Első napom a dolgozóban!:)

Sziasztok!

Bizony! Bármilyen hihetetlen is, de bekövetkezett! Mától újra munkába állok három hónap után!

Mit mondjak? Nagyon izgatott!!!!

Hát egy kicsit azért bizarr persze, hogy bejövök egy olyan helyre dolgozni, amiről az utóbbi néhány hónapom – ami többek szerint a legtermékenyebb volt – tovatűnt!:)

De aggodalomra semmi okom sem lehet, mert a férjem akár egy dürrögő fajdkakas – dédike szerint – szorgoskodik körülöttem. Előbb indultunk, bejött, ittunk egy kávét együtt, amit állítólag azelőtt mindig megtettünk.

Hát mikor bejöttem kicsit elérzékenyültem, mert az egész személyzet felsorakozott, volt molinó meg virágcsokor, és tényleg nagyon aranyosak voltak, én meg csak bömböltem szokás szerint. De hát hogyne érzékenyültem volna, mikor még azok is bejöttek, akik majd délután jönnének dolgozni, csak hogy köszöntsenek!:)

Még szerencse, hogy tőlünk senki se ment el, és nem is vettem fel új embereket még, pedig állítólag kellene, így mindenkit felismertem, csak azt nem tudom, milyen a kapcsolatunk mértéke. Szóval mikor a pincér, akivel összebalhéztam régen, a nyakamba borult, és úgy szorított, majd a szemem ugrott ki, én meg a Petire sandítottam, hogy akkor ez most rendben van? De rendben volt, mert csak vigyorgott a doki, szóval azt nem tudom, mennyire álltunk közel egymáshoz az emberekkel, de majd gondolom menet közben ez is kiderül.

Meleg váltás volt nálam, mert a Peti egyenest a Miska kezébe helyezett, felhívva a figyelmét sok szörnyűségre, ami vele fog történni általa, ha valami gond lesz velem, mert nem figyel erejét megfeszítve, sőt még annál is jobban!

Szegény férjem teljesen leizzadt, mire végigvágtatott a központon, mindenkinek felhívta a legnyilvánvalóbbra a figyelmét, hogy nem emlékszem, tessék figyelmesen közeledni felém, aztán levágtatott, megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, Tomas és Barbi ahogy tudnak, rohannak be, Ildi meg az emeleten lesz, ha letette a Lucát!

Úgy érzetem kezd sok lenni az én uram, és fura, hogy mégis mennyire kedvelik, mindenki mosolyog és bólogat felé.

És miközben lelkesen búcsút intettem neki, elmerengtem azon, hogy vajon milyen lehetett az életünk? Én ugye köztudottan eléggé szorgoskodó, gondoskodó típus vagyok. Teszek, veszek az körül, akit szeretek, és nagyon tudok hízelegni, meg kedveskedni, mert olyan jó, ha szeretjük egymást, és béke van a feszkó helyett.

És ahogy figyelgetem a gyöngyöző homlokú dokit, hát úgy tűnik, ő is eléggé szorgoskodó, meg gondoskodó típus. És még nyüzsgő is, ahogy régebben én is, szóval érdekes lehetett az összhang köztünk! Kár hogy nem emlékszem!:)

Azóta óránként telefonál, és izgatottan érdeklődik, hogy minden rendben vagyon-e, és hogy vagyok! És még az Ildit is zaklatja, hogy nézzen rám, szegény már túledzett lesz a sok lépcsőzéstől!:)

Múlt héten néhány napot még mindenki otthon töltött, mert a hóvihar után jött az ónos eső, és annyira csúsztak az utak, hogy az autók maguktól elindultak és csúsztak egymásba, vagy az útszéli fáknak.

Aztán meg elkezdett szakadozni, meg eltünedezni a netünk, időnként teljesen el voltunk vágva a külvilágtól, ami elég fura, mert a hóvihar idején csak egy nap volt áramkimaradásunk!

