74. rész - A barátság szolgálat...

Seb…

Egész úton hallgatunk. Mindketten a gondolatainkba merülünk, de Hanna még itt sem hagy magamra. Ha megállunk egy lámpánál, átnyúl és megsimogatja a combom. Bátorítóan összemosolygunk, nem akarom mutatni, de ökölben van a gyomrom, ami tiszta baromság. Végül is csak a számban kotorásznak egy pálcikával és már kész is. Valójában nem is a vizsgálattól tartok, hanem attól a beszélgetéstől, amivel eljutunk a mintavételig. Kellemetlen lesz az már biztos, de nem fogom magam sajnáltatni. Ha arra gondolok mit kellett Kiminek átélnie a vizsgálat előtt, alatt, és az eredmény elkészültekkor, már nincs is kedvem sajnálni magam. Szerencsésebb vagyok, mint gondoltam, és most koránt sem a világbajnoki címemre gondolok, még csak nem is Hannára, hanem arra, hogy eddig még nem keveredtem ilyen kínosan fájdalmas helyzetbe.

-    Szegény Kimi. – sóhajtok kitudja hányadszor. – De kié lehet az a kislány? – mondom ki hangosan a mindkettőnket foglalkoztató gondolatot.

-    Elképzelésem sincs mi történhetett. Biztos, hogy van egy logikus magyarázat az egészre, talán elkeverték a tesztet, vagy tudom is én mi, csak még nem jöttünk rá. De kell legyen valami magyarázat!

-    Szerintem is! – bólogatok serényen, miközben beparkírozok a kórház udvarába.

Miután kibetűztük az ajtóra kitett névtáblát, Hanna kopog be, mert már teljesen elbizonytalanodtam. Határozott hangon tessékelnek be minket. Hanna gyengéden taszít rajtam egyet. Mielőtt belépek veszek egy mély levegőt, olyant, mint mikor az ember, fejest ugrani készül a mélyvízbe.

-    Sebastian Vettel vagyok. Azt hiszem már sokat beszéltünk egymással telefonon. – nyújtok kezet az asztal mögött helyet foglaló orvosnak.

-    Ohh, Mr Vettel. – emelkedik fel és a kölcsönös bemutatkozás után zavartan kerekíti rám a szemeit. – Ezt a meglepetést… Minek köszönhetem a látogatást? Már úgy értem nagyon örülök, hogy itt láthatom a kórházunkban, csak így hirtelen…váratlanul, nahát, ez igazén meglepő. – nyögdécsel.

-    Egy nagyon kényes és személyes ügyben kerestem önt fel, és bár személyesen még nem találkoztunk, mégis olyan sokat beszéltünk már telefonon, hogy úgy érzem, meg tudjuk érteni egymást, és a segítségemre tud lenni.

-    Mit tehetek önért Mr. Vettel? Örömömre szolgálna, ha valamivel viszonozhatnám azt a sok segítséget, amit öntől kaptunk.

-    Nem azért tettem, de most valóban a segítségemre lehet. Őőő, igen! A kislány…a kis Kiki, hogy van?

-    Minden a legnagyobb rendben vele. Most már határozottan kijelenthetem, hogy hamarosan haza viheti Mr. Raikkönen. A minap már annyira javult az általános állapota, hogy kézbe vehették a kicsit.

-    Áh, ez jó, igazán jó hír! Talán nem véletlen, hogy úgy mondta, Mr. Raikkönen és nem, hogy az édesapja?

-    Őőő, nem tudom, mire céloz ezzel Mr. Vettel.

-    Hát, ha nem tudja, akkor majd mindjárt elmagyarázom. – sóhajtok keservesen. - Most érkeztem Magyarországról a versenyemről, van egy hónap szünetünk, de ide jöttem azonnal, mert nekem most ez a legfontosabb elintéznivalóm. Elhoztam a kedvesemet is, mert ő mindenben támogat és egyetért velem. Nem azért van itt, mert nem bízik bennem, hanem mert segíteni akarunk a barátunkon, aki megjárta már így is a maga poklát. Valaki nagyon csúnya játékot játszik vele, és fogalmam sincs miért, és arról se, mi történik a körül a szegény gyerek körül. Arra meg végkép nincs ésszerű magyarázatom, hogy miért pont engem kevert ebbe a gusztustalanul kínos ügybe, mert semmi közöm nincs hozzá a világon.  Elképzelhetetlen számomra, hogy nem a barátom az édesapja. Azért a lányért tűzbe tettem volna a kezem.

