LunaVilága-Ellopott múlt : szeptember 2014

Sziasztok!

A képből gondolom, kitaláljátok, hogy még hol lopom a napot!:)

Remélem, tetszik majd a rész, és értékelitek, hogy még innen is gondoltam rátok!:)

A következő részt – jövő hétvégén – már otthonról írom, és akkor majd bővebben is mesélek!

Ha sikerül, holnap lesz rész, a másik blogomon is! Bár pontosan nem is tudom, most milyen nap van otthon!:D Itt minden esetre hajnal, és már nagyon álmos vagyok, reggel meg keltenek ám szigorúan, nincs lustálkodás!:)

Hát…itt most tavasz van…elég kellemeske az idő!:)

Sara…

Lerajzoltam az arcom a tükörből. Napokon keresztül, hosszú órákon át dolgoztam a képen. Aprólékosan kidolgoztam minden vonásom, szinte megelevenedek a papíron, olyan sok időt és energiát fordítottam a munkámra.

Azokban az órákban mikor ezzel foglalkozom, egy rövid időre elfeledkezem másról. Magányos vagyok! Az egyetlen társam egy mackó, egy rakoncátlan füttyögő mókus, és a tükörképem, ami valahányszor belenézek, továbbra is idegenként bámul vissza rám.

Ha elfáradok, leengedem a ceruzám vagy ecsetem, és csak figyelem a tükröt. Néha megérintem a hideg üvegen keresztül az arcmásom. Az ujjaimon pont olyan hidegséget érzek, mint a szívemben, ha a képemet bámulom. Semmi, de semmi érzelem nincs bennem.

Akár a szomszéd is visszanézhetne, az se hozna jobban izgalomba.

Ilyenkor elkalandoznak a gondolataim. Ha az elmém is elfárad, akkor csak az ürességen elmélkedem, ami az agyamban kong, ha viszont jóban vagyunk az elmémmel, próbálok mindenre ráhangolódni és gondolkozni. Egészen addig, míg bele nem fájdul a fejem. Akkor főzök egy kávét, felkucorodom az ágyamra Dylannal, és beszélgetek vele, vagy csak ölelgetem és kortyolgatom a kávém, és figyelem az ügyködő mókust.

Időnként hozzám tipeg, és néha megkínál egy mogyoróval vagy dióval. Úgy tűnik ő is magányos és örökbe fogadott. Nyilván soványnak tart, etetne! Azt olvastam, a mókusok örökbe fogadják az árván maradt apróságokat, hát tessék….

Rusty újra felfedez magának, ezúttal egy naranccsal vív mókusfeletti küzdelmet, hogy elém cipelje. Két kezében tartva rám bámul, azokkal a beszélő csodálatos csillogó mókusszemeivel. Szeretetének ez a nyilvánvaló megnyilvánulása könnyeket csal a szemembe.

Kinyújtom a kezem és megvárom, míg a tenyerembe telepszik.

- Én is szeretlek! Hiányozni fogsz, majd ha visszaengedlek. Hamarosan el kell búcsúznunk kicsi Rusty, de kitalálok valamit, hogy a lehető legtökéletesebb körülményeket biztosítsam neked, amíg távol vagyok. És ha haza jövök, ti lesztek az elsők, az én kicsi Sarammal, akiket meglátogatok – puszilok a bojtos kis fülecskéi közé.

Próbálom ezekből az üres magányos estékből a legtöbbet kihozni. Halk zenét hallgatok és koncentrálok mindenre, hátha egyszer hirtelen beugrik valami. Ha meg nem, akkor azon gondolkodom, vajon milyen ember lehettem azelőtt? Bátor vagy gyáva? Erős akaratú, határozott, vagy egy gyenge nő, akit egy férfi irányított? Jó lenne tudni, mert gyakran fogalmam sincs, hogy viselkedjek.

