98. rész - Ha eszembe jutsz majd....

Kimi….

Születésnapom van, és olyan ajándékot kaptam rá, amit eddig még soha. Hazavihettem egy kislányt, akiről a körülöttem poharaikat megilletődöttem, felém tartó emberek közül, jó néhányan azt hiszik, a saját vérem. Most úgy tekintenek rám, akár egy vértanúra.

He, soha többet ilyen bulit….

Boldogság feszegeti a mellkasom, miközben megszakadni készül a szívem. Ezek a kusza érzelmek nem ülhetnek ki az arcomra, dacára a jégemberes image-emnek igyekeznem kell palástolni a belső vívódásom.

Egyrészről örülök, mert itt ez a kislány, végre egészséges, kiengedték, és úgy tűnik a leletei alapján, hogy teljes életet lesz képes élni.

Másrészről viszont összeszorul a torkom, ha anyámra nézek, aki igyekszik eltalálni a megfelelő arcot az eseményekhez.

Szegény anyám, aki minden napját a koraszülött intenzíven töltötte, miközben én változatosan lucsok részegre ittam magam és gyászoltam a szerelmet, ő a kórház alagsorában elhelyezett kápolnában könyörgött a lelkemért.

Közel fél év után megtudta, hogy nem az unokája mellett aggódott, imádkozott és virrasztott. A kicsit elvesztettük abban az átkozott balesetben, de Kisu, akit elsiratott és meggyászolt, él!

Most pedig fogalma sincs, milyen képpel közeledjen az őszintén gyászoló Endre atyához, és főként Lottehoz, aki hónapokon keresztül megtört szívvel osztozott a fájdalmában és a reményeiben, akivel együtt imádkoztak a kórház pici kápolnájában.

Aki most hálás szemmel figyeli minden rezdülésünket, mert azt gondolja, emberfeletti áldozatot hoztunk ezzel a cselekedetünkkel. Nem haza vittem a lányom, hanem ide hozzájuk, ahol az hittem, az édesanyja élt, mielőtt megismertem, és ahol a valódi édesanyja nyugszik a parókia békés kertjében, ősrégi sírromok, és Endre atya szolgálatban elhunyt elődeinek nyughelyei szomszédságában. Az atya saját helyéről mondott le, annak fejében, hogy Kisu itt aludhassa örök álmát.

Mit fog szólni, ha megtudja, hogy nem Kriszti fekszik a síremlék alatt? Hogy egy idegen nőért hozott ekkora áldozatot? És mit fog szólni a kislányhoz, ha kiderül, hogy nem Kisu gyermeke?

Ezek olyan kérdések, melyeket nem volt bátorságom most felvezetni, inkább gyáván jegeltetem a témát addig, míg sikerül Kisu közelébe férkőznöm. Majd akkor, ha beszélünk, és remélhetőleg felismer, majd akkor elmondok mindent őszintén ennek a két nagyszerű embernek.

Addig is a kicsi az édesanyja sírja közelében élhet, ami igaz is, csak nem pontosan úgy, ahogy ezek az őszinte emberek gondolják.

Fritz zavarodottsága most nem tűnik olyan furcsának. Nem ez az első látomása Kisuval kapcsolatban. Azt viszont már más kérdés, hogy most pont az a baj, hogy tisztában van a tényekkel, csak nem tudja, milyen képet vágjon hozzá, ahogy szegény Sebék is csak feszengnek, a poharaikkal a kezükben. Hanna ösztönös nyugodtsága, és higgadtsága jó hatással van a zavarodott kölyökre.

És, csakhogy még feszegesse az idegeink és a tűrőképességünk határát, az atya köszöntő-és köszönő beszédet mond a tiszteletemre.

Nem bírom tovább, ki kell mennem a levegőre, kell egy cigi, mert szétrobbanok!

Fel akarok végre ébredni ebből a rémálomból! Ígérem, soha többé nem iszom, csak most az egyszer még had ébredjek tisztán, józanul, ribizli illattal az orromban……Istenem….

