64. rész - Itt vagy velem, a szívembe zárva

Sziasztok!

Nagyon igyekeztem, hogy meglegyek a résszel, közben meg kerülgetnem is kell itt néhány pasit, a jobbik fajtából, szóval, remélem nem lesznek égbekiálltó bakik a szövegben!
Igyekeztem, elkészülni a résszel, szóval legyetek szívesek értékeljétek!:)
Jó olvasást kívánok!

Kimi....

Anyu telefonált. Duzzogva közölte, hogy jobban van a lányom, és faggatózott, mikor szándékozom haza jönni. Érzéketlen fatuskónak tart amiért otthagytam, és nem érdeklődöm felőle. Lehet, hogy az vagyok….

Felöltözöm, összeszedem magam és kisétálok Sebékhez a nappaliba.

Hanna már teszi is elém a kávém.

-         Jobban vagy? – simogat a karomra szokásához híven.

-         Igen…köszönöm. – kavargatom zavartan. – Sajnálom…tegnap kibuktam kicsit.

-         Az lenne fura, ha nem buktál volna ki. – ül mellém Seb. Köztünk marad jégember! – vág hátba mosolyogva.

Egy halványt én is felvillantok felé. Sajnálom, csak ennyit sikerül kipréselnem magamból. Tudom, azért csinálja, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsen és kirángasson ebből a depresszióból.

Nem ő fog rajtam segíteni, hanem Mr. Smirnoff, csak már kettesben lennénk, sóhajtozom, és belekortyolok a jó illatú feketébe. Ha majd ájulásig iszom magam néhány napig, aztán elhaldoklom, akkor majd jobb lesz. Addig eltelik pár nap, kicsit enyhül majd a szívemet marcangoló szorítás. Nem akarok sokat, csak annyit, hogy tudjak végre újra normálisan lélegezni, és ne cipeljek egész nap egy követ a gyomromba.

-      Elutazom…mennem kell…tudod PR. – rezzenek fel seb hangjára.

-      Persze én is utazom..

-      Mégis csak indulsz?

-      Nem Phakoba megyek.

-      És meddig.

-      Amíg már nem fáj ennyire Seb.

-      Jó akkor úgy kérdem, mikor látunk?

-      Ha meglátogattok….

Elbúcsúzom tőlük. Fogalmam sincs, mikor látjuk újra egymást, de nem mostanában lesz, az biztos. Kisu elvesztése még közelebb hozott ehhez a két remek emberhez. Sebet mindig is kedveltem, de Hanna az első nő az életemben, akiben várakozáson felül, nagyon kellemesen csalódtam. Kedves, gondoskodó, figyelmes, tele empátiával. Olyan, mint Kisu….

Eh, nem szabad még rá gondolnom. Megyek már kicsim, mindjárt Phakoban leszek, és akkor csak mi leszünk ketten. Mindent megbeszélünk, ott majd újra közel leszel hozzám. Addig fogok inni, amíg meg nem hallom a hangodat, és újra érezni fogom a ribizli illatodat, meg az érintésedet.

Lassan összeszedelődzködöm, és búcsút veszek tőlük. Hanna megint sírdogál egyet a vállamon, de ezúttal már én ölelem át, és én vagyok az, aki erős marad. Hiányozni fognak, fogalmam sincs mikor jövök vissza.

Csak a kézfogásunknál érződik, ahogy mindketten a másik szemébe nézünk Sebbel, hogy ez a búcsú most más, mint a régebbiek.

Otthon minden változatlan. Csak Jennivel szaporodtunk meg, de ha anyu nem emlékeztet rá dühösen, hogy visszatért, észre se veszem, olyan diszkréten közlekedett. Gondolom, kerülni akar, fél hogy kidobom, mielőtt elutazom, hogy ne bitorolja egyedül a házat.

Nem kell aggódjon. Felőlem aztán addig marad, amíg akar, már nem érdekel mi lesz velünk. Amíg itt van legalább nem lakatlan ez a hatalmas ház.

Anyu sértődötten fogad. Reggelivel kínál, köszöntem, nem kérek, már megetetett Hanna.

Ettől még inkább morcos lett. Jobb híján Jennivel rúgja össze a port. A szenvedő áldozat szegény senor Sangria volt. Jenniről köztudott, hogy utálja a macskákat, szegény árva kandúrt egyszerűen kizavarta, aztán kizárta a  házból. Az meg fél napot ült az üvegajtó előtt türelmesen, étlen szomjan. Zavarodott kerek szemei elkeseredetten világítanak. Ha bent van, hangos nyávogással keresi a gazdáját. Nem érti, mi történik, nem érti, miért nem simogatják, etetik és törődnek vele. Nem érti hova lett a boldogsága.