Mostanság vágyakozó pillantással nézem a női pankrációt, nem hinném, hogy valaha is szerettem az efféle furcsaságot, de ahogy püfölik egymást ezek a nők, oda képzelem magam és a főnökömet. Ilyenkor mosolyogva alszom el!

Rajzolás közben szólalt meg a telefonom, és varázsolt ebbe a merengően boldog, izgatott hangulatba.

- Szia Sara, itt Adriann. Nem akarlak zavarni ilyen késői órában, csak muszáj valami fontos hírt közölnöm. Mindjárt felszállunk, de előtte még el akarom mondani, hogy beszéltem rólad, és minden rendben. Ha visszatértünk, beviszlek a központba, és megcsináljuk a felvételit. Hamarosan a Red Bull Racing csapatának leszel te is a tagja. Egy család leszünk Sara! Alig várom már a közös munkát! Addig szerintem ne szólj senkinek, majd ha már megvan az időpont, bejelented a távozásod, megérdemli az a szemét, hogy főjön a feje miattad! Üdv Sara, használd ki a napokat, mert aztán sokat leszel távol az otthonodtól!

Már vagy 100-szor meghallgattam ezt a rövid, kedves üzenetet. Attól félek, lassan lekopik a szalag a sok tekeréstől. Egyszerűen nem merem elhinni, hogy ez történik velem! Sikerült! Elértem a legtitkosabb álmom!

Mostantól utazni fogok szerte a világban, és egyszer talán, igen biztosan lelek valami nyomot, de ha nem, az se baj, mert itt sokkal többet fogok keresni, mint a dög Walternél, és ha sikerül félretennem, keresek egy magánnyomozó irodát, és kerestetni fogom a múltam. Bárkit, anyámat, apámat, rokonokat, bárkit, ha már a kedvesemet nem sikerül fellelnem. Kell valahol élnie egy embernek a világban, aki ismert, és ha nem is szeret, de legalább azt meg tudja mondani, hogy mi a nevem, és mikor születtem!

Adriann tegnap érkezett vissza. Gondolom, pihenget még pár napot, mielőtt hív, Szingapúr nem a szomszédban van. Addig igyekszem hasznosan eltölteni az időmet, ahogy mondta, és újra meg újra meghallgatom a rögzítőmet, hátha jött rá új üzenet is.

A kaputelefon hangjára térek vissza a földre az iménti réveteg hangulatomból. Elkerekedett szemekkel nyúlok érte, vajon ki lehet az? Csak nem Adriann?

A hang hallatán elborítja az arcom a pirosság és kétségbeesett zavar kerít hatalmába.

Hogy lehettem ekkora idióta? Elfeledkeztem a jótékonysági aukcióról, amivel az intézetnek szerzünk pénzt mi, állítólagos gyógyultak, a kiállított alkotásainkkal. Itt van a volt kapcsolattartóm, jött a képekért, én meg csak itt álmodozom a szobám közepén, még össze se készítettem őket.

Te ütődött ostoba, szidalmazom magam ajtónyitás közben.

- Üdv Sara! Remélem nem jöttem túl későn! Olyan riadtan néz rám…

- Jaj dehogy, jöjjön csak beljebb Carol.

- Olyan riadtan néz rám, valami baj van?

- Semmi, csak annyira elmélyültem a festésben, hogy elfelejtettem összeszedni a képeket. Egy kicsit várnia kell, amíg összeválogatom az aukcióra szántakat. Megkínálhatom addig egy teával?

- Nem köszönöm, inkább segítenék válogatni, ha nem bánja. Biztosan rengeteg gyönyörű képet készített, és tudom milyen gátlásos, egy csomó jó képet kiselejtezne, mert azt gondolja, nem felelnek meg az elvárásoknak.

- Hát… mégiscsak jól ismer engem – mosolygok és kihúzom a fal mellől az első mappát. – Még van idő a kiállításig, miért ilyen sürgős a képek összeszedése? Talán szortíroznak? – faggatom aggódó arccal.

