Anyák Napjára szeretettel

Happy Mother’s day

Tudom, hogy már régen ki kellett volna tennem a következő fejezetet, és elnézést, de sajnos megint csak megcsúszok vele különböző okok miatt.

Hát nem is tudom, hol kezdjem!

Én ugye vizsgázom orvérzésig, és be kell vallanom, van, hogy a kettesért, jó esetben a hármasért küzdök, de Tarzan vigasztal, hogy nem számít, csak végezzem el, majd később mellette mindent elsajátítok és megtanulok.

Vizsgázik a nővérem is, ezért nem tudott elmenni a Danival, pedig az apukájára rászakadt egy pajta, mikor Texason végigsöpört néhány hurrikán, és egy barátjánál mentették az állatokat. Így ment vele a Peti.

Agyrázkódást és bokaficamot szenvedett, és bár sok gép nem tudott leszállni, Tarzanék mégis átverekedték magukat a nehézségeken, és már aznap bent voltak nála a kórházban.

Ott kapta a hírt, hogy mennie kell Connecticut-ba egy konferenciára és megtartani egy előadást a főnöke helyett, aki teniszezés közben elcsúszott és eltörte a könyökét.

Nehéz lenne tagadnom, mennyire nagyon hiányzott, és ő is elég feszült volt, és nemcsak mert egy hétig nem találkoztunk, hanem mert volt egy kis lámpaláza is.

Nem lehettem mellette, és ha már segíteni nem tudtam, meg sem említettem neki, hogy mindjárt első nap, ahogy serényen vezettem a város felé, lefékeztem egy szirénázó mentőnek, mögöttem egy türelmetlen öltönyös menedzser meg zokon vette ezt. Mellém húzott leengedte az ablakot és átordibált néhány keresetlen mondatot olyan szlengben, amiből szerencsére csak a Fuck-ozást értettem, ezért a továbbiakban szigorúan betartva a közlekedés szabályait, eléggé megszeppenve robogtam be a stúdióba.

Ráadásul a Cleo megint rosszul lett, elkezdett szédülni és zsibbadni, és nem volt otthon más csak anyu dédike Sziszi Moira meg Cleo. Iszonyatosan felszökött a vérnyomása valamitől, - most egy mérővel a karján közlekszik – és Sziszi, aki otthon volt és ráadásul szülésznő, teljesen leblokkolt mikor látta mi van, mert az ő anyukája a születésekor halt meg agyvérzésben a magas vérnyomása miatt. Még látta a Sziszit aztán meghalt. És Sziszi ezt egész életében magával cipeli, nem tud szabadulni attól, hogy ő ölte meg az anyukáját, és még sok minden nyomja szegénynek a lelkét azért is olyan kedves és csendes ő is.

Mi vagyunk a családja és ez nem egy hangzatos szöveg, hanem ő is valóban így érzi és gondolja. Mindegyikünket testvérének tart és anyuékat a szüleinek. És hát mikor Cleo rosszul lett, Sziszi bepánikozott. Teljesen összeomlott, mert attól félt, hogy Cleo is agyvérzést kap, és nem volt a helyzet magaslatán.

Fura ez, mert annak idején körcsike is belezavarodott és kiakadt, mikor anyu ment szülni, pedig akkor már elég rutinos szülésznő volt, mégis teljesen szétesett, mert féltette anyut.

Anyu szegény egyedül harcolt meg a Cleoval, hogy bejusson a kórházba, és mikor kijöttek szólni, hogy már minden rendben, bizony hangosan elsírta magát.

Én meg, aki időközben befutottam, lelkesen csatlakoztam hozzá és együtt bömböltünk, mikor bevágtatott Nyurga apuval. Hát szegény majdnem összeesett a látványunktól, de hamar tisztáztuk, hogy nincsen semmi baj.

Ettől függetlenül szegény Gabi ezek után nehezen talált önmagára, mondhatnám nem is igazán.

Közben meg Lucus és az Ildi költözködnek el tőlünk, ami szintén rettenetesen megvisel mindenkit, engem meg főleg!

