, mint egy jó aktfotót. Minél sejtelmesebb annál kívánatosabb. Ahogy sétálnak kézen fogva és egymásra néznek, az ember szinte elolvad. És a többi fotón is apróra kidolgozott részletekben elbújtatva, a tökéletesség igénye. A lánynak például ugyan olyan az alakja, mint az eredetinek. Ha egymás mellé teszem a két képet még a magasságuk is passzol. És a fürtös dublőr is totál kis német. Tökéletes! Szinte képtelenség lebukni! Még én is mindjárt elhiszem, hogy eredeti felvételeket tartottam néhány napja a kezemben. Alaposak voltunk, nem  hagytam rajta még újlenyomatokat sem, azért tanultam egyet s mást, az albán mellett. Kár hogy nem vállal ilyesmit, szerettem vele dolgozni. Tökéletes munkát végzett és megbízható volt.

Na, most már itt is a fináléba érkeztünk. Ha kibontod és meglátod őket, csak idő kérdése, hogy elvégeztesd a DNS tesztet. Azért kíváncsi vagyok, hol végzi majd a kis fattyú! Mihez kezd vajon vele, miután kiderül, hogy nem a lánya? Szép lenne, ha átvinné a németnek, vigyorgok elégedetten.

Itt nincs helye gyereknek. Akár kié is, itt az ideje a cselekvésnek, úgy nézem már eléggé megpuhult a faszfej.

-    Mi az a boríték? – kérdem csak úgy mellesleg, az ágy melletti asztalra dobott levélre mutatva.

-    Valaki névtelen leveleket küldözget nekem. Gondolom, jól szórakozik. – emeli a szájához a sörét

-    És mit ír benne?

-    Tudja a faszom. – rántja meg a vállát a flegmán.

-    Nem érdekel? – meresztek rá csodálkozó, értetlen szemeket.

-    Nem igazán. Kétlem, hogy valami újdonsággal tud szolgálni, ami érdekelne.

-    Nem is bontod fel?

Nem válaszol, csak a vállát vonogatja.

-    Akkor meg minek hoztad haza? – iszom én is a poharamba.

-    Csak mert nem akarom, hogy esetleg más találja meg. Nyilván érdekes tényekkel szolgálhat, ha vette a fáradtságot, hogy meglepjen vele.

-    Nem félsz, hogy kitudódik a kis fattyú? – mosolygok gúnyosan, hogy meggyőzőbb legyek, kell egy kis aljasságot belevinnem a műsorba.

-    Úgy tűnik már megtörtént. Valaki időt és fáradtságot nem kímélve, megírta ezt a szemetet, csakhogy tájékoztasson valamiről.

-    Én a te helyedbe csináltatnék egy DNS tesztet, ha már itt van ez a kölyök. – mérem végig gúnyosan.

-    Aztán minek? – mered rám csodálkozva, még inni is elfelejt.

-    Mert így befognád mindenki száját. Ha megvan az eredmény megdönthetetlen bizonyíték lenne a kezedbe az anyja hűségéről.

-    Én azt tudom bizonyíték nélkül is Jenn. Nem mindenki olyan, mint te.

-    Te lehet, hogy tudod, - hagyom figyelmen kívül a szemétkedését, - de gondolj a gyerekre is. Mi lesz, ha az imádott kislányodat is megkeresi valaki néhány év múlva, egy ilyen levéllel? Mit teszel majd, ha ő kezd kételkedni az anyjában, meg abban, hogy a te lányod? A mostani kamasz lányok nagyon elvadultak, és ha az a kölyök a te véredet örökölte, hamar a fejedhez vágja majd, hogy nem vagy az apám, nem parancsolsz nekem, ha meg akarod tiltani neki, hogy hétvégi vodkatúrára induljon a barátaival.

-    Az még odébb van Jenni. Most annak is örülnék, ha végre kiadnák a kórházból, és anyám nem töltené ott a napjait.

-    Te tudod! – vonok vállat. – Azért a kölyöknek könnyebb lenne egy bizonyítékkal a kezében. – hagyom magára.

Nem kell többet erőlködöm, ahhoz már elég jól ismerem, hogy tudjam. Most egy kicsit forr magában, mielőtt kitör, mint egy vulkán.

Kimi…

Jenni egyre pofátlanabb, anélkül hogy kopogna, kérés nélkül nyit a szobámba, és ha van rajta bugyi, szinte már túlöltözöttnek találom. Fura, hogy pont most hozakodik elő a DNS teszttel. Vajon milyen pofát vágna, ha elmondanám, hogy pont onnan jövök?

Abban viszont igaza van, ha már elhoztam ezt a kurva levelet, miért ne nézhetném meg? Bármit is tartalmaz, az igazság majd úgy is kiderül a vizsgálat eredményéből. Néhány mocskolódó mondat, nem ingathatja meg a bizalmam, Kisu. Felbontom, már csak kíváncsiságból is. Vajon mit sikerült összehoznia annak a beteg elmének?

Mosolyogva, teljes nyugalommal tépem fel a borítékot. Levélre számítok, de az nincs benne, csak néhány fénykép. Láttukra megfagy az ereimben a vér, és nem akarom, nem tudom, sőt képtelen vagyok elhinni, amit látok, de nincs más lehetőségem. Felemelem, és hosszan bámulok a képre. Közben hangosan felnyögök, mintha valami irtózatos fájdalom hasítana belém. Egyetlen pillanat alatt omlik össze minden körülöttem. Minden, amit biztosnak hittem, szerelem, barátság és az egyre erősödő apai érzés, az egész életem!