Én sem! Szó nélkül megyek el a civódó asszonyok mellett. Persze Jenni ahogy meglát, mindjárt visszakapcsol, és eloson valamerre.

Elgondolkozva veszem az ölembe az immár jóllakottan doromboló kandúrt. Leülök vele a kanapéra, és elmerengve simogatom. Megannyi boldog, együtt töltött, megható pillanatra gondolok. Az első találkozásunkra, mikor torpedóként robbant elő a takaró alól, én meg majdnem agyoncsaptam, mert azt hittem patkány. És aranyos volt a hajón is, mikor belevedelt az italomba, utána meg becsiccsentve beleheveredett Kisu sombrerójába, és durmolt egy egész napot, mire kijózanodott. Akkor viszont, kiitta volna a tengert is, ha nem sós. Égett a pokol, igaz cicám, vakargatom az állát, amit úgy imádott, és most is kinyújtja a nyakát, olyan hosszan, akár egy zsiráf.

-      Majd felfogadok valakit, aki gondoskodik rólatok. Minden rendben lesz, ne aggódj, csak adj nekem pár hetet, hogy magamhoz térjek. Addig bírd ki senor Sangria, aztán megoldok majd mindent, és idővel meglásd, rendben leszünk. Nem kell aggódnod, amíg csak élsz, neked ott lesz az otthonod, ahol nekem….

Bolond macskája…mintha csak értené a szavaimat, válaszul többször is arcon töfköd a nedves orrával. Elmosolyodom, ahogy lerakom a kanapéra.

Lám…megmosolyogtatott…talán magammal kéne vinnem. Lehet, jót tenne a lelkemnek, és előtte nem kéne szégyenkeznem, hogy egy halott nővel vitatkozom arról, miért hagyott itt, miért nem küzdött erősebben, miért nem szeretett jobban, mert ha úgy lett volna, visszatért volna hozzám, még a halálból is!

-      Kimi… - ül le mellém Rami két kávéval.

Az egyiket a kezembe adja, a másikba belekortyol. Jó, bár ittam már, de kávéból sosem elég. – Mikor indulsz?

-      Mindjárt…. – motyogom. – Kristiiék? – kérdem egy idő után, mert érzem, hogy illene érdeklődnöm a családja felől, meg aztán a csend is kezd már kínosan hosszúra nyúlni.

-      Reggel visszautaztak….

-      Máris? – kapom rá a fejem meglepetten.

-      Igen…ez nem volt egy kellemes kirándulás egyikük számára sem. Nem akarlak azzal terhelni, mennyire megrázta a fiaimat, ami Kisuval történt, mert náladnál jobban, tudom senki sem szenved….jobb így nekik, hogy minél előbb haza kerültek, a régi megszokott környezetükbe.

-      Igen…biztosan…. Sajnálom, hogy még csak nem is beszélgettem velük. – jegyzem meg hosszú csend után.

-      Majd megteszed pár hónap múlva. Ha már jobban leszel…és remélem, majd ellátogatsz hozzánk…

-      Persze…majd… - vágok egy grimaszt.

-      Öcsi…nem akarok prédikálni…

-      ..akkor ne is folytasd…- vágok közbe.

-      …de akkor is el kell mondanom. Nem viselkedhetsz így. Törődnöd kell a lányoddal…tudomásul kell venned hogy Kisu szegény elment, de a lányod itt maradt.

Grimaszolva húzom össze a szám. Nem akarom megbántani, ezért inkább megpróbálom magamba fojtani, ami kikívánkozik belőlem.

-      Kims…..legalább van egy gyönyörű lányod…. – mondja csendesen.

-      Hagyd ez Rami. –mordulok rá. – Hagyd!

Anyu egyre csak körülöttem sündörög. Tudom, érzem, hogy akar valamit, de nem könnyítem meg neki a helyzetet. Végül csak nem bírja tovább és kinyögi.

-      Nevet kell neki adni az unokámnak…amíg még él… - suttogja.

-      Akkor adjatok neki egy nevet…felőlem azt adtok, amit akartok, válasszatok csak nyugodtan.

-      A te lányod fiam…nevezd el te..

-      Nem akarok most ezzel foglalkozni. Ha nevet akartok neki, akkor keressetek egyet..

-      Jó…akkor legyen Marie, ahogy Kisu nevezte…

-      Nem! Adjatok neki amit akartok, de Marie nem lehet. – csattanok fel dühösen.