Nagyon fog hiányozni az a kislány. Olyan volt közöttünk, mint téglák között az összekötő habarcs. Mindenkihez volt egy kedves szava és mindenki annyira szereti!

Nagyon nehéz látni, hogy ő is bánkódik, és én nem bömbölhetek kedvemre, hogy nem csoszog már hétvégén fel hozzánk kócosan kinyúlt kedvenc pizsijében, és nem faggat többé, hogy ha nem az öcsénk lesz a férje, akkor őérte is eljön majd egy ilyen Tarzan?

Inkább biztatom, hogy nagyszerű lesz, új otthon, új család, most már neki is lesz élő apukája is, és majd rengeteget fognak együtt játszani.

Más alig várja, kihívásnak él meg minden változást, újdonságot, de én a szokásaim rabja vagyok, gyűlölöm a változásokat!

Hát ennyi minden van így hirtelen dióhéjban.

És hát volt egy kis hangulatingadozásom is, amikor nem volt kedvem semmihez. De olyan szinten, hogy még írni is szégyellek róla. Legszívesebben otthon feküdtem volna az ágyamban és nassoltam volna. Mióta megjöttünk határozottan feljavult az étvágyam, hála a kéthetes koplalásnak. Rossz volt a kedvem, és kerültem az embereket, ami a mi családunkban gyakorlatilag elképzelhetetlen és kivitelezhetetlen, mert ha nem megyek le, akkor egyszerűen feljönnek, mióta öcsénk kétszer ránk tört illedelmesen kopognak, aztán ha nem szólok, akkor is némi várakozás után benyomulnak.

Peti szerint késleltetett depresszióm van, és nem baj ez, szerinte nagyon hősiesen küzdök a múltammal meg az emlékeimmel.

Hát szerintem meg csak túlságosan szeret és igyekszik minden hisztimet meg heppemet megmagyarázni.

Azért persze lehet, hogy valóban úgy van, és annyira nagyon igyekeztem magamban elnyomni a 20-át, Kevin árnyékát és az egész szomorúságot, hogy most jön ki rajtam tudat alatt. Peti szerint én annyira lelkis és "jókislány" vagyok, hogy a lelkem nem képes elviselni, hogy nem emlékeztem meg kellőképpen Kevinről és most így védekezik.

Bárhogy is van, úgy tűnik, előbb-utóbb klinikai eset leszek. És tényleg nagyon – Tarzan szavaival élve – rendkívül lehangolt és letargikus voltam.

És alig teszem túl magam az egyik szomorú emléken, jön a másik.

Jövő hétvégén lesz 6 éve, hogy az életem kettétört. Letértem arról az útról ahol addig haladtam, és egy egészen máson indultam tovább, vagy inkább torpantam meg és maradtam egy zsákutcában egészen addig, amíg a Peti jött és segített.

Azt mondják szeszélyes május!

És lehet is ebben valami, talán az érzelmekre is szélsőségesen hat a sok időjárás változás. Minden esetre én nagyon érzékeny vagyok ebben a hónapban, ami egyrészt betudható a vizsgáimnak, mert azért nagyon megcincálják az idegeimet, hiába nyugtatgat Tarzan meg az egész család.

Másrészt kikészít ez a sok minden, ami történt, főleg a változások.

Kár is tagadnom eléggé kikészültem lelkileg.

Bele se gondolok, mi lenne most velem, ha nem megyünk el Japánba és nem éljük át azt a sok hihetetlen kalandot, és nem nevetünk annyit, hogy nem egyszer az egész étterem azt figyelte érdeklődve felemelt evőpálcikákkal, hogy én próbálok disztingválni, de nem sikerül, mert félpercenként beleordítok az éterbe, hogy Hukk…

Ugyanis valamiért én egy csomó ételtől meg persze a nevetéstől csuklani kezdtem és nem tudtam abbahagyni jó ideig.

Talán nem kötődik szorosan ez a vers az anyák napjához, de számomra nagyon is személyes, nagyon is igen.