Eltapogatózom a bárszekrényig és remegő kézzel veszek ki egy bontatlan üveg vodkát. Aztán csak iszom és iszom, és megpróbálok nem gondolni semmire, de még az is fáj. A szemem elhomályosul, az előtörő könnyeimtől iszonyú dühös leszek.

Most is fáj, de már nem úgy. Már nem szenvedek, inkább irtózatos harag tombol bennem. Elárultak, újra megtörtént, és milyen furcsa fintora a sorsnak, megint csak ugyanúgy. Nincs már többé ésszerű, tiszta gondolatom, a harag, a megalázottság vezérel. A telefonért nyúlok, és Stevet hívom.

-    Kimi! – ejti ki meglepve a nevem. Igen késő van már ahhoz, hogy az egészsége felől érdeklődjek, de tudhatná már, hogy leszarom az időt, ha valamit nagyon akarok. – Jó hogy hívsz. Remekül haladnak a tárgyalások. Úgy áll a dolog, hogy jövőre ülésed lesz a Red Bullnál, egy igazi nyertes autóban. Megmutathatod Vettelnek, hogy ki a jobb. Szóban már mindenben megegyeztünk, már a szerződést fogalmazzuk.

-    Akkor mond vissza! – mordulok.

-    Mi? Azt akarod, álljak le a világbajnok Red Bullos szerződéseddel?

-    Azt!

-    Most viccelsz Kimi?

-    Nem viccelek és még részeg se vagyok! Mond vissza!

Indulatosan dobom le a telefont. Utálom, ha valaki nem érti egyből, hogy mit kérek tőle. Jól megfizetek mindenkit, aki nekem dolgozik, és általában a legjobbakkal dolgozom, ezért el is várom, hogy minden zökkenőmentesen és tökéletesen működjön, és a legjobb feltételekkel.

Jenni…

Remekül sikerült, igazán megérte az árát. A montírozás olyan tökéletes, hogy szinte még én is elhiszem, pedig én rendeltem meg. Mestermunka! Ó istenem, milyen képet vágott a faszfej, mikor kibontotta! Ez a pillanat megért minden sértést, megaláztatást. Többé már nem számítanak a megcsalások, már nem fáj, hogy rányitottam és nem egy, hanem két lotyóval volt az ágyban, hogy beszennyezett mindent, amiben hittem és reménykedtem, azzal a bánatos mosolyú kéjenc fejével.

Megérte! Fájt neki, most szenved! Láttam, hogy elhitte, bármennyire is hihetetlen, ami a képen látható, ez az idióta benyelte. Úgy vágta mellbe a látvány, hogy szemmel láthatóan visszatántorodott tőle. Még nem tudja hova tenni a döbbenetét. Még nem tudja, mit is érez!

De lassan majd gondolkozni fog, és a gondolatai, mint a rákos sejtek megmérgezik és felemésztik az éppen bontakozó apai érzéseit. Nem kerülsz ide, te kis fattyú. Még hogy egy prosti kölykét pelenkázzam? Én? Na azt már nem! Majd oda kerülsz, ahova akkor is kerültél volna, ha anyád szül meg, az utcára!

Mestercsapás! Egy húzással elintéztem a kis pondrót és a tenyérbe mászó németet is. Ha van olyan, akkor ez a tökéletes nap, kortyolok a poharamba. Most még várok pár napot, amíg érleli magában a dühét, és kirúgja a németet. Aztán egy éjjelen majd bemegyek hozzá. Akkor, ha olyan részeg lesz, hogy nem utasít vissza. És onnantól már újra enyém a ház, én leszek az úrnője.

Meg kell szabadulnom attól a vigyorgó némettől. Úgy érzem, átlát rajtam, mintha értené a gondolataimat. Nincs itt helye!

Milyen jó is, ha az embernek van szíve meg érzései. A kis érzelmes Sebike, a mindig aggódó arcával, a napi telefonjaival a kórházba, elintézte magát anélkül, hogy sejtené. Ugyan ki aggódna ennyire egy életképtelen porontyért, ha nem az apja?

Persze te, kicsi Vettel, de ezt most már csak én tudom. Te meg nem érted majd, hogy miként fészkelte be magát a féltékenység zöld szemű szörnyetege az alkesz barátod fejébe.

Talán arra gondolsz majd, hogy elitta az eszét? Végül is, az esély az megvan rá, bámulok az ágyon heverő férfira, amint éppen a szájához emeli a doboz sörét.

Ez az, jól csinálod! Még pohár se kell, igyál csak és gebedj meg!

                                                                                   *  *  *

Még pár szó az elmúlt napokról…

Az elmúlt napokban annyi minden történt, olyan sokat rohangásztam és intézkedtem, hogy még mindig nem tudtam lenyugodni. Totál fel, sőt túl vagyok még mindig pörögve, nem tudok megülni egy helyben, de ha majd elmesélem milyen, és mekkora kalandban volt részünk, szerintem ti is megértitek.

Lehet, hogy az időjárás is közre játszik, mert itthon meglepően rossz idő fogadott minket, és talán a frontot érzem!:(

Az egész úgy kezdődött ugye, hogy dolgozó nő lettem apunál, mert anyu egy időre, kidőlt szegénykém.