-      De miért, hát ő is így akarta!

-      Ez az ő neve. Csak ő nevezhetné így, de mi nem. Nem akarom, ez a gyilkos nem az, akit olyan szeretettel vártunk. Azt adtok neki amit csak akartok, de Marie nem lehet. – hatalmasat csattan az asztalon az öklöm. Beleadtam ebbe az önkéntelen ütésbe minden magamba fojtott agressziómat és dühömet.

-      Nem ez az ártatlan gyerek tehet róla…baleset volt…te is tudod.

-      Nem…én már nem tudok semmit…. – ingatom a fejem kétségbeesetten.

-      Kimi mikor fogod már elfogadni, hogy Kisu meghalt?

-      Soha…ha elfogadnám, - nézek kétségbeesetten a szemébe, - akkor fognám magam, lemennék az alagsorba és felkötném magam, mert nem akarnék nélküle egyetlen percet sem élni. - túrok zaklatottan a hajamba.

Anyu sírva hagy magamra. Eh, nem kellett volna…miért bántam vele ilyen keményen? De hát ismer! Tudhatná, hogy most jobb, ha inkább elkerül, és nem szól hozzám. Ezt a játszmát magamnak kell, magammal lejátszanom. Utána megyek.

-      Anyu…ne haragudj….

-      Semmi baj Kimi… - szipákol. – Tudom…még korai neked…de muszáj nevet adni a kicsinek

-      Nem akarok…nem tudok semmivel foglalkozni csak az ő emlékével. Értsd meg ezt kérlek… - nyögöm zavarodottan.

-      Megértelek…ismerlek, hiszen a fiam vagy…majd Lotteval megbeszélem…ha neked úgy is mindegy.

Bólogatva hagyom magára.

Ennyi! Ennél többet még ő sem várhat el tőlem most, rágcsálom idegesen a körmeimet.

A mobilom keresem, Mark hamar megérkezik. Rikku is vele van.

Míg a szóvivőm anyuval beszélget Markkal lemegyek Kisu egykori szobájába. Ahogy belépek elöntik a szívem a régi érzések a könnyek meg a szememet.  Elvakítva indulok az ágy melletti akváriumhoz.

A panorámás akváriumpalota, így nevezte, ezt a szuper lakot, amit senor Pezonak hoztam. Futkározhat benne kedvére, van alagútja, meg mókuskereke, finomszemcséjű homokozója a fürdésre, külön étkezője, szóval igazi királyi hörcsöglak.

Benyúlok, és gyengéden a tenyerembe ültetem, a tanácstalan ábrázatú golyókirályt.

-      Magadhoz vennéd őket pár hétre Mark?

-      Persze, de te?

-      Elmegyek Phakoba. Ahogy az állatokat elrendeztük, már indulok is. Egyedül akarok lenni….

-      És meddig?

-      Még nem tudom…Rikkuval utaltatok a számládra pénzt az etetésükre….ha a terhedre lennének…

-      …tudod, hogy nem! Egyáltalán nem erről van szó, csak aggódom érted, és tudni szeretném, hogy mit tervezel…a jövőddel.

-      Azt én is szeretném tudni Mark. – sóhajtok. – Jelenleg fogalmam sincs róla…de ne aggódj, még van munkád…és lesz is, csak egy kis idő kell…

Még a hörcsög is megérzi, hogy baj van. Tanácstalanul, és szomorúan bámul rám szegény. Végig simogatok a selymes bundáján. Értelmes fekete gombszemecskéjét az enyémbe mélyeszti, mintha válaszokat várna, a ki nem mondott kérdésére.

-      Nincs többé…elment a gazdád….már csak én vagyok. Mostantól én vigyázok rád… -  makogom sírósra torzult hangon.

Mark mellém lép, óvatosan kiveszi a kezemből, és visszahelyezi a biztonságot nyújtó otthonába. Pakolászik, időt ad, hagyja, hogy magamhoz térjek. Elpakolja a magokat, vitaminokat, aztán a kandúr kedvenc játékát, meg tányérkáját, néhány konzervet, hogy tudja milyeneket vegyen majd.

Mark némán komor tekintettel megeteti az állatokat. Senor Sangria feledve minden riadtságát, lelkesen dörgölőzik a rég nem látott edző lábához, aztán az ajtóhoz sétál, leül és várakozik. Néhány perc elmúltával tanácstalanul visszafordul rám. Kinyitom az ajtót, talán ki kell menjen?

Nem távozik, helyette felugrik az ágyra, befúrja magát Kisu egy ottfelejtett kardigánjába és zavarodottan dagasztani kezdi hangos dorombolás közepette.

