Gyenge kezdés után erős visszaesés!

Hát igen! Azt hiszem, ezzel a címmel jellemezhetném leginkább az elmúlt hetemet!

Nagyon fura napokat éltem át!

Tudjátok azt ígértem, hogy elkezdem, illetve folytatni fogom az Ellopott múltat, Kisu történetét. És neki is álltam! Csakhogy….

Rájöttem, hogy ez így nekem kevés! Nem azt mondom, hogy elfelejtettem a történetet, mert ez így nem igaz, de rengeteg kicsi apró részlet eltűnt a fejemből, olyanok, amiknek jelentőségük lett volna a történetben, egy apró utalás, jópofa visszacsatolás, de most már ennyi idő, ilyen hosszú kihagyás után nem emlékszem rájuk.

Ezért elhatároztam, ha már ilyen sokat tudtatok várni a folytatásra, akkor még egy picit talán kibírtok, és nekiálltam az elejétől fogva visszaolvasni a történetem.

Nem tudom mennyire ismertetek meg így az oldalon keresztül, de akikkel szorosabb kapcsolatban állok, azok talán tudják, hogy eléggé következetes vagyok. Nem maximalista, attól azért távol állok, de fontos számomra, hogy minden részlet a helyén legyen, hogy minden mondat és gondolat úgy haladjon a történetben, ahogy az annak idején kitaláltam és elterveztem.

Elég akkurátus, aprólékos, kitartó és elemző vagyok.  És nem szeretem feladni. Ha valamit már más meg tudott tenni, akkor az nekünk is mehet, csak tanulni kell az odavezető utat!

Végig olvastam a történetem elejétől kezdve, és eleinte még jó volt, sokat nevettem, de aztán egyszer csak elkapott valami fura érzés, mintha elfogyott volna körülöttem a levegő, aminek egy cseppet sem örültem. Én nem is tudom mi, nem tudok nevet adni az érzésnek. Valahogy utolért a múlt! Három napban besűrítve éltem meg 3 év eseményét. Olyan érzésem volt, mintha kábult lennék a fájdalomtól és a rám nehezedő emlékektől.

És nem értem, miért érzem így!

Persze tudom én, hogy érzékeny vagyok! Sajnálom, hogy ilyen gyenge nebáncsvirág lettem, de nem tehetek róla. Peti azt mondj ez nem igaz, én igenis erős vagyok, csak művészlelkem van és minden érzelmet felfokozva, többszörösen élek meg egy hétköznapi emberhez képest. Extra érzékenységgel, rengeteg érzelemmel, ami ha szomorú vagyok nem jó, de ha boldogság van, akkor az nagyon jó a körülöttem élőknek is.  És hogy neki szinte minden nap adok valami újat, sose tudna megunni.

De szerintem csak vigasztalni akar, mert tudja, hogy folyton tüneteket keresek a fejemben is, mert attól rettegek, hogy valami visszamaradt. Mert már azt sem tartom normálisnak, hogy nem tudom nevén nevezni azt, ami történt velem, csak úgy beszélek róla, a balesetem!

Pedig hát minden volt az, csak baleset nem!

És olvasás közben rettenetesen felkavarodott bennem minden, és hatalmas érzelmi és lelki válságba kerültem.

Amiket oda akkoriban leírtam, azokat úgy is éreztem. Sok mindent átéltem és nagyon sok megtörtént pillanatot örökítettem meg. Nem titok, hogy a történeteimet és a bennük lezajló párbeszédek, érzések nagy részét a valóságból ültettem át. Olyanokat is, amiket azóta már eltettem valahova az emlékeim mélyére egy kis dobozkába zárva, mert azoknak már ott a helyük örökre.

Hát ez a dobozka most kinyílt és kéretlenül tárta elém a tartalmát. Nagyon összezavart, és egy kicsit összefacsarodott a szívem, valami egészen fura, ostoba állapotba kerültem.

Minden rám zúdult. A régi életem, a skandináv, az én szőke hercegem, akit lecseréltem egy Tarzanra, és ezt a cserét én soha egy percre sem bántam meg.

És mégis! Annyi minden tört rám, érzések, szavak, gesztusok. A skandináv, aki mégiscsak az első szerelem volt, és annyi mindent vele éltem át először életemben. A hazám, az otthonom, a régi életem minden nyomorával és szépségével együtt már a múlté, de az enyém volt!

