Azt mondják, ettől majd könnyebb lesz!

Sziasztok

Hát itt vagyok újra!

Megfogadom a pszichológus tanácsát és kiírom magamból a fájdalmamat.

Ezt ő mondta, szerintem hülyeség, ha ezt ki lehetne írni, az emberek nagy része már Tolsztoji magaslatú, önmarcangoló vallomásokkal rendelkezne.

De abban igaza van, hogy nincs ennél megfelelőbb hely, ha az ember fizetni akar a hibáiért, ha kiteszi egy blogra, hogy olvassa csak mindenki, mennyire gyűlöli magát.

Kicsit olyan, mint hajdan, mikor pellengérre állítottak valakit és megbélyegezték vagy megkövezték….

Búcsúzni kell….és búcsúzni nehéz, de meg kell legyen!

Nem szoktam tanácsokat osztogatni, legfeljebb véleményt mondok, ha kérdeznek. Úgy hiszem, túl fiatal vagyok a tanácsokhoz és túl keveset éltem, bár a pszichológusom szerint, én már többet megéltem, ezalatt a néhány évem alatt, mint más egész életében….. Nem hinném, hogy örülnöm kéne ennek!

Most mégis azt tanácsolnám azoknak, akik azért olvasták a blogot, mert szerették a – visszajelzések szerint, - könnyed, humoros írásmódomat, hogy ne olvassák ezt el! Itt nem lesz se humor, se vicc! És valószínűleg, nem ez az írás lesz a legmaradandóbb remekművem sem.

A gondolataim csapongani fognak és abban sem vagyok biztos, hogy értelmesen fogják követni egymást. Hiszen én sem értem saját magamat, hogy is várhatnám el tőletek, hogy megértsetek?

Szóval most itt vagyok és ülök az üres oldal előtt már percek óta. Azt, hogy leírom, kiírom magamból a fájdalmat, és amit érzek….ez egy jó alapgondolat, de a megvalósítás korántsem egyszerű. Most csak bámulok magam elé, és nem tudom, hogy is kezdjem, mi az, amit le szeretnék, és mi az, amit egyáltalán leírhatok ide, és nem tudom. Nem akarok titkokba és személyiségjogi ügyekbe nyúlni…csak arról írok, ami rám tartozik és engem érintett, ami velem történt….meg amire emlékszem.

Olyan kusza minden és hirtelen eltűnik az összes gondolat a fejemből.

Tudom, hogy eljött az idő, hogy szembenézzek a történtekkel és önmagammal, de ez cseppet sem könnyű.

Búcsúzni kell….el kell köszönni, és el kell engedni a múltat, hogy jöhessen a jövő.

Akkor is, ha sötétnek, hidegnek és reménytelennek látod, mert a jövőt, a holnap hozza el, amíg létezünk, akár akarjuk akár nem!

Meg kell élni egyik napot a másik után. Levegőt venni, reggel felkelni, és erőt venni magadon, hogy mosakodj, moss fogat és fésüld meg azt a szénakazlat, amit mindenki úgy szeret rajtad kívül…..

Aztán felöltözöl, és nem fekszel az ágyban egész nap pizsamában a plafonra meresztett könnytől maszatos arccal, vörös, kiszáradt szemekkel.

Iszod a kávét, és titkon az erkélyen szívod hozzá a cigiket….egyiket a másik után, pedig eddig nem is cigiztél…de most kell, mert belekapaszkodsz akár egy mentőövbe. Ha rágyújtasz és megpróbálod leszívni a füstöt anélkül, hogy megköhögtetne, ellazulsz tőle és képes vagy csak úgy létezni, és nem gondolkozni.

És ez egy ideig jó, de aztán előbukkannak a véres képek. Újra érzed a hideget, és hallod a fejedben a saját sikoltozásodat, és ez már nem jó, akkor már a cigi sem segít, akkor már gyógyszer kell, mert remegni kezd mindened. Reszketve fázol, és közben a homlokodon csorog a jéghideg verejték, a szemeid égnek és az arcod is és a füleid viszketnek. A szíved úgy ver akár a kolibrié, és nyelned kell újra meg újra, mert úgy érzed, kiugrik a torkodon, és nem kapsz levegőt, hiába igyekszel lélegzeni, hiába szívód mélyen a tüdődbe, nincs levegő….