Veszélyeztetett terhes, nem dolgozhat, és mi igyekszünk őt mindentől megkímélni. Számomra még mindig hihetetlen, hogy ott van a pocakjában egy emberpalánta, és az a kis manócska a tesóm lesz.

Csak örülni akarok neki, tiszta szívemből, igazán, és nem akarok arra gondolni, hogy az enyém is lehetne. Ha majd megszületik minden szeretetem, amit a kisfiamra árasztottam volna az övé lesz. És ez így van jól, csak már ott tartanánk, hogy ölelhetném őt!

És hát apunak kellett egy titkárnő, és hát ki az, aki 10 ujjal gépel, és remek kávékat készít, meg ismeri az irodát? Hát én!

Nem mondom, hogy minden zökkenőmentes, az irattárazással picit néha meggyűlik a bajom meg, ha vissza kell keresni valamit, de alapjában véve élvezem a munkát, és még a törit is tudom írni a szabadidőmben, ha a főnök tárgyaláson van. A minap elkísértem egyre, annyira klassz volt, ahogy mentünk, aztán elővette a kis talárját meg táskáját és bevonultunk. Nagyon tetszett. A tárgyalások többsége nyílt, és bárki részt vehet rajtuk, én meg beültem, és végig hallgattam apu érvelését, meg az egészet, nagyon érdekes volt!

Mondjuk utána már nem annyira, hogy mikor vonultam ki az én megdicsőült apámmal, aki elégedetten vette tudomásul az elismerő pillantásaimat, és bólogatásaimat, elvezettek mellette bilincsben egy hatalmas kigyúrt fazont, és az nemes egyszerűséggel apám után köpött. Kicsit megrendszabályozta a két rendőr, de apu csak intett, hogy hagyják, biztos elégedetlen volt a saját ügyvédjével és most frusztrált!:/

Ott a folyosón a biztonságiak meg a rendőrök közt jöttem rá újra, hogy ezért nem akartam soha anyuék nyomdokaiba lépni. Számomra felfoghatatlan az ügyvédek, meg a bírók bátorsága, mikor egy kis teremben, zárt ajtók mögött ítélkezni mernek agresszív, felfokozott idegállapotú emberek felett és közben nem félnek.

Szóval mielőtt eltűntem rengeteg dolgom volt.

Dolgozó nő lettem és bevásárolni jártam, mert apuék csak a sörös polcokig jutottak és összevásároltak minden fajta sört, próbaként, hogy a meccsek alatt eldöntsék melyik a legjobb.

Anyu nem volt annyira lelkes, a dédi viszont vette a lapot és mondta, állítólag van sörleves is, Luna majd kikeresi a netről.

Kis vita támadt otthon, mert én Holland, Mexikó, és Uruguay drukker voltam,  a doki, mint a skót felvidék bősz gall lovagja, zokon vette, hogy nem az angolokért szorítok. A sógor viszont az új hazánk fiaiért szállt síkra, szóval volt némi nemzeti öntudat, meg hidegháború. Amúgy mondtam, nekem tök mindegy, csak a spanyolok, meg az olaszok hulljanak, - bocs akinek kedvence, - a többi nem számít.

Aput is eléggé megviselik anyu rosszullétei és kedélyingadozásai. Ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy a hűtőben megleltük reggel, kellemes hűvösre hűtve a cipőjét, hanem, hogy esténként, edzés után átoson hozzám, nyomában az elmaradhatatlan dokival, és két pofára falják a sonkát meg a kolbászt, amit megvetetnek velem, de nem vihetik haza, mert „büdös” és vedelik mellé a sört.

Apu nincs hozzá szokva az efféle koplaláshoz, és folyton éhes. Végül egy este lefekvés után kiosont és jóízűen befalta a dédi által gondosan összegyűjtött maradékot, amit a szomszéd bácsi cocájának szánt.

Másnap aztán riadt arccal faggatózott szegényke, hogy hol a maradék?

Apu meg milyen maradék? Hát az nem a vacsora volt?

Dédike csak sápítozott, hát nem vetted észre hogy mindenféle egybe volt öntve és nem volt hidegen?

Apám meg, de láttam, csak azt hittem valami reform kaja, vagy megint a Luna főzött.

Lehet, hogy ételmérgezést kapott, de nem bírta ki, hogy még oda ne fricskázzon nekem.

Mondtam is, majd fogom a fejed, ha hányni fogsz, de ha meg nem, majd holnap reggel vidámkodjál mikor beleköpök a kávédba!

Merthogy újfent megörökölt munkám szerves és kiemelten fontos részét képezi az is, hogy jó apámnak, ha megkívánja, főzzek egy ízletes feketét.

Az incidens után rám szoktak, és nálam falnak.

Mostanság így éltünk, apu esténként beesett ziláltan, miután anyu elszundított, és a megtért tékozlót a férfitársadalom, - akik kisajátították a lakásomat, - egy emberként ölelte kebelére. A barátom, ha itt van, sört nyom a kezébe, mindenki pátyolgatta a megfáradt kung-fu bajnokot, akinek az illatát anyu képtelen volt elviselni.

Azt történt, hogy egy időre anyut elvesztettük. Rosszul van a férfi dezodoroktól és arcszeszektől. Na, most apu vagy leszokik a borotválkozásról, és zsidós kis szakállt növeszt, vagy kiköltözik. De már így is állandóan nálam van ő is, ott iszogatja a sört bánatában. A barátom meg csak mosolyog és kérdezgeti, te is ilyen voltál? Erre nem emlékszem! Mondom nem, én lazábban kezeltem a dolgokat, ha volt a közelemben körte, meg sütőtök…… akkor velem minden rendben volt.