Azokban az években, nem csak rossz volt, hanem jó, szép emlékek is. Az első szerelem volt, az első férfi, igaz kapcsolat testi-lelki boldogság. És emlékszem nem csak a veszekedésekre, az árulásra, hanem arra is, hogy ez a kemény milliárdos, a büszke zárkózott konok férfi kért engem, sőt könyörgött. Láttam sírni, amit soha nem tudtam volna elképzelni, bármilyen élénk is a fantáziám. 

Mára már megtanultam, hogy az erős férfiak is tudnak sírni!

Még mindig nem tudom hova tenni az életemben és ez most újult erővel tört fel. 
Igaz, hogy tett olyan dolgokat, amik nagyon fájtak, megbántott és hát nem is tudom. 
De az is igaz, hogy sínre tette az életemet. Soha nem lesz már gondom, ha csak oktondi módon el nem herdálom, amim van. És néha sajnálom, pedig hát nem gondolnám, hogy rászorul az én együttérzésemre.

És azt hiszem, ő sem tud sokszor mit kezdeni velem.

A történetben megannyi ismerős helyzetet, szöveget fedeztem fel, és ezeket újra átéltem. Akkor még nem is tűnt fel, milyen sokat átvettem már abban az időben is a dilidokitól. A régi mondatok, régi emlékek, hangulat, megannyi kedves bohókás helyzet.

Egyszerűen kibuktam. Nagyon furcsán teltek a napjaim, nagyon lehangolódtam. Kikészültem lelkileg, vert a szívem, a torkom egész nap a sírás szorongatta, feszült voltam, levert és rettentő rosszkedvű, és nem volt kedvem semmihez.

Gyanítottam, hogy így lesz, talán azért is álltam neki olyan nehezen újra a történetnek, de azt is tudom, hogy ennek egyszer meg kell lennie. Ez is egy állomás, amin át kell utaznom, de nem könnyű!

Persze fáj, nem az, hogy továbblépett, hanem, hogy ő már apuka, neki sikerült, nekem meg nem. És néha attól félek soha nem is fog. Nem irigylem, mert megérdemli a boldogságot, csak fáj, hogy nekem nem sikerült. A gyerekekkel elég nehezen megy nekem. A kisöcsivel kapcsolatban is folyamatosan észnél kell lennem, hogy ne érezzek többet, mint ami nekem.

Egyszer nemrégiben, anyuval ültünk a kanapén és beszélgettünk. Mókus harcos meg játszott. Rengeteg mindent vettem neki, meg Cleoék is. Rendeltem egy hatalmas felfújható járókát, vagy inkább játszókát. Olyan, mint egy jókora gumicsónak, széles oldalakkal és puha aljzattal. Akkor döntöttem a vásárlás mellett, mikor láttam a kiságyában ugrálni, és a kis állacskája csak milliméterekre állt meg a korlát előtt. A frászt hozta ránk, mindennel próbálkoztunk, betekertük, kipárnáztuk, nehogy megsértse a kis állát. Végül jött a felfújható játszóka és remekül bevált.

Tomi kitette belőle, hogy próbálgassa a lépegetést, ő pedig egyszer csak hatalmas bizonytalan léptekkel, rezgő kis inacskákkal elindult felénk.

Anyu pont magyarázott hátra az öcsémnek, én meg elkaptam a kisöcsi rám szegeződő, bizakodó pillantását és a biztonságért felém nyújtott kis kezecskéivel megindult felénk.

Annyira csodás megható pillanat volt! Kitártam a karom és már potyogtak is a könnyeim. És akkor rádöbbentem, hogy ez nem az én pillanatom. Meglöktem anyut, nem mertem megszólalni, nehogy oda legyen a varázs, megfordult és benne rekedt a szó. Csak nézte a kisfiát, mosolygott és sírt egyszerre és felé tárta a karját, hogy megölelje a kis lépegető bajnokot. Ott ültem mellettük és néztem, és boldog voltam, mégis potyogtak a könnyeim és valamiért úgy összeszorult a torkom.

Nem akartam, hogy Peti is így érezzen. Hogy fájjon neki, hiába tudja, hogy szeretem, hiába boldog mellettem. Mert vannak dolgok, amik ellen nem tudunk tenni, amik hiába múltak el, azért fájnak, ha van szívünk.

Aztán ott van még Kevin! Én nem is tudom, mit mondjak vele kapcsolatban, mert bármit is írnék ide, csak még jobban fájna, és nem akarok már többet sírni. Pénteken lett volna a névnapja, mind nagyon igyekeztünk, de nem volt könnyű nap.

Napokon keresztül fojtogatta a sírás a torkom, napokon át titkoltam az érzéseim, próbáltam elrejteni a fájdalmam, a megrendülésem egy férfi elől, aki nem ezt érdemelné tőlem!

