63. rész - A sír csak üres doboz, akit szeretek, él az emlékezetemben....

Sziasztok!

Hát nincs túl nagy mozgás a blogon, nem sokan voltatok kíváncsiak az előző részre, de azért szeretnék pár dolgot megbeszélni veletek.
Mostantól egy nappal eltolom a jelentkezést. Mivel dolgozom szombaton, és van, hogy pénteken is, nem tudok elkészülni időben a résszel, így inkább vasárnapra tenném. 
Viszont a barátom ha tud, akkor hétfőn, vagy keddenként érkezik, ezért ott is kell néhány nap. Így a csütörtök és a vasárnapi megjelenés nekem jobb lenne...már ha valaki olvas még!:)
Szóval, csak ennyi lenne...
Az új részhez jó szórakozást és kellemes estét!

A napok teljesen összemosódnak az agyamban. Egy idegen ház, idegen szobájában ücsörgök álmatlanul, sápadtan, fekete karikás szemekkel, akár egy vámpír.  Saját magamat száműztem, már napok óta itt kuksolok Vetteléknél, mert képtelen vagyok elviselni a családomat.  A szemükből sütő szánakozást, a szavaikból áradó együtt érző sajnálkozást.

Tudom, hogy őrült vagyok, mert ha nem így tennének, halálosan sértve érezném magam az érzéketlenségük miatt, így viszont az őrületbe kergetnek.

Végül Kristii és a gyerekek érkezése oldotta meg a helyzetem. Szeretem a sógornőm, és imádom az unokaöcséimet, de most képtelen lennék őket elviselni. Egyáltalán nem akarok gyereket tudni a közelemben egy ideig…és asszonyt sem!

Oly sok minden más mellett, azt szeretem Kristiiben, hogy a vele született empátiájával ráérez a bennem zajló dolgokra, és igyekszik megoldani.

Szállodában akart megszállni a gyerekekkel. Ezt azért mégsem hagyhattam. Így jött a megoldás, hogy Ajax után, én is beköltözöm a szomszédhoz, így elkerülöm a sajnálkozó embereket.

Anyut, aki folyton etetni akar, kétségbeesett tyúkanyó módjára igyekszik összeszedni, a fészkét vesztett, elanyátlanodott fészekalját.

Lottet, aki időnként beesik néhány pillanatra, ha alá kell írnom valamit, vagy, hogy beszámoljon a gyerek állapotáról, aztán már megy is vissza, magával ragadva anyámat.

Az atyát, aki hatalmas összeget fizetett azért, hogy Kisu ott nyugodhasson a temploma kertjében. Mikor kiderült, hogy erőn felül kiköltekezett, az összes megtakarított pénzét ebbe fektette, ki akartam fizetni a sírhely árát, de nem engedte.

-         Minek nekem fiam? Itt megvan mindenem! Ha adakozni akarsz, tedd meg az egyházközösség javára, de nekem nincs szükségem semmire.

Ilyen emberek gyászolják az én Kisumat, hát csoda hogy képtelen vagyok a szemükbe nézni és elviselni a fájdalmukat? Mikor a magaméval sem tudok mit kezdeni?

Jennit elzavarta anyu egy szállodába. Nem kívánt személy otthon ezekben a napokban. Elment…ezúttal szó nélkül megtette, amit kértünk. Talán mégis maradt még benne egy szemernyi emberség.

Azt sem tudom, milyen nap van, vagy hány óra…mondjuk nem is érdekel.

Nincs értelme az időnek, ha már nincs senki, akiért haza siethetnél valahonnan, hogy reggel egy kávéval ébrezd az ágyban, amit aztán mosolyogva fogad és kedvesen meghálál….

Itt a nap…hát eljött! Soha nem hittem, hogy egyszer ezt kell megélnem és végig csinálnom! Azt hittem apu után, már nem fájhat jobban semmi.

Hát most fáj! Itt állok a szoba közepén, kibámulok az ablakon, a hajnali napfelkelte vöröslő napkorongja beragyogja az arcom, de amit megvilágít rajta, az csak a könnyektől, és a fájdalomtól elmélyült barázdák, és ráncok vonulata.

A vállfán lógó fekete öltönyöm meglebben, ahogy elmegyek mellette, és lassan elfordul, akár a halál, csak a kasza hiányzik a kezéből.

Nem bánnám, csak gyorsan tenné, hogy ne fájjon!

Hajnal van, és nem tudok magammal mit kezdeni. Ébren vergődöm órák óta, képtelen vagyok aludni, egyre csak a múlton pörög az agyam. Az ágyam mellé nyúlok és felveszem a képkeretet.

Ahogy múlik az idő, lassan szentimentálissá válok, magammal hoztam ide is. A keretben két kép van. Az egyik Kisu, picit oldalra billent fejjel halványan mosolyog rám. A másikban csak egy pocak van. Azt akartam, hogy Ő is velünk legyen a mindennapjainkban. Hát most már itt van…és elvette a legfontosabbat!

A terhes pocak kép…mennyit nevettünk, Kisu dohogva duzzogott, hogy kiteszem közszemlére a  hatalmas pocakját. Nem értettem a problémáját, számomra akkor is tökéletes volt.