Furcsa dolog az elme! Van, hogy egy dallam, egy érzés vagy egy emlék beleveszi magát és nem tudod elengedni.

Máskor meg akár évekre bezár egy emléket, akár egy titkot és teljesen elfeledkezel róla, aztán történik valami, egyedül maradsz, halálra rémülsz, hogy a testvérednek beindul a szülése és eszedbe jut egy dal.

Erről a dalról képtelen vagyok érzelmek nélkül beszélni, bár azt hiszem amúgy is szép, de nekem különös kötődésem van hozzá.

Régen, mikor 16 éves voltam és majdnem bezárt az elmém egy olyan világba ahova nem engedtem be mást, éjjelente véres szemekkel virrasztottam, nehogy jöjjenek a démonok és a rémálmok, anyu bejött hozzám, leült a földre, rákönyökölt az ágyamra és ezt a dalt énekelte, és közben fogta a kezem és simogatta. Megnyugvást hozott és békét a gyönyörű hangja a szívembe, ha csak egy rövid időre is, de jó volt…

Sokszor együtt énekeltük, hogy kizökkentsen onnan ahova lesüllyedtem, és sokszor dúdoltam magam elé a sötétben, hogy elűzzem a démonjaimat.

Sokszor hallgattam könnyek között és most is sírok, ha meghallgatom ennyi idő után is.

És anyu is emlékszik! Egyik este elénekeltem a kisöcsinknek lefekvéskor. Nem tudom honnan jutott eszembe, talán a sok emlék miatt, vagy mert a Peti nem volt itthon, és anyu bejött és elsírta magát.

Ebben a hónapban kétszer hallottam anyut hangosan sírni, és bár én vagyok kikiáltva az ügyeletes érzelgősnek, láttam sírni a nővéremet is, mikor Tarzan a Dani mellé állt, hogy megyek veled Texasba segíteni.

Mondom, hogy különleges érzelmeket megcincáló hónap ez…..

Anyák napján együtt beszélgettünk a lenti nappaliban, és a sógorom megkérdezte, mi volt az a szép ének, amit énekeltél Andynak? Annyira tetszett…. És a többiek is, hogy mi volt? Tényleg, énekeljem el.

Leültem a zongorához és elkezdtem. A második sornál már folytak a könnyeim. Talán egy versszakot bírtam, de éreztem, ahogy a „légy”-nél már a könnyeim végigfolynak az arcomon. Aztán ránéztem anyura és láttam, hogy sír, és egyből elcsuklott a hangom.

Tomi mellettem ült, ketten zongoráztunk, és azonnal átvette a szólamot is és az éneket is tőlem. Én meg csak sírdogáltam végig meg anyu is, de nem fájt, inkább jó volt kicsit kiengedni az érzelmeimet és hallgatni anyut, ahogy az ő szemszögéből beszél arról az időszakról a többieknek.. 
Persze Tarzan felnyalábolt, és ahogy hallgattam a Tomit és a mellkasán feküdtem, olyan furcsán, olyan fájdalmasan boldog voltam, hogy alig bírtam visszafogni magam, hogy ne kezdjek hangosan bömbölve zokogni.

Annyi emlék…. annyi szép és jó, fájdalmas és szomorú minden rohant meg, hogy alig bírtam megbirkózni vele.

Anyák napján felnőtt fejjel fura visszagondolni a gyerekkoromra.

Anyura, aki annyi szenvedés fájdalom és nehézség közepette, olyan sok szeretetet, törődést adott nekünk. Még a legnehezebb időszakokban is figyelt olyan apróságokra, hogy ne csak énekeljünk, de színvonalas dalokat is tanuljunk, amiket később a suliban hasznosítani tudtunk, vagy csak elmondhattunk, hogy minket Radnótira altatott az édesanyánk!:)

22 éves leszek, és ahogy múlik az idő, egyre nagyobb szeretettel gondolok az anyukámra, a dédikémre és a nagyszüleimre, akik sajnos már nem lehetnek velünk.