Apu meg csak nyöszörgött, hogy látod, neked mennyivel jobb volt? Ennek még akkor is a tök járt a fejében. Én meg itt dekolok egy puffon a doktori címemmel, egy macskával az ölemben, a tóparti házam meg üresen tátong!

A dilidokim meg csak vigyorgott, és együtt érzően bólogatott, hogy hát igen, hova jut a világ?

Így 7 pasi nyomorgott nálam, a szükség összehozta őket, engem meg eléggé kiborítottak estére.

Mert közben én cseppet sem tétlenkedhettem, rengeteg tennivalóm akadt. Mivel én leszek apu tanúja, nagyon komolyan veszem az esküvőjük szervezését. Annyira boldoggá és büszkévé tesz, hogy apu méltónak talál engem erre a feladatra, hogy mindenképp valami fantasztikus, különleges esküvőt akartam leszervezni nekik. És szokás szerint megint túlzásokba estem!

Apu nagyon menő ügyvéd, rengeteg barátja van, egy társaság, akikkel évente többször is motoros túrára indul, már Amerikában, a híres 66-os úton is téptek, bérel Harley Davidsonokkal.

Emlékszem utána kollektíve akartak is egy 66-os tetkót csináltatni maguknak, de a feleségek, és barátnők végül győztek, és elmaradt.

Anyu is valami olyasmivel reagálta le, hogy 40 felett a férfiak többségének, ahogy megy el az esze, úgy nő a bátorsága, és hirtelen nagyon menőnek meg rettenthetetlennek hiszik magukat. Hát, ha bátor vagy, akkor arra a részedre tetováltass, amit nem sűrűn mutogatsz társaságban.

Hát ugye eddig nem láttam, azonban a nászúton történt egy s más, és az óta már határozottan kijelenthetem, apámnak nincs tetkója!:)

És ezek az emberek javarészt szintén ügyvédek, orvosok vagy jól menő vállalkozók, szóval tudott volna mást is felkérni tanúnak, mégis rám gondolt. Ezért kimondhatatlanul hálás vagyok neki és boldog, mert ez egy hatalmas pozitív löket az önbizalmamnak, azok után, hogy a vérszerinti apám ellökött magától, és csak fájdalmat okozott nekem, amióta csak vissza tudok emlékezni, és azt sugallta mindig, hogy én nem érek semmit, és nem érdemlek se figyelmet se szeretetet.

De már csak ritkán jut ez eszembe, és inkább arra gondolok, hogy már sohasem tudja meg, hogy milyen jópofa gyerekei vannak, hogy igen is remekül helytállunk ott, és akkor, amikor kell, hogy büszke lehetne ránk.

De ő is csak a züllött táncosnőt látta, nem az milliós szemeszterdíjat, és azt is rendben valónak találta, hogy soha egyetlen fillér gyerektartást sem fizetett.

Egyszer azt vágta anyu fejéhez, hogy másnak is egyetemista a lánya, mégsem kurva, lehet pénzt keresni szórólapozással is.

Apám sem volt hülye, még mielőtt elitta volna az eszét. Olyan volt, mint a Tomi, gyorsabban számolt, mint a pénztárgép, mindig ezzel szórakozott, hogy megmondta az összeget mire a pénztáros végzett. Ezen azért elgondolkoztam, hogy vajon kiszámolta, hány szórólapot kellene egy szemeszter díjáért kihordania a nővéremnek?

Nagy ritkán, ha megtörténik az a csoda, hogy kettesben maradunk apuval, leginkább az irodában, gyakran hosszan elbeszélgetünk. Persze hosszú évek óta ismerem, és mindig jóban voltunk, de az egészen más volt. Most már, mint felnőtt a felnőttel beszélgetünk, és az mellett, hogy kicsit fura, kimondhatatlanul nagyszerű érzés. Szerintem mindig is ez hiányzott az életemből leginkább, főleg a nagyapám halála után. Egy apa, aki mellett biztonságban érzem magam, még most felnőttként is. Persze mindig is törődött velem, ott volt, ha bajban voltam, de olyankor nem, mikor nem volt baj, csak egy kedves szó kellett volna, egy mosoly, egy kis bíztatás, hogy nem vagy te béka, nem számít, hogy így csúfolnak a többiek, mire kamasz leszel, már irigyelni fognak…vagy valami ilyesmi!:)

Most pedig itt van, naponta többször elhelyez egy övön alulit vagy egy K.O.-t és közben mosolyog a szeme, és tudom, hogy számíthatok rá most már mindig, és, hogy nagyon szereti az anyut, és fantasztikus édesapja lesz a tesómnak.

Néha komolyan beszélgetünk, jó ügyvéd és olyan ügyesen csavargatja a szót, hogy észre se veszem, már arról beszélek, amit hallani akar.

Arról puhatolódzik, hogy mekkora trauma nekem anyu terhessége. Nem hazudtam neki, megmondtam, hogy nagy, de nem azért mert neki sikerül, hanem azért mert nekem nem! Ők, anyu meg a tesóim sose tudnának olyant tenni, amivel engem szándékosan megbántanának. Ez az élet rendje, most még fáj, de ha megszületik, imádni fogom, és legalább gyakorlok, mire megszületik az én kicsikém! Így akarom felfogni az egészet, és semmi más nem számít, csak neki meg anyunak ne essen semmi baja, ennyi!