Most, hogy a pocakból kikerült a baba, már nem érdekel. Nem örömet, hanem halált, bánatot hozott. Nem akarok rá gondolni, és nem érdekel, hiába igyekszik anyu, időről-időre beszámolni az állapotáról. Ebben a béna fájdalomban eltöltött pár napban, csak kóvályogtam a saját házamban, akár egy kósza szellem. Előszedtem és megfogdostam a tárgyait, az eltett apróságokat és emlékeit.

Egy dobozkában, megpillantottam egy aprócska pár bébi cipőt. Igen, emlékszem a pillanatra, mikor haza érve az ágyon térdelve találtam, rettenetesen izgatottan. Mellette egy pár apró cipellő, én meg zavaromban, kinyögtem, mi az? Megcsalsz egy törpével?

Ó istenem! Milyen boldog nap volt az, dacára a rengeteg hányásnak….

Az iratai és a bizonyítványai mellett néhány fényképet találtam. Őt ábrázolták, szinte még kislány volt rajtuk. Ijedt, megrettent, de bizakodó szemű gyereklány. Valószínűleg akkoriban készülhetett mikor idevetődött. Átolvastam a zárójelentéseit. Azt, amit az atyával csináltatott vizsgálatról kapott, miszerint nem állapotos, és csak felületi hámsérülései vannak, az erőszakos behatolástól, nem keletkezett maradandó roncsolódása. Egy igazolvány, bankkártyák Bruno von Wartburg néven.

Az átkozott mocskos féreg! Ökölbe szorult a kezem akaratlanul is. Ha most megtalálnám, biztos megölném! Itt őrizgette szegénykém, mint egy rossz óment!

Két papír fecni…valami írás van rajtuk. Egy ideig értetlenül forgattam az ujjaim közt, mire rájöttem…emlékszem már…a szerencse sütik! Akkor vettük őket, mikor bemutatkozó vizitre mentem az atyáékhoz, én meg faragatlan tapír módra, baszdmegolva beleültem egy adag sütibe.

Elmosolyodom az emlék hatása alatt. Hát nem furcsa? Szinte hihetetlen, hogy még most is meg tudsz mosolyogtatni kicsim.

„Nem minden az, aminek látszik…még a halál sem!”

Igen, ez az én sütimben volt. Emlékszem, nem értettem, ahogy most sem, csupán annyi változott, hogy most már itt van a halál. Nagyon is kézzel foghatóan!

És itt a másik, ez az övé volt!

„A múltat nem mossa el a feledés vize…”

Csak mosolygott ezen és azt mondta, soha nem tudnálak elfelejteni. Az nem történhet meg velem!

Beletettem a terhes kiskönyvét is ide a többi emlék közé, mert ha azt lapozgattam, minden egyes bejegyzés, minden vizsgálat egy emléket, egy boldog, feledhetetlen reményektől túlcsorduló napot juttatott eszembe!

Gondosan eltettem a dobozkát, nehogy valaki megtalálja és belekukkantson, ha nem vagyok itthon. Ezek az én emlékeim egy csodáról, az életemből. Senki más nem érhet hozzájuk.

Őt látom, ahogy mosolyog rám, a riadt rebbenést a tekintetében, mikor először csókoltam meg….

Most pedig utoljára látom majd, hogy örökre elbúcsúzzak…. Igaz csak jelképesen, a koporsó le van zárva, senki sem nézhet bele, nincs is mit nézni...torzul sírásra az arcom.

Ma örökre elbúcsúzunk kicsim, letesznek a hideg földbe, és én soha többé nem érinthetlek. Ott leszel az atya mellett, mindig biztonságban, szegény atya, a te sírodat fogja látni az ablakából. Mindig figyelni fog rád, mindig lesz friss virág a sírodon, mindig veled lesznek….

A két kezembe temetem az arcom, ahogy ezekre a dolgokra gondolok. Nem örök nyugalomban leszel, zokogok a szobám mélyén, hanem lent a hideg földben. Ott leszel örök időkig, a fekete sötét gödörben, egy koporsóba zárva…jaj Kisu!

Én már nem…már nem lehetek többet veled! Eltemetlek ma becsülettel, elsiratlak majd, ha már egyedül leszek tiszta szívemből, és valahogy meg kell találnom az utam a holnapokhoz, amikben te már nem szerepelsz többé.

Kicsim…Kisu…bárhol is vagy, segíts nekem! Adj erőt ahhoz, hogy végig tudjam csinálni a temetésed. Adj erőt, hogy ne sírjak, hogy képes legyek elviselni magam körül ezeket az embereket, akik szerettek, és szenvednek a hiányod miatt, és most mind tőlem várnak valami feloldozást, vagy csodát…Segíts nekem Kisu!

Reggel van. Hallom, hogy Hanna kint pakolászik a nappaliban vagy a konyhában. Ki kell mennem hozzá, beszélnem kell vele….

