Az új rész, szeretettel!:)

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt az új rész! Megírtam a folytatást is, de azt majd kicsit később teszem ki, mert túl hosszú lenne egyszerre, azt hiszem.

Így legalább jön néhány rész majd addig is, míg elutazunk.

Hétvégén New Yorkban voltunk Petivel. Nem volt kedvem elmenni, mert pénteken már érkeztek otthonról vendégek, és így nem is találkoztunk velük, de ezt kérte a névnapjára, hogy kettesben legyünk, és mondta, milyen nehéz volt helyet foglalni az ünnep miatt, szóval végül elmentünk.

Nagyon bensőséges, intenzív napokat éltünk meg. Minden napra szervezett valami különlegességet, és tényleg fantasztikus volt. Bejártuk Manhattant a Central Parkok, és rengeteget, nagyon sokat beszélgettünk.

Aztán hazarepültünk, de nem hazamentünk, hanem be Baltimore-ba. Este volt és én nem akartam, mert féltem, nem akartam már a sorsot kísérteni, de azt mondta, ne féljek, nem történhet mellette semmi baj.

Tényleg nem volt semmi, a testőröm várt minket, akit a balesetem után fogadott fel, és hétvégén a bárban is felügyeli a biztonságot. Átadott két szál fehér rózsát és messziről végig kísért. Ő egy magánnyomozó, pisztolya van meg minden.

Felvitt Peti a hídra. Oda, ahol az történt velem.

Azt mondta, szeretné, ha most elbúcsúznánk a babáinktól, akik ma születhettek volna meg, ha az a férfi nem teszi azt velem.

Ott álltunk és bedobtuk a vízbe a rózsákat, ahova leestem, ahol minden véget ért, még mielőtt elkezdődhetett volna.

Azt kérte, hogy engedjem el őket. Ne foglalkozzam többet a múlttal, hanem a jelennel, meg a jövővel, mert az mi vagyunk, őket meg már nem kapjuk soha vissza. Ne tegyem holnap gyásznappá július 4-ét, így is nehéz mindenkinek.

Átölelt hátulról, és bámultuk a vizet, és ő csak beszélt, és beszélt arról, hogy mit érzett akkor, és hogy kijött ide, és megtalálta azt az apró fagyöngyös láncot, amit még az érettségimre adott, hogy hozzon szerencsét. Amit azon a napon is azért vettem fel, mert az akarat ellenére mentem orvoshoz nélküle, és azt akartam, hogy velem legyen.

Annyira szeretnék olyan jó ember lenni mint ő. Bárcsak valaha olyanná tudnék válni!

Amíg beszélt, arra a férfire gondoltam. A jóképű őrült mosolyára, ahogy ütött ahol csak ért, amíg már nem éreztem végre semmit. Akkor abbahagyta és az arcomba bámult. Mosolygott és azt hajtogatta szeret engem, mi összetartozunk, aztán megkérdezte, te is szeretsz?

Megvárta, amíg már kaptam újra levegőt, amíg már fájtak az ütések, és akkor újra kezdte. És én azt szerettem volna, ha már vége lesz végre, mert élni akartam, annyira akartam velük együtt túlélni, de már annyira fájt, hogy inkább azt kívántam, bárcsak már meghalnék, bárcsak vége lenne.

Peti meg közben csak beszélt, aztán azt mondta újra meg újra, hogy engedd el őket Nori, ne cipeld tovább.

Aztán alig hallhatóan elkezdett egy altatót énekelni, szinte nem is hallottam, csak éreztem, hogy azt dúdolja, amit a kisöcsinek is szokott. Egy angol altató, Twinkle Little Star, Andy kedvence.

Ránéztem, és láttam, hogy sír. Akkor ott végre megláttam álarc nélkül, láttam a fájdalmát, az embert, nem a féltő férjet, meg az aggódó pszichológust. Láttam az elgyötört arcát és azt, amit mindenki mond, hogy mennyire lefogyott. Mindenki csak velem foglalkozott, az eszetlennel, ő meg közben ott volt mellettem napokig, és nem evett, és még utána is, csak gyötrődött, miközben én elmenekültem tőle és őrült dolgokat képzelegtem.

Megértettem milyen nehéz volt neki is, hogy mennyire szerette volna azokat a gyerekeket, mennyire szeretett volna családot, apuka lenni. De nem tudtam megadni neki.

És azt is megértettem, hogy szándékosan csinálja. Ez volt az ő búcsúja. Megmutatja, hogy ő is tud sírni, neki is fáj, és ez természetes, nem csak én cipelem egyedül a sok fájdalmam, neki is fáj, de az élet előre van, nem a múltban. A múltat el kell engedni.

Elkezdtem sírni és nem érdekelt hogy valaki megbámul. Azt sírtam el neki, ami azóta bennem van, a legnagyobb félelmem, mi lesz, ha nem tudok többé gyereket szülni! Ha nem tudom megadni neki, amire annyira vágyik!

Átölelt és azt monda, ha nem lesz gyerekünk, akkor egyedül téged foglak halálomig szeretni!

És azt mondta sírjak csak, amíg el nem fáradok, de ha innen elmegyünk, már az élőkkel törődjek, akik miattunk jöttek ide, mert szeretnek minket és megérdemlik, hogy részesei legyenek a boldogságunknak. Ne lássanak több fájdalmat a szememben, csak a boldogság könnyeit!

Hát így mentünk haza, ahol már vártak anyuék, a családom, és ott volt 12 ember Magyarországról, meg Lobó és Dani szülei.

Hétfőn elmentünk megnézni a tűzijátékot, és készülünk a nagy napra.

Örülünk mindenkinek, hogy eljöttek, és nem számít, hogy lassan már annyian leszünk, hogy alapíthatunk egy új törzset!:)

És csak még egy érdekesség! Mikor már az állatkertben voltunk, Petit kereste a sógorom telefonon. Kérdezte, hol vagyunk, meg hogy minden ok, velünk?

Peti mondta, hogy persze, nemsokára indulunk haza, miért kérdezi?

Azt mesélte a Dani, hogy most hallotta, hogy a Cetral Parkban valami robbanás történt és megsérült egy férfi. Azt hitték valami terrortámadás volt a temetés miatt, de még nem tudni mi történt.

És mi akkor voltunk ott! Peti mondta, hogy induljunk el, mert olvasta, hogy a szomszédban temetnek valakit, egy híres Nobel díjas írót, és ha véget ér, biztosan sokan lesznek. És a robbanás, még a gyászszertartás alatt történt! Épp csak elkerültük! Szerencsénk volt!

Szóval, remélem, most már velünk marad ez a szerencse a jövőben, és nem történik több rossz az életünkben!

Hát én egy ideig most nem jelentkezem, de a történeteimet, majd időnként kiteszem, ha elkészültek a részek.

Szép nyarat, boldogságot és jó egészséget kívánok mindenkinek!

Szeretettel, Luna