De azért nagyon jó érzés volt, hogy gondol rám, az érzéseimre, pedig egy vérbeli agglegény volt eddig!

Olyan boldogok lehetnek azok, akik úgy nőnek fel, hogy van édesapjuk, és ha vannak is viták meg veszekedések, de megértik és szeretik egymást. Most jövök csak rá, mennyire hiányzott egy szúrós apapuszi az életemből!:)

Másfelől viszont talán nem kötődnénk ennyire egymáshoz, ha lett volna apánk. Nem rettegtünk volna éveken keresztül, nehogy történjen anyuval valami és mi apánkhoz kerüljünk. Ezért aztán jók voltunk, és tanultunk, mint egy őrült, és megnyertünk mindent, meg megtettünk mindent, csakhogy anyu boldog legyen. Mikor anyu hajnalban ment dolgozni, képes voltam felkelni és átnézni még egyszer az anyagot, mert a nővérem olyan volt akár egy börtönőr, és nem szerettem, ha nem boldog, mert 4-est kaptam!:)

Szegény anyukám csak pityergett mindig az évzárókon, mikor egymás után kaptuk a jutalmat a kitűnő bizonyítványért, meg a közösségi és sport tevékenységünkért. Szavalás, éneklés, diákolimpia, kosárlabda, röplabda, atlétika, rajzverseny, míg a nővérem a biosz, meg matek versenyeivel tündökölt, én a humán dolgokban arattam, az öcsém meg a sportban és fura mód, matekban meg fizikában kenterbe vágta néha még a tanárt is, viszont bukott magyarból. Igaz, már csak a középsuliban, mert általánosban még ő is tanult akár egy kisangyal, csak nehogy megharagudjon a Barbi!:)

A nővéremnek hatalmas lelke és akaratereje van. Mellettünk még a táncosbarátnőnket is hajtotta, mert neki azért nem ment olyan jól a tanulás mindenből, de a nővérem soha nem engedte el a kezét, egészen az orvosiig vitte magával, és most is rengeteget segít neki, hogy átmenjen.

Kár, hogy én nem vagyok olyan, pedig hasonlítunk egymásra, kívül belül, még a magasságunk is, mégis teljesen mások vagyunk, és be kell látnom, ő jobban sikerült!:(

15 éves koromig az volt a legnagyobb rémálmom, hogy elveszítem az anyut és apámhoz kerülök. Mikor a Barbi nagykorú lett, kicsit megnyugodtam, mert tudtam, ő soha nem dobna el minket.

16 évem után már apámmal és késekkel álmodtam, ha sikoltozva, leizzadva ébredtem, és akkor már a nővérem sem tudott segíteni!:/

Akkor jött a dilidokim, átvette a szerepét, és aztán valahogy nálunk ragadt ő is! Annyira meghatározó pontja lett az életemnek, hogy még a munkámat is mellette képzelem el!:)

Viszont anyun kezdenek kiütközni a terhesség jelei!

Először is kiabált velem, nem is emlékszem, mikor történt ilyen, utána meg pityergett, hogy jaj, ne haragudj, csak izgultam miattad, de igaza volt, mondtam, te ne haragudj, nem gondoltam valami fontosra, meg arra, hogy most sokkal érzékenyebb.

Szóval elindultam, hogy az utolsó simításokat elintézzük az esküvőre. Ugye meglepi lesz! De nem vagyok egy bátor mókus, próbáltam valakit magammal hívni. Hát a Luca az jött volna, de őt nem akartam elvinni, nehogy gond legyen, megértem, ha félti az anyukája, én is félteném.

A Tomi jött volna, de Kakukknak fájt miután levették a gipszét, lehet, hogy az időváltozásra reagál, vagy csak hipochonder, mint a legtöbb pasi, - így mondtam, hogy inkább maradjanak.

A parkírozóban aztán megláttam, hogy a doki éppen sétáltatja rettentő lelkesen a kutyust. Persze mindjárt mellém penderült, hogy ne menj egyedül. Hát nem is nagyon akartam!

Szóval elmentünk, elintéztük a dolgokat, merthogy nem kell igazi pezsgő, hanem kölyök, hogy anyu is koccinthasson, meg a zene, ami ugye meglepetés, - bár már nem tudom okos dolog volt-e, anyu érzékenységét látva, - de remélem nem sül el rosszul. A mamámtól vittem egy dalt, amit zongorán játszott, mert azt szeretném, ha az ő anyukája is ott lenne vele, meg velünk is.

Ez itt, ha van kedvetek, hallgassátok meg, kedves dalocska, már nem tudom miért, talán a becenevem miatt, vagy mert könnyű zongorázni, de amíg a nagyi velünk volt, ez volt a mi dalunk. Már akkor a zongorára tette a duci ujjaimat, amikor még járni se tudtam, de valamiért megérezte, hogy a zene az életem részévé válik, akár a Tominak. Fura, hogy mégis a nővérem hasonlít rá leginkább. Már nem külsőre, az én vagyok, hanem lelkileg. Ő olyan erős és eltökélt, mint a nagyi volt, aki a saját kezében tartotta az életét az utolsó pillanatig.

