84. rész - Nem láttam még vadat, mely szánná magát....

Sziasztok!

Ez az egyik kedvenc idézetem. Gondoltam ide most tökéletes, Sara kifogyhatatlan életösztöne és harcias szelleme miatt, és mert nekem a kedvencem!:)

Ezzel szeretnék a rövidke pihenőm előtt búcsúzni tőletek.

Úgy érzem méltó rá!:)

Valamelyik nap a másik blogomra még hozok egy rész, talán kettőt…

Úgy érzem, egészen különleges két hét elé nézek, bár mostanában minden még itt töltött napomat igyekszem ezzel az érzéssel és szellemben megélni.

Minden jót kívánok, sok-sok szeretetet és örömet minden napra.

Puszi, Luna

Newey….

-    Gondoltam elkanyarodom erre, és mekkora szerencsém volt, hogy pont megpillantottalak. Úgy volt, hogy még pár napig bent dolgozunk egy új projekten, de Vettelnek hirtelen mehetnékje támadt. Azért na aggódj, sikerült tőle egy autógrammot kiharcolnom a barátnőd részére, de nem akart maradni az istennek se. Valami gond van otthon a szomszédjával. Régen az a srác is a Forma 1-ben versenyzett, de aztán megunta a sok cirkuszt és lelépett rallyzni. Ott most boldog, bár kevesebb sikert ér el, de ő tudja mit, és miért tesz.

Raikkönent kevesen kedvelték, mert egyenes volt és őszinte. Akkor is megmondta mit gondol, ha ezzel megbántott másokat, és nem érdekelte se a pletyka se a furkálódás. Némelyik srác úgy sír meg árulkodik, akár egy kisgyerek. Ritka a barátság a Forma 1-ben, talán nem is tudnék másikat mondani, de ők Sebbel jól kijönnek, és a barátságuk nem szakadt meg azután se, hogy lelépett tőlünk. Ráadásul egymás mellett laknak, elég sokat lógnak együtt, már amennyi szabadidejük egyáltalán van ezeknek a srácoknak. Raikkönennek is a sok PR bohóckodásból lett elege, no meg a politikából. Egy időben úgy volt, hogy visszatér, méghozzá hozzánk a Red Bullhoz, de aztán hirtelen visszalépett. Nem tudom miért, örültem volna neki, bírom a kölyköt..és most valami gond van a finn srácnál. Gondolom, a házasságával lehet kapcsolatos, hallottam ezt azt pletykálgatni.

Szóval Vettel haza száguldott, hogy erkölcsi és lelki támogatásban részesítse a barátját, nekem meg így lett egy szabad napom.

-    Örülök, hogy így történt és felkerestél. Neked nagyon kalandos életed lehet abban a Forma 1-ben.

-    Hát annyira azért nem! Főleg ha bent vagyok a központban és tervezek. Szezon közben mindig van valami újítás, amin dolgozom. Ritka a tiszta futamsorozat, mikor annyira jól teljesítettél a tervezőasztalnál, hogy nem kell korrigálni, mert a nyomodba se érnek a többiek. Bent a tervezőasztalom mellett csend van, néha hallgatok zenét, valami klasszikust, hogy a kellemes dallamok hallatán jobban jöjjenek az ötletek. Nem számítógépen dolgozom, valahogy nekem az személytelen. Öreg róka vagyok, megmaradtam a tervezőasztal, a vonalzó meg a ceruza mellett, az az igazi, olyan, mint egy jó öreg Pub, ahol igazi ír barna sört iszogatsz a barátaiddal, nem valami luxus hotel üvegablakokkal, meg plexi korlátokkal, amit csak akkor veszel észre, ha fejjel belerohansz és koppansz egyet.

-    Ezzel a homlokkal? – csilingel a nevetése.

-    Látom megártott a pezsgő – korholnám szigorú arccal, de nem sikerül túl jól, mert a mókus úgy érzi, már eleget hallgatott, és éles füttyökkel hívja fel magára a figyelmet.

-    A Forma 1-ben füldugókkal dolgozunk kint a pályán, akkora a kocsik motorjának a zaja – folytatom a vöröst méregetve. - Azok a csillogó lekerekített autók gyönyörűek.

-    Be kell egyet szereznem nekem is.

-    Egy Forma 1-es kocsit? – meredek rá.

-    Nem, egy füldugót Rusty ellen – nevet fel újra.

-    Huncut egy vidám lány vagy te hallod – mosolygok, mert egyszerűen magával ragad a jókedve. Felszabadultnak érzem magam mellette.

-         Mesélj valamit a munkádról. – húzza maga alá a lábait a fotelben, és egy díszpárnát gyömöszölget az ölébe.

-   Aerodinamikai mérnök vagyok, a forma autók leszorító erejével, légellenállásával foglalkozom – kezdek bele a mesébe nagy vehemenciával.

A lány sokáig hallgat kitágult szemekkel. A rövid prezentációm végén nevetve rázza meg a fejét.

-         Nem! Biztos nem voltam aerodinamikai mérnök!

Muszáj vele nevetnem.

-         És te? Nem tartasz tolakodónak, ha kíváncsiskodom az életedről? Látom, festegetsz – intek az állvány felé. - Ez valami hobby vagy komolyan gondolod?

