Tájékoztatás…és kórtörténet – esetem a lépcsővel!:)

Szeretnék egy kis tájékoztatást adni számotokra, az elkövetkezendő hetekről.

Most hétvégén még a másik történethez hozok részt – remélhetőleg – mert így befejezem azt a visszaemlékezéses sztorit, ami a történet izgalmakkal teli fordulatait indítja el.

Azután majd ide hozok részeket, megpróbálok a jövő hétvégére, vagy hétfőre.

Eredetileg más menetet képzeltem Kisuék történetének, de úgy döntöttem, hogy egy picikét megváltoztatom a „forgatókönyvet”!:)

Ami egészen biztos, hogy 2 további résszel érkezem, lehetőleg minden héten eggyel! Komolyan igyekezni fogok, hogy tartsam a magam elé állított ütemtervet.

Olyan nagyon kéritek már, hogy megpróbálom ebben a két részben összehozni azt az annyira várt találkozást. Ami biztos Seb összefut Kisuval, de megpróbálom úgy alakítani a történetet, hogy esetleg Kimivel is meglegyen a találkozás.

És ez után a két rész után, egy icipicit elbúcsúzunk egymástól.

Nem, aki szereti a sztorit, netán engem, nem kell megijedjen, aki meg nem kedvel, hát sajnálattal tudatom, hogy nincs szándékomban befejezni az írást. Valami más van a háttérben….

A héten egy éjszakát a kórházban töltöttem, - majd lejjebb elmesélem miért – és amíg egyedül voltam, olvasgattam a régi részeket. Megmosolyogtam sok helyen a saját gondolataimat, és arra jöttem rá, hogy mostanában kevesebb időt fordítok a történet kiszínezésére. Ami nem jó! Ha már írok, akkor igényesnek kell lennem, és tartanom kell a színvonalam, és az elvárásaimnak magam előtt kell megfelelnem.

Fura érzés volt olvasgatnom az első részeket, és visszagondolnom azokra az időkre. Olyan más volt még akkor minden. Csak másfél éve történt, mégis úgy érzem azóta évtizedeket éltem meg.

Bevallom volt időszak az életemben, amikor csak a kötelességtudat vezette az ujjaimat, az irántatok érzett szeretetem, az hogy tudtam, akik olvassátok, mennyire várjátok az új részeket. Nagyon nehezemre esett írni, Kimiről és erről az egészről, úgy ahogy a történet elvárta, és nem úgy, ahogy éreztem, el sem hiszitek mennyire.

Megtettem, mert akartam folytatni, akartam megfelelni nektek, de ha az ember megerőszakolja önmagát, az hosszú távon megbosszulja magát, és az írás elveszti a varázsát.

Szerencsére ez nem történt meg velem, és mostanra rendeződött az életem, már nem érzem úgy, hogy dübörög a szívem és zúg a fejem, ha ezt a történetet írom.

Azt hiszem, végre minden rendben van, és ezt még hihetetlen, de szoknom kell!

Most azonban egy rövid időre el kell búcsúznunk, mert annyi elfoglaltságom lesz, hogy nem fog menni az írás. Legalábbis nem úgy, ahogy folytatni akarom, szívvel és lélekkel, mint az elején.

Muszáj tartanunk egy hónapnyi szünetet, mert olyan sok esemény jön az életemben, hogy egyszerűen nem lesz időm az írásra.

Az öcsémék hétfőn és kedden érettségiznek, és remélhetőleg utána végre együtt lesz az egész család. Már ettől a mondattól sírhatnékom támad, nem tudom elmondani, mennyire hiányoznak, mennyire vágyom arra, hogy végre este együtt üljünk újra az ágyon és nevessünk, és ne kelljen közben a napokat számolni, hogy még hány nap boldogság jut a számunkra. Már nem is emlékszem, milyen érzés, mikor együtt az egész családom és a barátaink! Anyu is nagyon szenved már! És ha minden jól megy, a volt barátom már hétfőn repülőre pakolja őket és jönnek végre!

Mi közben a Petivel csütörtöktől újra csapatépítő vadvízi evezésen veszünk részt, csak vasárnap érkezünk haza, hogy összetrombitáljak néhány kocsit, és menjünk a reptérre értük meg a csomagokért.