Ha csak a rosszra emlékeznék, akkor könnyebb lenne, de nem lehetek igazságtalan. Se hozzá, ahhoz a régi szerelemhez, se magamhoz. De minden gondolatom, ami előbukkan és fáj, ami könnyeket csal a szemembe, az arculcsapás a Petinek. Annak, aki a törvényes férjem, aki ismeretségünk kezdete óta, az első pillanattól kezdve sokkal többet tett értem, mint amennyi a kötelessége lett volna, akit én úgy szeretek, ahogy csak képes vagyok szeretni! A szívemet odaadnám, ha szüksége lenne rá, és attól boldogabb lenne, és jelképesen meg is tettem ezt, mert övé mindenem és azt akarom, hogy ez örökre így maradjon!

És mégis, ezzel a mostani viselkedésemmel nem tettem őt boldoggá, inkább megaláztam, fájdalmat okoztam, pedig teljes szívemből mondom, hogy soha nem akarnék ilyent. 
Sok mindenen átmentem már és túléltem, és tudom, hogy lesz még sok minden amit majd túl fogok élni, de azt nem tudom, ha őt elveszíteném, hogy élném túl!
Én már régen sírtam annyit mint az elmúlt héten!

Becsaptam és elhallgattam előle azt, hogy milyen nyomorultul érzem magam, hogy levert és fáradt vagyok.

Nem ellene, sokkal inkább érte tettem, mégis egyre pocsékabbul éreztem magam, ha elkaptam a figyelő tekintetét, és annyi szeretettel meg tapintattal próbálta kiszedni belőlem, hogy mi a baj. Soha nem okoznék neki szándékosan fájdalmat, de minden könnyem, sóhajom egy tőrdöfés neki. És ezt nem engedhetem meg.

Ezért nem kérhetem, hogy segítsen túllépni ezen is, ezért próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj, ezért nehéz, mert hallgatni kell, elhallgatni előle, ami fájt. Mert megbántom a fájdalmammal, mert azt gondolhatja, hogy azt a másikat sírom vissza. Pedig ez nem így van, nem bántam meg semmit, mellette minden szép, és ami nem, az megoldható. Számomra ő az, aki mellett meg akarok öregedni, és akivel le akarom élni az életem. Nincs bennem kétség, nem inogtam meg egyetlen egy pillanatra sem mióta eldöntöttem, hogy vele élem le az életem.

Ezért utálom és nem értem magam ezekért a kialakult érzésekért.

Elalszom mindenütt, még bent a központban is, felmentem a szobámba egy kicsit, aztán úgy elaludtam, hogy ő keltett fel, mikor menni kellett haza. Még soha nem fordult ilyen elő, és haragudtam, hogy helyettem végigcsinálták a napot, én meg akár egy semmirekellő fent zombultam a szobámban.

Aztán szerdán, elsején még rosszabb lett minden. A kiskutyust bevittük a sógorhoz, mert valami gond volt vele. Mi nem vettük észre, mindig mondogatjuk nevetve, hogy öregasszony, már ha sokat alszik, vagy nem akar sétálni, mert hát valóban idős szegényke. De Dani szólt, hogy nézzük meg, mert valami nem ok vele.

Bevittük, vért vettek tőle meg ilyenek. A lényeg, hogy másnap délelőtt telefonált Dani a Cleonak, hogy megkapta és nem jók az eredményei, menjen be valakivel hozzá.

Talán megéreztem valamit, mert épp akkor hívtam fel anyut és mondta, hogy Cleo mennyire aggódik, és most megy a Danihoz, mert ma szabadnapos. Mondtam, hogy várjon meg elkísérem. Bementünk és a sógor nagyon rossz hírrel fogadta. Azt mondta, hogy a vérképeredménye az élettel össze nem egyeztethető, hogy most infúzió megy még neki, ez tartja életben, és hogy döntsön a Cleo. Kínozza tovább, vagy vegye le az infúzióról és hozza ki hozzánk, hogy elköszönjünk.

Az a kiskutya, az volt a Cleonak a mindene, a családja. Mikor elkerült otthonról nem vihette magával, és nem gondoskodott róla senki. Nem hordták orvoshoz, nem vették le a fogkövét, ezért később ki kellett húzni a fogait. Cloe akkor ment haza utoljára, mikor elment a kiskutyáért. Semmi mást nem hozott el csak a kutyust és a papírjait. És soha többet nem ment haza.

Az a kiskutya volt a mindene! Annyi szörnyűségen mentek át együtt, ő volt mellette mikor senki más nem volt a Cleonak, és senki nem törődött vele, és nem hitt neki még a saját édesanyja sem.