Kisu illata iránti szeretetrohama láttán újult erővel tör rám a fájdalom.

Szó nélkül kifordulok a szobából. Ahogy felsietek a lépcsőn Rikkuba ütközöm.

Nem találkoztunk még személyesen, csak telefonon beszéltünk, és fogadtam a részvétnyilvánítását.

Rikku haza jött, ott volt Kisu temetésén. Mark telefonált neki, és elmondta mi történt, aztán az időpontról is tájékoztatta.

-         Kimi…nagyon sajnálom…- kezdi zavartan.

-         Igen… tudom…köszönöm. – indulnék tovább.

-         Ne haragudj, hogy ilyesmivel zavarlak…de tudnom kell…akkor most mi legyen a macskával meg a házzal?

-         Ha? Milyen macskával….? – húzom össze a szemem erőlködve.

-         Amit eddig intéztem…most jöttem Magyarországról… - magyarázkodik elgyötörten.

-         Ja…persze. Adj meg neki mindent, amíg csak él…az a macska volt minden álma…már nem láthatja, de azt akarom, boldog legyen egész életében.

-         És a ház?

-         Eh, mit tudom én… - hagyom faképnél türelmetlenül.

Besietek a szobámba. Ugyan azt teszem, amit a kandúr. Az ágyhoz lépek, felveszem Kisu hálóingjét, és beletemetem az arcomat. Elborít a ribizli illat, ez nem múlhat el, az nem lehet, hogy egyszer majd elfelejtem ezt, az nem lehet, hogy egyszer már nem fogok erre emlékezni!

Az egész testem rázkódik a zokogástól, beledőlök az ágyba és az engedelmesen hozzám simuló teste helyett, csak a pocakpárnáját, egy fehér plüss nyuszit, és a hálóingjét ölelem.

Sara/Kriszti….

-    Az ütközés után önt eszméletlen állapotban szedték ki a roncsok alól. Súlyos cranial traumát szenvedet. A scala anterior általában a lamina cribrosa terültén törik, ilyenkor vér és liquor ürül az orrüregből. A hátsó scala törésénél a haematoma pharyngealisan, ritkábban a processus mastoideus körül alakul ki, amit nehezebb észrevenni. A haematoma miatt compressio cerebri és lamina cribrosa hematoma léphet fel. A basisfracturát agyi sérülések kísérhetik.

Mozdulatlanul kimeresztett szemekkel fekszem és bámulok fel az ágyam melletti széken ülő fehér köpenyes férfira. Ő meg hasonlóképp les vissza rám, mintha azt várná reagálok-e egyáltalán erre az orvosi zagyvaságra. Csak meg kell szólalnom, pedig minden szó nehezen hagyja el a szám, és minden nyeléskor fájdalom hasít a torkomba.

-         El..elmondaná, - nyelek egy nagyon és folytatom egy mély sóhaj kíséretében, - elmondaná ezt érthetően is?...Az ilyen faktúrás… agyi sérültek szintjén…

-         Természetesen! – terül el a mosoly az arcán. – Nem voltam bene biztos, hogy érdeklik az orvosi részletek.

-         Hát…még én sem vagyok benne biztos… - próbálom egy gyenge mosolyra húzni a szám a gézkötés alatt.

Nem’tom hogy sikerült, minden esetre a férfi nagyon megörül neki. Közelebb csusszan az ágyamhoz, két tenyerébe zárja a kezem és tudálékos arccal mesélni kezd.

-         Nos Sara, az agysérülések a fejet ért erőbehatás következtében jönnek létre. Vannak fokozatai, az öné egyre inkább úgy tűnik nem maradandó, lám már a humorunk is kezd visszatérni. – paskol a kezemre.

-         Ismer…ismert azelőtt is?

-         Nem, sajnos nem volt szerencsénk.

-         Akkor honnan tudja…hogy van humorom? – próbálok mosolyogni.

-         Onnan, hogy remek diagnoszta vagyok!

-         Azt hittem sebész….

-         Hehe, mondom én! Egyébként pszichológus vagyok. Az elkövetkezendő napokban sokat, és rendszeresen fogunk beszélgetni.

-         Mi…miért?

-         Mert szüksége lesz rám, és mert szeretném, ha minél előbb eszébe jutna a baleset előtti élete.

-         Azt..azt én is nagyon szeretném. – suttogom.