Mélyet szívok a cigimből. Hiába, felesleges az ima, mert ez itt nem álom, nem is egy agonizáló fetrengés utáni felismerés, hanem maga a véres valóság. Akár egy rossz brazil szappanopera, a halott asszony gyermeke, aki nem is halt meg, viszont amnéziás, na és a gyerek, aki bent kacarász jókedvűen a kiságyában, az igen, ő halott. Ebbe bele kell őrülni!

Az atya jelenik meg az ajtóban, sóhajtva rátaposok a csikkre.

Endre atya úgy érzi még nem játszott eleget az idegeimmel hárfa módra, ezért megdicsőült arccal közelegve rádob még egy lapáttal.

-         Drága fiam, miért búslakodsz itt magányosan? Hiszen miattad jöttünk össze, itt a családod, a barátaid és még mi is.

-         Endre atya, önök mindig a családom része maradnak – mosolygok szomorkásan.

-          Köszönöm fiam – vesz szemügyre elgondolkozva, aztán folytatja. - Pap vagyok, így nekem nem adatik meg saját, vérszerinti család. Nyájam van, mely minden tagjának atyja, és elkötelezett pásztora vagyok. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk, de nekem egy kicsit Kriszti mégiscsak a lányom volt. Gyakran felidézem magányos elmélkedéseim során találkozásunk történetét.

Abban a nagyvárosban, pont ahhoz a templomhoz tért be, ahol én is tartózkodtam. Ez nem lehetett véletlen, hiszem és tudom, hogy a mi urunk vezette a lépteit.

Annak idején, mikor rátaláltam és már nem bömbölt remegve, a saját ágyamba fektettem. Egész éjjel imádkoztam Istenhez, mert érzetem, hogy valami különleges akarata van ezzel a lánnyal. Hiszen oly nagy az ő országa, mégis az én utamba vezérelte ezt a gyermeket! Aztán haza vittem és Lotte azonnal a szívébe zárta.

Nem úgy Fritz, aki attól félt, miatta elveszíti a munkáját, és most úgy tűnik, talán épp ezért, őt viseli meg leginkább szegény lányunk halála. Talán lelkiismeret-furdalás gyötri a mi jó Fritz-ünket. Kriszti annyira hálás volt, amiért befogadtam, hogy szinte nem is aludt. Éjjel kilopakodott a parókiára, és a réz kegytárgyakat, gyertyatartókat, kilincseket meg díszítéseket szidolozta. Virágokat szedett és feldíszítette velük az oltárt. Reggel mikor bementünk a templomba, olyan volt, mintha Isten közénk szállt volna a csillogó réztárgyaktól. És tényleg közénk szállt általa. Boldogságot, vidámságot és nevetést hozott a házunkba. Egy percre sem csüggedt el, soha nem adta fel, minden pillanatban harcolt. Magáért és a boldogulásáért.

A kicsiny kis világában, ahol a nagyanyjával élt, nem voltak férfiak….az apjától csak rosszat kapott…és igen…mikor ide hoztam, voltak félelmei és nehézségei, orvoshoz kísértem, de szerencsére Isten vigyázott rá. Azt azonban tudtam, hogy nehezen fog megnyílni, apácának készült. És a sors hozzád vezette a lépteit, megismert és…..nagyon szeretett…..mindennél jobban szeretett téged fiam. Éreztem már az első találkozásotok után, hogy ennek a gyereklánynak megpecsételődött a sorsa. Akkor még féltettem tőled, bevallom. Aztán elvitted Portugáliába, teljesítetted az álmát, akár egy mesebeli herceg és megértettem, hogy te vagy az, akire szüksége van. Imádkoztam Istenhez, hogy segítsen leküzdenetek az akadályokat. Minden este titeket ajánlottalak a figyelmébe az esti imámban, és könyörögtem hozzá, adjon boldogságot nektek….