Pénteken újra meglátogatott a barátnőm. Látszik, hogy fontos lehet neki a barátságunk, mert nem adja fel, jön lelkesen, és ha másról nem tudunk, akkor a madarakról meg a télről beszélgetünk. Én nagyon sajnálom, de ennyi telik tőlem egyelőre. Tudom, elég furán hangzik, de személyesen nehezen engedek be valakit az életembe!

Aztán pénteken azt mondta a Peti, most játszunk Robinsonost. Hát élénken figyeltem, mert tudom, hogy voltunk már Tarzan meg minden, most meg Robinson ugye, hát ki tudja, mi kerekedik ki ebből is?

De nem volt semmi különös, csak arra célzott, hogy a kedvéért mondjak le minden civilizációs kütyüről. Mivel ez az utolsó hétvégénk a munkába állásom előtt, töltsük ezt csak kettesben, és senki mással ne törődjünk, ne vonjunk be az életünkbe, csak mi legyünk egymásnak, szeressünk és lazítsunk! Majd kis szünet után gyors hozzátette, a kaját én csinálom!

Hát ezek után nem lehetett semmi kifogásom, és nem is volt!:)

Ezért nem jelentkeztem előbb, szóval bocsi, de családi életet éltem a férjemmel, és úgy tűnik, van még mit tanulnom! Vagy inkább bepótolnom? Hát nem is tudom!:)

De mától újra csatarendbe álltam, hamarosan vizsgázni is fogok, mert elmaradtam néhánnyal, és most majd pótolhatom.

És hétvégén újra visszatérek a színpadra is! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgulok, mert rettentően lámpalázam van már most, de ott lesz mindenki, nem leszek egyedül, és tudom, hogy segíteni fognak. De azért….:)

Az 1920-as évek divatját hirdettük meg dresszkódnak, és Tomas annyira boldog, hogy újra együtt lépünk fel, hogy még a szmoking miatt se morog! Azért ez aranyos tőle!:)

Most hosszan mesélhetném, mi vezetett arra, hogy pont ennek a kórnak a divatjával kezdünk, de nem akarlak benneteket untatni a lelkivilágommal. A lényeg, hogy ezekben az időkben a nőknek gyakorta volt rövid haja – ahogy nekem is – és én nem akarom paróka mögé dugni a fejem, mert hát, elég nevetségesen nézek ki tudom, de az még álságosabb lenne, ha hosszú dús fürtű parókát öltenék, az úgy 4 cm hajam fölé. Azt akarom, hogy lássák, ez vagyok, még ha zavarba is jövök, a fürkész tekintetektől, de tőlem mindig is távol állt műnőség. Nem lesz póthajam, mert az nem én vagyok, se műszempillám, se műkörmöm, se tetkóm.

Azért ha van kedvetek, írhatnátok, hogy szerintetek jók leszenek-e ezek a ruhák?

A fehérben kezdek, mert az elegáns is a zongorához, később, ha sikerül feloldódni, átveszem a kéket, mert az már lazább, ezek nem túl szexisek, meg takarnak is azért. Azt mondják, bolond vagyok – mintha nem tudnám – mert alig látszik a sebhelyem és egyáltalán nem ronda, de én nagyon szégyellem.

Jön még hozzájuk egy ügyes  fejpánt, kis tollacskákkal, amik majd ellensúlyozzák a rövid hajamat. Hát legalábbis reményeim szerint!:)

Bárhogy is, már nem hátrálhatok ki, mert helyjegyes műsort adunk, és már az első két napon elfogyott az összes, szóval össze kell szednem magam, nem hozhatok szégyent a bárra!

Néha úgy ébredek, hogy álmodom magamról, és mikor elmesélem a Petinek, azt mondja, hogy ezek a dolgok megtörténtek velünk.

Szóval álmomban már kezdek emlékezni.

Jó lenne minél előbb újra teljes emberként, teljes életet élnem!

Addig is ezzel a fejjel puszil mindenkit, sok szeretettel, Luna