-         Szóval az egész központi idegrendszerét speciális burokrendszer fogja közös térbe, a liquortérbe, amely az agyfolyadékot tartalmazza. A burokrendszer három rétegből áll. Legkívül, a koponyacsont alatt található a kemény agyhártya, a dura mater, a középső réteget, a lágy pókhálóhártya, az arachnoidea alkotja, és belül, a szintén lágy pia mater fedi az agyat. A koponyáját ért erő hatására az agya elmozdult, és a koponyacsonthoz csapódott, majd ugyanez történt az ellenkező oldalon is. Ezt hívjuk ellencsapódásos sérülésnek. Az erő nagyságától függően következik be agyrázkódás, vagy agyzúzódás. Nagyobb erejű trauma hatására a koponyaűr ereinek szakadása következik be, és elhelyezkedésük alapján a burkok valamelyike alatt, vagy az agyállományban gyülemlik fel a vér. Ebben az esetben a koponyaűri nyomás jelentősen megnő, hiszen a koponyacsont nem tud tágulni. Ezért az agy közvetetten, a helyszűke miatt károsodik, vagyis bevérzik. Önnek sikerült mind a kétfélét begyűjtenie. A szubdurális vérzésnél a vérzés köpenyszerűen terjed szét a kemény agyhártya felszíne alatt, az agyállományi vérzést viszont rendszerint nagy erejű, tompa ütés okozza. Ennek következményeként az agyállományon belül elhelyezkedő erek elszakadnak, és a felszívódáshoz, az agy megtisztulásához idő kell. A traumát, vagyis a balesetet követően önnek rövid ideig tartó eszméletvesztése volt, majd a sikeres operációt követően kómás állapotba került. Érti kedves?

-         Hát…ha azt mondom nem….akkor maradandó az agykárosodásom?

-         Ellenkezőleg! – önti el széles elégedett vigyor az arcát. - Ön jobb állapotban van, mint reméltem! Szóval, még egyszerűbben, súlyos koponyatraumája volt. Rázkódott és ütődött is a feje! Mivel, a roncsok közé volt szorulva egy ideig, nem kapott azonnali szakszerű ellátást. Ezért a koponyában felgyülemlett vér nyomta a velőállományt. Miután kiszabadították megkapta a sürgősségi ellátást, és kórházba szállították, ahol két apró lyukat fúrtak a koponyájába. Ezzel az egyszerű módszerrel azonnal megszüntették az agyállományra nehezedő nyomást, és nem roncsolódtak a szövetek visszafordíthatatlanul. Csak idő kérdése és persze sok türelem kell, mire minden újra a helyére kerül.

-         Mi …mit ért azon, hogy nem történt…visszafordíthatatlan a fejemmel?

-         Önnél poszttraumás amnéziás időszak lépett fel, ami főként anterográd jellegű. Az amnézia néhány perctől több óráig terjedhet, esetenként retrográd amnéziával társul, ahogy sajnos önnél is. Ez azt jelenti, hogy nem emlékszik sem a balesetre, sem a baleset előtti életére, de még az olyan hétköznapi dolgokra sem, hogy hol lakik, vagy hogy mi a neve. De reménykedjünk, hogy hamar eszébe jut valami. A retrogrált amnézia olyan hogy bármikor visszatérhet a memóriája, de az is lehet, hogy soha!

-         Igen…?

-         Igen Sara. Ez azt jelenti, - folytatja kérés nélkül lefordítva az én értelmi szintemre,- hogy az ütés következtében elveszítette az emlékezetét.

-         És… a Sarará miért emlékeztem? Akkor az jó, ugye?

-         Nos, nem éppen. Sajnos semmire sem emlékezett, de a karján egy arany karkötőt hordott, amiben ez a név volt bevésve.

-         Akkor az is lehet,…hogy nem Sara a nevem? – meredek rá.

-         Elméletileg elképzelhető, de miért hordott volna egy idegen női névvel díszített karkötőt?

-         Én...és ez…ez meddig tart? – hagyom figyelmen kívül a kérdését.

-         Azt sajnos nem tudhatjuk. De lehet, - folytatja elkomorodott tekintetemet látva, - hogy már holnap, vagy akár egy óra múlva visszatérnek az emlékei.

-         Igen… - nézek fel rá bizakodva.

-         Persze…gyakran, csak fokozatosan jönnek vissza az emlékek. ..egy illat hatására, vagy egy szó, esetleg mozdulat következtében bevillan valami, de az is elfordul, hogy azonnal tisztán emlékszik mindenre. Csak mint az elején mondtam, türelmesen ki kell várni, hogy bekövetkezzen ez az állapot.

-         És addig…? – meredek rá kétségbeesetten.

