1.rész - Baar az új otthon

Kemenes Krisztina…

A kapuban egy hosszú hajú, nagyon magas, nagyon vékony, nagyon szép nő áll. Mögötte egy nyitott ajtajú fehér cabrió. Nem nagyon ismerem a kocsi márkákat, de mondjuk a Mercedes jelet, ami ezen van, felismerem. Megbámulom mindkettőt a kamera rendszeren. A nő arcát napszemüveg takarja, de még így is látszik a szépsége.

Inkább kimegyek, olyan furcsa ez a kaputelefon és legalább beszélek valakivel pár szót. A középső ajtón lépek az udvarra, mert ide jutok fel leghamarabb az alagsorból. Kisietek az átlátszó plexikerítéshez, így pont rálátok a várakozóra.

-     Hello! - Köszönök zavartan - Miben segíthetek?

Meglepődve mustrálgat, még a szemüvegét is feltolja a hajára.

-     Kimit keresem – veti oda és rágyújt egy cigarettára.

-     Ő nincs itthon…

-     És mikor jön meg? – mér végig gúnyosan.

-     Nem tudom…..még nem találkoztam vele személyesen – mosolygok.

- Mi? – kerekíti rám a szemét, és egy pillanatra megfeledkezik a lenéző mosolyról.

-     Egy ügynökség alkalmazott, úgy közvetítettek ki, hogy még nem találkoztam a tulajjal – magyarázom készségesen.

-     És mit csinálsz itt?

-     Vigyázok a házra meg a kutyára….. – tárom szét a kezem mosolyogva.

-    Értem….hát akkor majd visszajövök – biccent szemöldökét húzogatva.

-     Ahogy gondolja – indulok vissza a házba.

Nem kérdem, hogy adjak át üzenetet, mert hát nem tudom kinek.

Éjjel felijedek. Talán a vihar….pedig régebben nem féltem tőle egészen addig, míg a szomszéd Gyurka bácsi kaszájába bele nem vágott a villám. Éppen fente, hogy élesebb legyen. Szegény csak kiáltott egy nagyot és elvágódott. Büdös, kénes füstszaga volt napokig. Elég nevetséges látvány volt, ahogy talpra állították a zivatarban, és füstölt a feje, de csak én nevettem, a felnőttek nem. Szerencsére nem lett nagy baja, csak a haja pörkölődött meg, és a szemöldökét veszítette el, no meg a bajuszát, amire pedig fenemód büszke volt. Kicsit rángatózva közlekedett napokig, és dobálta a kezeit meg a lábait, mint a csípőficamos Máli néni.

A plébános úr szerint azért, mert isten figyelmeztetni akarta bűnös életére. Megmutatta neki, milyen lesz a kénköves pokolban. Ha el akarja kerülni kevesebb fröccs és több templomba járás, meg adomány. Ahelyett, hogy megissza, inkább hozza be misebornak.

Ellenben a doktor úr úgy vélte, szerencséje volt, mert gumicsizmája leföldelte az áramot meg, hogy elkerülte a kisülés a szívét, és nem égette meg az aortát, helyette a könyökén sütött ki az áram. Nem nagyon értettem, a lényeg, hogy sokáig csinos kis kötést hordott a jobb könyökén, és attól a naptól kezdve, ha csak morrant egyet az ég, eldobott kaszát, kapát, de még a borospoharat is, és rohant be a házba, egyenest az ágyba.

Rémülten meghúzta a bekészített gyógypálinkáját, és végigaludta a vihart a takaró alatt.

Felsétálok az alagsorból, mert a szobámban csak keskeny pinceablak van, látni akarom az esőt. Ez a ház hatalmas és ijesztő. Annyi ki, meg bejárata van, akár egy rókalyuknak.

Ha esténként elindulok kivinni a szemetet, eltévedek, mert itt még annak is külön bejárója és ajtaja van. Át az egész házon, a kondi szobán, az alagsoron, ki az ajtón, és ott a kuka.

Hát, biztos van ebben logika. Gondolom, az itt élők, nem sokat hordták ki a szemetet. De akkor se értem, mért kell körbevinni ebben a hodályban.

Bár itt nagyon nem is főzhettek. Minden olyan ragyogó és újszerű, mintha most szállították volna ki az üzletből. Szerintem csak a megrendelt kajás dobozokkal telt itt meg a tároló. Sok szemetet én se hagyok hátra, mert a konyhamalac elpusztít minden maradékot.

Eleinte a saját lakomban főztem, de mivel soha, senki nem jött ide ellenőrizni, fellopakodtam, mert a fenti szuper konyha eltünteti maga után a maradékot. Ez persze tilos a szerződésem szerint.