-         Hát – komolyodik el egy pillanatra – ha az életemre vagy kíváncsi, akkor már ketten vagyunk. A festészet meg még nem tudom milyen szerepet fog betölteni az életemben. Egyelőre terápiás céllal rajzolgatok.

-         Már többször éreztem és értettem úgy, hogy bonyodalmak vannak az életedben. Valami rosszat érzek, mesélsz róla?

-         Szívesen mesélnék, de pont az a baj hogy nem tudok.

-         Semmit?

-        Hát…nem sokat! Egy vonaton utaztam…valószínűleg kirándulni voltam Svájcban, esetleg valami rokont vagy ismerőst látogatni. A vonat összeütközött egy másikkal….nagyon csúnya baleset volt, rengeteg halottal és súlyos sebesültekkel…ennek már lassan fél éve lesz.

-         Igen…most, hogy említed valami dereng…csúnya ügy volt. Aztán?

-         Hát…néhány napig kómában voltam. Mikor magamhoz tértem, egy kórteremben feküdtem, idétlen hálóingben, csövek között. Nem emlékeztem semmire. Arra, hogy mi történt, hogy kerültem oda, de még a nevemre, és arra sem, hogy honnan jöttem és, hogy mit kereshettem Svájcban. Azt mondták biztos nem svájci vagyok, mert németül egyáltalán nem beszéltem, hanem angolul motyogtam, mikor magamnál voltam.

Ezekre a dolgokra nem emlékszem, a svájci kórházra sem, csak már itt Angliában tértem magamhoz. A kórházban egy orvos ült le az ágyam mellé, és próbált faggatni, hogy mire emlékszem, de nem sokra mentünk. Végül ő mesélte el, hogy mi történt velem.

Később átvittek egy rehabilitációs intézetbe, és ott voltam, míg úgy döntöttek, hogy megpróbálkozhatom az önálló élettel. Ott jól éreztem magam, a hozzám hasonló szerencsétlenek között, és tetszett a terápiás foglalkozásként felajánlott festegetés. Sok időt töltöttem a papírok, később a vásznak előtt, és teljesen sikerült ellazulnom, kikapcsolnom. Azokban az órákban nem dübörgött állandóan az üres fejemben, hogy ki lehetek, honnan jöttem, és főleg, hogy miért nem kellek senkinek?

Elvégeztem egy gyorsított speciális pincérképzőt, és az utamra engedtek. Kineveztek mellém egy szociális gondozót, és az ő segítségével megpróbáltam visszailleszkedni az életbe. Nem voltak irataim, semmi, csak a nevemet tudtam, hogy Sara. Azt is csak egy ékszerről. Egy karkötő volt rajtam, és ez a név állt rajta. Eltettem, nagyon őrzöm, mert az az egyetlen tárgyi bizonyítékom, a múltammal kapcsolatban. Ha esetleg egyszer, valaki jelentkezne, hogy felismer, ezzel tudnám igazolni magam. Biztos állandóan hordhattam, ha a balesetkor is rajtam volt, és gondolom valakitől csak kaphattam, az ember nem szokott magának névre szóló ékszert venni, azt inkább adja valaki, akinek fontos a másik. Nem? – néz rám szomorúan.

-      Azt hiszem igen. Én is vettem a feleségemnek, a neve kezdőbetűjét formázó medállal egy nyakláncot.

-         Ugye? – örül meg a válaszomnak - Így a Sara meg volt – folytatja - a többit meg hozzá kerestem. Fogtam egy dobókockát, és kidobtam vele, hogy mikor születtem, a hónapot meg a napot. Arra gondoltam, csak kell egy születésnap mindenkinek….

-         Ez komoly? – meredek rá egyre nagyobb sajnálkozással a szívemben.

-         Nem – nevet fel – csak vicceltem.

-         Nahát, én meg már könnyes szemmel benyeltem az egészet!

-         Valójában úgy történt, hogy rengetegen jöttek már a kórházi ágyamhoz, hogy azonosítsanak. Nem is hinnéd, mennyi ember tűnik el nyomtalanul, hány szülő, férj vagy testvér megfordult a szobámban, a szerettét keresve. Jöttek, megnéztek, sírtak és elmentek. Reményt nyújtottam nekik egy pillanatra, és ők is nekem, de soha nem találtunk senkivel egymásra.

Volt egy férfi, ő a lányát veszítette el….ő nem hagyott magamra azután sem, hogy bebizonyosodott, sajnos nem én vagyok a lánya. Látogatott, noszogatott, hogy keljek fel, sétáljak, elvitt még fodrászhoz is – nevet rám a visszaemlékezés súlya alatt könnyekkel a szemében. – Olyan volt nekem, mint egy igazi apa. A neve Jack Faraday, és mikor arra került sor, hogy nevet keressek magamnak, megkérdeztem, használhatom-e az övét. Így lettem Sara Faraday, és végül a lánya adatait használom, vagyis azt a születésnapot adom meg, ami a kislányáé volt. De – mosolyog szomorkásan – az is lehet, hogy még 18 se vagyok, vagy éppen egy későn érő típus, és már negyven is elmúltam. Nem tudhatom pontosan.