Hanna haza jött és itt volt velem, és én ahányszor csak ránéztem, egy kést forgattam meg a szívemben, mert ugyan azt a szorgoskodó asszonyt láttam benne, ami Kriszti volt, és valahányszor összenéztünk, a szemében sütött az együttérzés és a részvét. Hanna megtanult engem. Soha nem szólt, csak ott volt körülöttem, ha kellett valami, a kezembe adta, ha kérdezni akartam, válaszolt, mielőtt még kinyitottam volna a szám. 
Miden nap vele, egy szívmarcangoló önostorozás volt.

Most az utolsó búcsú napján nem bírom tovább. Lassan kibotorkálok hozzá. Halványan elmosolyodik, ahogy összenézünk és elém tesz egy kávét. Mielőtt visszafordul, gyengéden végig simogat a karomon. Görcsbe ugrik a gyomrom ettől a mozdulattól, és a sírás kezdi szorongatni a torkomat.

-         Enned is kéne valamit Kimi…tönkre teszed a gyomrod, azzal a rengeteg cigivel meg itallal. – néz rám kedvesen.

-         Nem tudok…- morgom rekedten.

Muszáj megköszörülni a torkom, hogy egyáltalán ki tudjak nyögni valamit.

-         Tudom Kimi…de te erős vagy, le tudod győzni még önmagadat is. Élned kell, mert valamiért még itt vagy, és nem tudhatod, mit hoz a holnap. Talán neked is lesz még benne öröm, te is találsz még boldogságot, még ha most úgy is érzed, hogy ez lehetetlen. Az élet mindenkinek tartogat szépet is, csak meg kell találni a hozzá vezető utat…és te meg is fogod, majd rálelsz a saját utadra, ha meggyászoltad Krisztit.

-         Sose fogom elfelejteni….

-         Nem is kell! Csalódnék benned, ha ez megtörténne. – sóhajt. – Egyszerűen csak meg kell tanulnod tovább élni nélküle…

-         De nem akarok! – szorítom össze a szám, hogy visszatartsam a könnyeim. Hiábavaló erőlködés, a szememből kipottyanó fájdalom apró nedves foltokat hagy az asztal falapján.

Nem törlöm le. Minek? Talán Hanna az egyetlen, aki előtt nem szégyellem a gyengeségem és azt, hogy ennyire összetörtem. Hanna közelében magam mellett érzem Krisztit. Olyan mintha neki mondanám ezeket….

-         Valamit mondanom kell, mielőtt elindulunk. – sóhajtok hosszan.

-         Szeretnél még valami t?

-         Igen… bocsánatot kérni.

-         De miért Kimi?

-         A múltért. Mindenért, amit ellened hülyeségből elkövette. Minden fájdalomért, haragért és könnyért… kérlek, bocsáss meg. Te egy nagyszerű asszony vagy, egy csodálatos ember, és nem azt érdemelted tőlem. Nagyon sajnálom és megvetem magam ezért.

-         Ne…erre semmi szükség Kimi. Te Seb barátja vagy, és Kriszti párja. Kriszti pedig a világ legrendesebb nője volt, és a barátnőm. Sajnálom, hogy már csak múlt időben beszélhetek róla, és hogy már csak így tudok segíteni nektek, de amit tudok, azt mindent megteszek.

-         Köszönöm Hanna. Csak legyél mellettem. Melletted olyan mintha még egy darab itt lenne belőle.

-         Kimi…ez a legszebb bók, amit kaphattam tőled!

Mellettem áll végig, Sebbel együtt. Némán kísérnek a kocsihoz. Mögöttem állnak, mikor a gyerekek hozzám futnak és megölelnek. Miközben elfordulok, és megpróbálom a sírásba torzult arcom összeszedni, Hanna kedves hangon terelgeti őket vissza a családhoz.

De már rohan is Kristii! Előbb hozzám, a nyakamba borul és megáztatja az átkozott fekete zakómat a könnyeivel, aztán magával ragadja a megszeppent, zavarodott gyerekeket.

Tudatosan kirekesztem magam a többiektől, Sebékkel megyek a temetőig, Hanna hátul hallgat a kocsiban, én meg Seb mellett rágcsálom a körmöm. Csak akkor hagyom abba, mikor a fogaim már az élő húsomba vájnak.

   „A gyermekek megérzik anyjuk halálát, az anyák pedig a gyermekükét. Így van ez, mióta világ a világ, és milyen megnyugtató, hogy erre nincs logikus magyarázat, senki sem érti, mégis mindenki bizonyosan tudja, hogy igaz.”

Rezzenéstelen arccal hallgattam végig az atya beszédét, miközben belül üvöltve marcangoltam a szívemet, és fetrengve zokogtam a fájdalomtól. Nem mutattam ki mit érzek…most sem, ahogy sose szoktam. Ezek a könnyek, neked szolnak, a tieid, ahogy a fájdalom is. Majd megbeszéljük, ha már csak ketten leszünk. Nem tartozik senkire mit érzek, még anyámra sem!

Tudom, hogy ezek a szavak, az illat, az együtt érző tekintetek, és elfojtott zokogás, meg a szipogás elkísér, már egész hátralevő életemben. Lesz még bőven időm visszagondolni, hogy fájjon. Kínozni magam, amiért hagytam elmenni, amiért nem rohantam utána, és nem akadályoztam meg, hogy beleüljön abba az átkozott taxiba.