Megállok az ablak előtt és kibámulok a kertre. Itt nem fedi a kilátást a golyóálló üvegkalitka. Nem kell félnem ebben a betonpalotában, ezek az ablakok golyóállóak, ha valaki rám lőne kintről se lenne bajom.

Ajax a tenyerem alá dugja a fejét. Megcirógatom a buksiját. Felpillantok az órára hajnali három.

-     Gyere – intek a kutyának, és a kijárat felé sietek.

Kinyitom az ajtót, és kilépek a kertbe. Kisétálok a szakadó esőbe és széttárom a karom. Nevetek, ahogy végigfolyik az arcomon a víz, kitátom a szám, és nagy kortyokban nyelem, nem érdekel a savas eső, meg semmi.

Egy pillanatra újra közel kerülök a természethez és a gyerekkoromhoz. Akarom, hogy így maradjon. Körbe forgok és viháncolok kisgyerekmód. Szegény kutya eleinte furcsán félrebillent fejjel méregetett, aztán megjött a kedve, ő is szökken néhányat.

-     Gondolom, még sosem voltál kint a szakadó esőben. A gazdád nyilván fél, hogy felázik az a milliárdos bőre. Gyere, fussunk egyet – iramodok meg a külső és a belső medence közti füves területre. 

Ebben a kertben csak itt van fű. A többi kavics meg beton. Sikongatva csúszkálok a nedves fűcsomókon, végül alaposan odateszem a fenekem. Nem számít, nevetve csapkodom magam körül a vizet, a kutya meg képen nyal, és megrázza az átnedvesedett bundáját. Visongva pattanok fel és ugrabugrálok.

A nagyival mindig eső után mentünk ki hogy összegyűjtsük a lehullott gyümölcsöket. Imádtam, ahogy a levelek rám rázták a meleg vízcseppeket.

Itt bent a városban most a párakapuk csinálják ezt.

Olyan sokszor érzem ostoba falusi libának magam, ha bemegyek a városba. Akkor is csak ültem egy padon a pihegő Ajaxal, és figyeltem, hogy mi a csudának mennek át az emberek, azon a felállított ajtókereten, amiből vizet spriccelnek rájuk. Aztán a hírekbe láttam, hogy felállították a párakapukat a városban, a nagy melegre való tekintettel, és ha valaki rosszul érzi magát, menjen csak be nyugodtan, bármelyik légkondicionált helységbe, mindenütt kap egy pohár vizet, vagy orvosi segítséget, ha szüksége van rá.

Csak mosolyogtam, ezek az emberek vajon mit szólnának, ha délben, a tűző napon kellene szőlőt kötözniük, vagy krumplit feltölteniük? Mikor a permetleves szőlőlevél a bőrödhöz dörzsölődik, és rád keni a mérget, te meg majd megőrülsz, úgy vakarnád, de tudod nem szabad, mert ha egyszer elkezded, csak még jobban fog viszketni. 
Ajax viháncolva, kaffogva követ. Önfeledten fogócskázunk, bár a kert furcsa nekem, kicsit se tetszik, ahogy semmi sem, ebben az ultramodern üvegkalitkába zár betonbörtönben. 

Szombat lévén nem kell dolgoznom a házon, csak a kutyát kell ellátnom. Vagyis ma szabadnapom van, tehát vonatra pattanunk Ajaxal, és meglátogatjuk az én kedves családomat.

Itt kint nem gond az utazás. A vonatok plüss párnával vannak kibélelve és légkondicionáltak.

Otthon az iskolabusznak még az ablakait se lehetett lehúzni, így aztán a szünet előtti utolsó hetekben, gyakran meg kellett állni, mert elájult valaki. Én bírtam a meleget. Ha napszámba mentünk, a mezőn még ennél is erősebben tűzött a nap. Ha már nem tudtam miről álmodozni, mindig Arany Toldija jutott eszembe, és nevettem.

„Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.”

Nem voltam az a hű de jó tanuló, de ennek a versnek, ez a pár sora örökre az agyamba vésődött, mert nap-nap után megéltem minden szavát.

Kapálás közben a szalmakalap alatt égett a fejbőrünk és a sós izzadság végigcsorgott a nyakunkba. Ha pedig elkezdtél inni, egyre szomjasabb lettél, és csak többet izzadtál, meg kereshettél egy fatörzset, ami mögé lekuporodhattál. Az izzadság viszket, de óvakodj attól, hogy csak egyszer is megvakarod, mert akkor nincs megállás, és véresre karmolod magad estére. Különösen, ha kukoricásban vagy a szőlőben dolgozol.