-         És most milyen dátum alatt élsz?

-         1987. július 4.-ét tartom a születésem napjának.

-      Értem… - hüledezek. – És egyetlen nyomra se akadtál a múltaddal kapcsolatban?

-         Nem – ingatja a fejét – mintha soha nem is léteztem volna. Kibéreltem a gondozóm segítségével ezt az olcsó kis lakást, és szerzett nekem állást is, ott a kávézóban. Hamar beleszoktam a pincéreskedésbe, akár mit is csináltam azelőtt.

Megtanultam újra vezetni is, mert valamiért az egyáltalán nem ment eleinte, pedig biztos volt azelőtt is jogosítványom.

Aztán Jacket a munkája egy másik országba szólította. Még megvárta, hogy levizsgázzam, és búcsúajándékként megkaptam tőle Nonót. Az új életemben, az volt a legnagyobb csapás, hogy elvesztettem őt. Jack volt az egyetlen kapcsolatom ezzel a világgal.

-         Ezek szerint egyedül élsz?

-   Igen…jártam különböző helyeken a gondozómmal. A rendőrségen, a vöröskeresztnél, hogy megkérdezzem, nem keresnek-e egy hozzám hasonló eltűnt személyt. Lehet, hogy valakinek a felesége vagyok, vagy édesanya… - pislog gyorsabban, hogy visszatartsa a feltörő könnyeit – de az biztos, hogy valakinek a gyereke vagyok, mert valahogy csak ide kerültem erre a világra. De semmi….nem találtunk senkit, pedig nagyon kedvesek voltak. Az eltűnt személyek osztályán sok hasonló korú lányt keresnek, de a szembesítéskor, meg a DNS vizsgálatoknál mindig kiderült, hogy egyik családhoz sincs közöm. Végül feladtam és elfogadtam, hogy egyedül vagyok.

-         Fiatal vagy, lehet, hogy még egyedül éltél és próbálgattad a szárnyaidat. Talán most kellene egy barátot találnod. Egy kedves fiatalembert, aki segít és szeret. Téged nem nehéz szeretni, kedves lány vagy és vidám, megnevetteted az embert, ez egy nagyon jó tulajdonság. Miből gondolod, hogy volt családod?

-         Mert…mert a balesetben vesztettem el a kisbabámat – süti le a szemét. – Terhes voltam…valaki gyermekét hordtam a szívem alatt. Biztos, hogy volt egy férfi, aki szeretett és valahol haza várt…kellett, hogy legyen! – beleiszik a poharába, aztán rám pillant.

Figyelem a könnyektől csillogó szemét, hirtelen nem tudok mit mondani. Minden, ami eszembe jut elcsépelt, giccses lenne ebben a pillanatban.

-         Amikor magamhoz tértem nem emlékeztem – folytatja kérés nélkül – de ott állt az ágyamnál egy orvos, és azt mondta legyek erős, a gyermekem meghalt, de gondoljak arra, hogy én túléltem, és ez kész csoda, és lehet még gyerekem. Nem tudom neked elmondani azt az érzést, amit akkor éreztem! Nem is tudtam, hogy állapotos voltam, semmit se…aztán ott áll egy idegen, és sajnálkozó arccal közli, hogy a gyermekem meghalt! Hirtelen nem fogod fel, nem is értettem. Micsoda? Született egy kisbabám, édesanya vagyok, és én nem is tudok róla? Hát normális ez? El tudod képzelni? Csak bámultam ki az ostoba üres fejemből, ő meg csak mondta a magáét, hogy micsoda szerencsés vagyok, amiért itt lehetek, és majd lesz még gyerekem, amennyit csak akarok….Annyira zavaros volt minden, hirtelen akkora sokk volt ez, hogy nem is tudtam kit sirassak. Magamat, az elfeledett identitásomat, vagy a gyermekemet, akiről semmit se tudtam, még azt se, hogy fiú vagy lány. Nagyon kiborultam…kislány volt – pillant rám. – Kislányom született….

A bájos arcát nézem, amin egy kibuggyanó könnycsepp lassan csordogál lefelé. Ezt a könnycseppet figyelem zavartan, mert nem tudok mit mondani. A története megindít. Szeretném magamhoz ölelni ezt a magányos, mindig mosolygó lányt, aki a felszín alatt ennyi titkot és fájdalmat cipel magával. Micsoda erős lány ez! Ekkora veszteség és fájdalom után is képes mosolyogni. Aki nem ismeri, csak látja, nem gondolná, hogy az élete elveszett, és amit most görcsösen igyekszik maga köré felépíteni, annak minden egyes kövét magának kell kitalálnia. Hihetetlen történet.

Csak egyetlen egy dologban vagyok biztos, hogy nagyon szerettem. A legboldogabb kismama lehettem a világon, és biztos a férjem is imádta és várta őt. Kellett, hogy így legyen, nem történhetett másképp. Biztos, hogy szerettem azt a férfit, akinek gyereket akartam szülni. És ha én így éreztem, neki is szeretnie kellett, ugye? Néha már nem vagyok ebben annyira biztos. Ha szeretett volna, miért nem keresett? Miért törődött bele, hogy eltűntem? Ha én tudnám, hogy valahol élhet a kislányom, felforgatnám utána a világot. Ő nem tudhatja, hogy meghalt szegénykém. Akkor miért nem keresi legalább őt?