Megbeszéltük, hogy apróságokat elrejtünk magunkon a nagyszülőktől, hogy így, ha gondolatban is, de velünk legyenek. Sőt én elviszem a mackómat is, majd a Luca kezébe adom, vagy a kis kosárkájába, amiből dobálhatja anyuékat virágszirmokkal, hogy Kevin is velünk legyen gondolatban.

Apu szerint közbeszerzésre tettem az esküvőjüket, bár nem értem pontosan mit jelen a szó, én csak azt szeretném, hogy mindenki tegyen hozzá valamit, a kívánsága szerint.

Aztán megálltunk egy kicsit nézelődni, csodás környék. És valahogy, nem tudom hogyan, de elszórtam a kocsi kulcsot. Már mindent felforgattunk, de nem találtam. Azt hittük a fűben veszett el, ügyesen négykézláb átvizsgáltuk, közben meg fél szemmel azt lestem, nehogy kullancs kerüljön belém. A doki meg pufogott, hogy mindig a földet kajtatva végzem a feneked mögött, nincs ez így jól.

Ráadásul lemerült a telefonom, nála meg nem volt. Ott ácsorogtam a bezárt kocsim előtt, és nem sok kellett, hogy sírva fakadjak.

Akkor eszébe jutott a lélekdoktornak, hogy vettünk ásványvizet. Utolsó lehetőség visszaloholtunk a kisboltba, és ott volt!

Hihetetlen módon már messziről lobogtatta felénk a lány, azt hiszem nagyon tetszett neki a doki!:)

De közben ugye eltelt néhány óra, anyu nem tudott hívni, és hát mi kell egy anyának? Egyedül mentem, ő azt hitte, - ráadásul rólam van szó, ugye, - nem ért utol, nem érkeztem haza, szóval nagyon ideges volt. Nem gondoltam rá, és nagyon sajnálom!:(

Anyu mióta megpendítették neki a kórház lehetőségét, hirtelen összeszedte magát és egyre jobban van. Már nem hány, és nem is szédül annyira. Érdekes, hogy a barátom ajánlotta neki, hogy próbáljon zabkását enni, mert egészséges, meg mit tudom én mi, és hogy náluk ezt eszik, és mindenre jó, ő is ezt szokott reggelizni. Azóta a zabkása az egyetlen, amit meg tud enni, és nem lesz rosszul tőle. Sőt már annyira jól van, hogy vissza akarja venni a hatalmat, nem bírja, hogy egy kis időre elveszítettük. Vissza akar jönni dolgozni is, mert hát, hogy most számolják fel az irodát, és ott akar lenni mikor elköszönnek az ügyfelektől, meg ilynek. Szóval köszöni a segítségem, de inkább pihenjek és szórakozzak, ahogy a többi 18 éves.)/

Kirúgtak!:( Hát ennyit a reményteljes munkámról!

Végül megegyeztünk, hogy az esküvő után újra övé az iroda, én meg élem tovább az életem.

El sem hinnétek, mennyi dolgom volt, titokban rohangászom és intézkedem meg cuccokat veszek.

Dupla esküvő lesz, de ezt még ők nem tudják csak mi, ezért titokban kellett szervezkednem. De anyu itthon se akart semmilyen ruhát, főleg nem fehéret, de hát nem úgy van az!

Férjhez megy! Remélhetőleg utoljára, és ennek meg kell adni a módját, hogy mindig boldogan emlékezzen rá!

Rendeltem neki egy csodaszép hosszú mell alatt vágott menta zöld ruhát. Széles ezüstszínű övvel, amin apró kristályok csillogtak. Hátul pedig volt egy kis uszálya is a csodásan omló könnyű puha anyagnak. Egyszerűen gyönyörű!

Ilyen, mint ez a képen, ugye, hogy szép?

Kapott mellé mentaszín cipőt, és persze mi is mind, mert nekünk meg egy rövid mentaszín koktélruhát rendeltem.  Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz menta zöld cipőket találnom, de végül csak győztem!

Na, szerintetek? Nekünk nagyon tetszett, anyunak is, sikerült meggyőzni, hogy vegye fel. A fiúk meg ilyen színű inget kaptak, és nem volt egyszerű ennyi méretet összeszedni, elhihetitek! Ráadásul majdnem elfelejtkeztem a kitűzőkről, hát nem vagyok még egy esküvőszervező az már biztos!

Még a Lucának is ilyen rucija volt, és talán ő volt a legboldogabb, hogy nagylány ruhában feszíthet, csak neki voltak pántjai! Dédike egy menta-fehér-fekete mintás ruhában pompázott, szóval teljes volt az összhang az első sorban.

Még a sminkünk is mentazöld-arany volt!

Pesten rendeltem meg, és ezekért is fel kellett menni, mert nem akartam otthon, valami kellemetlen meglepetést, persze nem egyszerre lettek meg, hogy csak had idegeskedjek.

Csokrot is rendeltem, egészen halványlila, szinte fehér rózsákat, zöld dísszel.

És hát, míg a mentával küzdöttem otthon sikeresen kimostam a barátom pólóját egy adag fehér ruhával. Mindig is utáltam a pirosat, hát most már nem tudnám fokozni. Minden rózsaszín lett, a zoknik, a dédike fehér hálóinge olyan, mint egy rózsaszín kis jó tündér, az öcsémék pólói, hát csak spiccelt benne, aztán csinált egy tütüt, csakhogy idegesítsen, apám ingjei, most talpig rózsaszínben mondja a védőbeszédét, mint Dr. Szöszi, pedig szerinte én nézek úgy ki.