- Dehogy. – nevet. – Jaj Sara maga javíthatatlan. Azért sietünk, mert még keretbe kell helyezni a festményeket meg a rajzokat, és a térplasztikáknak is meg kell találni a legmegfelelőbb helyet és beállítást, hogy még hatásosabb alkotásoknak hassanak. A maga képei tökéletesek. Amit lehet, azt mind elviszem, mert biztos, hogy az összes elkel az aukción – magyaráz, miközben lapozgatja az A3 méretű rajzlapokat. – Nahát! Ez gyönyörű! – kiállt fel annál, amit bele se akartam tenni a mappába.

- Jaj – nyögöm – ez nem eladó!

- De hát miért nem?

- Hát…ez én vagyok…

- Igen, látom és ez a kép úgy tökéletes, ahogy maga is kedves. Mondtam már, hogy nagyon jól néz ki? Színe van az arcának, és tele van tetterővel meg lelkesedéssel. Örülök, hogy ilyen jól halad az életben….szóval viszem a képet!

- De meztelen vagyok rajta….

- Egy tökéletes aktkép és nem látszik az arca! Bárki lehetne, viszont a kidolgozás, és a visszafogott szín meg az árnyékolás, tökéletes! És itt ez a másik! Ez egy nagyon egyedi alkotás, - „A lélek tükre” - ezt fogom címül adni neki, mit szól hozzá?

- Ezt…csak úgy rajzolgattam…csak egy szem…nincs rajta semmi más. – dadogok.

- Egy könnyező tekintet, ebben minden benne van. Mondhatnám, ez a kép fejezi ki a legjobban a mi munkánkat. A szenvedő lélek, egy könnycsepp a szemben, a sérült emberek reménytelennek tűnő harcát fejezi ki. A harcot, amihez rengeteg türelem és kitartás kell, hogy győzzünk! Mi és önök Sara, akik nem adják fel, hanem küzdenek egy második lehetőségért. Kérem ezt a képet is!

- Hát jó…. – makogok ekkora lendület és meggyőző érv alatt meghajolva.

Már a második mappát lapozgatja és elismerően bólogat. Egyetlen egy képet se vett ki belőle.

- Mindet elviszi? – cincogok riadt hangon.

- Igen!

- A szarvast is?

- Sőt még a mókust is! – nevet fel a vicces kis kép láttán.

- De ezt csak úgy firkálgattam… - makogok a csendesen összekucorodva horpasztó Rustyra pillantva.

- Önnek rengeteg ideje lesz még hasonló tökéleteseket alkotni, de nekünk most van lehetőségünk az ön tehetségét kamatoztatni. Ennek itt az - „Álom” - címet adom – emeli fel a fekvő arcom mögé rajzolt, könyöklő férfi montázst.

Egy spicces nap végeredménye, gondolom magamban. Ez jobb cím lenne, de inkább hallgatok.

- Ez pedig – lelkesedik tovább, az - „Álarc” - címet kapja. Ez nagyon jó Sara, lehet, hogy én vásárolom meg, hogy emlékezzek magára.

Már csak nyögdécselek kínomban. Egyik őrültstégemet emeli ki a másik után. Butaság volt oda ígérnem ezeket a képeket.

- Lassan már újra ilyen hosszú lesz a haja, mint ezeken a képeken – emeli fel a következőt. Furcsa, hogy ilyen sok hosszú hajút készített, talán valahol a tudatalattija erre az arcára emlékszik Sara.

- Bárcsak másként is emlékeznék… - sóhajtozom beletörődötten

- Biztos vagyok benne, hogy megtalálja a múltját Sara. Azt nem tudom mikor, és azt sem, hogy hogyan, de megleli, mert maga az a típus, aki soha nem adja fel! Akkor találkozunk az aukción? – vált egy hirtelent.

- Nem..dehogy – dadogok zavarodottan.