Aztán meg arra gondolok, hogy lehet valakinek a szeretője voltam? Talán valami hírességnek és titokban tartott, nehogy valaki a nyomunkra akadjon, és kellemetlensége adódjon belőlünk? Lehet, hogy ezért nem tud senki a terhességemről meg rólam? Ezért nem keresnek, mert egy eltitkolt, búra alatt éltük az életünket? De akkor mit kerestem a vonaton? Ha olyan gazdag barátom volt, és titkolt minket, biztos nem ültet fel egy vonatra. Nem?

Nem vár választ a kérdésére, mert folytatja.

   Persze az is lehet, hogy sokkal egyszerűbb a történet. Lehet, hogy csak gyereket akartam, de apát nem. Lehet, hogy olyan voltam régen, olyan szüfrazsett, agyonemancipált nő, aki nem akart egy férfi mellett cselédkedni. Nem tudom…fogalmam sincs – grimaszol tanácstalanul.

-         Hát…. – dadogom – ezt tényleg nagyon szomorú és meglepő történet. A hangomban nyoma sincs már az iménti jókedvnek.

-         A szomorú, vagy nevezzük tragikusnak inkább csak ezután jött. Addig könyörögtem a szociális munkásnak, hogy saját felelőségére kivitt a temetőbe.

A könnyei most már feltartóztathatatlanul potyognak az ölébe nyugvó párnára, amit ideges kézzel gyűröget.

  Egy gazos, bedőlt kis sírhalom volt csupán a kislányom nyughelye. Egy elferdült fakereszt jelezte a születésének dátumát és egy számot. Csak egy szám volt…ő, aki nekem a világot jelenthette volna, aki biztosan, hogy az életemnél is fontosabb volt. Ott feküdt a többi névtelen sír között, a szemétkupac szomszédságában az én tündérhercegnőm. Még a virágot is a gondviselőm vette. Nem volt pénzem…semmim se volt, csak egy bedőlt, gazos kis sír. Örökké hálásan fogok rá gondolni azért a fél óráért, amit akkor kaptunk tőle. Magamra hagyott, hogy a kicsikémmel legyek, és ez nagy bátorság volt tőle. Egy üresfejű őrült voltam, akár világgá is futhattam volna, mégis vállalta a kockázatot. Mostanában gyakran gondolok arra, hogy talán Jack kérte meg rá, hogy figyeljen, és törődjön többet velem. Csak erre tudok gondolni, azért volt velem, sokkal figyelmesebb és emberségesebb…talán Jack fizetett neki a kedvességéért…nem tudom – suttog, de a szavai szinte konganak a néma csendben. A mókus elszundíthatott valahol, mert szerencsére csendben van.

-       Borzasztóan sajnálom, ami veled történt Sara – makogom bizonytalanul. – Ha tudom, hogy ilyen fájdalmas múltat hordozol a kedves mosolyod mögött, nem faggatlak. Ne haragudj!

-        Dehogy! Nem is gondolok ilyenre – mosolyog újra – inkább jólesik beszélni róla. Jó végre valakinek elmondani ezt az egészet, anélkül, hogy attól tartanék, bolondnak gondol majd. Mostanában már sokkal könnyebb. Kértem a gondozóm, hogy a temető közelében keressünk lakást, munkám is lett. És ahogy megkaptam az első fizetésem, csináltattam egy szép keresztet a kislányomnak. Kigazoltam a sírját, virágokat ültettem rá, Jacktól kaptunk egy padot, így kint maradhatok az esőben, vagy hidegben is tovább. Nem kell álldogálnom. Vittem neki egy mackót, hogy ne aludjon az én kis hercegnőm egyedül…és vettem magamnak is egyet, hogy én se legyek egyedül. Gondolnád, hogy hosszú heteken át Dylan, az a medve az ablakomban az egyetlen, akivel beszélgettem? Jacket apám helyett szerettem, és miután elment, megint nagyon magányos maradtam. Annyira nem voltak boldog, felszabadultak az első napjaim, de belejöttünk, már barátaim is vannak…kettő. – mosolyog végre őszintén.

A munkám szeretem, felszolgálni, kávét készíteni azt jó, csak a főnökömmel nem valami harmonikus a kapcsolatom.

-         Az meg hogy lehet? Van ember, aki nem kedvel téged?

-         Hááát…én inkább jobban szeretném, ha ő kevésbé kedvelne. – grimaszol zavartan.

-         Zaklat téged? – lepődök meg.

-         Háát… - nyögdécsel még zavartabban – Bradley tegnap beszélt vele. Azt mondta, többet nem fog piszkálni…jó lenne! – szusszan nagyot sóhajtva. – Keresnem kellene egy másik helyet, de olyan ostobán buta vagyok és gyáva, hogy nem merek lépni. Szörnyű érzés, hogy semmit se tudsz a világból, csak amit a TV-ben látsz, vagy olvasol a könyvekben meg az újságokban.

-         Szeretnél váltani?