Ennyit adott fiam…..Isten utjai kifürkészhetetlenek és megkérdőjelezhetetlenek. Nem bírálhatjuk a mindenhatót. Okkal tette, amit tett. Talán egy még nagyobb fájdalmat hárított el így, sose tudjuk meg, de hinni kell abban, hogy Kriszti most egy szép helyen van, és onnan figyel minket. És nem tudom, mit szólna, ha azt látná, itt iszol kint és cigizel, a kislányotok meg két középkorú asszony gügyögését hallgatja, akik egymással vetekednek a szeretetéért.

Neked kell szeretni, mert ő a tiéd! Ajándék Krisztitől….a legszebb ajándék, amit egy nő, egy férfinak adhat. Az életét áldozta ezért a csöppségért, jobban kellene becsülnöd, ha számított neked az anyja. Nem ítélkezem feletted, félre ne érts, csak segíteni próbálok. Tudom, hogy ez borzasztóan nehéz és fájdalmas, és ha egy sajnálatos véletlen folytán te mész el, téged szólít magához az úr, most Krisztinek mondanám ugyanezt. Ő sem akarna nélküled élni, őt sem érdekelné a holnap, meg a jövő. Itt zokogna a fájdalomtól és soha nem bocsájtana meg Istennek….Tudom...

A különbség annyi, hogy ő nem dobná el a lányát. Harcolna érte, foggal-körömmel, akár egy anyatigris, hiszen ő az utolsó szalmaszál, amibe még kapaszkodhatna, ha téged akar a karjaiban érezni. A gyermek belőled egy darab, ha őt öleli, téged is ölel. Ha őt szereti azzal téged is imád. Krisztinek több esze lenne, ő benne szeretne téged tovább fiam.

Mert ha ez a kislány elmegy…..ha magához szólítja őt is az  úr, hogy legyen inkább az édesanyja mellett, ha az édesapja nem szereti, és nem értékeli eléggé az életét…..akkor fiam, semmi nem marad neked Kriszti után. Mintha nem is létezett volna, mintha soha nem is élt volna egy bohókás, félszeg, harcias, érzékeny lány, akit úgy szerettünk. Ha eltemeted magadban az emlékét, és nem nyílsz meg, eltemeted őt is. Lassan majd elhalványul az emléke, és elfeleded egy éjszaka után, amit már nem egyedül töltöttél, és akkor nem marad utána semmi.

-         Ez nem igaz….soha nem felejtem el….- szalad ki a számon meggondolatlanul.

Nem akarok vele vitatkozni, még csak megszólalni sem, de egy ilyen vádbeszéd után egyszerűen képtelen voltam magamban tartani.

Még, hogy én elfelejtelek? Mikor felforgatom utánad a világot? Üldözlek, már hetek óta, és te folyton kicsúszol az ujjaim közül?

Ha tudná ez a szegény ember! És az ő Istene, vajon miért tette ezt velünk? Miért játszott ilyen macska egér játékot az életünkkel?

Nem akarok Istenre gondolni, mert akkor haraggal tenném. Nem vagyok mélyen hívő, de elfogadom a létezését, és elfogadom azokat, akik mélyen hisznek benne. Azt azonban nem, amit velünk művelt! Tehetett volna máshogy is próbára. Történhetett volna velem baleset, hát nem sokkal kézenfekvőbb és ésszerűbb lenne, ha egy autóversenyzővel történik valami szerencsétlenség? Vitte volna a vagyonom, a hírnevem, a becsületem, bármit….de neki a családom kellett, az életem! Isten néha telhetetlen!

-         ….soha nem kell más…. – fejezem be a gondolatom hangosan.

-         Ezt nem tudhatod fiam. Az élet megy tovább, és nekünk is meg kell tanulnunk tovább lépni, de annyit megérdemel az a lány, hogy szeresd a gyereketeket és foglalkozz vele. Néhány év múlva majd együtt menjetek ki a sírjához, és te mesélj a kislányának arról, milyen csodálatos élettel teli ember volt az édesanyja. Most már eleget szenvedtél….eleget sajnáltad önmagad. Fél év eltelt, és a lányodnak szüksége van rád. Szedd össze magad, és kezdj el újra élni fiam.