- Azt hittem eljön, és velünk örül a sikerének meg a befolyt összegnek – érződik a csalódás a hangjában.

- Én sajnos nem vehetek ki szabadnapot, mert új helyet találtam magamnak és a főnök most bosszúból nem enged el.

Hazudozok ahelyett, hogy megmondanám a valót, szégyellek elmenni arra a kiállításra. Még csak az kellene, hogy valaki felismerjen a képeimről. Ráadásul ott a meztelen testem, még mit nem! És ha egy se kel el, és csak az én képeim maradnak meg szégyenszemre? Ki venne meg egy idegen női arcot? Mások biztosan csodás tájképeket, meg csendéleteket festettek. Ááá, milyen ostoba vagyok! Már megint hülyeséget csináltam, dühöngök magamban.

- És hol fog munkába állni? – érdeklődik immár szakmai hangsúllyal a hangjában.

- Fantasztikus helyet találtam. A Red Bull Racing-nél leszek konyhai alkalmazott a kiszolgáló személyzet közt. Ez egy Forma 1-es csapat, rengeteget fogunk utazni…arra gondoltam, talán egyszer megpillantok egy ismerős helyet, vagy engem lát meg valaki, aki tudja, ki vagyok!

- Hát ez valóban nagyszerű hír! Azért várjuk, ha mégis sikerül időt szakítania a régi barátaira, és sok sikert kívánok az új helyén. Higgyen nekem, még ha nem is így látja, vagy gondolja, nincs egyedül, még maga sem. Isten vigyáz önre, és talán itt körülöttünk is vannak barátai. Örülök, hogy ilyen jól boldogul az életben Sara, és ne adja fel, egyszer biztosan minden titok kiderül! – ölel meg barátian.

Távozása után úgy érzem egy úthenger ment át rajtam, és döngölt a parkettába. Kiengedem a távozót eddig bizalmatlanul méregető mókust a ketrecéből, és tehetetlenül lerogyok az ágyamra.

Reggel ruhástól, Rusty hideg kíváncsi orrocskájára ébredek. Nagyokat pislogva, riadtan tekingetek körbe.

- Hát sajnos nem egy rémálom volt, hanem a borzalmas valóság – sóhajtok fel hangosan. – Kifosztottak minket Rusty, rajtunk fog röhögni egész London. Még a te aktocskádat is elvitte – indulok kávét főzni.

Teljes pánikba vagyok. A legszívesebben elsírnám magam. Nem gondoltam át ezt kellőképpen. Őrült vagyok és őrültséget műveltem! Miért magamat kellett lefestenem? És főleg pucéran?

- Istenem – temetem a kezembe az arcom és csak nyögdécselek.

Rusty füttyent párat, aztán topog is, éhezik a mókuslegény.

Carol szinte minden képem elvitte. Olyanokat is, amiket nem volt szándékomban soha, senkinek megmutatni. Nem hagyott időt a megbánásra, összegyűjtött mindent, megölelgetett és elrobogott. Még a kapuból is felkiabált hálálkodva. Hogy mondhatnám neki, hogy meggondoltam, hozza vissza? Sehogy!

Rusty elégedetten válogat a tálkájába öntött bőséges reggeli magocskák között, én meg belekortyolok a meleg kávémba, mikor jelez a telefon. Még mindig üzenetrögzítőn van.

- Halló, jó reggelt Sara itt Adriann! Remélem otthon vagy, és csak zuhanyozol, azért nem veszed fel. Hívtam a mobilod is, de lemerült, a munkahelyeden meg a kedves Becky elárulta, hogy szabadnapos vagy. Azért hívlak, mert ma 2-kor várnak Milton Keynesbe, a Red Bull központjában. Csak egy megbeszélés lesz, ne ijedj meg, lefixáljátok, a szerződésed és, hogy pontosan mikor kezdesz. Ne ijedj meg, én is ott leszek. Jó lenne, ha visszahívnál, hogy tudjam megkaptad az üzenetem. Egyre érted megyek, addig lazítsál, és ne izgulj, minden rendben, már fel vagy véve, ez csak a formalitás, egy kis beszélgetés, elmondják mennyi lesz a béred, és mikor kezdhetsz. Na, akkor hívjál, kérlek…és üdvözlöm Rusty-t is. Szia Sara!