-         Gondoltam rá, de lehet, hogy máshol se lenne jobb. Inkább azt tervezem, hogy tavasszal majd útra kelek, és bebarangolom a környéket, meg a környező országokat. Addig gyűjtök az utazásra. Talán egyszer rábukkanok valamire vagy valakire. Esetleg engem pillant meg valaki, akinek a szomszédja voltam, vagy ismerőse, esetleg rokona… - bizonytalanodik el a hangja.

Egyre jobban sajnálom, és szeretnék neki segíteni. Olyan közvetlen kedves lány, és ilyen fájdalmas emlékeket cipel a lelkében. Hirtelen annyira sebezhetőnek, elesettnek látom. Molesztálják…hát persze, hiszen nincs senkije, nincs, aki megvédje. A megoldás szinte ordít a fejemben, nem kell sokáig keresgélnem.

-         Szeretnél utazgatni?

-        Igen! Tudod, arra gondoltam, bármikor történhet valami csoda. Egyszer csak egy olyan helyre érek, ahol valamit felismerek. Soha nem fogom feladni, főleg most. Elhatároztam, hogy felkutatom a múltam, kerüljön, amibe kerül, mert elegem van a magányból és a szomorúságból. Abból, hogy egy plüssmackóval, meg egy mókussal osztozom az életemen, de addig nem merek semmi újba belemenni, amíg nem tudok valamit kideríteni a múltamról.

-         Szeretnél világot látni Sara? – teszem fel a kérdést hirtelen.

-         Hát persze! – nevet fel jókedvűen, bár a szemében még ott csillognak az iménti könnyek. – Ugyan ki ne szeretne? Persze esetemben nem árt az óvatosság az utazásnál, legutóbb is nagyon rosszul sült el. Azóta se találtam meg önmagamat – mosolyog ironikusan.

Ez a néhány mondat végérvényesen eldönti a fejemben a kérdést. Egyre jobban kedvelem.

-    Lenne kedved egy olyan felszolgálói munkához, ahol rengeteget kell utazni, és az év nagy részében idegen országokat bejárni?

-       Ez a legnagyobb vágyam! Minél több helyre eljutni, hátha egyszer megtörténik a csoda. De ugyan hol találnék ilyen munkát? Talán menjek el társalkodónőnek egy idős örökösnő mellé?

-         Hallottál már a Forma 1-ről? Tudod mi az, ugye?

-       Hát persze! – nevet immár jókedvűen. – Csak amnéziás vagyok, nem hülye!

-         Elnézést nem úgy gondoltam – szabadkozom zavartan.

-       Nehogy komolyan vedd – nevet tovább a káromra – csak vicceltem. Persze, hogy hallottam róla, hiszen Becky is a te Vetteledről áradozik állandóan. Néha látom, hogy közvetítik a futamot, de az is igaz, hogy nem rohanok mindent hátrahagyva, hogy nézzem…volt már, hogy belekukkantottam, de elég ismeretlen közeg az nekem. Nem valószínű, hogy ott folytathatnám, mint versenyző, még ha te protezsálnál is be, mert az oktatóm szerint született analfabéta vagyok a vezetéshez. Nem is értette, hogy vagyok képes elboldogulni Nonóval – vigyorog kedvesen.

-       Őőő nem egy versenyzői ülésre gondoltam – nevetem el magam – inkább a kiszolgáló személyzetben egy állásra. Én a Red Bull Racingnál dolgozom, mint tervező főmérnök. Van némi szavam a csapatnál, és ha megfontolod az ajánlatomat, szívesen ejtek néhány szót az érdekedben. A társaság remek, a zöme fiatal vagy fiatalos – nevetek fel – és a munka nem olyan vészes. A legrosszabb, az a hosszú távollét a szeretteinktől, az év nagy részében, de ez a te esetedben nem jelentene akadályt, és a fizetés is jó. Ha győzünk, már pedig győzni fogunk, mert én tervezem annak a Vettelnek a feneke alá az autót, jókora bónuszt osztanak mindenkinek. Mit gondolsz?

-         Hát…így hirtelen nem is tudom! Elsőre nem hangzik rosszul – pihegi. – De gondolod, hogy felvennének? Csak egy gyorstalpalóm van, nincs semmi különleges végzettségem…az is lehet, hogy fodrász voltam…vagy mérnök – grimaszol. – Akik oda bekerülnek, azoknak biztosan jó iskoláik vagy ajánlólevelük van… - sajnálkozik.

-         Lehet, de olyan jó, mint az én szavam, egyiknek sincs! Nem akarok dicsekedni, de fontos vagyok a csapatnál. Szinte az összes csapat szeretne leszerződtetni, ez a legkevesebb, amit megtennének a kedvemért. Szóval el tudom intézni. Egyelőre a kiszolgáló személyzethez, lehet, hogy csak annyi lenne a dolgod, hogy folyamatosan feltöltsd az italos szekrényeket Red Bullal meg ásványvízzel…de ha látják, hogy ügyes vagy, már pedig te nagyon ügyes vagy, komolyabb feladatot kapnál. Ott minden csak a szorgalmon múlik! Még valamelyik pilóta mellé is bekerülhetnél a PR-osok közé.