-         Igaza van…..köszönöm Endre atya. – nyögök rekedten. - Majd igyekezni fogok mindent elrendezni…..a legjobb módon. Mit gondol atyám? – köszörülöm meg a torkom. – Esetleg kihozhatnánk a kislányt a sírhoz? Nem fog megfázni? Az édesanyja biztosan örülne neki….

-         Ez nemes gondolat fiam – kezd gyorsabban pislogni. – Édesanyádék majd jól felöltöztetik, és tudom Isten is vigyáz rá. Biztos nem lesz baja. Azonnal szólok nekik.

Boldogan iramodik neki a suhogó csuhájában. Legalább ad néhány percet, hogy magamhoz térjek. Képtelen vagyok Kisu nevét kiejteni a kicsivel kapcsolatban, mert tudom, hogy hazudnék, és tudatosan téveszteném meg ezeket a becsületes embereket ezzel, ezért inkább az édesanya szót használom. Így gyakorlatilag igazat mondok, csak ugye megközelítés és megítélés kérdése az egész. Szégyellem, hogy becsapom őket, de így a legjobb. Nem akarok hiú reményeket táplálni bennük addig, míg nem akadok a halottnak hitt lány nyomára. És főleg azt nem akarom, hogy Lotte odarohanjon hozzá, és mindent tönkretegyen. Tudom, hogy megígérné, hogy nem teszi, de aztán elborítaná a szeretet és menne, mert vinné az a híres anyai szíve.

Morfondírozásom közepette Sebék lépnek mellém. Annyira lefoglal a lelkiismeretemmel vívott csata, hogy észre sem veszem. Hanna alig érzékelhetőn simogat végig a karomon.

-         Hogy bírod?

-         Sehogy… - nyögöm. – Percek óta szónokolt itt nekem becsületről, szeretetről, hűségről, én meg mindjárt beleőrülök. Ez nehezebb, mint gondoltam.

-         Talán jobb lenne bevallani…. – suttogja engedékenyen.

-         Tudod… én azt….a kislány miatt nem teszem – sóhajtok.

-         Miért? Attól tartasz, akkor nem kellene nekik? Mi szívesen magunkhoz vesszük, ha ez történik. Ugye Seb?

-         He…mi..? Ja, igen persze! – hebeg a kérdezett és közben olyan testcseleket tesz, mintha a görcs rángatná, vagy hirtelen kedve szottyant volna brékelni egyet.

-         Nem akarom, hogy azt gondolják, azért taszítom el magamtól, mert nem a lányom. De anyámat nem terhelhetem le egy csecsemővel, a bátyámékra sem bízhatom a két ördögfióka mellé, bár Kristii is örömmel vállalná. Persze az unokahúgukat, nem egy idegen csecsemőt. De úgy érzem Lottenak jót tesz majd a kislány jelenléte. Újra lesz értelme az életének. A kislánynak meg családja, édesanyja lesz. Különb, mint amilyen az igazi lett volna. Mond, hogy nem csinálok őrültséget – meredek eszelősen Hannára.

-         Mindkettőjüknek szüksége van a másikra – mosolyog a szőke lány. – Most nehéz, de majd idővel minden rendben lesz és megbocsájtanak….ha megtudják az igazat.

-         Eeh, remélem…De most nem olyan a helyzet, hogy ezt közölhetném velük. Eh, kényes dolgok ezek, már füstöl a fejem annyit gondolkoztam. Mindenekelőtt meg kell végre találnom Kisut, és ebben neked kell segítened végre tökfej! – taszítom kicsit mellbe a nekikeseredett bajnokot. – Aztán majd meglátjuk mi lesz. Lehet, hogy ő fog ragaszkodni a legjobban a kicsihez….nem tudhatjuk… Istenem – sóhajtok, mert hallom, ahogy a boldog család megindul kifelé a kislánnyal.