A hangtól, és főként a mondandójától, ijedtemben magamra löttyintem a maradék kávém. Először helyben futok, aztán össze-vissza az aprócska lakásban, annyira megrémülök. Rusty feledve a reggelit, vidám füttyögés kíséretében mellém csapódik, és farok felvágva, nagyokat szökellve beelőz. Azt hiszi, játszunk, és módfelett élvezi, a reggeli tornát a kis mókusharcos.

Totál kiborulok, ugyan akkor, hihetetlen boldogság járja át az egész lényemet.

- Végre! Végre elindulok az úton Rusty! – kiabálok őrült módra, és a kezemből kiejtem a kávéfőző alját, mikor egy másik adagok igyekszem készíteni magamnak, mert az előző a mellemen landolt.

Mire megérkezik Adriann, nem csak lehiggadok, hanem át is esem a ló másik oldalára. Nem hiába vagyok őrült!

Míg felhívtam még minden rendben volt. Kicsit aggodalmaskodtam, de nevetve nyugtatgatott, csak szeretnének megismerni, és különben is, ha itt akarok dolgozni, elkerülhetetlen, hogy be kell menjek.

Remekül érvelt, pillanatok alatt megnyugtatott, és bizakodással töltött el.

Velem lesz mindig, ígérte, hiszen gyakorlatilag 24 órán keresztül együtt leszünk. Remek móka lesz és szórakozás, ismételgette, és én el is hittem neki.

A második összeomlásom ezután következett. Letettem a mobilt, és ahogy ültem az ágyon, Rusty az ölembe szökkent, és kedves kis arcocskáját az enyémhez dörgölte. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy el kell válnunk.

Zokogni kezdtem, olyan hangosan, hogy szegény mókusfi riadtan iszkolt a kuckójába.

Most mihez kezdjek vele? Ideszoktattam, megszerettem, és most el kell válnunk! Megszakad a szívem, ha nem láthatom többet!

Olyan hangosan bömböltem, hogy alig hallottam meg az időközben töltőre tett mobilom dalolását. Ez a barátok napja, Bradley hívott.

- Szi-hi- ja! – hüppögtem a levegőt kapkodva.

- Baj van Sara! Bántott valaki? – olyan hangosan faggatott, hogy el kellett tartanom a fülemtől a készüléket.

- Nem, csak boldog vagyok! – szipogtam és igyekeztem összeszedni magam.

- Igen? Hát nem úgy hangzik…. – bizalmatlankodott a mobil.

- Én így örülök! – találtam végre magamra.

- Értem – nevetett fel jókedvűen. – És minek örülsz ennyire? Vagy titok?

- Nem dehogy! Annak hogy sikerül végre megszabadulnom Waltertől.

- Na! temetésre megyünk?

- Jaj Bradley – nevettem a könnyeim mögül – ne mondj ilyent.

- Akkor?

- Adriann, Mr. Newey szerzett nekem egy állást a Red Bullnál. Most délután megyünk aláírni a szerződésem. Jaj, én annyira boldog vagyok Bradley…biztos, hogy rátalálok valahol a régi életemre. Elhatároztam, hogy történjen bármi, én soha nem adom fel! Tudom…érzem, hogy haza találok végre!

- Oh.. – nyögött fel rövid csend után a telefon – hát ez valóban jó hír, bár nagyon fogsz hiányozni! – folytatta összeszedve magát.

- Igen, te is nekem Bradley…és Rusty is – vékonyodott el újra a hangom a sírással küszködve.