Most hallgatom annak a férfinak a remegő hangját, akire féltékeny voltam. Most itt állok szembe vele, azzal, aki minden pénzét a lányra költötte, immár holtában, az asszonyra, akire féltékeny voltam.  Vitte a kis ételhordóját, akár a hajdani kis bejárónő, én meg a milliókat érő villám ablakából bámultam rá sértődötten.

Szegény atya, végül nem kapta meg, nem evett belőle. Helyette egy boncteremben töltötte az ötvenedik születésnapját. Hát megérte féltékenykedni, te faszfej? Megérte flegmáskodni? Itt van, nesze baszd meg! Megkaptad, amit érdemeltél, rágcsálom véresre a számat.

Egyetlen szál vörös rózsát szorongatok.

Egy különleges, hosszú szárú, tüske nélküli, lángoló, bársonyos szirmú rózsát, amit bedobtam a sírgödörbe miután leengedték őt…. Majdnem utána szédültem, Mark tartott meg, és támogatott vissza Sebbel, Hannához. Rami és Krisztii anyut segítették, a többiek meg Lottet, aki szinte eszét vesztette a fájdalomtól.

Csak szédelegtem, még mindig nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Tenyeremet folyamatosan húzogattam a szám előtt, hogy letöröljem a könnyeim, ahogy a két zokogó gyerekre pillantottam, és a sírgödör körül álló, könnyeivel küzdő szeretteimre.  

A fiúk a könnyáztatta arcukkal! Néhány hete még beszélgettünk skype-on. Alig várták, hogy újra találkozunk.

Nem hiszem el, hogy nem szakad meg a szívem! Hogy még ezt is képes vagyok túlélni! Miért ő? Miért nem én? Hát olyan szar ember vagyok, hogy én már a halálnak sem kellek? Inkább én feküdnék ott összeroncsolt fejjel, kihűlt testel. A szívem már úgy is jéggé fagyott, nem érez semmit csak ürességet, elkeseredést és magányt! Fekete mindent! Nem csak az öltönyök meg a ruhák, amiben állunk megrendülten, hanem a jövőm is. Nem látok mást csak tátongó szomorú reménytelen feketeséget.

Folyamatosan iszom, nem engedem elvenni mellőlem az üveget. Le kell részegednem, hogy ne lássam az a sírt, a tátongó fekete űrt, ami magába fogadta. A hideg földet, ami eltakarja mostantól előlem. Majdnem beletántorodtam a lyukba, iszonyatos, és őrület ez az egész. Nincs többé…Kisut elnyelte a föld…magányos vagyok egyedül maradtam. A számhoz emelem az üveget, és hosszú kortyokban nyelem.

Nem érdekelnek a többiek, mindenkinek háttal ülök. Most már végre elengedhetem magam, most már végre nem kell alakoskodnom, és megjátszanom semmit.

Kicsikém, borul könnybe a szemem, csak páran álltunk a sírod körül. Titokban akartam tartani, nehogy valaki is megszentségtelenítse az emlékedet, mégis ott voltak a sírod körül a barátaink. Rengeteg virággal, gyönyörű koszorúkkal, hiszen már csak ezt adhatjuk neked.

Nem ezt érdemelted volna, hanem hatalmas pompát és rengeteg embert, mert te olyan szeretnivaló vagy…vagyis voltál. Csak mi voltunk ott, anya, Ramiék a gyerekekkel, Hanna Seb az atya meg Fritz és Lotte, aki úgy siratott akár a saját gyermekét. Mark most is végig úgy állt mellettem, ahogy a versenyek előtt. Szinte az árnyékommá vált, és támogatott minden fájdalmas pillanatban, Kajjal együtt, akinek látom az arcán, pontosan tudja, hogy fogalmam sincs a holnapról, vagyis nem csak a sajátom, hanem az ő jövője is sötétbe borult.

Rikku meg épp csak megérkezett Magyarországról, ahol pont az én kicsim meglepetését készítette volna elő…

És ott volt egy rakás apáca, nem is értettem honnan, de aztán eszembe jutott, hogy mesélte, mindig velük főzték a hajléktalanoknak az ételt, és együtt varrtak, meg kötöttek télire sapkát, kesztyűt. Ott voltak, és olyan gyönyörűen énekeltek, hogy az embernek meghasadt a szíve.

Hintsa is eljött, Markot hívta fel, tőle tudta az időpontot. Azt hittem ő lesz majd az, aki jelen lesz életem legboldogabb perceiben. Óvja, védelmezi a nőt, aki az életem, és segít világra jönni Marie-nak.

Nem így történt, és ez a kis szörny nem Marie, hanem egy gyilkos! Ezekben a percekben, egyetlen világos, tiszta gondolatom van csupán. Nem akarok többet gyereket, és nem lesz több nő, akivel összekötöm az életem! Azt a kevéske szeretetett, ami még maradt bennem, majd anyura fordítom addig, amíg még ő is velünk van, mert ha őt is elvesztem egyszer, akkor már senkim se marad. Ez a szánalmas csövekkel és drótokkal körülvett apró valami, nem az én gyerekem! Az én lányom nem lehet gyilkos, nem ölhette meg az anyját!