Eleinte még kinevettek, de egész nap bömböltem, és végül észrevették, hogy komolyan nagyon bánt a dolog. Olyan ez is, mint a főzés, minél inkább görcsösen igyekszem, annál inkább elrontok mindent.

Akkor már vigasztaltak, mondtam a barátomnak is, ő meg csak nevetett, hogy látom neked is meggyűlt a bajod a pirossal. Végül már azt mondta, ha nem hagyod mindjárt abba, jövő héten megyek és veszek egy új mosógépet. Mit egyet? Kettőt! És akkor egyikbe moshatod a színest, a másikba meg a fehéret….

Megígértem ugye, hogy empatikus leszek, hát nem mondtam semmit. Ő meg ne sírjál már, hát tiszta pirosak a szemeid. Erre mondom nem attól, hanem a szélgéptől. Na, erre meg ő akadt ki megint, milyen szélgép, mit művelsz már megint? Iratkozzál inkább be még egy iskolába, én meg szólok apádnak, hogy többet túlóráztasson. Aztán megkérdezte, nem akarok-e a stábjába dolgozni. Az én dolgom lenne, hogy ne maradjon ott sehol semmije, merthogy folyton elhagyja a dolgait. Komolyan mondom, egyre viccesebb ez a pali…:/

Állandóan hívogat, teljesen megérintette őt anyu terhessége, és most tudni szeretné, hogy nekünk mit hoz a holnap. Nem a legmegfelelőbb napokat választja, hogy gondolkozzam el, mikor szeretném elmélyíteni ezt a kapcsolatot, különös tekintette a baba projektre.

Mondtam neki, készen állok rá, erre ő, hogy eh, az a baj hogy én is, csak nem vagyunk egy helyen!:) De jön, amint tud és majd mindent személyesen. Hát szerintem is úgy lenne a legmegfelelőbb, de csak igyekeztem kedves lenni, nagyon nem volt jó kedve, én meg ugye megígértem, hogy ahogy tudom, segítem, miattam ne idegeskedjen és tudjon a saját dolgaira koncentrálni.

Amúgy is elragadta megint a dokit magával. Még bejött velünk, hogy levetessük Kakukk gipszét, aztán elrepült. Felhívott minket és úgy lelkesedett, hogy arra gondoltam, ha haza tér neki kell egy kis kezelés, mert totál kikészült. Azt történt, hogy egy promóciós rendezvényen találkozott Harry herceggel, - az Ő hercegével!:) - és ettől cseppet eufórikus állapotba került.

Szóval azért mesélem ezt el, mert apuval felmentünk Pestre, ugyanis Kakukk a 24.-ik órában töltötte be a 18-at, így gyorsan útlevelet csináltattunk neki. Ugye van 24 órás ügyintézés is, némi felárral. Mi ügyintéztünk, apu közben vásárolt, mert kellett egy csomó minden még, meg bámészkodott.
Egyszer csak azt vette észre, hogy néhány rendőr nagyon barátságosan megszólította, és arra kérte, hogy menjen oda a kordon mögé. Ő meg nagy szófogadóan, hát biztos valami fogadás van vagy ünnepi felvonulás, rajta aztán ne múljon a világbéke, bement a kordon mögé. Akkor már kezdett gyanús lenni a dolog, és aztán hívott minket és annyira röhögött, hogy alig értettük a szavait. Szóval, azt hitték a világos rózsaszín ingje, meg a kockás halásznadrágja miatt, hogy a meleg felvonulásra érkezett, csak eltévedt!:)

Mondtam neki, ha már ott vagy, olvadj be!:)

Az utolsó napokban nagyon kapkodnom kellett, ráadásul teljes titokban. Van egy varrónő, aki fantasztikus táncos ruhákat szokott varrni, mindig nála vásárolunk. Megkértem őt, hogy készítsen vékony áttetsző gyűrött gézanyagból vagy mi a neve ruhákat. Anyunak egy egyenes szabású hosszút, nekünk meg csak egy pántnélkülit. Csak fent meg derékba húzott bele egy gumit és már kész is volt. A barátom meg minden pasinak beszerzett egy fehér halásznadrágot.

Szerettünk volna ragaszkodni a 7-i dátumhoz, de anyu majdnem keresztülhúzta a számításunkat. Szerencsére, még idejében elmúltak a rosszullétei és teljesen rendben eszegeti a zabkásáját.

A nővéremnek 13.-án van a szülinapja, és nekem meg anyunak is ebben a hónapban van a névnapunk, úgyhogy szerencsére nem kellett csúsztatni. Ráadásul a meglepetés nászút is megmaradhatott. Sikerült mindent teljes titokban tartanom, csak a dédike tudta, segített becsomagolni dolgokat, amik szükségesek anyunak. Mindenki csak annyit tudott, hogy elutazunk néhány napra, kell az útlevél, anyuék pedig 2 hétig maradnak nászúton.

Persze az utolsó napokban volt egy kis kavarodás, mert hirtelen még utaznom kellett, pedig már nagyon a nyakunkon volt a nagy nap időpontja, ráadásul még soha nem repültem egyedül. Eléggé izgultam és a dilidokim sem volt velem, hogy lenyugtasson, így aztán a reptéren volt is pici konfliktusom a becsekkolásnál. Merthogy ideges vagyok, mondtam oké, ha kell, benyomok 5 kávét is, vagy amit akarnak, eszem-iszom, ideges vagyok, mert egyedül utazom. Akkor meg, hogy nincs semmi csomagom, szóval kicsit kötözködtek velem, de végül a legriasztóbb rémálmom, hogy hoznak egy nőt és megmotoz kívül-belül, szerencsére elmaradt.