-         Addig megpróbáljuk megfejteni, hogy ki lehet ön, és, hogy hol élnek a hozzátartozói. Rengeteg időnk van rá, önnek most már semmi más dolga nincs csak pihenni, és emlékezni próbálni.

-         És…és mi lesz, ha nem jutok eszembe? Ha örökre így maradok? – kezdenek potyogni a könnyeim.

-         Jó…nincs semmi baj. – próbál nyugtatgatni, és valamiért ettől irtózatosan dühbe gurulok.

-         Mi az, hogy nincs semmi baj? Nem tudom a nevem! Nem tudom, hány éves vagyok, azt sem, hogy egyáltalán lány vagyok, vagy asszony. Hol lakom? Hol a családom? Hát valakinek csak hiányzom, nem? – nézek rá lebiggyedt szájjal, szemeimből megállíthatatlanul potyognak a könnyek.

-         Tudom, hogy most nagyon nehéz önnek Sara…

-         Igen? És mégis honnan a fenéből tudja? Talán maga sem emlékszik arra, hogy honnan jött? Ki vagyok én? Mi történt velem? – kiabálok sírva, próbálok felkönyökölni, de erőtlenül visszarogyok.

Fájdalom hasít a testembe. A karomra pillantok. Be van gipszelve.

-         Eltört a karom? Mitől? Mondjon már valamit? – sikoltozom.

A nővér érkezik és beszúr valamit az infúziómba. Mire tiltakozni tudnék, jótékony megnyugvás borítja el a testem és a lelkem. A távolból visszhangosan érnek el a szavak. Valamiért azt gondolom, egy templomban vagyok, és a pap beszélgetését hallgatom.

-         Okos döntés volt doktor úr, hogy a magzatról nem szólt neki.

-         Igen. Magam is úgy vélem, még lesz elég ideje megtudni a tragédiát. Így könnyebb hogy nem emlékszik semmire.

-         Mik az esélyei a teljes élethez?

-         Minden esélye megvan. Bár rendkívül erős trauma érte, a svájci kolléga erőn felül harcolt érte. Most maradandó zavart érez, és az érzelmi-hangulati működése károsodott. Megváltozhat a magatartása, sérülhet a memóriája, a személyisége is mássá válhat. Szerencsére súlyosabb leépüléstől nem kell tartanunk. Nincs beszédzavar, úgy látom mozgászavar sem. Persze azért tartós rehabilitációs kezelést igényel majd, néha az alapvető funkciókat is újra kell tanulni. Ez hosszú, nagyon sok türelmet, törődést igénylő feladat. A társadalomba való visszailleszkedés nehéz. A beteg és környezete is nehezen viseli el a megváltozott helyzetet. Jó lenne, ha minél előbb megtalálnánk a családját, vagy emlékezni kezdene, mert ahogy telik az idő, úgy lesz egyre nehezebb mindenkinek.

                                                                                           *  *  *

Hát valami ilyen képet vághattam, a messzi Skandináviában, mikor beléptem egy ajtón, a torkomban dobogó szívemmel. 

Aztán itthon, már biztonságban, valahogy így igyekeztem, orvosolni az önérzetemen, a magabiztosságomon, és az öntudatosságomon esett csorbát. Olyan voltam ott kint, mint egy megszeppent cica!:(

Szegény öcsém picit ki van borulva….ezt küldte pedig még pártatlan…L Szakított vele a barátnője és most nagyon oda van!:(

Hétfő reggel anyu cipőjét a hűtőben találtam. Azt hiszem szétesett és ideges kicsit. Már alig várom, hogy apu hazajöjjön. Általában vizsga időszakban bukkanok a Barbi topogójára a hűtőben, vagy a nagy kiborulásiam idején a sajátomra. Pontosan, a hűtő mellett van egy keskeny, magas, tükrös ajtajú cipőtartója, és kóma idején rendre a hűtőbe vetkőzünk, de jól megvannak a topánok a joghurtok között.

És hát megérkezett végre az én kedvesem! Nagyon felajzott érzelmi és testi állapotban, és valahogy így fogalmazott, szeretném benned tartani a farkam 24 órán keresztül. És ezt az ígéretét igyekezett is megtartani. Nem volt ellenemreJ

Addig cseszegetett, míg mondtam, mintha ő is pockosodna, - miközben lassan, már zörög, mint egy csontváz,:( - na erre jött, hogy akkor le kell dolgozni!

Mondtam, talán túl nagy fába vágod a fejszédet, de tegyünk egy kísérlettet, én nyitott vagyok rá! Ő meg, én meg készen állok!:) Na, így udvarolnak Skandináviában!