- Hát ez a baj? – faggatott megkönnyebbült sóhaj kíséretében.

- Iiiigen – pityergek újra – el kell engednem…de annyira szeretem! Fogalmam sincs, mihez kezdjek vele… - sírtam el magam megint a változatosság kedvéért.

- Na, Sara kérlek, ne sírjál – riadozott a készülék. – Tudod mit? Este, ha végeztél találkozzunk, ha nem zavarok felmegyek hozzád. Elmeséled mit intéztetek, és kiokoskodjuk, mi legyen a kis mókus deszantossal. Majd segítek kitalálni, mihez kezdj vele. jó lesz így?

- Igen! Segítesz? Köszönöm! Biztos? Köszönöm! – hablatyoltam össze vissza.

- Persze hogy segítek, csak ne sírjál már, kérlek! – nevetett zavartan.

- Jó – szipogtam – akkor majd telefonálok, ha végeztünk, jó? – válaszolok roppant választékos szókinccsel.

- Nagyon jó! És sok sikert Sara!

Hallottam, hogy nevet a hangja.

Igaza van, ha bolondnak tart, teljesen bekattantam, a sors alkotta öröm és elválás kompozíciójú koktélja fölött.

Délután már sokkal határozottabbnak érzem magam, gyomromban egy lazuló whisky szódával, kényelmesen elterülve, a tervező állványa melletti bőrfotelben.

Adriann pontosan érkezett hóna alatt egy hatalmas masnival ékített dobozt szorongatva.

- Íme! Ahogy ígértem, a repi Red Bullos pezsgőspoharak! Ezekből koccintunk majd az első munkanapod után!

- Nahát! – csaptam össze a kezem. – És ez a csomagolás! – ájuldozom a hatalmas kék masni láttán.

- Ööö, az egyik PR-os lányt kértem meg, a díszcsomagolásra. Úgy érzem kicsit elvetette a sulykot.

- Dehogy – nevettem – csak alig látszol ki a masni mögül!

Később viszont elvesztettem a jókedvem. Adriann körbemosolyogta a fejét lelkes igyekezetében, ahogy próbált szóra bírni útközben, kevéske sikerrel. Riadtan kuporogtam mellette, izzadó tenyerem időnként a fekete kosztümszoknyámba töröltem, amit még Carollal vásároltunk, az ilyen és efféle alkalmakra, mondogatta.

- A kiszolgáló személyzet főnökéhez viszlek. Néhány mondatot váltotok, mert kíváncsi rád.

- Miért? – tördeltem az ujjaim.

- Szeretné hallani, ahogy beszélsz. Elég nagy a tekintélyem, de ha mondjuk olyan butus lennél, hogy még a nevedet is papírról olvasnád fel, lehet, hogy kevés lennél erre a munkára. Na ne ijedezz – paskolgatott a kezemre, riadt tekintetem láttán – csak pár mondatot kérdez majd. Hány éves vagy, honnan jöttél, hol dolgoztál….ilyenek.

- Pont ettől félek – mormogtam. - Mit mondjak neki? Hogy fogalmam sincs?

- Persze hogy nem – magyarázta türelmesen. - Azt mond, ami most van az igazolványodban. A neved, születési dátumod. A lakcímed lesz, a honnan jöttélre a válasz, és Walter a múltad. Bizonyára kérnének papírokat a régi helyedről, de majd szépen elfelejtjük és kész. Ha látják milyen ügyes vagy, senkit se fog érdekelni, hogy mennyi ideig dolgoztál az előző helyeden. Azt mondod, hogy ott helyezkedtél el miután végeztél és kész. Ez igaz is, ha egy bizonyos szemszögből nézzük.

- No, mi van? – emelte rám, magas homlokára rántott szemöldökét, mert a mondat hallatán hangosan felnevettem.

- Bocs, nem tudom, ideges vagyok.