A nap elejéről nincs mit mondani. Kellemes volt, és még jobbnak ígérkezett minden. Vendégünk volt, egy férfi. Mit mondhatnék róla?

Sokat emlegettem már, mennyire imádom Norvégiát, és egyszer szeretnék ott élni. A táncos lány barátnőm is volt már kint, nagyszerű hely. Ez a férfi oda valósi, egy igazi skandináv. A közelben járt és eljött meglátogatni minket. Örültünk neki, jól elbeszélgettünk, rendben volt minden.

Az öcsémmel hamar megtalálták a közös hangot, a rallyt. Amatőr rallys, de hát a skandinávoknál ez szinte kötelező. Az öcsi meg imádja a rallyt. Itt nálunk is szoktak rendezni, olyankor kint dekkol egész nap és bámulja a kocsikat. Annyira lelkesedett, hogy a férfi felajánlotta neki, másnap menjenek el valahova, ahol nincs forgalom és próbálják meg. Az öcsémnek csak úgy ragyogott az arca, annyira boldog volt, én meg rávágtam, miért holnap? Menjünk inkább most!

Ha csöndben maradok, ha befogom a szám….

Az öcsi persze mindjárt mondta, hogy tud jó helyet, ott, ahol a rallyt szokták bonyolítani, arra nincs is forgalom. Lehet, kilinccsel előre driftelni, én meg csak mondogattam, hogy na, hát akkor menjünk egy kicsit nevetni, meg szórakozni….

Szóval elindultunk, megbámultuk a kocsit, ő meg nevetve felajánlotta, hogy vezessek. Nem akartam…..talán, ha nincs ott más megpróbálom, de nyáron már vezettem mellette egy fele ennyire fullos autót, és annak is majdnem az lett a vége, hogy padlógázzal belerohantam egy halom parkoló kocsiba, míg ő lefejelte a fagyiját a repülő startomtól.

Ez a kocsi jobbkormányos volt, és hát minden máshol volt rajta. Ball kézzel sebességet váltani? Kizárt dolog nálam!

Ebben a rémes napban ez volt az egyetlen helyes döntésem, mert ha én vezetek valószínűleg mind meghalunk….

Én ültem az anyósülésben, mert úgy volt, hogy majd aztán az öcsém vezet, és én kerülök hátra, mert hát jobb, ha ül mellette egy tapasztalt vezető. Volt még valaki velünk de róla nem akarok beszélni...

Ez a férfi idősebb nálunk, elmúlt 30 és nagyon rutinos a kormánynál, szóval nyugodtan rá mertem magunkat bízni, egy cseppet se féltem.

Megmutatta milyen a kanyarba becsúszás, meg mit tudom én miket, de jó volt, nagyszerűen szórakoztunk. Ugrasztottunk és rengeteget nevettünk, hihetetlen dolgokat tudott művelni a kocsival.

Aztán azt mondta, kocsikázzunk egyet, ugorjunk fel a fővárosba, és nézzük meg kivilágítva a várból, közben meg iszunk meg eszünk valamit.

Hát ugye, én magyar vagyok és nagyon messze se lakom Budapesttől, de még sosem voltam a várban, nem hogy este, nappal se.

Gondoltam, miért is ne? És az egyik plázában is mutatni akartunk neki valami érdekest. Ráérünk, és ő jó anyagi körülmények között él, neki ez a kis kiruccanás igazán nem gond….

Elindultunk és közben beszélgettünk, ami nem volt annyira egyszerű, mert az öcsém németes, a férfi meg az anyanyelvén kívül csak angolul tudott, de nem volt gond.

Pár kilométer után megváltozott az idő. Szitált az eső és egyre nagyobb lett a köd, szinte teljesen betakart bennünket.

Kanyargós mellékutakon haladtunk, direkt azt választottuk, mert annyira élvezetes volt, ahogy biztos kézzel vitte be a kanyarokba az autót és egy cseppet se féltünk. Van arra felé szerpentin meg néhány érdekes útszakasz. Mondhatom nagyon fura érzés, egy olyan kocsiban ülni, aminek a másik oldalán van a kormánya, annyira idegenszerű az egész, nem is értem, hogy tud valaki ennyire jól vezetni, hogy az egyik percben jobbos kocsival megy, a másikban meg már balkormányossal.