És ha végre itt lesznek, megkereszteljük a mókit, és én fogom megszervezni. Ahogy a ’Családegyesítő-honosító” partyt is. Kakukknak szülinapja lesz, és a kisöcsénk is 6 hónapos lesz immár. Erre az alkalomra, egy fél tortát fogunk készíteni!:)

Aztán megtartjuk a nővéremék elmaradt eljegyzési partyját. Jönnek a Dani szülei ismerkedni anyuékkal, és maradnak az esküvőig. Jön július 4, és július 11-én az itteni esküvőjük a nővéreméknek, amit szintén én szervezek, és a világ legszebb, legcsodásabb esküvői partyját akarom összehozni. Bele akarom tenni és megmutatni, azt a rengeteg szeretetet, amit érzek irántuk.

Igyekszem egy kicsit a dédikének segíteni a kertben. Mióta jó az idő, és kertészkedhet, teljesen kivirágzott és annyira boldog! És is szeretnék, de még nincs rá időm.

Mire hazajöttünk Kanadából, Kevin keresztje köré egy egész rózsatengert ültettek a szakácsommal, aki nálunk dekkolt a zavargások alatt.

Gyönyörű szép az egész!

Dolgozom a bárban, az edzőteremben, apunak és a Petinek.

Ráadásul még bevállaltam egy másik esküvőt is, ami most nem a legjobbkor jött, de nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy lemondjak egy ilyen lehetőséget.

És igen! Bevallom, van más is! Szeretnék még több időt a Petivel tölteni. Talán butaság és talán sokan megmosolyogjátok, de számomra annyira furcsa és csodálatos érzés, hogy van valaki, akivel este együtt fekszem, és reggel vele ébredek, és nem kell a napokat számolgatnom, hogy még mennyit marad… mert azt ígérte, mindig itt lesz!

Hétvégén leoson és kávéval ébreszt az ágyban, és szeret engem minden áldott nap, és én nagyon élvezem ezt! És én is szeretem, és boldog akarok végre lenni!

Néha még visszaköszön a múlt árnyéka, de tudom, túl leszünk ezen is, hiszen a doki volt az, aki mindig mellettem volt a bajban is.

Szóval nagyon be vagyok táblázva, már napok óta listákat írok, hogy mit és hogyan kell intéznem, és ebben a megfeszített idegállapotban most nem megy az írás!

Elképzelhető hogy ez is közrejátszott abban, ami történt velem.

Hát igen! Nem is tudom, hol kezdjem!

Egy éjszakát a kórházban töltöttem miután sikeresen levetődtem egy lépcsősorról.

Jelentem jól vagyok, rendben van az agyam is, és most már papírom is van róla!:)

Szeretem a hosszú, bő szoknyákat, mert kényelmesek. Nem kell félnem, hogy felfújja a szél, hogy előre hajolok és kivillan a fenekem. Nem bámulják meg benne a hátsóm se a lábam, szóval nagyon rendben van.

A dédikém mindig morog érte. Neki egy picurit vastag a bokája és mindig mondogatja, hogy Luna ha nekem ilyen formás fenekem meg lábam lenne, még most is minibe meg rövidnadrágba járnék, és mindenkinek a lábaimat mutogatnám.

Hát én is szoktam mutogatni, leginkább, ha fellépek, meg a rúdon, de a privát életben nem, és nem is szeretem, ha a kettőt összekeverik.

És a rövidnadrágot is szeretem, az is elég kényelmes. De miután még otthon, a suliban, a nem túl hízelgő, „jópopó” becenevet ragasztották rám, hát inkább nem villantok, ha nem muszáj.

De a hétvégi bulikon vagy rendezvényeken például mindig rövid ruhában pompázom, leginkább feketében – úgy gondolom, ez határozottságot és sugároz és talán picikét idősebbnek tűnök benne. Hát persze lehet, hogy nem!:)

Szóval leadtam egy órát, aztán faltam egy keveset és elsiettem egy üzletbe, ami a másik utcában van, és csuda klassz dekoros dolgok kaphatók benne. A központ mögött, ahol a parkoló is van, kellett volna lemennem egy lépcsőn. Csúcsidő volt, egy csomó ember az utcán, a másik oldalon álló két irodaházból, én meg ugye lépnék lefelé. És ekkor a szoknyám beakadt a lábujjam meg a papucsom közé, és ahogy léptem, lerántottam a csípőmről.

Ott pompáztam talpig egy picuri lila tangában, és hátul popsit elől meg a csúnyámat villantottam meg. Természetesen has pólóban feszítettem, hogy még csak véletlen se takarjon semmi.