Egyre inkább megértem mekkora emberfeletti küzdelmet folytatott néha anyu azért, hogy mosolyogni lássuk.

Én nem is tudom….

Néha arra gondolok, olyan nagyon szomorú élete volt. Máskor meg arra, hogy itt vagyunk neki és annyira szeretjük, talán boldogabb így, mintha milliárdjai lennének, de senki, aki megölelje tiszta szívvel, szeretettel.

Néha, ha ilyenekről beszélgetünk Tarzannal és jókedvű, ő is ezt mondja. Az élete csak nézőpont kérdése, ahogy a félig teli vagy üres poháré.

Mert bár meghalt az igaz szerelme, apánk megcsalta, megalázta és kifosztotta, az édesanyja tolószékbe kényszerült egy baleset miatt, és mielőtt végleg magatehetetlenné vált volna önkezével vetett véget az életének, apukáját pedig nagyon váratlanul vesztette el, ő mégis boldog volt és most kimondhatatlanul boldog!

Csak megközelítés kérdése minden. Igen, meghalt a Tamás, de amíg volt, őt úgy szerette, amilyen szeretet sokaknak egész életükben nem adatik meg.

Igen, apánk egy szar alak volt, csak fájdalmat okozott neki, de általa kapott három csodát. Ha mi nem lettünk volna, biztos, hogy már ő sem élne, mert sokszor nem lett volna értelme az életének.

Igen, a nagyi elment, mert így akart elmenni, erős volt és tudta mit csinál. Áldozat volt ez tőle, nem akart egy magatehetetlen teher lenni a nyakunkon, inkább úgy ment el, hogy csak a szépre és jóra emlékezhessünk vele kapcsolatban.

Igen, a papa hirtelen halt meg, olyan váratlan volt, még ki sem keveredtünk a pesti csúcsforgalomból mikor jött a telefon. De ott voltunk az utolsó órájában, velem beszélt utoljára, egy holdas mackós hálóinget vett nekem a kórház előtti járdán áruló árusoktól, amibe belenőttem és csak azt viseltem minden éjjel, még akkor is, amikor már cafatokba szakadt a hátamon a sok mosástól, és olyan lukacsos volt, mint egy háló.  

Nem voltam hajlandó lemondani róla, egészen addig, amíg megismertem a Petit, aki kijött hozzánk, ha éjjel rohamom volt, és anyu szégyellte, hogy egy szakadt hálóingben találna.

Halványlila volt, egy mosolygós holdon ülő mackólánnyal, aki előtt egy mackófiú gitározott. Azt mondta a papa ez annyira te vagy Luna, hogy megvettem neked, pedig látom, hogy inkább anyádnak lenne jó, de majd belenősz!

Igaza volt, mert belenőttem és megsirattam mikor lecseréltem, pedig már nem volt színe se, figyelnem kellett ha felvettem nehogy egy lyukba dugjam a kezem, vagy nehogy szétszakadjon egy hirtelen mozdulattól.

Nővérem egy gyűjtögető, ha a ruháiról van szó, képtelen kidobni a régit, de nekem csak ez a szakadt hálóing számított.

És igen, soha nem késő! Mindig lehet újra kezdeni, negyven év fölött is van élet, erre az András és Andyka a legcsodásabb példa!:<3

Énekeltünk anyák napjára, és most először már ott tátogott a mi kis Mókuskánk is, és rettentő boldog volt, ha néha sikerült elkapnia néhány szót vagy a dallamot!

Annyira édes volt, ahogy szorongatta a kis virágját és igyekezett velünk énekelni. Én nem is értem, hogy képes valaki gyereket bántani, és hogy lehet könnyek nélkül megállni egy ilyen apró manó igyekezetét!