Jaj, olyan szörnyű erről még írni is! Bementünk egy szobába és behozta szegénykét. Cleo ölébe vette és beszélt hozzá, simogatta, én meg á, nem is tudom.

Szegényke olyan boldog volt, hogy ott van, csóválta a kis farkát, aztán egyre gyengébb lett és egyszer már nem lélegzett, nem emelkedett az oldala. Cleo meg csak simogatta, nem sírt, én sírtam. Cleo olyan volt, mint aki kővé vált. Bejött a Dani odaadta neki, kezet mosott és adott egy nyugtatót, hogy vegyem be, ő már induláskor bevett egyet. Daninak meg, hogy vigye haza a kis testet, és ne mondja el senkinek, amíg nem ér haza. Intézkedett, irányított engem, de egy könnycsepp se volt a szemében!

Beültünk a kocsiba, bekapcsoltam a navigációt, mert azt se tudtam, hol vagyunk, vagy merre menjek, alig láttam a bedagadt szemeimmel, de mondtam a Daninak, hogy nem lesz baj.

Nem beszéltünk egy szót se, csak annyit mondott Cleo, hogy vigyem a kórházba. Mondtam, de hát szabadnapos vagy, ő meg, hogy kell a munka. Nem szóltunk többet, csak bámultuk a navigációt, és fennhangon mondta, merre menjek, ezzel foglalta le magát.

Kiszállt a kórháznál és bement dolgozni.

Én is visszamentem, bevettem még egy gyógyszert és megittam rá egy energia italt. Annyira ideges voltam, hogy egyszerűen felpörögtem tőle. Akár régen, mindent csináltam, egy új koreográfiát, levittem két órát, összeállottam a hétvégét, bevállaltam két esküvőt, segítettem takarítani. Még akkor is tárgyaltam mikor jött értem a Peti. Olyankor már rég készültünk haza, most meg még javába dolgoztam és mindig kitaláltam valamit, nem akartam hazamenni.

Becsaptam őt, pedig nem akartam, de képtelen voltam elmondani. Addigra már annyi fájdalom volt bennem egész hétről, hogy nem ment. Nem vette észre, hogy baj van, vagyis furán nézett, mert azt látta, hogy totál túlpörögtem és láttam, hogy nem érti, de nem mondtam semmit.

Aztán haza jött Cleo is, egy szót se szólt hozzánk csak a Danitól kérdezte, hogy hol van? Ő meg mondta, hogy a csomagtartóban.

Akkor tört ki a botrány. Én elkezdtem sírni, Dani meg elmondta mi történt. Amit kapott a nővéremtől, azt nem érdemelte meg, de tudtuk mind, hogy csak idegességében ordítozott, mert nekünk a Cleo pont úgy testvérünk, mint mi egymásnak. Dühös volt, hogy egyedül engedett minket vissza, és nem csak ő, Peti is nagyon ideges volt. Tudtam, hogy fáj neki, hogy becsaptam, hogy nem vette észre, hogy baj van. És hát ismerem a nővérem, tudom, hogy azért veszekszik, mert félt minket, és fáj neki, ha nem tud megvédeni a fájdalomtól, ahogy mindig tette.

Cleo egymaga akarta kiásni a kis sírját, de végül csak átengedte a fiúknak. Anyu meg Peti meggyőzte, hogy majd inkább temesse el.  Ott álltunk mind szegény kis kutyus körül, és néztük, ahogy eltemeti. Gyertyát gyújtottunk és rózsákat szórtunk a kis sírba. Megköszönte, odament a Gabihoz, a nyakába borult és zokogni kezdett, de annyira, hogy levegőt se kapott.

Aztán anyu átvette őt, mindenki vigasztalta csak én nem, mert én végre kisírhattam magamból az elmúlt napok feszültségét, de nem tudom mennyi idő kell majd, hogy elfelejtsem, ahogy többet már nem emelkedett a kis oldala. Együtt bömböltem vele és tudtam, hogy ő sem csak a kutyust siratja, hanem egy picike, dobogó szívecskét is, akiről egy ideig azt hihette, hogy boldogságot hoz nekik.

Miért küzdünk annyit az életért meg a boldogságért, mikor a vége mindig halál és szomorúság?

Teljes világvége hangulatom volt, mert addig egyedül kellett megbirkóznom azzal a sok mindennel, ami a lelkemet nyomta. De akkor ott végre kijött belőlem, és mondtam Petinek, hogy tudom, mellettem van 17 éves korom óta, és mindig csak segített, tudom, hogy szeret, ezért nem mondhattam el. Mert fontosabb nekem, mint az, hogy éppen, hogy érzem magam, inkább legyek szomorú csak neki ne okozzak soha csalódást. Pedig jó volt végre elmondani, hogy mennyire megviselt a múlt, mert mellette mindig biztonságban érzem magam.