-    Megértem önt Mr. Vettel, de valaminek csak kellett történnie, ha Mr. Raikkönen gyanakodni kezdett. – óvatoskodik.

-    Igen, történt! Ez történt! – teszem elé a fotókat, mert az óvatos puhatolózásából arra következtetek, hogy tud a fotókról.

-    Hm, igen! Mr. Raikkönen is megmutatta, mikor próbáltam meggyőzni, hogy nem kell komolyan venni a mocskolódó névtelen leveleket.

-    Igen…hát ez eléggé perdöntőnek tűnik, de tudnia kell, hogy soha nem értem így ahhoz a nőhöz, soha még egy csók sem történt köztünk, és azért is jöttünk most ide, hogy DNS vizsgálatot kérjek. Vegyenek mintát tőlem is, és vessék össze annak a szegény gyereknek az eredményével, mert semmi közöm nincs hozzá.

-    Értem… - néz meglepődve az orvos. – De hát ki szórakozhat ilyesmivel, ha ez hamisítvány?

-    Fogalmam sincs! Valaki nagyon gonosz tréfát űz azzal a szegény férfival, pedig már így is majd megszakad a szíve. Most, hogy végre kezdte elfogadni a lányát, bemocskolnak mindent. És már nem csak a kedvesét meg a lányát, hanem az emberekbe vetett hitét is elvesztette. Segítenem kell neki, és ha ehhez az kell, hogy idejöjjek és megalázzam magam, akkor megteszem. És hogy higgyen nekem mennyire őszinte minden szavam, eljött velem a kedvesem is, mert ő hisz nekem, és bízik nem csak bennem, hanem szegény néhai Krisztibe is.

-    Értem! Örülök, hogy végül kiderül minden és helyére kerülnek a dolgok. Mr. Raikkönen örülhet, nagyon szerencsés, hogy ilyen barátja van, mint ön.

-    Az lehet, de ő most még nem így érzi, és van rajtam kívül, épp elég baja szegénynek.

Az orvos már érkezik is egy zacskóba zárt fülpamaccsal. Utálkozva nyitom a szám, forgatom a szemeim, akár egy duzzogó kisgyerek, miközben az orvos akkurátusan mintát vesz a nyálkahártyámból. Nem fáj az eljárás, inkább megalázó. Hanna a fejét csóválja mosolyogva.

Könnyű neked, gondolom, aztán el is szégyellem ettől magam. Már hogy lenne neki könnyű, hogy lenne egyszerű itt állnia mellettem és biztosítania a bizalmáról és a szeretetéről? Egyáltalán nem egyszerű ez, legyőzni a saját hiúságát, hiszen ő is érintett. Melyik nő ne érezné magát megsértve, megalázva, mikor azt gondolják a körülötte álló, titokban stírölő, idegen emberek, hogy rútul elárultam, és most még a bolondját is járatom vele!

-    Mikorra várható eredmény? – érdeklődik kedvesen.

-    Ha nem sürgetik meg, akkor 2 hét.

-    Nem kell, most úgy sincs itthon Kimi. Állítólag elment kikapcsolódni, és nem várható mostanában haza. Jó, lesz az két hét múlva is, akkora talán már előkerül. Értesítenek, ha megérkezik az eredmény?

-    Természetesen.

-    Még valamit szeretnék kérdezni.

Mindketten meglepetten fordulunk Hanna felé. Vajon mit akar?

-    Parancsoljon kisasszony.

-    Mi lesz a kislánnyal?

-    Tökéletesen rendbe jön, és teljes életet élhet. Nagyon erős szervezete van, tökéletesen kifejlődött a tüdeje, a szeme is rendben, nincs semmi kóros elváltozása vagy elmaradása. Kicsit még hízik és erősödik, aztán mehet végre haza.