Szépen összetekerem a terítőt, amit már hónapok óta horgolok. Beteszem a táskámba, és csak vigyorgok. Elkészült végre, és Lotte mama azt mondta, segít felerősíteni, egy fekete selyemre, nekem meg otthon, vagyis itt, már csak annyi lesz a dolgom, hogy ráaggatom egy erős kartonlapra.

Még otthon nem hittem volna, hogy egyszer annyi szabadidőm lesz, hogy megtanulok horgolni, és mindjárt egy egész faliképet készítek magamnak, hogy ne legyen a szobám, olyan ijesztően puritán börtönszerű. Falusi vagyok, imádom a színeket, a pipacsot, a kék búzavirágot és a napraforgót. A pillangókat, ahogy kidugják hosszú, pödör nyelvüket, és szívogatják a petúniák nektárját. Kellenek a színek, de itt nincs semmi, csak beton meg üveg. Egyedül vagyok az egyetlen társaságom egy törpehörcsög, egy cica és egy németjuhász.

-     De a legokosabb fajtából! – puszilom meg azt az értelmes fejét. – Ha az enyém lennél biztosan nem hagynálak magadra hónapokra. Talán meg se ismered a gazdádat, ha egyszer hazatalál. Mondjuk meg is érdemelné, hogy jól fenéken harapd! Na gyere, feltesszük ezt a csúnya szájkosarat. Ne nézzél ilyen szomorúan, tudom….én se örülnék egy ilyennek, de hát a törvény, az törvény. Akinek ekkora agyarai vannak, az hordjon csinos szájkosarat. Szegény kis senor Pezo itthon marad és kuksolhat az akváriumában. És senor Sangria se jöhet velünk - simogatom meg a lábamhoz dörgölőző fekete kandúrkezdeményt. - Jó legyél cicus, csak holnap jövünk, addig te vigyázol a házra.

Senor Pezo és senor Sangria illegálisan tartózkodnak nálam. A szerződésemben kiemelték, hogy nem hozhatok senkit, még ha lenne, a gyerekemet se a házba, és nem hagyhatom egyetlen órára se magára a kutyát. De hát ugye, egy kis hörcsög, meg egy elárvult cicafiú, nem számít embernek! Állatokról meg nem szólt a szerződés!

A főbejáraton hagyom el a házat, mert be kell zárnom a biztonsági kóddal. Mire végig sétálunk a kerti úton és bezárom a kaput is magunk után Ajaxnak, már lóg a nyelve.

-    Sajnálom dagi, nekem sajnos nincs jogosítványom ezt a házat, meg nem gyalogosra tervezték. Ennél hátrébb, már csak akkor tehették volna a bejárati ajtót, ha mindjárt a szomszédba teszik – dohogok és megindulunk a buszmegálló felé. 

Nem elég, hogy az utca utolsó előtti háza, még körbe is kell futni, akárhányszor elhagyom. Hat hónapja vagyok itt, de a szomszéd, utolsó házból se sok mozgást láttam ez idő alatt. Az egyetlen jó az, hogy mögöttünk hatalmas szántó és erdős rész terül el. Erre járnak minden nap futni az emberek, őket szoktam figyelni a hátsó kertből, és persze mi is kimegyünk Ajaxal meg senor Sangriával.

A vonaton kényelmesen elhelyezkedem, Ajax a lábamhoz fekszik, és néhány perc után már durmol, a monoton zakatolás alatt.

Egy óra az út Pfäffikonig, nyugodtan szundizhat, én is ezt teszem.

Kimi…

-    Haza megyek Baar-ba – nézek fel anyámra a tányérból.

-    Ha gondolod….de mért pont most?

-    Jenni küldött üzenetet. Nem írja alá a papírokat, alkudozni akar.

-    Ezért mész haza?

-  Inkább vele veszekszem egyet, mint a bíróságra járjak. Nem fog többet kapni. Ennyit se érdemel, nem hozott semmit csak vitt.

-    És meddig maradsz? Ne menjek veled?

-    Tudom mennyire utálod. Ha meglátna, csak olaj lenne a tűzre. Jobb, ha egyedül megyek, had örüljön a magányomnak.

-    Jól van kisfiam…..mikor indulsz?

-    Ma este. Éjjel érkezem, csak beájulok az ágyba. Vasárnap aludhatok sokáig, aztán meg jön Mark, és jól lefáraszt. Hétfőn találkozom Jennivel. Jobb szeretnék beülni valahova vele, de akkor megint jönnek a fotók, viszont az otthonomba se szívesen engedem be még egyszer. Ott már nincs helye.

-    Pakoljak valamit?

- Nem viszek semmit. Nem maradok sokáig……nem szeretem Baar-t. Minden rá emlékeztet. 

    Itthon jobb, veled meg a haverokkal.

*  *  *