Egy olyan részre értünk, ami nagyon kanyargós volt és az út mellett közvetlenül emelkedett a sziklafal. Szinte bele van vésve az út. Kibukkantunk a kanyarból és akkor megláttuk…

Annyira hihetetlen, döbbenetes látvány volt az egész, hogy szerintem, mi fel sem fogtuk mi történik, én még nevettem, amikor a sofőr már beletaposott a fékbe és tekerte a kormányt.

Biztos hallottátok már azt a kifejezést, arcodra fagy a mosoly! Nos én át is éltem! Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte mosolyogva száguldottunk a halálba, és ahogy ezt írom, megint csak sírnom kell.

A kanyarban felbukkant egy terepjáró, a mi sávunkban felén tartott, egyenesen nekünk rohant, és a motorházán egy hatalmas szarvas feküdt. Pillanatokkal előtte ütötték el és a ködös, nyálkás aszfalton, megállíthatatlanul csúsztak a blokkoló kerekeikkel, egyenest belénk.

Én ültem azon az oldalon, pont engem kaptak volna telibe, és a testemre zúdult volna egy több mázsás rúgkapáló állat. A sofőr mellettem nem kifelé rántotta a kormányt, ahogy minden más ember tette volna reflexből, hogy magát védje, és minél messzebb kerüljön a terepjárótól meg a vadtól, hanem pont ellenkezőleg.

Felém tekerte és valamit csinált, amitől szinte helyben megpördültünk, és így én kerültem a legmesszebb a kocsitól.

Mindenkiben ott van a feltétlen reflex, hogy akaratlan, önkéntelen védjük magunkat. Ő legyőzte ezt!

Nem tudom mit művelt ott mellettem, csak azt tudom, hogy megmentette az életemet. Azt tudom, hogy a kiérkező rendőrök is azt firtatták, hogy volt képes egyetlen pillanat alatt arra, hogy így megpördítse az autót.

Minden olyan gyorsan, pillanatok alatt történt.

Mi még mozdulni sem tudtunk, csak meredtem előre kitágult szemekkel, mellettem a férfi felém fordult és rám borult.

Aztán utána érkezett minden. Hallottam a csattanást, és a kasztnik csikorgását meg a ropogást, ahogy törik, és a motorháztetőről ránk zúdult a rúgkapáló, haldokló szarvas.

Soha nem fogom elfelejteni azt a néhány másodpercet, soha egész életemben!

A férfi rajtam feküdt és próbált védeni, és a szarvas egyszer csak bezúdult ránk, és az ablakok szétrobbantak, és minden tele volt üvegszilánkokkal. Az arcunk, a hajamból még napok múltán is szedegették.

És akkor megláttam a szarvast. Iszonyatos volt, a feje szétszabdalva, véres kilógó húscafatok, a szemei kimeredve engem bámultak és vicsorgott. Hatalmas fogakkal és rémisztő hangon hörgött és rúgott. A sofőr magához rántott ahogy tudott, és a következő pillanatban, a fejem mellett becsapódott a patája, és kiszakított a hajamból egy jókora darabot, ahol csak úgy dőlt a vér a fejemből, és darabokra törte a fejtámlát. Mindenütt ott voltak a lábai, és csak rugdalt én meg sikoltoztam, és éreztem, ahogy a férfi teste összerándul és megfeszül rajtam, és még úgy is éreztem, a tompa puffanást, ahogy belerúgott az állat, és hallottam, ahogy felnyög a fájdalomtól, és hallottam az öcsém jajgatását is.

Aztán néma csönd volt, halálos csend, csak a szarvas patái dobogtak, ahogy újra meg újra eltalálnak minket. Engem csak kétszer rúgott meg, egyszer a hajam tépte ki és egyszer a hasamba, vagy inkább az oldalamba talált, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy majdnem magával vigyen.