– Mea culpa, mea maxima culpa*. Soha nem érnek véget a szenvedéseink – motyogja üveges szemekkel a kölyök.

-         Ne igyál többet Seb – mered a kiakadt férfira Hanna.

-         Kussolj te pöcs – mordulok rá dühösen, - bármit is jelentsen ez a zagyvaság - mert egyre közelebbről hallom a vidám társaságot.

*Én bűnöm, én igen nagy bűnöm

Sara…

Késő este már, mire haza érek. Talán tarthatnék macskát, de sajnálnám, hogy egész nap egyedül lenne szegény. Jobb így, Dylan nem szomorkodik, amíg az ablakban ülve vár. Nem kell levinnem sétálni, enni sem kér, nem dörgölődzik élelmet koldulva a lábamhoz, rezegtető farkincával és hangszálakkal.

Elvigyorodom, mert fogalmam sincs, honnan jutnak ilyesmik eszembe. Tudtommal sosem volt macskám. Már amit én tudok ugye…. A mókus az rendben van. Szegény Rusty, már alig várom, hogy láthassam, holnap az első dolgom lesz, hogy megnézem. Hát nem nagyszerű dolog, hogy egyetlen hely van, széles e világon ahova kimehetek és ez a temető? Milyen vidáman is élsz Sara! Irigylésre méltó!

Magányos vagyok és ráadásul munkanélküli. Tagadhatatlan, hogy egyre jobban aggaszt. Ez az élethelyzet, sürgős megoldásra vár! Talán, mert a hétvége alapos rést ütött az amúgy is laposka erszényemen. Mint állástalannak, nem a legköltséghatékonyabb időtöltés, egy hétvége Zürichben. Nem olcsó város, sóhajtozom, de muszáj volt, meg kellett tennem. Ha egyszer véletlen valami nyomra bukkannék a múltammal kapcsolatban, az minden pénzt megérne. Sajnos ezúttal sem sikerült, de ki tudja, egyszer talán….

Egyelőre azonban ennyi. Itt most le kell állnom egy időre. Még valahogy kihúzom néhány hétig, mínuszba forduló folyószámlával, de ideje lenne minél előbb megkezdenem a munkám az új helyemen.

Rövid gondolkodás után felhívom Bradley-t és félénken belehalózok. Jól gondoltam, dühös, amiért nem szóltam előbb, hogy kijöhessen elém.

-         Nem akartalak terhelni – magyarázkodom a dühösen fujtató készüléknek.

Hűha, valaki nagyon mogorva! Leintek egy taxit, újabb felesleges kiadás, és a plázáig hozatom magam. Innen csak néhány percre lakom, de már megtanultam, hogy nem szabad beengedni a házunkhoz a taxisokat, a szűk egyirányú utcákba, mert elvesznek, dacára a navigációnak, és cseppet sem kapkodják el a kitalálást, hiszen az én pénzemen kóborolnak.

Nem árt meg egy kis gyaloglás. Legalább kiszellőztetem a fejem.

-         Bradley! – sikkantok örömömben a félhomályból felbukkanó férfi sziluettje láttán.

-         Szia Sara – mosolyog a jóképű pasi – gondoltam örülnél egy barátnak.

-         Hát ezt nagyon eltaláltad! – ölelgetem boldogan. Végre egy ismerős abból a kevéskéből, akik nekem adattak.

-         Miért nem szóltál előbb? Kimentem volna érted!

-         Nem akartalak terhelni. Annak is örülök, hogy vigyáztál az otthonomra. Minden rendben?

-         Nagyjából, de majd fent megbeszéljük – veszi ki a kezemből a könnyű kis utazótáskám.

-         És Rusty?