Anyu egyedül felnevelt három gyereket és még hozzá három fogadott gyereket is! És most már bármikor nagymama lehet a Cleo jóvoltából! Anyu a Szisziről mesélt és Kakukkról, aki rettentően ideges gyerek volt, és időbe tellett, amíg mellettünk megnyugodott, és mára már nyoma sincs ennek, talán csak a vizsgadrukkokon jön elő. És a Sziszi, aki egészen kicsi volt mikor már járt hozzánk, és anyu volt, hogy kereste, és az előszobában ülve találta meg. Faggatta, hogy miért ül ott, talán megbántotta valaki? Ő pedig mosolygott, rázta a fejét, hogy á dehogy, csak olyan jó itt nálatok!

Anyu is múltat idéz, úgy tűnik ez egy ilyen hónap…..

Kakukk gyakorlatilag az ovi óta, 4 évesen került hozzánk, Sziszi 8 éves volt mikor feljött és ott maradt, amíg várt a buszára, aztán anyu elintézte, hogy velünk lehessen egészen péntekig, ne ingázzon olyan fiatalon.

Cleo 14 éves volt mikor hazahozta a nővérem és azóta velünk van. A legnehezebb korban volt, de anyu megszelídítette, egyformán szeretett és egyformán aggódott mindegyikünkért. És egyformán vállalt felelősséget értünk, és ezért egyre jobban tisztelem. Fogalmam sincs honnan volt hozzá ennyi ereje, de megérdemli azt a szeretetet, amit kap tőlünk ilyenkor vagy szülinapján.

Akkor boldog, ha mind körülötte vagyunk, és néha arra gondolok, ha már nekünk is lesz családunk, akkor is itt fogunk még velük állni anyu előtt, és ettől annyira elérzékenyülök….

Nagyon elfogódott hangulatban vagyok, mert felnőttek az én öcsikéim, befejezték a sulit!

Csak egy év van köztünk, Kakukkal még annyi sem, mégis mindig ő volt a mi kisöcsénk Kakukkal.

Egyik reggel ültem a kávém mellett, mert ezúttal lementünk mi is a családhoz, hogy biztassuk a fiúkat és elküldjük velük a jókívánságainkat és a szeretetünket az öltönyben idétlenül ficergő kamaszoknak.

Figyeltem, ahogy anyu igazgatja Tomin az öltönyét, és idegességét meg a meghatottságát igyekszik leplezni, miközben a nyakára teszi az iskola nyakkendőjét és megköti, duruzsol, hogy ügyes leszel, sikerülni fog, tudod, hogy te egy Nádasdy vagy, soha nem adhatod fel!

Eszembe jutott az a laza baseballsapkás vagy fejkendős gördeszkás, kosaras rapper srác, aki olyan népszerű volt az aszfalton, olyan ügyes trükköket tudott a deszkáján, meg a kosárlabdával, és áhítatos pillantásoktól követve hipp-hoppozott a lüktető zenére.

Az én öcsém a szívem másik fele, akit jobban szerettem a világon mindenkinél!

És mellettük Tarzan kötözgeti Kakukk nyakkendőjét és magyaráz a riadt szemű szőke ifjoncnak, aki kicsit már letekint fogadott nevelőapjára, annyira a fejünkre nőtt!:)

Tarzan máshonnan közelíti meg a biztatás. Csak lélegezz és koncentrálj! Minden a megfelelő időben fog az eszedbe jutni, csak ne ess pánikba, lélegezz és koncentrálj…..:)

Eszembe jutott Tarzan, ahogy jött velem és szurkolt az érettségimen.

És az öcsémékén én is ott ültem a suli előtt a kocsiban órákon át, bár ez semmit se jelentett, mégis úgy éreztem ezzel is erőt adok nekik.

És most elérkeztek megint egy út végére vagy egy kereszteződéshez, ahonnan majd tovább mennek valamerre. Felnőttek! És ez még engem is szíven ütött!

És igen! Ezen a reggelen is sós kávét ittam, mert telepotyogtattam a bögrémet a könnyeimmel!

Nagyon sok munkánk fekszik az itteni életünkbe. Úgy értem, hogy elfogadjanak, hogy beilleszkedjünk, a mindennapok helytállása, azért rengeteg energiánkat felemésztett, és talán nem is ment volna máshogy csak így, együtt szeretetben és összefogásban.