Aztán csend lett….néma döbbent fülsértő üvöltő csend. Nem tudom máshogy leírni, mert így volt, halálos nyugalom és csend volt néhány másodpercig, miközben üvöltött körülöttünk valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan érzés vagy fájdalom.

Lehet, hogy egy kis időre elvesztettem az eszméletemet is, nem tudom, mert egyszer csak véget ért a csend.

A másik kocsiból, ami a szikláknak csapódott rohantak az emberek.

Láttam felettem a sofőr fájdalomtól eltorzult arcát, és láttam mellette a szarvast. Rajtunk feküdt, haldoklott és engem nézett az iszonytató szemével és a szétfolyt fejével, és ahogy hörgött, folyt a vér a szájából meg az orrából ránk, és a lábai rángatóztak….

Iszonyatos volt, nem tudtam nézni, nem akartam ott maradni alatta, nem akartam látni, ahogy haldoklik, nem akartam ott lenni…..

Nem akartam ott maradni, ki akartam szállni bármi áron. Ott feküdtem és körülöttem mindenki kiabált meg magyarázott, és egyetlen magyar szót se hallottam, és hiába mondtam, hogy ki akarok szállni….

És akkor hirtelen úgy éreztem, hogy megpattant bennem valami, és rám borul a karosszéria és nem kaptam levegőt, hiába kapkodtam.

Rettenetes volt, és kiakartam szállni, hiába mondogatták, hogy ne mozogjak. És ahelyett hogy nyugton maradtam volna, sikoltozni kezdtem, meg vergődni a roncsban. Aztán már nem emlékszem…..

Arra tértem magamhoz, hogy nagyon hideg van, a földön fekszem a sofőr ölében. Reszketek, úgy fázom és közben valami melegség volt körülöttem. Tudtam mi az,  így volt 2 éve is, mikor a mellkasomból dőlt a vér.

Ránéztem és tiszta vér volt az arca, meg mindene, és nem tudtam, hogy az ő vére, az enyém, vagy a szarvasé…

A karjában tartott és egyre mondogatta, hogy ne félj, minden rendben lesz…..

De én láttam, hogy folynak a könnyei a véres arcán és tudtam, hogy baj van, nagy baj van….

Aztán remegni kezdtem és átöleltem a nyakát, ő magához ölelt, pedig szegénynek nagy fájdalmai lehettek. Én meg csak kapaszkodtam benne és úgy szorítottam, mintha az életem múlna tőle. Nem tudtam elengedni, még csak lazítani se a szorításomon, aztán már nem volt semmi….

Nem emlékszem a mentőre, se arra, hogy miként jutottunk be a kórházba. Csak valami kiabálásra, és arra hogy összevissza rángatnak. Levesznek az ágyról, és valamire felfektetnek, aztán megint levesznek, és megint feltesznek valahova, és közben szurkáltak mindenütt, és egy orvos beszélt hozzám, hogy válaszoljak, de nem tudtam, és nem is akartam.

Mikor magamhoz tértem már egy kórteremben feküdtem. Az első pillantásom anyura esett. Ott állt az ágyam végében és nagyon sírt, és a sofőr ölelte őt, folytak a könnyei és csak álltak ott némán.

Nekem pedig, az jutott eszembe, hogy ha egy férfi arcát látod amikor élvez és amikor sír, már mindent tudsz róla anélkül, hogy bármit elmondana.

Szerintetek normális ember az, akinek ilyen az első gondolata az után, hogy visszahozták az életbe? Ugye nem! Én nem vagyok normális, őrült vagyok, nekem baj van az agyammal!

Talán az a mentségem, hogy nem emlékeztem semmire, azt se tudtam, hol vagyok, azt meg végképp nem, hogy miért?  Megmozdultam és azt tudom, hogy ránéztem a kezemre, mert be volt kötve a vér, az ágyam mellett meg ült egy nővér, akit nagyon jól ismerek. Ahogy összenéztünk felpattan és fölém hajolt. Azt mondta semmi baj Luna, most már minden rendben lesz, itt vagy velünk. Az öcsi is jól van!

Aztán megfogta a kezem, sírni kezdett és azt mondta, olyan jó téged újra látni!