-    Igen, ennek nagyon örülök. De én úgy értettem, mi lesz vele, ha kiadják innen? Nyilatkozott már az…Kimi, hogy mit fog vele kezdeni?

-    Nem! Erről még nem beszéltünk. – nézünk egymásra tanácstalanul.

Sara…

Jó iramban haladok hazafelé. Leengedem az ablakokat, hogy a szél behozza hozzám a nyár illatait. A hajam lobog, a rádióból szóló dalt dúdolgatom, a refrén hangosan éneklem az előadóval. Szinte már rutinosan megyek legalább is a szokott útvonalon a munkahelyemtől hazáig, és otthonról a temetőig.

-    Most mutasd meg mit tuuúdsz! – dúdolgatom jókedvűen. – Csak ügyesen kislány, fogd két kézzel a kooórmányt, és koncentrááálj!

Bolondnak gondolna, aki látná, ahogy a fejemet rázva tele szájjal éneklek és bíztatom magam, akár az oktatóm annak idején. Nem is tudom magát, vagy engem bíztatott szegény, gondolom nevetve.

Koncentráljon, sokkal jobban koncentráljon Sara! – markolászta a kormányt mellettem. Ha elég erősen koncentrál, eszébe kell jusson a vezetés. Tudományosan ki van mutatva, ha az agy nem is emlékszik, test teszi rutinosan a dolgát. Kérem, találjon már rá a megfelelő sebességre!

Felnevetek, nem én voltam a kedvenc tanítványa az már biztos!

Vidám vagyok, mert újra délután dolgozhatok így elkerülöm Waltert, a főnökömet. Nem jó úton haladunk a kapcsolatunkban. Folyamatosan kettesben igyekszik maradni velem, ezért már szinte átpakoltatta velem az egész raktárt, ráadásul ki is takaríttatta.

Becky szerint szólnom kell, hogy ezt nem csináltathatja velem, pincérnő vagyok nem takarító, vagy fizesse meg a pluszmunkámat.

Biztosan igaza van, ő jobban tudja, de én szívesen kitakarítottam, hamar végeztem és szinte repült az idő. Közben nem zavart, mert a söpréssel felvertem a port, és allergiás tüsszögő rohamot kapott. Azóta ha közelít, íziben port keverek magam körül, akár egy nyugati boszorkány, ő meg sietve, öntudattól duzzadva távozik.

Becky olyan kedves velem. Néha faggatózik, hogy hova járok a szabadnapomon, mit csinálok esténként. Nem merem elárulni, hogy senkim sincs, így csak makogok mindenfélét. Elég, ha annyit tud rólam, hogy egy baleset miatt elveszítettem az emlékezetemet, nem kell azt is, hogy még a nevem sem az enyém. A kicsi Sara meg az én titkom. Őt nem mondtam még el senkinek, Jacken kívül, ahogy azt sem, hogy esténként, egy pohár Cola mellett arról ábrándozom, hogy ha összegyűjtök egy kis pénzt, majd utazgatni fogok a szabadságom alatt, hátha felfedezek valahol egy ismerős alakot vagy helyet.

De talán megemlíthetném Beckynek, Walter közeledési kísérleteit. Talán kérhetnék tőle tanácsot, mindig hív, menjünk együtt moziba vagy táncolni….

Fogalmam sincs vajon táncoltam-e már életemben….

Igen, ha lesz megfelelő alkalom, említést teszek neki a főnök zaklatásáról.

Ronda kapafogú, szeplős, az elhízás második fázisában lévő férfi. Régen vörös volt, ma már csak nyomokban viseli régi fürtjeit, és egy ügyes kis tonzúrát. Mégis meg van győződve az ellenállhatatlanságáról.  Hihetetlen!

Jó dolog ez a vezetés, simogatom meg Nonó műszerfalát. Így nevezem Jack ajándékát, Nonó! Egy mesefilmben hallottam ezt a nevet, egy kék pillangót hívtak így. Kék pillangó, kék autó….

Nonó telitalálat volt Jacktól. Rövid, ügyes, jól kormányozható autó. A legaprócskább parkolóba is bepréselődünk.