-         Lelkesen gyűjti a télirevalóját és növeszti a hátsóját. Ha így folytatja, jövőre lakosztály kell, nem fog beférni a garzonjába.

-         Nahát! – kerekítem a szemem fülig érő szájjal.

Itthon vagyok végre, és Bradley mellett mindig jókedvem kerekedik.

-    Merre jártál? Sikerült megtudnod valamit?

-    Elmentem a tragédia helyszínére, hátha eszembe jut valami, és vittem virágot, meg gyertyát, az emlékhelyre a babám emlékére, akiről csak annyit tudok, hogy kislány volt, és élhetett volna, ha ez nem történik, ha nem vagyok azon az átkozott vonaton, mert teljesen egészséges volt.

-    Csak ennyi? – fürkészi az arcom.

-    Nem…találkoztam az orvossal, akinél megszületett a kicsikém. Elég megrázó volt….megviselt lelkileg – sóhajtok hosszan. – És a tűzoltóval is, aki kimentett a roncsok közül. Leírta nekem, amire emlékezett….szomorú dolgok ezek Bradley….nagyon szomorú és fájdalmas.

-    Ne szomorkodj kislány – ölel át testvériesen – majd akkor történik valami csoda, mikor már nem is várod. Mindig így van, majd meglátod! Érzem, hogy hamarosan rád mosolyog a szerencse!

Szerencse helyett én mosolygok rá, és egy pillanatra a vállának támasztom a fejem.

Fent minden a régi. Gyorsan összeütök egy kis vacsorát kettőnknek. Közben lényegtelen dolgokról cseverészünk, érzem, hogy van még valami, amiről nem akart eddig beszélni, és aminek nem fogok annyira örülni.

Bradley….

Próbálom húzni az időt, és a lehető legmegfelelőbben előkészíteni a terepet. Most nem hibázhatok, és főként nem foghat gyanút. Az élete függ a következő napoktól.

Hogy tereljem a gondolatait és a figyelmét, a rántottás vacsora közben beavatom, az egyre komolyabbá váló kapcsolatunkba Beckyvel.

Őszintén örül neki, nem is vártam tőle mást. Aki ennyire szívén viseli egy mókus mindennapjait, az ilyen ember kell legyen. 

-    Becky a második barátom ebben az új életemben. Ne okozz csalódást neki, mert akkor velem gyűlik meg a bajod – fenyeget meg kedvesen.

-    Én hányadik barátod vagyok?

-    Te a harmadik.

-    Na, és ki volt a második? Talán Newey?

-    Nem….egy nagyon kedves ember. Rengeteget köszönhetek neki…a nevemet is.

-    Hogy érted ezt? Talán apádról beszélsz? Lemaradtam volna valamiről?

-    Nem, sajnos az édesapámra nem emlékszem, ahogy a nevemre sem. A kórházban megismertem egy férfit, aki a kislányát kereste. Engem talált helyette, és nem hagyott magamra. Győzködött, hogy gyógytornázzak, rajzoljak, és ne adjam fel soha. Olyan közel került hozzám, akár egy édesapa. Mielőtt kijöttem a kórházból, megkérdeztem, hogy felvehetem-e a nevét. Így lettem, Faraday.

-    Értem. Eddig nem meséltél erről a férfiról! És nem is említetted, hogy találkoznátok…talán történt vele is valami? – tapogatózom óvatosan, mert természetesen tudom, kiről van szó.

-    Nem, szerencsére jól van és remélem boldog. A munkája kiszólította az államokba…Nonót is tőle kaptam! Bizony! Ő volt az én védőangyalom!

Mosolyogva hallgatom a szavait. Fura helyzeteket produkál az élet, az már igaz. A gyilkosból védőangyal lett. Nem is sejti ez a lány, mennyire igaz, amit mond. Pont azon ügyködünk, hogy életben tartsuk! Néhány órája még ugyancsak harcias volt az a védőangyal, ahogy lenyomott egy pisztolycsövet, annak a hisztérikának a torkán a te érdekedben.