Abban a rettenetes pillanatban értettem meg mindent! A fülemben újra hallottam a fémes csikorgást meg ropogást, ahogy a két kocsi összeütközött és tört a kasztni és hallottam az állat iszonyatos hörgését. És akkor már tudtam, hogy nagy baj van, hogy valami szörnyűség történt.

Odajöttek hozzám, aztán anyut elhívták az öcsémhez….valamit alá kellett írjon, és mi ott maradtunk ketten a sofőrrel, aki megmentette az életem. Belenéztem az elgyötört, bűntudattól megtört arcába, de erről nem tudok beszélni…

Iszonyatos súlyként nehezedik rám azóta is a tudat, hogy valaki meghalt miattam, mert nem voltam képes nyugton maradni. Mostantól ezzel a gondolattal kell reggel kelnem, és este, ha lefekszem, ez az utolsó gondolatom.

Nem érdekelt semmi a világon, nem akartam enni se inni, és nem szólaltam meg.

Aztán a pszichológus leült mellém és azt mondta, ezzel csak magadnak ártasz. Amíg nem beszélsz, és nem viselkedsz normálisan, nem engedlek haza.

És rájöttem, hogy igaza van, hülyeséget csinálok. Ezzel csak meghosszabbítom a kórházi tartózkodásomat, pedig már az első tiszta pillanatomban mentem volna haza.

Hát szocializálódtam, elkezdtem normálisan viselkedni. Ettem, ittam és tiszta, értelmes válaszokat adtam a kérdéseire.

Tudom, hogy kell, egyszer már végigcsináltam ezt. Egy évig a pszichológus volt a legjobb barátom, megtanultam a leckét. Úgy csináltam, ahogy kell, óráról órára, napról napra javítottam a kedélyállapotomon, hogy elégedett legyen mindenki. Készséges voltam és együttműködő. Amit elém tettek megettem, megittam és bevettem mindent. Aztán kihánytam a wc-be, de ezt már senki se látta. Végül elértem hogy haza jöhessek. Akkor már semmi más nem érdekelt, csak az, hogy végre bemehessek a szobámba, és egyedül lehessek.

Akkor már tudtam mindent. Hogy valakinek sose hallom a hangját, hogy az öcsémnek helyrerakták a kificamodott karját, és megműtötték a törött csuklóját, és hogy a sofőrt is meg kellett operálni.

Haza jöttem, lepakoltunk, átestem az ölelkezéseken és csak tébláboltam a lakásban, nem találtam a helyem. Nehezemre esett válaszolni a kérdésekre, és nehezemre esett kontrollálni magam, hogy ne bántsak meg senkit. Dühös voltam, és most is az vagyok! Haragszom magamra és a világra!

Végül kimentem az erkélyre. Már napok óta nem voltam levegőn, és akkor, ahogy ott álldogáltam szédelegve, hirtelen kisütött a nap, és Tubi a vadgalamb, akit minden nap etetünk és bejár hozzánk, a két támaszkodó kezem közé repült a korlátra, és beszélt hozzám a maga nyelvén.

És én mosolyogni kezdtem és arra gondoltam, hogy milyen jó itthon….milyen jó élni!

És az igazi sokk akkor ért! Akkor döbbentem rá, hogy milyen érzéketlen, szívtelen ember is vagyok. Nem érdemlek se sajnálatot, se együttérzést, se szeretetet senkitől.

Elvesztettem valakit a balesetben és mégis boldog vagyok!

Neki soha nem fognak énekelni a madarak, és már soha nem látja sütni a napot. És én képes voltam mosolyogni, és örülni a nyomorult életemnek.

Hát milyen ember az ilyen? Gonosz vagyok, szívtelen és érzéketlen! Nekem kellett volna meghalnom! Tönkretettem mindenki életét azzal, hogy ott voltam és engem védtek. Az öcsémet és a sofőrt műteni kellett, talán sosem lesz a régi. És én? Nekem még csak egy törésem se lett. Összevarrt sebek, zúzódások és lila foltok….. de élek!

Akkor gyújtottam rá az első cigimre, azóta már számtalanra.

Gyűlölöm magam! Teljes szívemből olyan mélyen, ahogy még soha senkit nem gyűlöltem eddig. Egy álszent gonosz némber vagyok, aki nem érdemel semmit.