Éppen a minap jutott eszembe valamiről, hogy mikor ide kiköltöztünk és még nem volt senkinek se állása, csak Nyurgának meg a Petinek, akkor Tarzan azt ígérte nekem, hogy nem lesz semmi gond, amíg neki van munkája, mi nem fogunk éhezni, hiszen eddig ő lebzselt nálunk, most viszonozhatja a törődést.

És valóban így volt, már akkor is állta a szavát. Segített, vásárolt, irányított, terelgetett minket, míg mindenki rátalált az útjára. Most, hogy már mind a nekünk tetsző utat járjuk, egyre gyakrabban gondolok vissza a zavaros kezdetekre, a sok félelemre, szorongásra, és egyre nagyobb hálát és szerelmet érzek a férjem iránt.

Azt mondják, minden embernek van egy angyala, aki vigyázz rá.

Néha arra gondolok, én férjhez mentem az enyémhez!

Az életem csodálatos, és ő teszi azzá, és én nem tudok eléggé hálás lenni neki azért, hogy van nekem!

Annyi mindent kellene csinálnom. Annyi tervem van és elvégzendő dolgom, de valahogy mindig késésben vagyok. És az igazság az, hogy az én hibám is, mert olyan hosszú idő óta most először, nem szégyellem bevallani, imádom életem minden pillanatát. Még azt is, ha gond van, mert tudom, hogy úgy is megoldódik, nem is lehet másképp.

Imádok reggel felébredni, imádom a madárcsicsergést hajnalban a teraszról. Imádok bekocsizni Tarzannal a városba, és imádok dolgozni. A sulival sincs gondom, csak nem jut elég időm a tanulásra, mert annyi minden más van, ami fontosabb nekem. Imádom várni Tarzant, hogy jöjjön értem, és imádom, hogy állandóan felhív, vagy kedves pikáns üzenetekkel bombáz. Imádom, ha megjön és összenézünk, és nekem már attól a pillantástól megremeg a bokám és összerándul a gyomrom és alig várom, hogy hazaérjünk.

Imádok otthon lenni a családommal beszélgetni és nevetni. Imádok úszni és teniszezni meg persze lovagolni, és imádok, a világon mindennél jobban imádok Tarzan mellé lefeküdni, átölelni és érezni, hogy ott van mellettem. Tudni, hogy ő mindig ott van, és történhet bármi, ő mindig itt lesz!  Ez a legjobb dolog a világon!

És sajnálom, hogy ennyi minden mellett rengeteg dolgot elhanyagolok, de én is csak egy ember vagyok és most annyira boldog!

Az sem érdekelne, ha a napjaim úgy telnének, hogy bámulom Tarzant, ha kimászik az ágyból, aztán újra bemászik mellém. Nem tudom, meddig bírnám ki így az életet, de azt hiszem sokáig!

A hajam is megnőtt már és mostanában jól mennek a dolgok körülöttem, és én még soha nem voltam ilyen felhőtlenül boldog, magabiztos és felszabadult!

Egyszerűen imádom az életem!

És azt hiszem ez a legcsodásabb dolog, ami egy emberrel történhet!

Azért most már igyekszem visszatérni a Földre, és folytatni a kötelezettségeimet, és hamarosan  jelentkezem.

Mire ezt olvassátok otthon már reggel lesz, szóval szép reggelt kívánok mindenkinek!

Puszi, Luna

Ps.

És, hogy milyen mimóza vagyok?

Ma fél 8-kor kezdődött a futam, megnéztük, miközben az ágyban kávézgattunk. Hogy mennyire lelkis vagyok, mi sem mutatja jobban, hogy már azt is megkönnyeztem, ahogy a kis szurkoló kisfiú elsírta magát a Kimi Verstappen koccanásnál, és mikor a skandináv odaadta a Ferraris sapkáját a kisfiúnak, akkor el is sírtam magam.:)

                                                   *  *  *