-       Hát akkor lenne hozzá kedvem…ha komolyan gondolod nagyon is! – csillog a szeme az izgalomtól. – De én megelégednék a kiszolgálással is, meg a feltöltéssel. Nem vágyom magasabb beosztásba. A lényeg, hogy ingyen utazhatnék! Lehet, hogy egyszer csak megpillantanék valahol egy ismerős vidéket, és hirtelen eszembe jutna, hogy ki vagyok… - néz rám reménykedve.

-         Az bizony lehet – hagyom rá.

-   De…de, hogy tudnám én ezt meghálálni? – kezd elbizonytalanodni.

-         Hm, nem is tudom – mosolygok – esetleg útközben majd, ha unatkozunk, megfested a portrémat!

*  *  *

És akkor egy kis személyest...

Bár az volt a születésnapi ígéretem, hogy mindenkinek külön válaszolok az összes kérdésére, most mégis engedjétek meg, hogy egy kérdésre itt adjak választ, ne kelljen annyit írogatnom.

Nem használok Facebookot! Nyurga barátunk afféle biztonságtechnikai szakember, és mint lelkes informatikus a What’s Up-ot és a VIBER-t ajánlotta, illetve még Skype-t használunk, ha valamelyikünk messzebb van és beszélgetünk.

A másik kérdésen sokat gondolkoztam, mit is kezdjek vele. Végül arra jutottam, nyilván a saját jövendő otthonomat nem fogom kitenni a netre, ha másért nem, hát a biztonságom miatt sem. Meg aztán megígértem, hogy arról az életemről nem beszélek senkinek. Viszont azt is megígértem, hogy válaszolok minden kérdésre. Van egy fotóm, ami egy majdnem ugyan olyan házat ábrázol, mint a jövendő otthonom. Annyi a különbség, hogy a mi házunkon még van egy félig süllyesztett alagsor vagy, hogy nevezik. Az egyik felében egy medence, fallabda pálya, konditerem, meg afféle férfiszoba, játékszoba található, biliárddal, csocsóval, jéghokival meg ilyesmikkel, a másik felében pedig garázs van. Amúgy nagyon hasonló, középen a bejárat, van jobb meg balszárny, és a felső toronyszoba, nem üvegfalú. De én még nem láttam valóságban csak fotókon. 

Nekünk az előtérben van egy kinti medence és a másik oldalán egy nyári lak, ami a képekről nekem most a szívem csücske, egy nagyon ügyes kis házikó.

És részemről ennyi! Azt hiszem eleget tettem az ígéretemnek, és válaszoltam a kérdésekre. Ezért most még egyszer megköszönöm, hogy velem voltatok ebben az évben, és remélem, velem maradtok ezután is!

Köszönöm!:)

Ahogy most nézegetem ezt a képet, elég furcsa érzés kerített hatalmába.

Hirtelen megrettentem. Arra gondolok, vajon ott kint lesznek barátaim? Vajon ott kint lesz majd egyszer egy olyan társaság, akik az én kedvmért, az én ünneplésemre jönnek és fognak össze?

Hinni akarom, hogy lesznek. Hinni akarom, hogy ott is boldogulni fogok, és nem lesz a múltam szomorú árnyéka a nyomomban. Nem leszek kiközösített, rút fehérhajú, riasztó gonosz szemű csontváz, akit békának csúfoltak.

Persze nehéz lesz. Tudom fura, amit mondok, de nagyon zárkózott vagyok. Van egy társaság körülöttem és nekem annyi elég. Mindig is így volt, azért nem jártam egy sráccal se, azért nem mentem bulizni, mert otthon jobb volt. Aztán történt valami egy július végi éjszakán, és az egy időre, megváltoztatta az életem. Nem a baba miatt, akkor még nem tudtam róla, hanem mert akkor úgy éreztem valami új, valami különleges korszak kezdődik az életemben. Bátor lettem! Legalább is egy időre!:)

Elhatároztam ezt a blogot és meg is csináltam, aztán jöttetek ti és beszélgetni kezdtünk, és barátokra találtam köztetek. Boldog vagyok, és azt hiszem ennyi volt, itt megrekedtem a fejlődésben.

Néhány napja, egy blogra leltem egészen véletlenül. Nem szoktam kutakodni, mert arra sincs időm, hogy a sajátomat visszaolvassam, pedig egy súlyos hibát fedeztem fel, javítom is, majd csak utána mondom el mi az!:)

Szóval valakinek megígértem, hogy megnézem a blogját, és onnan valahogy átmentem egy másikra, és nagyon elcsodálkoztam. Az a blog volt, amit egykoron véletlenül megtaláltam, ahogy a sportoldalakat olvastam, és azon a blogon keresztül jutottam el ide, a többi történethez. A blog rég megszűnt már, el is tűnt onnan, és most újra megnyitotta a szerzője, egy másik helyen. Még csak egy követője volt, azonnal írtam, hogy mennyire örülök, hogy én leszek a második követő, és hogy mennyi hálával tartozom neki, mert őáltala ismertem meg ezt a világot és titeket. És az a helyzet, hogy jelen helyzetemben el sem tudom képzelni, hogy egyszer majd nem váltunk e-mailt, és nem levelezünk többet, hanem eltűnünk egymás életéből. Pedig megígértem annak idején, hogy ha kimegyek befejezem, de legalább is akkor, ha anyuka leszek. Mondjuk mostanában átgondoltam a dolgot, és már nem olyan sürgős az anyaság, de ez egy másik történet.