Rohadtul ledöbbentem, és annyira zavarba jöttem, hogy nem is figyeltem másra, csakhogy felrántsam magamra, és közben persze léptem tovább.

Hát aztán már csak arra emlékszem, hogy egy rakat ember áll körül, mindenki segíteni akar, de nem is értettem semmit, és rettentő hányingerem lett, és szégyenszemre odahánytam az utca közepére.

Iszonyatosan szégyelltem magam, még az a szerencse, hogy valamikor repülés közben csak sikerült felrántanom a gonosz szoknyámat. Meg az is szerencse volt, hogy az egyik lány a konyháról épp kint dohányzott a hátsó ajtóban, és látta, ahogy repülni próbáltam szárnyak nélkül. Hamar összeordibálta a többieket, összeszedtek, és kimentettek a tömegből.

Nagyon kínos volt, mert attól féltem azt hiszik, be vagyok rúgva vagy drogozva, és azért néhányan már ismernek a környékről, mert hát általában megjegyeznek, ha egyszer látnak. Ráadásul felhívták a Petit, aki be is robbant és ordítozott. Előbb velük, hogy nem lett volna szabad megmozdítani, hát mondom persze, csak nem gondolod, hogy még mindig ott feküdnék a hátamon akár egy bogár, hogy bámuljanak?

Aztán meg velem is ordibált, pedig mióta együtt vagyunk még soha nem veszekedtünk. De most megint úgy viselkedett, mint régen, mikor Kevin után jártam hozzá, és már barátok voltunk.

Ráadásul megint rosszul lettem, és nem engedett ki egyedül hányni, pedig jobb szerettem volna egyedül intézni. És persze a lány is dumált, hogy nem mozdultam egy ideig, akkor meg még jobban felhúzta magát, hogy elvesztettem az eszméletem, és irány a kórház.

Hát nem örültem, egy kicsit összevesztünk, de azt mondta, ha kell, a hátán visz be, és most nem viccelt, hogy ő Tarzan.

Mondtam jó, csak feltakarítom az utcát, és ettől aztán teljesen kiborult, hogy mindjárt mondom, mit tegyél a kurva rendmániáddal, meg ilyeneket, szóval bementünk a kórházba, mert közben a magyar szakácsom szolt, hogy már feltakarították.

Szégyenszemre más szedte utánam össze, hát nagyon nem voltam jó hangulatban. És a kórházban sem, mikor ott fogtak.

Megérkezett anyu, pityeregve elől, mókusharcos ordított hátul, én az ágyban, hogy nem akarok bent aludni, szóval remek volt az összhang!:(

Bent maradtam, és velem a lehiggadt Peti is. Csodás példáját mutatta „az orvos nem kezelhet családtagotnak”, mert miután kaptam egy infúziót és elbóbiskoltam tőle, ott ücsörgött az ágyam mellett, és mikor magamhoz tértem, megörült nekem és már nagyon kedves volt, aztán csak oldalazott nagy ravaszkodva és az adataimat kezdte kérdezgetni.

Mondtam neki, Peti hidd el, ha rád emlékszem, akkor mindenre!

Végül ennyiben maradtunk, és nem volt hajlandó hazamenni. Éjjel felébredtem, szegény ott bóbiskolt egy széken és a kezem fogta. Felébresztettem, kérdezte, rosszul vagy, nem tudsz aludni?

Mondtam, nem mert nem hallom, ahogy dobog a szíved!

Odahúztam és befeküdt mellém, és legalább ő is pihent egy kicsit!

Hát így jártam, miután sikeresen megjártam a kanadai dzsungelt, meg a Forma 1-es futamot is, itthon hamar befeküdtem egyet pihenni!:(

És miután haza vitt az én emberem, bejelentkeztek az ottaniak, és előbb a nővérem veszekedett, hogy lassítsak egy kicsit, mert nem akarja elhalasztani miattam az esküvőjét!:)

Aztán az öcsém három órán keresztül lelkizett, majd megsértődött, mikor felhívtam a nyilvánvalóra a figyelmét, hogy azért teszi, mert addig se kell tanulnia!:)

Szóval sajnálom, de kell egy kis pihenés. Egy hónap, közben majd néha jelentkezem, és szólok, mikor indulunk újra.

Jó lenne, ha megértenétek, és itt lennétek egy hónap múlva is!

Szeretettel ölelek mindenkit és puszi, Luna

Öcsém ezt a képet küldte. Úgy érezem, van ebben egy enyhe kis célzás!:)