Csak ne legyen dugó, és ne kelljen sokat előzgetni, mert az annyira nem megy Nonónak. De remekül belaktam ezt a csodás járgányt. Túlélő csomag, váltás ruha, hidegre-melegre, ásványvíz, kétszersült, napszemüveg, esernyő kettő is, mert folyton elhagyom őket. Nem tudom, de néha arra gondolok, a régi életemben, a keresetem jó részét esernyőkre költhettem. Jack isteni ajándéka! Minden este elmondok egy saját magam kitalált imát érte, meg a halott kislányomért! Minden este….

Boldogan száguldozok, ekkor találkozom egy újabb élménnyel, a karambollal.

Egy őzikét pillantok meg az útszéli erdős részen. Nyugodtan eszeget egy kocka alakú fatábláról. Na, most már legalább tudom mik ezek itt a fűben! Akár hányszor erre járok, mindig megbámulom, de sose lettem okosabb. Most pedig ott falatozik egy agancsos, és mellette mintha még valami pici szőrmók is eszegetne. Lelassítok, hogy kigyönyörködjem magam az érdekes párosban, és valószínűleg ez a szerencsém.

A már-már mesébe illő idillt, egy csattanás szakítja meg, lövés dörrenése tépi fel a táj csendjét.  Az agancsos felkapja a fejét, a madarak károgva lendülnek fel az útszéli fák lombjai közül. Erre a hangra megugrik az őz is, és hatalmas szökkenésekkel egyenesen felém rohan.

Én meg? A vezetők szégyene, ahelyett hogy teljes erőmből beletaposnék a fékbe, szájtátva bámulom az eszeveszett iramban közeledő állatot. Mire feleszmélek, és végre fékezni kezdek, már késő. Az ütközés elkerülhetetlen. Felsikítok, lehunyom a szemem, és behúzott nyakkal várom a becsapódást. Hatalmas puffanások, rémes hangok, nyögések, patacsattogás, karosszériacsikorgás… és semmi. Rémülten kikukkantok az ujjaim közül, és egy barna szőrős hátsóval találom szembe magam. Mielőtt még kicsit kieresztenék és megnyugodnék, a szarvas felpattan a kocsim elejéről, és eleinte kicsit szédelegve, aztán határozottan eliramodik az erdőbe.

A szívem a torkomban dobog, miközben kiszállok. Sokáig állok a kocsi mellett, és bámulok az elszáguldozó állat felé. Látom, ahogy beveti magát a sűrűbe, tejesen egészségesnek tűnik. Biztos sokkot kaptam, mert felnevetek az ügyetlenül szédelegve, agancsát jobbra-balra lóbálva menekülő állat láttán.

Lepillantok a motorházra, és mindjárt elmegy a jókedvem. Szerencsére vért egyáltalán nem látok rajta, viszont az én csodás kis autóm, Nonó motorháza alaposan behorpadt attól, hogy ez a morcos patás fotelnak használta.

És ez még nem minden! Ráadásul valami folydogálni kezd az elejéből és a lábam elé csorog az aszfalton. Jaj, ez meg mi? Vérzik szegény Nonó?

A kocsi elé lépek, megsimogatom a huppanásokat és leguggolok, hogy megszemléljem, honnan folyik ez a valami.

Talán kilukadt a hűtő? Abban van folyadék, mert az oktatóm mindig azt mondogatta, menjünk kicsit gyorsabban Sara, mert felforr a hűtővizünk!

Akkor most nem is tudok tovább menni? Mi a csudát kell ilyenkor tennem? Jaj, te gonosz Bambi mit tettél szegény Nonóval?

Ekkor a kanyarban egy fekete Audi bukkan fel. Halkan nagy tempóban, szinte dorombolva közelít a hatalmas luxusautó. Halk zene szól a kellemesen légkondicionált bel teret még a sötétített üvegek is védik a naptól. A volánnál egy ötvenes kopaszodó férfi épp a telefonját nyomkodja. Csak egy pillanatra néz lefelé, de ennyi is elég ahhoz, hogy ne tudjon időbe reagálni és megállni.

Ahogy észleli az úton árván álldogáló kis autót, azonnal a fékbe tapos. A kerekek blokkolnak, de a kocsi még lendületből csúszik tovább. Az ütközés elkerülhetetlen, a férfi szitkozódva szorítja a kormányt és tapossa a pedált.

