Egy utolsó kérés...

Sziasztok!

Egyre több kérdést kapok tőletek, hogy mikor hozok új részt, az Ellopott múlthoz.

Szeretnék itt, egyszerre válaszolni mindenkinek, aki írt, és akit érdekel.

Az életem, az elmúlt egy évben, alapjaiban változott meg. Nem csak a hely, ahol élek, hanem a környezet is, amelyben dolgozom. Rengeteg új élmény, kötelezettség, hiszen emberek munkájáért, megélhetéséért vagyok felelős, a jövőjük, családjuk, otthonuk biztonságáért. Ez számomra nagyon fontos feladat!

Nem akarom most leírni a törekvéseimet, azt hogy éjjel-nappal azon agyalok, hogy tudnám még jobban felvirágoztatni, még nagyobb tömeget bevonzani a Stúdióba és a Pubba.

Folyamatosan próbálok megújulni és rendezvényeket kitalálni, hogy kialakuljon egy állandó törzsközönség, amit jelentem, mára már sikerült elérnem, az utolsó bulinkon, már teltházzal mentünk, az mellett, hogy kétszer annyian szorongtak bent, mint a tervezett létszám.

Most persze kezdhetem majd újra, de nem tehettem mást, haza kellett jönnöm.

Nem akarok siránkozni, és az életrajzomat sem fogom megosztani itt.

Mégis szeretném elmondani, hogy számomra az április nagyon nehéz hónap.

Ha az a baleset nem következik be, huszadikán lenne egy éves a kisfiam, rohan az idő!

Fájdalmas emlékek ezek, főleg úgy, hogy időközben több baba is született a környezetemben, és átérzem, megtapasztalom, hogy mit is veszítettem….

Esténként, ha lefekszem, és még nem jön álom a szememre, álmodozom. Olyankor arra gondolok, milyen tortát készítenénk neki a munkatársaimmal, amire rá lenne írva, hogy „Kevin 1 éves”…

Nem fogom bezárni a blogot, de nem akarok több szomorú részt, és nem akarok több negatív, lezúzó kritikát. Ezért még egy kis időre van szükségem, a megértésetekre, és főként a türelmetekre.

Van néhány dolog, amit le kell zárnom, be kell csuknom néhány ajtót, ami nem vezet sehova, csak egy zsákutcába.

Nem halogathatom tovább, az én gyengeségem, hogy idáig jutottunk, és minél tovább húzom az időt, annál fájdalmasabb lesz, és annál több embert bántok meg a környezetemben.

Ma azt mondta nekem a világ legklasszabb dokija, hogy bízik bennem, meg tudom csinálni, mert tudja, hogy erős vagyok, és hogy „a sikerélmény már önmaga is gyógyít!”

Nem fogok neki csalódást okozni, és nektek sem akarok!

Hiányzik az írás és hiányoztok Ti, a hozzászólásotok a szinte már családias, baráti hangulat, a szeretetetek és érdeklődésetek.

Hiányoznak a „beszélgetések”, a világ, LunaVilága, amit én teremtettem, és ami olyan számomra, akár egy megvalósult álom. Minden, ami régen olyan jó volt a blogon, az életem részévé váltatok.

Rengeteg értékes, jó embert volt szerencsém itt megismerni. Sokat változott a világnézetem, az emberekhez fűződő kapcsolatom miattatok, mert látom már, hogy igenis vannak csodás emberek, csak a hétköznapok szürke forgatagában, elsétálunk egymás mellett.

Itt azonban rám találtatok, és fontos részévé váltatok a mindennapjaimnak.

Már sokkal jobban be tudom osztani az időmet.

Az igazság az, hogy az embernek – ha ír – néha kell egy kis szünet. Van, hogy elmegy a kedve, mert olyan dolgok történnek körülötte, hogy egyszerűen képtelen arról írni, amiről eddig tette.

Vagy ha mégis, akkor csak keserűen, azt pedig már nem akarok!

Engem nagyon befolyásol a környezetem és a hangulatom, hisz a történeteim nagy része személyes tapasztalat, vagy a környezetemben megélt dolgok kiszínezett, és szépen felöltöztetett egyvelege.

De mire innen hazatérek, egy új, másik Luna lesz az, aki leszáll a gépről. Magam mögött hagyok sok mindent, a múltamat, ami a rengeteg fájdalom ellenére is csodálatos volt, és nem is történhetett volna velem ennél szebb dolog a világon. De a dolgok néha elromlanak, az irányítás kicsúszik a kezeink közül, elvesztjük az uralmat és a falnak csapódunk.

És akkor fel kell állni, és tovább kell lépni, még akkor is, ha fáj.

Hát én most lépek….mindig csak egyet, ahogy a doki mondja, mindig csak a következő lépés a fontos, mert minden egyes apró lépés közelebb visz a célunkhoz.

Szóval, ha elmúlt ez az időszak, és az öcséméknél is látok már valami kis reális esélyt, a sikeres érettségire, akkor visszatérek és folytatom.

Örülnék, ha itt lennétek és várnátok rám, és ha újra írok, esetleg megint megosztanátok velem a véleményeteket, és „beszélgetnénk” egymással úgy, mint régen. Nekem nagyon hiányzik!

Sőt, szeretnélek megkérni benneteket arra, hogy ha kiteszem a folytatást, írjatok véleményt. Mindenki! Azok a még közelebbi barátaim is, akikkel napi kapcsolatban vagyok, és amúgy megszépítik a leveleikkel a napjaimat, de elfelejtettek a blogra írni!:)

Légyíves, ide is! Nem kell regény, elég csak egy mosolygós smaili, vagy néhány szó – ennek Margo27 a nagymestere:) – hogy érezzem, tudjam, itt vagytok, kellek még, fontos, érdekel, van arra igény, amit írok!

Meghálálom, sőt, megdolgozok érte, és hamarosan találkozunk, ígérem!

Addig is mindenkit virtuálisan ölel és puszil,

Luna