Kicsit csúszunk....

Sziasztok!

Úgy terveztem, hogy a héten megpróbálok harmóniába kerülni az írással, és megörvendeztethetem magam, és talán titeket is egy új résszel. Egyelőre csak a másik történetből, de hát az is haladás lenne.

Sajnos azonban történtek dolgok, amik megakadályozták ezt a harmóniába kerülést.

Új fejlemények derültek ki a balesetemmel kapcsolatban. Olyanok, amik felfoghatatlanok számomra.

Tudom nem baleset volt, de én így emlegetem, ha beszélnem kell róla, könnyebb így.

Azt hittem már megjártam a poklot, de aztán jön két rendőr, és mindent összedönt, amit olyan nehezen eddig újra felépítettem. Nem tudom, hogy hány fokozata lehet a kétségbeesésnek és a magánynak, hogy van-e még ennél lejjebb, mint ahol voltam. Én ezt se akartam soha megtapasztalni.

Egy napig úgy éreztem, nincs értelme tovább csinálni, ezt az egészet, nincs értelme az életemnek.

Aztán hagytam meggyőzni magam, hogy minden rendben van, csak egy ostoba félreértés az egész. Főként az anyu miatt, mert ő még nálam is rosszabbul viselte. Földhöz vágott egy csomó tányért és sikoltozva veszekedett Istennel miattam.

A kórházban is találtak valami problémát, vissza kell mennem hétfőn. Hát eléggé be vagyok feszülve tőle. Az ember akkor kezd ragaszkodni igazán az életéhez, amikor megtudja, hogy baj van.

Félek! A félelem, a rettegés, a pánik, a bizonytalanság és a bizalmatlanság lassan már elválaszthatatlan barátaim! És kezdek ebbe belefáradni!

Hétfőn majd kiderül, hogyan tovább…

Addig hétvégén New Yorkba repülök, mert az ügynökség nem akarja felbontani a szerződésem. A férjem és a nővérem is velem jönnek. Szerintük is jobb így, legalább láthatom milyen értékes, pótolhatatlan ember vagyok…

Néha vannak nehezebb napok, gödrök, ahonnan nehéz kimászni. De ha nem lenne az anyu, én már nem is akarnék mászni sehová.

Nem jelentkezem most már a kórházig. Nem vagyok túl jól.

Remélem, lesz még alkalmam elmondani, és kiírni magamból, hogy mik derültek ki az ügyemmel kapcsolatban.

Őszinte szeretettel, Luna