A hatalmas Audi könnyedén arrébb löki a kis Mazdát.

Sara a kocsi előtt guggolva éppen közelebb hajolva nézegeti a díszrácson esett sérüléseket, meg az elferdült rendszámtáblát. A kocsi kemény puffanással csapódik a fejének. A hirtelen ütéstől elszédül, egyensúlyát vesztve hanyatt esik, és alaposan beveri a fejét.

Fájdalmasan sziszegve, összeszorított szemekkel markolássza a tarkóját.

-    Jaj, már megint a fejem… - nyögdécseli.

A kopaszodó férfinek végre sikerül leállnia, kapkodva kikapcsolja a biztonsági övét és kiszáll. Amint a Mazda mellé ér, rémülten veszi észre a földön fekvő, fájdalmas grimasszal a fejét markolászó Sarát.

Odasiet, a lány éppen éledezik.

-         Mi történt hölgyem? Megsérült? – hallom valahol a fejem felett. -  Nem vettem észre….hívom a mentőket.

-         Ne…nem kell, jól vagyok. – próbálok szédelegve felülni.

Hunyorogva figyelem az elém tornyosuló alakot. A nap pontosan a feje mögül süt, történetesen nincs beborulva, így semmit se látok belőle.

Ráadásul egy fekete BMV gördül lassan a kocsik mellé. A sofőr lelassít és kiszól az ablakon.

-         Mi történt? Megsérült Sara? Kell segítség? Hívjak mentőt?

-         Nem…semmi. Minden rendben köszönöm. – nézek az ablakon kihajoló fekete férfi szemébe zavartan.

-         Későn vettem észre. Már nem tudtam megállni. – magyarázkodok a férfinak a naptonzúrát viselő alak.

Nem figyel rá, engem fürkész.

-         Biztos minden rendben Sara?

-         Igen, köszönöm… - pihegek és a kocsiba kapaszkodva próbálok felállni. A mellettem álldogáló férfi hozzám siet, a karomat tartja, segít. Közben zavartan magyarázkodik, valami telefonról meg, hogy hirtelen eszébe jutott valami újítás, és ez akarta megosztani a munkatársaival. Ki tudja, hányadszor kér elnézést, hogy figyelmetlen volt, és kárt okozott.

A másik férfi erre kiint és elhajt. Egy ideig nem figyelek az idegesen magyarázkodó, karomat szorongató férfira, mert a fekete luxuskocsi után bámulva azon gondolkodom, miért hívott engem ez az ismeretlen férfi Sarának? Ki lehetett? Talán ismer? Hatalmasat dobban a szívem, istenem, lehet hgoy elszalasztottam egy alkalmat? Ki lehetett? És miért csak ilyen későn kapcsol ez az ostoba agyam?

Newey…

-         Ismeri a férfit? – intek a kocsi után.

-         Nem…

-         De hát Sarának szólította. – meredek a fiatal kedves arcú lányra.

-         Igen…- motyogja elesetten.

-         Szédül? – próbálok fordítani a beszélgetésen. Na baszd meg Adrian, ez aztán alaposan beverte a fejét?

-         Igen….

-         Meg tudja mondani a nevét?

-         Nem…

-         Atya világ, - szorítom meg a karját, - magának agyrázkódása van….ne mozogjon, inkább üljön vissza a földre, nehogy elájuljon, vagy hányingere legyen. Azonnal hívom a mentőket. Én annyira sajnálom…nem is értem, hogy lehettem ilyen figyelmetlen. Mi a csudát állt itt a kanyar után közvetlen? Nem tudja milyen veszélyes helyen állt le?

-         Bambinak mondja….

-         Mi? Oké, semmi baj…maradjon nyugton. Tudja mit? Feküdjön csak le az aszfaltra és ne mozogjon mindjárt itt a segítség.