Hamar eltemettünk Kisum, ahogy megkaptuk az engedélyeket. Mielőtt még valamit kiszimatol a média.

Nem akartam nagy felhajtást, nem akartam, hogy idegenek ott legyenek. Ez a mi búcsúnk, az utolsó, és nem tartozik senkire. Itt nincs helye senki emberfiának, csak akiket ismertél és szeretettél, és akik viszont szerettek.

Már összepakoltam. Ahogy kijózanodom, elutazom Thakoba. Már megint ott fogom gyógyítani a lelkem. Szép hely, maga a nyugalom és a béke, de nekem már, mindig csak a halál jut majd eszembe róla. Nem hiszem, hogy egyszer majd csak fogom magam, és elmegyek oda pihenni, mert az a hely számomra egyenlő a halállal és a gyásszal.

Már negyed órája erőlködik folyamatosan a telefonom. Nincs kedvem senkivel beszélni, valamiért mégis úgy érzem meg kell néznem.

A kórház! Az adrenalin, hurrikán löketként száguld végig a testemben.

Azt mondták telefonálnak, ha valami történik…hát megtörtént? Ő is elment? Egy jó anya nem hagyja magára a gyermekét, hanem elviszi magával…elvitted Kisu?

Miért nem merem felvenni? Miért remeg a kezem, mikor gyűlölöm, mikor őt hibáztatom Kriszti elvesztéséért?

Meg kell legyen….

-         Raikkönen! – reccsenek a készülékbe.

-         Jó napot! Dr. Bernfeild vagyok, sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel. A kislányának összeomlott a keringése, sikerült újraélesztenünk és visszahoztuk, de fennállhat részleges bélelhalás, ami újabb műtétet igényelne. Félek, a kicsi szíve nem fogja kibírni….be kellene jöjjön, hogy aláírja a papírokat, amennyiben engedélyezi a beavatkozást.

-         És mik az esélyei? – nyögöm kimerülten a fájdalomtól.

-         Várnunk kell 24 órát, akkor már többet tudunk. Addig nem mondhatok semmi bíztatót…a kicsi rettenetesen küzd, élni akar, de egyre csekélyebb az esélye. Ez sajnos várható volt, a csecsemő nagyon fejletlen, nagyon koraszülött….sajnálom!

-         Rendben…köszönöm…azonnal intézkedem.

Anyu már mellettem áll. Újra előkerül a zsebkendő, mellyel a könnyeit törölgeti.

-         Mi van fiam? Mond már…mi történt?

-         A kicsi rosszabbul van…be kell menjetek hozzá, aláírni valami papírokat.

-         És te…te nem jössz be? – kérdi kétségbeesetten.

-         Nem! – ingatom a fejem és otthagyom.

Mögöttem megbolydulnak az emberek. Lotte már a táskáját fogja, csak anyámra vár. Rami indul velük a kórházba, én meg átsétálok a nappalin, ki a hátsó ajtón. 
Elgondolkozva megyek végig az udvaron és a rövid útszakaszon, hogy eljussak a szomszédba. Mire a kilincsre tenném a kezem, már kinyílik.

Hanna áll az ajtóban, szemei könnyben úsznak, feketében van, még át sem öltözött.

Zokogva borulok a nyakába. Úgy bőgök, akár egy kisgyerek, akiért most idegenek küzdenek. Eddig tudtam tartani magam, eddig tartott az erőm.

Hanna megtántorodik a súlyom alatt, de átölelve próbál vigasztalni. Simogatja a hátam és halk nyugodt hangon beszél, bár egyetlen szó sem jut el a fülemig, mégis megnyugtat a hangja.

Sebbel támogatnak a szobába. Hagyom magam, nincs erőm még ellenkezni se. Levetkőztetnek, belém kényszerítenek valami gyógyszert, lefektetnek és még be is takargatnak. Aztán mellém ülnek az ágy szélére két oldalról, Hanna a kezébe veszi a kezem és egészen addig simogatja és ülnek ott, míg el nem alszom….

Közben Angliában, egy kórházi ágyon, a napok óta kómában fekvő fiatal nő, a fejét körbeölelő vastag gézpólya alatt, nyitogatni próbálja a szemeit. 
Csend veszi körül, egyedül fekszik a kórteremben, az orvosi gárda elkülönítette, a kíváncsi szemek elől. Volt már néhány látogatója, elkeseredett kisírt szemű emberek keresték benne elveszett szerzettüket, lányukat, húgukat, vagy feleségüket, de egyikük sem járt sikerrel. Senki sem ismerte fel a fiatal nőt, minden reménykedő csalódottan távozott.

Itt fekszik egy szép fiatalasszony, aki életet adott egy kislánynak, és senkinek sem hiányoztak. Pedig valahol valakiknek, vagy valakiknek csak kell, hogy hiányozzon, hiszen valakinek a gyermekét hordozta a méhében.

A kórházban napok óta ő a legizgalmasabb beszédtéma. Mindenki találgatja, hogy ki lehet. A személyzet fogadásokat köt, - Angliában vagyunk, ahol mindenre lehet fogadni, - és találgatják, ki lehet a lány.