Atán közölte, hogy úgy gondolta, inkább most megyünk haza, úgy is dolga van arrafelé, hát összekötjük a hasznosat a kellemessel. Kérdésemre, hogy miért is nem közölte ezt pár nappal ezelőtt, csak annyit mondott mosolyogva, akkor csak kifogásokat kerestél volna, összeveszünk és lemaradunk egy csomó kellemes élményről. Így meg nem marad időd görcsölni! Készülj, mert már várnak! Úúúúgy utálom, amikor ilyen!:)

Nem nagyon akaródzott menni, de anyu is azt mondta, már rég meg kellett volna ezt tedd, csak menj, ha ezt szeretné.

Hát, megvolt a családlátogatás! Jaj, nagyon féltem, az ember azért akár hiú, akár nem, szeretne a legjobb oldaláról megmutatkozni, nekem meg ebben nincs túl sok gyakorlatom. Igazán azt sem tudom melyik, vagy milyen az én jobbbik oldalam!:(

Úgy gondolom nagy csalódást nem okozhattam, mert a feszengő percek után, az első mondat valahogy így szólt, nahát, bejártad a világot, egy eredeti skandináv lányért!

Mondtam, nekem sem öröm, ahogy kinézek, mert itt egy vagyok a sok közül, de otthon mindenki megbámul!

Kicsit később meg azt mondta, talán itt lenne az ideje, hogy megtanuld a mi nyelvünket is, nem?:)

Gondolom, ha utállak lettem volna első pillantásra, akkor nem mond ilyeneket.

Vagy tévedek? Lehet, hogy csak udvarias volt?

Hát a húsgombóc, az kicsit csalódás volt, nekem valahogy jobban bejön disznóhúsból, de még mindig jobb, mint a hal!:(

Nagyon zavarban voltam, és valahogy kínosan éreztem magam, ők meg csak néztek, meg ölelgetett, meg a hasamra csúsztatta a kezeit, hogy ugye lesz itt baba hamarosan?

Rázummolt, hogy itt kellene megalkotni a kisbabánkat a szülőföldjén, vissza a gyökerekhez.

Inkább nem mondtam erre semmit, - mármint a gyökérre, - még emlékszem, nem örülnék, ha két tétel húzás közt rohangásznék hányni.

És hát persze beszélni kellett Kevinről, hogy mekkora volt, meg képet mutattunk, meg hogy miket kívántam, mennyit híztam, hogy fogadták a szüleim, mit szólnak a szüleim a barátomhoz, hogy élünk, hogy ismertük meg egymást. 

Még normális körülmények között is nehéz nekem a kisfiamról beszélni, hát még ilyen idegtépő helyzetben. Annyira ijedt, meg zavart arcot vágtam, hogy elnevette magát. Azt mondta jól van, ne haragudj, csak kíváncsi voltam mit mondasz, ő már mindent elmesélt.

Hát totál kivoltam már idegileg, mert a barátom meg csak ült elterülve, könyökölt a fotel karfáján, és mosolygott, és bámult minket.

Láttam róla néhány korabeli fotót, és hallottam sztorikat, és láttam milyen, mikor ő is gyerekként grimaszokat vág, mert nem tetszik neki valami, de nem akar, vagy nem mer szólni!:) A kőkemény, sokszor érzéketlennek tűnő pasi olyan volt, mint egy zavart kisfiú, és ez kicsit megkönnyítette a helyzetemet.

Ráadásul este zuhanyozás közben, is folyton üzekedni akart, - ezt a szót apám mondta, az élménybeszámolója közben, és annyira imádom:),- szóval kergetett, és jött megint a gyökereivel, én meg menekültem, és hát itthon ilyenkor sikongatni, tiltakozni, meg nevetni szoktam, elég hangos vagyok, de ott ugye mégsem mertem, csak loholtam előle behúzott nyakkal, aztán elcsúsztam a vizes kövön. Először is odatettem a fenekem, csak úgy csattant, aztán végig csúsztam az egész rohadt fürdőn, csak akkor láttam, akkora, mint nálam a szoba, és majdnem beszorultam egy bidé alá. Meg akartam sértődni, meg fájt is, de nem tudtam, mert ez a hülye meg úgy röhögött, hogy zengett az egész utca. Biztos, hogy lent is hallatszott!:(

A búcsúzkodás azért jól sikerült. Mikor ölelkeztünk egyet, és csak ketten álltunk azt mondta.