-         Nem… - próbálja lefejteni magáról az ujjaim, amikkel a földön akarom tartani. – Nézze, jól vagyok, csak kicsit megijedtem és megszédültem. De nem azért, mert agyrázkódásom van, csak ma még nem ettem….valahogy elrohant az idő, és siettek dolgozni…és az előbb átfutott itt előttem egy őz, és én elütöttem szegényt. Szerencsére csak ráhuppant Bambi az autóm elejére, látja rendesen be is horpasztotta a fenekével, aztán felugrott és tovább rohant. Csak megnéztem, mennyire károsodott szegény kis Nonóm, közben érkezett maga, és elütött a saját kocsimmal. Nem történt semmi…. – magyarázkodik zavartan.

-         De nem emlékszik a nevére….

-         Az igaz, de sajnos ennek már több hónapja… - sóhajt nagyot. – Nem az ön hibája.

Egyre riadtabban nézhetem, mert a veszélyes helyzet ellenére is elneveti magát.

-         Ne nézzen így, nem vagyok őrült! Balesetem volt, és az óta nem emlékszem a régi életemre. De amúgy jól vagyok.

-         Ó, értem! – tátom rá a szám, mert kukkot se értek az egészből. - Nézze, nagyon sajnálom. Egy roppant fontos tárgyalásra megyek, nem beszélhetnénk meg később? Esetleg felkeresem önt, itt van az igazolványom, adok egy névjegyet, nem tűnök el, csak most valóban fontos megbeszélésem van.

-         Persze nem probléma. – veszi át a névkártyát. – Ha gondolja, jöjjön el a Sweet Cofeba, az egy kávézó, ott dolgozom.

-         Köszönöm, hogy ilyen megértő. Mikor keressem? Ma vagy inkább holnap? Pár napig most Angliában leszek. Engedje meg, még be sem mutatkoztam, a nevem Adrian Newey. – nyújtok kezet.

NapiTomi:)

És most pár szó a végén.

Leghűségesebb olvasómnak és kommenttelőmnek!

Mivel más elérhetőséget nem hagytál, itt válaszolok. Unlak már! Nagyon!

Olyan rendszeresen zaklatsz, hogy akár egy blogot is kezdhetnél helyette!

Nem értem mi öröm neked abban, hogy kevesebben jeleznek vissza az oldalamon, és hogy elveszítettem néhány régi olvasómat, akik azelőtt rendszeresen írtak!

Látom, a nélkül is, hogy felhívnád erre a figyelmem, és nem tudok ellene semmit tenni.

Sajnálom, de annyira nem bánt, hogy ezért kötelet kötnék a nyakam köré. Valószínűleg akkor is folytatnám a blogom, ha senki se olvasná, csak nem rendszeresen írnék, hanem akkor, mikor van időm, és annyit, amennyihez kedvem van.

Azt írod, vonaglom az utcán, a kiszívatott kócos műhajammal, és rázom a szilikon melleimet.

Nem mű, se a hajam, se a mellem,- bár ha az lenne, se lenne hozzá semmi közöd, - és ilyen a járásom.

A leveleidből úgy veszem le, hogy ismersz, illetve látsz engem. Gondolom te vagy az, aki időnként a szélvédőmön hagy, mókás rajzokkal és szóvirágokkal megtűzdelt levélkéket. A dokim segítene rajtad, keresd fel, ha legközelebb erre jársz!

A válaszom pedig nem! Nem érdekel, hogy hogyan találtál rám és, hogy mennyit utazol ezért. Nem érdekel, hogy mit és kit látsz velem! Nem félek, de ha már fenyegetőzöl, azt tudnod kell, ha nyilvánosságra hozol rólunk fotókat, bárkiről a családomból, megtalálunk! És ne merészeld a nővéremet azzal fenyegetni, mert ha azt megtennéd, nem lenne sok időd megbánni! Én meg ezt ígérem neked!

Amúgy meg rengeteg életviteli tanácsot kaptam már tőled, amiket most inkább nem köszönnék meg, de had adjak egyet én is!

Ez az én életem! És ebből csak ez az egy van!

Ahelyett, hogy engem figyelsz, inkább kezd el élni te is a sajátodat! Amíg nem késő, mert így jövőre rohadtul fogsz unatkozni, és magányos leszel!

És nem vagyok bolond! Amúgy örülj neki, mert ha az lennék, megkeresnélek, és olyant tennék, amitől te nem lennél boldog, a hátralevő rövidke életedben!

N.Nóra