Vannak, akik valami hírességre gondolnak, aki titokban, inkognitóban utazott, ezért nem keresik, és van a másik szélsőséges vonal, akik azt gyanítják, hogy a lány leszbikus, és mesterségesen termékenyült meg, ezért nem kutat utánuk az apa. Lehet, hogy a párja is a vonaton volt, majd ha felébred, többet megtudunk!

Úgy tűnik, eljött az idő! Lehunyt szemhéja alatt lassan, aztán egyre határozottabban forgatja szemgolyóit. Arcán apró rándulások futnak végig, orrát húzogatja, akár egy nyuszi.

A nővér épp az infúziós állványán pakolgatja a tasakokat, mikor ráesik a pillantása a nő nyugodt arcára, és egy pillanatra összenéznek. Csak pár másodpercig volt nyitva a szeme, aztán fáradtan lehunyja. Nyelvével végignyalja kicserepesedett ajkait, és halk sóhaj hagyja el a száját.

Ez már nem öntudatlan izomrángás, tudatos tevékenység volt, nem csak kényszermozgás.

A nővér kisiet a szobából és egy orvossal tér vissza. Érdeklődve állnak az ágy a mellett, várják, hogy újra feltekintsen.

A nő sóhajt egy hosszat, és az ajkait nyalogatja.

-         Megfelelő a fájdalomcsillapító aránya? – szól az orvos a nővérhez.

-         Az imént ellenőriztem doktor úr, nem érezhet fájdalmat.

Az orvos csak bólint, közelebb hajol a nőhöz, és ellenőrzi a vérnyomását.

Sara/Kriszti….

A szoba fényárban úszik. Olyan furcsán törnek be a fénynyalábok, mintha vastag, átlátszó sugarakban érkeznének az égből. Széles sávtestükön apró porszemek csúszkálnak. Lehunyom a szemem, bántja a fény.

Nem tudom, hol vagyok, a látásom homályos, ködfátyolban úszik minden. A szemem sarkán lassan lecsúszik egy könnycsepp. Talán a fénytől van, irritálja a szemem. Újra megnyalom a szám, már ki tudja hányadszor.

Hogy száradhatott ki ennyire? Olyan mintha napok óta nem ittam volna, és ha nyelek fáj a torkom.

Mikor újra felpillantok, két alakot veszek észre az ágyam mellett.

-         ……visszajött hozzánk…most már a miénk! – hallom visszhangosan.

Kik lehetnek ezek? A kíváncsiság erőt ad, és dacára a zavaró fénynek, szaporán pislogva felnézek rájuk.

-         Jó reggel Sara! Örülök, hogy végre személyesen is üdvözölhetem! Már eleget lustálkodott, ideje felkelni, és elkezdeni élni az életét! – hajol fölém egy férfi.

Fehér köpenyben van, a nyakában lógó sztetoszkópot most a fülébe dugja és ráhajol a mellkasomra.

Hol vagyok? Egyre riadtabban pislogok.

-         Ho…hol vagyok? – kérdem, és nem ismerek abban az erőtlen, reszkető, rekedt hangban a sajátomra.

-         Kórházban! Ne aggódjon, most már minden rendben van. – magyaráz kedves, nyugtató hangon.

Valami fénnyel a szemembe világít, aztán az orrom elé dugja a mutatóujját.

-         Kérem, kövesse a tekintetével az ujjam….

Teszem, amit mond, kicsit szétesetten, de befókuszálom az ujját, aztán nézem, ahogy jobbra-ballra húzogatja az arcom előtt.

-         Rendben…hamarosan jobban lesz.

Talán rosszul lettem? Elájulhattam? Hol vagyok? Mi történik velem?

-         Fáj …a torkom….

-         A csőtől van….azon lélegeztettük. Hamarosan elmúlik.

-         Mi...mi történt velem? – dadogom.

-         Balesete volt…nem emlékszik semmire?

-         Nem….milyen baleset?

-         Vonatkatasztrófa…

-         Mi..mikor?

-         Egy hete…

-         És.. az óta fekszem itt?

-         Őőő nem…a balesete Svájcban volt Sara. Onnan hoztuk haza.

-         Svájcból? – meredek rá döbbenten. – És most hol vagyok?

-         Hát otthon…Angliában.

-         Otthon….? – ismételgetem bután.

-         Sara, szeretnék feltenni pár kérdést. – hajol újra az arcomba.

-         Igen….?

-         Tudja, hogy milyen évet írunk?

-         Én…nem…azt hiszem…nem tudom….

-         A nevét meg tudná mondani?

-         A…a nevem? – dadogom.

-         Igen! Hogy hívják Sara?

-         Hát Saranak… - motyogom.

-         De milyen Saranak?

-         Milyen Saranak?… - pillantok kétségbeesetten az orvos arcába. - Ne…nem tudom!

                                                                     

Ezt a videót mindenkinek ajánlom, aki szereti a Forma 1-et.:)

Egy kis érdekesség!