-    Ha már a védőangyalokról beszélgetünk, lenne itt valami Sara.

-    Éreztem, hogy valami baj van….mondjad Bradley.

-    Nem olyan nagy a vész, ne rémüldözz. Az történt, hogy valaki kifigyelt Sara, és leadta a drótot egy narkós bandának. Mióta elutaztál, minden éjjel megpróbálják feltörni a lakásodat, annak ellenére, hogy az egyiküket alaposan helybenhagytam. Tudják, hogy olyan munkád van, hogy sokat vagy távol, csak az alkalomra várnak, hogy feltörjék a lakásod és kipakolják. Valamelyik szomszéd elköphette, hogy keveset tartózkodsz itthon. Ezek kinéztek maguknak, nem fogod megúszni Sara, teszek rá egy lapáttal, az amúgy is rémülten meredező lánynak.

-    Istenem! De hát mit tegyek? Szóljak a rendőrségnek?

-    Megteheted, de ők nem fognak 24 órában őrt állni a lakásod ajtaja előtt.

-    Akkor? – mered kétségbeesetten a szemembe. – Félre ne érts, nem a hatalmas vagyonomat féltem. Nincs is semmim, de ha arra gondolok, hogy nyugodtan alszom, és közben valaki rám töri a lakást… arra ébredjek, hogy idegenek kutatnak az otthonomban, és esetleg még bántanak is! És ha meggyilkolnak? Ha azt hiszik, rejtegetem a pénzem? Vagy megerőszakolnak? Menjek inkább egy hotelbe aludni?

-    Ne hozz szégyenbe Sara! Azért vagyok itt, hogy megvédjelek! Kicsit jobban is bízhatnál bennem!

-    De hát nem költözhetsz ide hozzám? Vagy igen? – néz érdeklődve a szemembe.

-    Nem, azt valóban nem. Arra gondoltam, inkább neked kellene innen elköltöznöd egy kis időre. 

-    Na jó, de hova? Nincs túl sok pénzem – szusszan gondterhelten egy jókorát, a hajába túrva. Alig tudom elnyomni a mosolyom.

-    Erre valók a barátok! Hívd fel Newey-t!

-    És? – mered rám döbbenten. – Kérjem meg vegyen a nevére?

-    Inkább arra, hogy intézzen el neked egy szobát Milton Keynes-ben a Bull központban.

-    Micsoda?

-    Mond el az igazat neki, de oda majd kitalálunk valamit. Esetleg egy felújítást, egy eltörött vízcsövet, bármit. A lényeg, hogy ne gyere haza, hogy ott maradhass, és a lehető leghamarabb munkába állhass. Ott nem érhet el senki.

-    Nem is tudom…. – tanakodik magában.

-    De én igen! Hívd fel Newey-t! Ő ott mindenható. Ha akarja, egy egész szintet kapsz. Ott biztonságban leszel, én meg elintézem ezeket a szemeteket egy életre. Bízz bennem Sara. Ha egyszer kinéztek maguknak, nem tudod megúszni.

-    Jó, tudom, hogy segíteni akarsz…de ez a rablás sztory… Nem akarok felhajtást körülöttem…Mi lenne, ha inkább azt mondanám, hogy előbb szeretnék kezdeni, mert elfogyott a pénzem? Ez igaz is! Zürich nagyon drága hely, szükségem lenne a munkára.

-    Pénzre van szükséged? – meredek rá. Szegényke, erre egyikünk se gondolt. Neki nincs tartaléka.

-    Ma még nem, de nem fogom kibírni elsejéig. Dolgoznom kell! ….És nem akarom, hogy kisegíts! Így is hálával tartozom az életemért!

-    Nem akarom, hogy bajod essen Sara. És te is segítesz nekem. Elmeséltem Becky-nek, hogy mi történt itt nálad, és, hogy meg akarom leckéztetni ezeket a mocskokat. Vállalta, hogy segít. Idehozom Becky-t, mintha te lennél, és figyelni fogunk.