Ugye, tudod, hogy szeret téged? Azt mondogatja, bárcsak idősebb lennél, soha nem engedne el maga mellől. Ha ő egyszer megszeret valakit, még 10 év múlva is figyelni fog, és gondoskodni, ha szükséged lesz rá, akár mi is történik közben.

Biztos, hogy nem olyan nőt vágyott látni mint amilyen én vagyok. Idegen meg fiatal, zavarodott csetlő-botló, aki leamortizálta az egyik fürdőt, de kedves volt velem, igen, akár mit is gondol velem kapcsolatban, rendes volt.

Még nagyon friss az élmény, majd átrágom még magam párszor ezeken a napokon, vagy megbeszélem a dilidokimmal, aztán csak könnyebb lesz, vagy kihozok belőle valamit.

Nagyon furcsa volt ez az egész, és hát, ahogy elnéztem a tájat, azért szép hely ez a Skandinávia!:)

Láttam egy úszó falut, ahol vízre épültek a házak, meg mindenütt rengeteg fenyőt meg nyírfát. Egy helyen meg sima feltöltött út vitt végig a tavon, egyik apró szigetről a másikra. Annyira édes volt!:) Szeretnék egy ilyen apró kis szigeten élni!:)

És vizet meg zöldet mindenütt, amerre csak a szem ellátott, a levegő meg annyira más, a fejem is fájt, és a vizüknek is nagyon fura íze volt, a mi hegyi kemény karsztvizünk után. Annyira furcsa, hogy mennyi hely van ott kint. Nem állnak a házak egymás nyakában, hatalmas zöld területek vannak, csodás tavakkal meg sziklás zöldellő dombokkal. És az emberek nem rohannak, azt nem mondanám, hogy mindenütt vigyorgó skandinávokba botlottam, de valahogy egészen másmilyenek voltak, mint mi.

A dokim mesélte, hogy ahol ő élt Skóciában, sokat esett az eső. Ezért ha kisütött a nap, akkor mindenki dobott el mindent, és rohantak a szabadba. Piknikeztek, meg fociztak, és mindenki beszélgetett, meg vidám volt. Nem tudom elképzelni, hogy nálunk ilyen megtörténjen. Itt, ha valaki túlontúl vidám, az már gyanús, és persze rögtön irigylésre méltó.

Ha meg bánatos, akkor elégedettek, lám neki sem jobb, ő sem boldogabb!:(

Vagy rosszul látom? Lehet, hogy faluhelyen még más, de itt a nagyvárosokban szerintem elhidegültek az emberek. Tavaly nyáron, a nővéremnek begyulladt a szeme a kontaklencséje alatt, és napszemüvegben járt. Egy nap leejtette, és beesett egy idős nő lába közé a buszon, a nővérem meg megkérte, hogy felvenné?

A nő meg rámordult, vedd fel, ha kell! Pedig láthatta, hogy olyan szeme van a nővéremnek, mint az albínó nyúlnak. És a szomorú az benne, hogy a nővérem adta át neki a helyét, hogy leülhessen!:(

Pesten az gyanús, ha valaki odalép a másikhoz, hogy segítsen. Az autósok türelmetlenek, zöldnél is szinte elviszik a fenekedet, az emberek meg bizalmatlanok és feszültek. Itt ahol én élek, azért nem ennyire rossz a helyzet, itt még gyakran összemosolygunk a zebránál, vagy nevetünk, ha összeütközünk, és megköszönik, ha kinyitom az ajtót, például a bankban egy fiatal anyukának, mert nem tudta kinyitni a babakocsitól.

Mióta haza jöttünk marokszámra szedem a vitaminokat, sőt már Budaörsön bementünk egy nagy bevásárló centrumba és megvetettem vele az ott fellelhető összes gyümölcsből. Mangót, ananászt, kivit, - bár azt annyira nem szeretem, - avokádót, bár a nővérem szerint az meg zöldség,:) licsit, áfonyát szóval mindent, ami csak volt, mert olyan hideg volt ott kint, hogy majdnem befagyott a riadt fenekem, és nem szeretnék megint visszaesni!

Mindazonáltal alig vártam, hogy haza jöjjünk. Aggódtam anyuért, olyan kis szomorú volt, ráadásul az öcsém is összetört szívű lett, de most már legalább itthon az apu.

Most lent voltak egy kicsit motorozni, meg a Tomi lelkére beszélni. Egy pszichológus egy ügyvéd meg egy életművész okítja az életre. Inkább megyek és megmentem! Úgy is olyan zavarodott vagyok én is!
Legyen olyan estétek, mint amilyen itt a képen van!:)
sok puszi, Luna

Ja, ezt Deenek és Porcicának!:)