Összes oldalmegjelenítés

70,001

Ez a lényeg, és én most kicsit sajnos fasírtban vagyok az enyémekkel!:(

                                                                                      *  *  *

A mostani hétvégéhez nem volt túl sok kedvem, mert még nem érzem tökéletesen magam, ráadásul apu most indult el a túrájára és anyu nagyon oda van. Még pityergett is egy kicsit, és ez totál betette nálam a kaput, mondtam is hogy oké, nem megyek sehova, itthon maradok és szórakozunk együtt, úgy mint régen.

Régebben anyuval meg a nővéremmel azt játszottuk, hogy egy könyvet véletlenszerűen 10-szer kinyitottunk és ráböktünk 10 szóra. Aztán, ezen szavak felhasználásával kellett történeteket írnunk. Nagyon élveztük, jókat röhögtünk, hogy mennyire más dolgok jöttek ki ugyanazon szavakból.

Én például akár regény is képes lennék írni, a zongorabillentyűk életéről. Egy kedves dúr, egy dühös mollal mit is beszél meg, és miről ábrándozik egy bolondos fisz….:)

Persze hamar összeszedte magát és azt mondta, ő most csak valami szellemmotorosról tudna írni, akinek ég a feneke alatt a rohadt BMW-je!:( Szedjem a cókmókomat és tűnjek el élni egy kicsit, amíg még tehetem, és szórakozzak. A jövő hónaptól úgy hiszi, szoros csatában leszünk, hogy kinek szülessen meg előbb a kisfia. Mondtam rendben anyu, de én inkább kislányt szeretnék.

Ő meg, és mit szól ehhez a jeges skandinávod?

Mondtam átgondolta, és nem bánja, még úgy sincs lány a családjában!

Viszont neked kisfiút kell produkálni, különben a Tomi Izlandra költözik fóka tenyésztőnek! Ott legalább nem élnek varjuk csak édes sirályok!:)

Apropó család! Az érettségi után elvisz, hogy bemutasson. Nincs nagy rokonsága, de nekem az az egy is soknak tűnik!:( Nagyon aggódom, de tudom, hogy meg kell lennie.

Anyuéknak júliusban lesz az esküvőjük, és nászútjukat a jachtján töltik. Két hét múlva meg mennek ki apuval, hogy felmérjék az új otthonunkat meg a többit. Akkor ő is ott lesz, és megmutat nekik mindent. Én ugye bőszen szóbelizek majd!:(

Talán nekem is illene végre nyitnom, de nagyon aggódom! Még sosem voltam ilyen családi bemutatkozó macerán. Majd megmustrálnak, kiértékelnek, akár egy versenylovat az árverésen. Szerencse, hogy a fogaim tökéletesek!:)

Azt nem mondtam anyunak, hogy egyfolytában puffog azóta is, mert személyes sértésnek vette, hogy beteg lettem, és nem találkozhattunk. Mintha én örülnék neki!:( ha valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezte, nagyon flegma, meg undok tud lenni, pedig elmúlt 30, gondolom, már nem változik.

Ezek után kicsit összekaptam a dilidokimmal indulás előtt. Nem elég a bajom a pasimmal, most már ő is elkezdett cseszegetni, hogy minek megyek én táncolni, nincs rá szükségem, nem vagyok rászorulva, hogy a fenekem rázzam más pasiknak, ha valamit szeretnék, csak szólnom kell, és úgy is mindent megkapok.

És rohadtul rosszul esett, hogy még ő sem ért meg, pedig azelőtt értette, hogy miért akarok tanulni meg vizsgázni, és miért fontos nekem, hogy ne eltartsanak, és tulajdonnak gondoljanak, hanem, igen is meg tudjak állni a saját lábamon, és akkor se álljon meg a világ, ha egyszer úgy dönt, hogy mégsem én vagyok neki az igazi, hanem inkább egy gazdag elkényeztetett liba. Akkor mindent megértett most meg ugyan úgy bunkózik, mint a barátom.

A Tomi meg azért nyüsszögött, hogy ő kimarad minden jóból mostanában, pedig azelőtt mindig együtt lógtunk. Mondtam neki, hát jó, ha gondolod, ott egy táncos ruha, gyere te is táncolni! Erre beduzzogott!

Hát, ha valamit nem bírok elviselni, az az, ha haragban vagyunk a Tomival. Már a vonatról felhívtam, hogy oké, jöjjön fel utánunk kocsival, legalább nem kell vonatozni, ha végeztünk, kicsit tekergünk, a hétvégén tuti nem jön a barátom, most ráérünk. Igaz hogy álmos leszek, de nem számít, csak ne duzzogjon már rám!:(

A fotózáson is megszívtam. Mikor meglátott a főnök csak hápogott aztán elrohant telefonálni. Megérkezett a feldúlt ügynököm, és közölte velem, hogy aláírtam egy szerződést, amihez tartanom kell magam, és a melír nem volt benne.:(

Lemértek mérlegen meg centivel is, és kikötötték, hogy tartanom kell a súlyom. Vagyis, hogy ne fogyjak és ne is hízzak, - hát kellett nekem annyit cseszegetni a pasim a súlya miatt:), - nem vághatom le a hajam, nincs tetkó, se hajfestés, - a melírnak se örültek, azt mondta majd kiszedjükL,- és kötelező kondiznom! 
Nem árultam el, hogy táncolok, a rutinos barátnőm azt mondta, se a bárban, se a stúdióban ne mond el a másik munkádat, mert akkor kevesebbet fogsz keresni. Ne keverd a kettőt, meg a barátságot se soha a munkával!:)