-    És őt nem félted? – fürkészi érdeklődve az arcom.

-    Nem, mert vele leszek. Egy lakásban élhetünk, akkor látom, amikor csak akarom, és rengeteget beszélgethetünk. A legjobb módja az egymás megismerésének. Szeretnék biztosra menni!

-    Na? Csak nem?

-    Úgy tűnik, komolyan megkedvelt engem.

-    Ez sosem volt titok előttem. A kérdés, hogy te érzel-e hasonlót?

-    Igen! szeretnék normálisan élni egy nővel, aki szeret. Ez minden férfi álma.

-    Azt hiszem a nőké is – sóhajt szomorkásan. - Örülök Bradley. Jó emberek vagytok, megérdemlitek a boldogságot.

-    Te is rá fogsz találni Sara.

-    Akkor adom a kulcsaim, ahogy költözöm. És addig mi legyen?

-    Addig kénytelen leszel elviselni a házadban. De mindenekelőtt hívd fel Newey-t. Ki tudja? Talán már holnap be tud téged vinni. Minél előbb, annál jobb.

-    Rendben – egyezik bele vonakodva.

Szórakozottan pakolom a tányérokat, pillantásommal és egész testbeszédemmel, szó nélkül kérem, hogy telefonáljon. Végül sóhajtva megadja magát. Nem beszélnek hosszan, nem is ez a cél.

-    Na? Mit ígért? Leharapja a fejed?

-    Holnapra ígérte jöttét – válaszol fennkölten.

-    Kicsit pontosabban?

-    Délutánra. Előtte szeretnék kimenni a temetőbe.

*  *  *

Sziasztok!

Tudom, hogy nagyon sokat kellett várni erre a részre!:(

Ezért miután felépültem és útnak indult a skandináv, nekiültem szunnyadó mókusmanóval a vállamon és elkészítettem. Nem volt alvás, se pihenés, csak a kötelesség, mert rengeteg a bepótolnivalóm, hétvégén pedig életem első hómobilozásán fogok kulturáltan visítani. (Legalább is tartok tőle!:/)

Most ruhalázban égek. 3 napra megyünk, nappal sport, este társasági élet, a megfelelő öltözékben – ez nekem igen nagy kihívás.

3 nap, és legyen nagyestélyi meg koktélruhák. No, de mennyi? Úgy gondolom, ilyen helyen nem illik kétszer egyforma ruhában megjelenni. Vagy igen? Fogalmam sincs! Ruhám az van, a skandináv megvett nekem egy egész internetes áruházat:), de lehet, túlsúlyos leszek csomagilag.

Ráadásul ma vettünk egy overállt a hómobilozáshoz. Lehet, hogy kicsit túlzásba esett a Peti, mert úgy festek benne akár egy habcsókfigura. Még a kezeimet se tudom magam mellé tenni rendesen. Ha én felülök egy mobilra, ott már másnak nem jut hely ebben a hacukában! De ha kiröhögtet, és csak én leszek ilyen puffadt malac, azt megbánja!

Remélem, a jövő héten is találkozunk, és meglesz minden végtagom!

puszi, Luna

Öcsém, aki újabban nem bír magával. Szerencsére sikerült meggyőznünk arról, hogy maradjon odahaza és érettségizzen le – ebben nagy szerepe van a skandináv által beígért potya utaknak is – viszont eláraszt a figyelmességével és szeretetével. Hülyére nevetem magam a képeken, amiket küld. Ezentúl veletek is megosztok alkalmanként 1-2 darabot!:)

Íme, a Tomas sarok!:)

És végül had sziporkázzak én is! Persze ez is tőle, van de….

Ez a kép….annyira találó! Valami ilyesmit jósolt nekem is a jósnő, csak volt még folytatása, ami már nem annyira volt vicces, sőt a jelenlegi helyzetemben egyre megdöbbentőbb!:)