„Igen jól vagyok, jól aludtam, minden rendben nem kell aggódni, nem kell több gyógyszer, ne gyere el, nem kell senki, jól vagyok, nem vagyok fent, nem nézem a sötétet, és nem ülnek a halottak árnyai az ágyam szélén, alszom akár a bunda.”

Hazugság az elejétől a végéig, és minden nap újra kezdődik akár egy végtelenített lemez.

Ha lehunyom a szemem, fényképeket látok arról, aki már nincs velünk, pedig néha még úgy érzem, hogy itt van velem.

És a haldokló szétroncsolt fejű szarvast látom, meg a könnyező férfit, és a torkomban egy csomó lesz, amit nem tudok lenyelni, és amitől nem kapok levegőt.

Ahogy közeledik az este, és vele a sötétség, újra kezdődik a harcom a démonjaimmal, hogy ne üljek fent a fényképek fölött sírva egész éjjel, és ne szívjam egyik cigit a másik után, és főleg ne osonjak ki, és ne lopjak az italok közül, mert rájöttem, ha iszom, könnyebben alszom el…

És tudom, hogy a körülöttem levők pontosan tudják mit teszek, hogy figyelnek és minden lépésemmel tisztába vannak, csak próbálnak hagyni, időt adni, hogy magamhoz térjek és ez olyan megalázó és szánalmas….

Ahogy a harcom is. Küzdök valamiért és közben meg sem tudom fogalmazni miért? A túlélésért? Hiszen élek! A boldogságért? Hát az meg nevetséges! Csak áltatjuk magunkat.

Nincs olyan, hogy boldogság…..csak haladék van, a lidérces álmoktól és a fájdalmaktól, ami úgy is eljön, és rád talál, újra meg újra, hiába próbálsz menekülni, hiába hiszed, hogy elbújhatsz előle, vagy azt, hogy erős vagy. Nem vagy az, semmi sem vagy, mert amikor már kezded magabiztosnak és határozottnak érezni magad, a sors mindig figyelmeztet. És ez a figyelmeztetés fájdalmas és halálos!

Akkor meg miért küzdünk? Miért akarunk annyira élni?

A pszichológustól a szokásos vicc…Luna olyan akár egy angyal….és az angyalok folyton maguk közé akarják vinni, de mi nem engedjük.

Hát nem lenne egyszerűbb szép csendesen lefeküdni, és örökre elaludni, mint Csipkerózsika? Neki jött a szőke hercege, de a valóságban nincsenek hercegek, csak véres torzók és állati hullák.

 Minden besározódott ebbe az eltorzult, érzéketlen világban.

Mi a francnak van egyáltalán értelme ebben az átkozott életben?

Gyereket szülni? Látom anyut, mennyit szenved miattunk, és akkor még a saját problémáit nem is számítom.

Nem… nem fontolgatok semmi butaságot, csak ezek a gondolatok egyszerűen nem hagynak nyugodni. Talán nem gondolkodom túl racionálisan, és a viselkedésem is biztosan sok kivetnivalót hagy maga után, de nem akarok még itt is hazudni.

Minden napom egy hazugság áradat. Hazugsággal nyitok, és hazugsággal fejezem be.

A gyomromban állandóan egy kő van, és ettől nem tudok se enni, se inni. Persze próbálom, mert akkor még jobban rám szállnának, de kifordul minden belőlem, annyira ideges vagyok, csak azt várom, mikor vehetem be a következő nyugtatót, hogy attól egy kicsit ellazuljak és aludjak tovább….

Egyszer már leálltam a gyógyszerről magamtól úgy, hogy a nővéremék segítettek, de nem tudom, hogy fog-e még egyszer sikerülni. És azt sem tudom, mit hoz a holnap, vagy egyáltalán van-e olyan, hogy holnap?

Ami biztos, hogy most itt vagyok, és ha már így sikerült, megpróbálom még egyszer. Nekifutok a játéknak, ahol mindenki csal, és az erősebb legyűri a gyengébbet, és az érzelmes, lelkiismeretes emberek csak vesztenek, ebben a kegyetlen játékban, amit jól vagy rosszul velem együtt ti is játszotok, és aminek Élet a neve…