Na! Lassan felnövök, ha ilyen útbaigazításokat kapok, az élet nagy kereszteződéseiben!:)

Cipőket kellett viselnem, elfáradtam, mire táncolni mentem. Feszítsd a vádlid, lábujjhegyen, még feszítsd, ugorj, aztán guggolj, térdelj, nyújtott térddel tedd a tenyered a földre! Aztán meg csak lesett a pata a gépe mögül, hogy lazán meg tudtam csinálni!:)

A végére már úgy görcsölt a lábam, hogy csillagokat láttam. Tényleg hordanom kell a barátomtól kapott cipőket, akkor majd hozzászokom a magas sarkúhoz!

Aztán valami wekfilmet készítettek velem. Tisztára hülyére vettek, vagy csak nekem nem volt nagyon kedvem aznap az egészhez. Forognom kellett, aztán ugrálnom, utasításra fogjam meg a forgást, nézték az egyensúlyom, meg ilyen hülyeségek, hogy néz haragosan, még jobban, dühös vagy, már nagyon utálsz, meg tudnál ölni….nos fél óra múltával ez már simán ment volna, ha lehetne szemmel verni, már nem élne az a fotós!

A szemem teljesen kiütötte. Persze tudom, azért mentem, de akkor is rohadtul idegesített, hogy centiméterekkel az orrom előtt fotózott meg kamerázott, és mikor kifordítottam a szemeim zavaromban, még ordítozott is.:( kezdek rájönni, hogy azért a szép kerek összegért nagyon is meg kell majd dolgoznom...

Ráadásul úgy kisminkeltek, hogy még anyu sem ismert volna rám, és mivel bepánikolok, ha matatnak az arcomnál, a nővérem szegény, halálra unta magát amíg mellettem ücsörgött, és a kezemet fogta. A barátnőm meg addig a sminkesbe tanult. Gondolom, sokszor elegük lehet már belőlem!:(

Szóval miután kicsit összekaptunk mindenkivel, nem volt jó kedvem. Erre bezúdult 5 arab Szaúd-Arábiából. A barátnőm egy török pasival volt a nővéremmel, neki ők jöttek be, engem meg már messziről kiszúrtak az arabok.

Aranyhajú hajtogatták és nagyon igyekeztek meghódítani. Elnéztem a drága aranyórájukat, a vastag karláncukat és akkora pecsétgyűrű volt az egyiken, hogy az is csoda, hogy tudta emelgetni a kezét. Nem voltunk egy súlycsoport, és nem csak az anyagiakra gondoltam, hanem ahogy beszélgettünk elmondták, hogy előttem, sokkal magasabb beosztású politikusokkal folytattak eszmecserét, és az egyiket fenségnek szólították, szóval érezzem magam megtisztelve. Később néhány tevére, és aranyra cseréltek volna a családomnál, ígértek tejben-vajban fürdést, de ahogy méregettek, már attól is a hideg futkosott a hátamon, nagyon gonosz tekintetük volt. Nem vagyok fajgyűlölő, mint emberekkel semmi bajom nincs velük, annak idején anyu életét is egy Szíriai orvos mentette meg, mikor meghalt a babája, de mint nő rettegek tőlük.

Folyton azt hallgatom, hogy milyen öntudatos, konok szüfrazsett vagyok, én ott kint egy hétig se húznám, és ezzel tökéletesen tisztában is vagyok.

A legádázabb tekintetű kérte, hogy táncoljak, gondoltam oké addig se méregetnek olyan rondán. Mikor végeztem 200 euró bugyi pénzt adott, mosolygott, és megdicsért, milyen ügyesen táncolok. Az egyik csak messziről bámult, nagy párás boci szemekkel. Talán nem is voltak olyan gonosz emberek csak én voltam nagyon rossz passzban.:(

Na, mindegy! Az ablakom már kész! Én is meg vagyok, és nagyon várom már, hogy valakinek a széles mellkasára hajthassam a fejem. Holnap ilyenkor már nem leszek ilyen rosszkedvű! Ő sem boldog, egyfolytában morog, mintha én tehetnék erről a betegségről. Hát persze lehet…és gondolom lesz egy kis vita is, ha kiderül, ha eljár a dilidokim szája, főleg most, hogy vele is olyan palesztin-izraeli a viszonyom. Ugye, milyen jól viszonyulok az arab politikához? Rengeteget hallgattam belőle szombat éjjel!

Késő délutánig csavarogtunk a fővárosban, elmentünk és faltunk egy jót a Dallasban, remélem nem lesz gond a súlyommal!:)

Eh mindegy, csak már itt lenne! Akkor majd ledolgozom a felszedett kilókat!:)

Ezek a képek tökéletesen mutatják a mostani lelkiállapotomat!

Kívánom, hogy nektek legyen sokkal, de sokkal jobb, szebb és kellemesebb estétek!

puszi, Luna