Szóval a lényeg, hogy írtam hosszan, tele érzelmekkel, aztán egyszer csak leálltam ….és gondolkozni kezdtem. Arra gondoltam, hogy ha most ezt ide kiteszem, utánam még biztosan rengetegen fognak csatlakozni, hiszen régen rengeteg blog volt kitéve az oldalára csereként. És ha sokan csatlakoznak, biztosan lesznek jó páran olyanok is, akik elvetődnek hozzám. És mikor ide jutottam kitöröltem a bejegyzést és nem írtam neki…:(

Gondolom, nem értitek, hát nagyon én sem magam, és nehéz is szavakban megfogalmaznom. De az van, hogy nem akarok új embereket, vagyis persze szeretnék új olvasókat, jó az az ember egójának, hogy többen követik meg olvassák, de én megelégszem annyival, ami most van….veletek! Mi már összeszoktunk, ismertek és elfogadtok ilyen hebrencsnek, sokat fecsegőnek, érzelmektől túltengőnek. Szeretek nektek mesélni…jó, néha van egy kis csipkelődés, de az még belefér. Attól félek, hogyha újak jönnének, megint kezdődnének a viták, beesne esetleg néhány nyomkövető is, és ez nem hiányzik. És ezzel elérkeztem oda, ahonnan egy évvel ezelőtt elindultam. Nem akarok új ismeretséget, barátokat, azokat akarom, akik már megvannak. Szóval megint bezárok, ahogy szoktam, de nem bánom, mert nekem így jó.

Mindig ezzel áltattam magam azelőtt is, de most tényleg így van. Olyan barátinak érzem ezt a blogolást, a beszélgetéseket, a jelenléteteket, még azokét is, akik sosem írnak, de már ismernek, tudják a szokásaimat, és ha még mindig itt vannak elfogadtak…úgy és olyannak amilyen vagyok.

Szóval nem írtam, inkább megfutamodtam!:)

Persze van, aki nem futamodott meg! Eljött és elénk állt. Nem csak elém, hanem a családom elé is. Volt benne kurázsi és tartás, ami úgy tűnik, belőlem hiányzik. Nem hozott ajándékot, semmit, érezte, hogy ez most nem az a pillanat, viszont hozott egy bankszámlakivonatot. Kiderült, hogy nincs szükségem a spórolásra, mert ott kint a bárunk folyamatosan üzemel, és az üzletvezető minden hónapban átutalta a bevételt. Erről teljesen megfeledkeztem, vagyis nem gondoltam rá. Megint csak ő győzött, nekem van lelkiismeret furdalásom és én szégyellem magam. Pedig hülyeség, a nővérem ki is fejtette, az ő kedves stílusában, mert már elege lett a siránkozásomból. Nem mondott sokat, csak rám nézett, széttárta a karját és megkérdezte. Szégyelled magad? Te? De miért? Bolond vagy! Ideje lenne felébrednek, és magaddal törődni nem másokkal!

Ennyi elég is volt, hogy rájöjjek, igaza van, és ezen túl, élem tovább az életem úgy, mint eddig. Vagyis folytatom a blogot, és leírom ide, ha visszatértem azt is, amiről eddig nem tudtam beszélni! Akit érdekelt, és szerette olvasni, hogy mik történnek velem, az gondolom örül, aki meg utálta az ne olvassa.

Suliba mentünk, előtte bevásárolni, mivel kiderült, gazdag vagyok megint, mert Kakukk a dédi szerint úgy megnőtt télen, mint a tökinda. Egy fejjel tornyosul fölém, az ünneplős nadrágja meg a bokája fölött lengedezett. Szegénykém hozta a kis árvaságiját, hogy vennék e vele ruhát, mert nem akarja anyut terhelni. Elindultunk persze a lelkes dokival, aki úgy érezte, át kell vegye szent Teréz küldetését, és hirtelen felindulásból örökbe fogadta Kakukkot. Vett neki farmert, meg ünneplős nacit, végül abba maradtunk majd úgy is kell öltöny a szalagavatóra. Pólókat, pulcsit, cipőt – csónak lába van!:) – én meg nagy lelkesedéssel válogattam a férfi alsónadrágok közt. Kiválasztottam egy rettenetesen szexelő cicapárt, de nem akarta!:) végül egy lájtosabb csomagot választottunk!

Azt mondta rólam a dilidokim, hogy azért vagyok ilyen mérhetetlenül bőbeszédű és túlpörgött, mert életem egy meghatározott periódusában a szobám mélyén kuporogva töltöttem, és ez az időszak, meghatározó szerepet kellett volna betöltsön, a jellemfejlődésemben. Ezért ez a mérhetetlen közlésvágy és rohanás, ami mostanában jellemzi az életem. Mindent be akarok pótolni, és minden el akarok mondani, ami azokban a hónapokban bennem maradt. 