Hát azért van különbség a turistaosztály, meg a VIP különszoba között ez tény!:/

Hazafelé már rendben volt minden, jött a dokim is.

Végül minden és mindenki összejött és megtörtént a nagy esemény!

Hogy mik történtek, milyen meglepetésben volt nekem is részem ott a fehér homokban a tengerparton, azt majd legközelebb elmesélem!:)

A nyaralás rövid volt, de annál tartalmasabb.

Ráadásul elkövettünk egy hatalmas ostobaságot. Mondjuk, az embernek ritkán van esküvője, és ritkán bulizik egy kivilágított Predátoron éjszaka a családjával és a legjobb barátaival a végtelen óceánban, de hibáztunk. Akkora bulit csaptunk, hogy észrevettek minket és odajöttek. Szerencsére a másik hajón is elég jó állapotban voltak a nyaralók, sok mindenre ők se emlékezhetnek szerintem! Nagyon nem örültünk nekik, az volt a szerencse, hogy sötét volt, és mikor nyomulni kezdtek a barátom lekapcsolta a világítást, csak néhány lámpa maradt, úgyhogy nem is igen láttak.

Azért kicsit körözgettek, mint egy cápa, de gyors eltűntünk, és csak a két dokit küldtük fel, ők mégis csak vérbeli angolok. Mondták, hogy csak kölcsönben a hajó és zártkörű a buli, merthogy csatlakozni akartak, és minden áron át akartak szállni.

Szóval gáz volt, ráadásul közben kaptam néhány üzenetet, melyben újságolják, hogy itt láttak minket és, hogy biztos mi voltunk, egy másik meg egy másik országban, de én voltam biztos meg a barátom, és én nem is tudom, honnan szedik ezeket, meg hogy mit akarnak ezzel, hisz ha ott vagyok, tudom jól, nem kell mondani! Úgy tűnik, nem mindenki örül annak, ha a barátommal vagyok, de az ő baja.

Megnyugtatásul elárulom, hogy még a kontinenst sem találták el. Nem Európában voltunk és még csak nem is Malajziában.

Ezért most kicsit csúsztatni fogom a történeteimet, egy kicsit mindig később mesélem el mi történt, merre jártam és mit csináltam. Most még nem is nagyon tudnék róla mesélni, mert annyira felajzott idegállapotban vagyok, azért nem mindig történik ilyen fantasztikus események sorozata az életemben. Sőt még soha!

A bárban is volt néhány felejthetetlen éjszakánk, amik szintén csúsznak egy kicsit, mert egy ideig nem is tudtam, hogy ki merjem-e egyáltalán tenni, de hát végül is miért ne?

Most már itthon vagyunk és megkezdődnek a szürke hétköznapok. Azért persze történt néhány egészen rendkívüli és különleges dolog, amik felett még mindig nem sikerült napirendre térnem, de ezeket majd legközelebb mesélem el.

Anyuék még ott maradtak, már csak ketten birtokolják az a csodás hajót, és szívből kívánom nekik, hogy legalább olyan jól érezzék ott magukat, mint én pár hónapja.

Nekünk haza kellett jönni, mert az öcsém is dolgozik, a tesómék is, és a barátomnak is mennie kellett, nekem meg már elkezdődött a sulim.

Mikor haza jöttünk meglepő hideg fogadott és zord eső. Otthon megölelgettük a dédit, mert ő maradt itthon egyedül, és etetgette lelkiismeretesen az állatainkat, aztán beájultunk az ágyba. Ami fura, mert vagy 12 órát aludtunk, amíg utaztunk, mégis olyan nyomott voltam, és mindenkinek fájt a feje. Ráadásul már két napja nem cigiztem, és ha csak rágondolok is hányingerem van.

Szóval lezuhanyoztunk, aztán bezuhantunk az ágyba és ő átölelt. Semmi sincs jelen pillanatban, ami boldogabbá tehetne, mint mikor érzem a finom kezét, ahogy a bőrömön pihen, és néha megcirógatja, a puha bőrét a mellkasán és a szívdobogását, miközben elborít az illata, és a hajamban érzem a lélegzetét.

Mikor felébredtem még mindig ugyanúgy feküdtünk, és ő ugyan úgy ölelte a derekam. Csak néztem hosszú percekig, ahogy lélegzik, az arcát, ami most ellágyult és meztelen volt előttem, tele érzésekkel. Nem volt rajta a flegma álarc és olyan jóízűt aludt velem, hogy a nyála kifojt a szájából, akár egy kisgyereknek.

Kiosontam mellőle, főztem egy kávét és úgy ébresztettem, ahogy egy picurkát keltegetnék. Puszilgattam és cirógattam mindenütt ahol tudom, hogy csikis, és a legnagyobb boldogság volt látnom, ahogy mosolyogva ébredt.

Most hogy elment, már csak ez a mosoly marad itt mellettem még sokáig…

Most inkább lefekszem. Valahogy nem vagyok jól!:(

Remélem tetszik a rész, igyekszem hozni a többit is, de nem ígérem holnapra, mivel a nővérem születésnapja lesz, és valami bajom van, úgy érzem!