Nem mertem elmondani, hogy valamiért nevetnem kellett ezen a mondaton. Valami melegség járta át a szívem, mintha emlékeztetne valakire, de hiába töröm ezt az ostoba fejem, nem tudom, hogy kire….

- Most pedig teljesül a szíved vágya, benne leszel a Forma 1-be, álmaid csapatában, és utazhatsz, bejárhatod a világot, ráadásul fiatalok közt azt csinálhatod, amit imádsz! – hallottam újra Adriann hangját.

- Ezeket mondjam? – csipogtam riadtan a hatalmas, modern üvegpalota láttán.

- Ezeket! – bólogatott és beállt a tekintélyt parancsoló üvegajtó mellett, a nevével fémjelzett parkolóba.

- És ha elfelejtem?

- Akkor majd súgok! Ott leszek! – állította le a kocsit.

- Na, hogy tetszik itt nálunk, főként az irodámban? – hoz vissza a jelenbe a hangja.

- Gyönyörű minden! Ultramodern, és a szobád hatalmas! Ez a szerkentyű meg, nagyon bejön nekem! Itt rajzolgatsz? Kicsit nagyobb az én festőállványomnál – vigyorgok felszabadultan.

- Látom már megnyugodtál – simít végig tenyerével a megdicsért munkaasztalán. – Visszatalálsz holnapután?

- Persze! És van Nonóban navigáció. Nem kell lenézni, csak azért, mert olyan kis apróság, a tiedhez képest! Azt hittem te is itt leszel…. – halkulok el.

- Sajnos nem! A következő futam jövő hétvégén lesz Japánban. Csak néhány új fejlesztésért ugortam haza, meg miattad, de holnap este már repülök a felkelő nap országába. A pilóták meg a személyzet, haza se jöttek. Kell az átállás, a logisztika, már a verseny ideje alatt elkezdi lebontani a paddockot, hogy időben megérkezzenek, és elkészüljenek, a következő helyszínen. Két felszerelt csapatunk van, akik felépítik az ottani bázisunkat meg a garázst….de majd időben elmondok mindent.

- Miattam utaztál ilyen sokat? – érzékenyülök el.

- Nem csak miattad, és különben is, megígértem! A lényeg, hogy holnapután aláírod a szerződést, és november 1-től már itt leszel a központban. Lesz egy hónapod, hogy beszokj, aztán vége a szezonnak, aminek a konstruktőri világbajnokságát már biztos, hogy megnyertük, és vélhetőleg az egyénit is megnyeri Seb. Lesz néhány buli, meg karácsonyi party, aztán gőzerő az új fejlesztésű kocsin. Addig, az itteni konyhán fogsz dolgozni, és elintézed az útleveled, aztán februárban, ha indulnak a tesztek, megkezdjük az utazásunkat.

- Már alig várom! – sóhajtozom a rengeteg kép láttán.

- Né! - sikkantok fel, mikor a falra aggatott képek közt pásztázó tekintetem, megakad egy ismerős arcon. – Itt a buszmegálló fiú!

- Hogy mi? – pillant a képre meglepődve.

- Vele vártam minden nap a buszomat. Ő a plakátfiú! Gyakran beszélgettünk…jobbára csak én – nevetek Adriann felhúzott szemöldökén. - Gyönyörű szeme van. – mosolygok rá. – Ismered?

- Dolgoztam vele. És a csapat most is szponzorálja. Remekül kijöttünk egymással és nagyon kedvelem.

- Ő is itt van?

- Nem, már nincs a Forma 1-ben.

- Hát mit csinál? Rallyzik?

- Igen – néz rám csodálkozva. - Honnan tudod, ha nem is ismered?

- Én…nem tudom! Talán te említetted!

- Lehet… jó srác, bírom a humorát. Ő a mi világbajnokunk Mr. Vettel barátja, de csélcsap, nőcsábász legény, te ne foglalkozz vele!

- És hogy hívják? – figyelem kíváncsian.

- Kimi…Kimi Raikkönen.