Így jár az, akinek pszichológus a barátja, kaptam egy analízist, ráadásul ingyen!:)

A barátom most kicsit lájtosba fogta magát, ezért csak csendesen megjegyezte, hogy hát igen, van beszélőkém az már biztos, és úgy cikázok egész nap, akár egy cickány!

Volt egy kis ünneplés tegnap, a második névnapomat tartottuk, a Rebekát. Sajnos egy kis karambol is összejött, mert a dokim nem az útviszonyoknak meg a kocsi márkájának megfelelően vezetett. Nehezen szokja szegény kis Opel fékjét az Aston után!:) De csak koccoltunk és a torta, ami az ölembe volt, felkenődött a cicimre. Egy zongora volt marcipánból egy kottafüzettel, na azt onnantól kezdve én viseltem!:)

Japán stílusban ünnepeltünk, bár ők nem tartják a névnapot, de ez minket cseppet sem tántorított el. És nem ittam sokat, csak épp megkóstoltam az a híres Sake-t meg egy kis Lótuszvirág itókát, ja és valami irtózatos kókuszos üdítőt, amitől majdnem a szemünk ugrott ki. Hát én még ilyen rosszat soha…

Japán vendégeim is voltak az elmúlt hétvégén, és nagyon jól elbeszélgettünk. Mivel volt némi fogalmam az országukról a mama révén, teljesen fellelkesedtek és rengeteget meséltek, többek közt, hogy szerintük nem is 19 leszek hanem 20, mert ők valahogy máshogy számolják a születésnapot. Megmondom őszintén nem értettem, de valahogy úgy, hogy nem a születésünk napja számít, hanem a fogantatás, ami azért szerintem nem olyan 100 %-os mint a születés, ezért is gondolom, hogy nem értettem jól, de valami ilyesmit magyaráztak.

Ja, és elneveztek Hajnalnak!:) Bizony! Olyan szépen beszélt rólam az egyik, hogy teljesen el is érzékenyültem. Nem azt, hogy húú micsoda világos szem, hanem azt mondta, olyan vagyok mint a Hajnal. A hajam olyan akár a hajnali vakító napsütés, mely olyan erővel tör az ég felé, hogy kifehéríti az égbolt kékjét, ami olyan színben tündököl, akár a szemeim, és hűvös színével enyhítik a szikrázó nap hevét. Na? Hát nem szép!:)

Ez vagyok én, a Hajnal!

Na, a nővérem szerint viszont egészen más. Bulizás után gondoltam leviszem a cicaalmot, mivel nem dolgozom, és nem is tanulok, élősködőnek, semmirekellőnek érzem magam, ezért most igyekszem otthon hasznossá tenni az időmet.

Kicsit dohogtam, hogy miért is nekem, az ünnepeltnek kell levinnem, na erre a nővérem válaszolt, hogy azért mert te vagy a naplopó!

Nem tudja megemészteni, hogy abbahagytam az iskolát. Nálunk ez nem szokás! De én vagyok ennek a családnak a feketebáránya, ez van!:/

Ráadásul még volt mondanivalója az én szókimondó nővéremnek, ezért megálltam a lépcsőn és meghallgattam engedelmesen, akár kiskoromban. Ő befejezte, én mentem tovább a kis pikszis alommal, a villany meg elaludt. Ott álltam a sötétben, és úgy éreztem, már nincs több lépcsőfok, és léptem egy lazát meg kanyarodtam. Hát volt még két fok! Akkorát dobbantottam akár egy baknyúl az almot meg egy kecses mozdulattal feldobtam és alárogytam. Jó, inkább elterültem, mint egy béka! Teljesen beterített a cicatoj! Azt mondják szerencsém lesz, ha szarba lépek, hát engem maga alá temetett.

Nem annyira nevettem, és a többiek se, mert érezték, hogy most nem kéne, csak a pata öcsém nyerített, de elég volt ránéznem a hajnalszín szememmel, és mindjárt belefagyott a kacaj. Én nyögdécseltem, közben érkeztek a bűnbánó családtagok, nővérem partvissal, a doki meg a lapáttal, és összelapátolták a romokat, az állatorvos sógor meg lekocogott vele.

Mondtam neki, ő a hibás, miért csak az egyik cicát szoktatta rá a WC-re?

Amíg csendesen vitatkozgattunk, jön vissza nagy lihegve a sógor, hogy most látta lent a nővérem cicáját. Na, mindjárt feledtem fájdalmat mindent, loholtunk cicát üldözni, mert ha elveszik, akkor jobb, ha mi is világgá megyünk. Mondjuk nekem gyanús volt, hogy pont Pajor tűnt el, de hát…

Csak én nevezem Pajornak, mert annyira dagadt és hurkás, mint egy kövér vörös kukac!:)  Minden doktor és doktorandusz ciccogva üldözte a szökevényt, míg nem az öcsém felnézett és észrevette, hogy Pajor az ablakban bámul minket. Hát elegem volt az estéből! Mert ugye tettük mindezt szakadó esőben!:) szaros és vizes lettem mire felértünk, pedig napközben még a doki kényeztetett bűnbánó arccal, mivel a fele tortám a mellemen végezte.