Gondolkoztam azon, hogy talán nem most kellene ezt leírnom, nem kellene ilyen ideg, meg lelkiállapotban kitárulkoznom.

  De közben meg annyira bánt, hogy a hétvégére már akartam egy új részt hozni, de nem sikerült, pedig megígértem! A másikból, a Vörös viharból, tudnék, de úgy vettem észre azt nem kedvelitek annyira. Persze most, hogy átolvastam megértem, más a hangulata, Foxi életét nagymértékben Cleoból merítettem, és a valóság sokszor sötétebb az álmoknál.

  Még jó, hogy Peti nem tiltott le az egész blogról. Hiába bizonygatja, hogy nem fáj neki, és ne tegyek soha többet ilyent, talán, gondolom szegénynek se mindegy ez a kialakult helyzet, és nem is tudja igazán, hogy viselkedjen velem. Hiába pszichológus, ez most mégiscsak az élete, és én cseppet se teszem könnyűvé neki. Pedig annyira akarom ezt a kapcsolatot, és annyira sajnálom, hogy ilyen érzékeny liba vagyok.

Mióta Whiskey kutyus, szegény elment, a kiscicám ki se megy az ölemből. Mintha érezné, csak bújik, néz a kedves kis arcával, a kis vaksi szemével, én meg csak ölelgetem. Rettegek, hogy hamarosan elveszítem, pedig még 3 éves sincs, de olyan csöppnyi maradt, Dani szerint akkora, mint egy hat hónapos kiscica. Így aztán Petivel vívnak csatát az ölemben alvásért, mert Tarzan is szereti ott tartani a fejét, és morog jókedvűen, elégedetten, ha kurkászom a már szépen növögető haját, akár a majom mama.

Amúgy is odavagyok minden állatért, a kertben én mindent etetek. Sünitől, mosómedvén át a teknősig, madarakig, rágcsálókig, jöhet bármi, engem nem érdekel, csak maradjon és érezze jól magát. Igaz a minap kertészkedés közben, egyszer csak egy akkora óriási dinoszaurusz giliszta került elő a földből, hogy galamblelkű öcsém helyből megugrotta az olimpiai kvalifikációs szintet magasugrásból, és volt némi hanghatás is, mert anyu kikiabált a teraszról, hogy mi van már megint? Dani állította, hogy az nem kígyó, csak egy termetes giliszta, meg hogy milyen jó a föld, és letette a nővéremet a nyakából, engem is szabadon engedett a megriadt Tarzan.

Őszintén? Picit kedvemet vesztettem a kertészkedéssel kapcsolatban, ha ilyen szörnyek támadhatnak orvul gyomlálás közben.

Cleoék elutaztak pénteken, sikerült rábeszélni, hogy menjen a Gabóval, jót fog tenni most egy kis kikapcsolódás kettőjüknek. Gabit Európába küldték, talán haza is látogatnak, ha lesz idejük, de erre nem is akarok gondolni, mert akkor megint csak sírok.

Hétvégén különleges bulit tartottam, egyedül, illetve Tomassal, de a lányok nélkül. Így egészen más lett a hangulata, olyan koncertszerű. Olyan dalokat válogattam össze, amiket mostanában kedvelek és kiadtam magamból mindent.  Amúgy is felpörgök a zenétől meg a tánctól, de ha valami érzelmi sokk ér, akkor még intenzívebben. Ott tudok kiadni magamból mindent, és ezúttal egy picit se fogtam vissza magam.

A teltház már természetes, és a lelkes közönség odajött egészen a színpadhoz és velem énekeltek meg csápoltak. Addig tomboltunk együtt, míg hevületemben olyant tettem, amit még sose, leestem a színpadról. Szerencsémre elkaptak, még örültek is, azt hitték szándékos volt, csak öcséméknél maradt ki néhány taktus, de aztán profin visszatalált a ritmushoz, és folytatták az összekötő zenét. Engem meg adogattak, és nagyon örültek nekem, hát én meg nem örültem, mert néhányszor azért ott is megtaperásztak ahol nem kellett volna, de nem akartam nagyon keménykedni. Egészen addig tartott, míg a mogorva Tarzan levadászott, és miután ő is megfogdosott, és elhitte, hogy jól vagyok, nem ütöttem meg magam, visszapakolt a színpadra. Hát volt nagy ováció, nekem meg már mindegy volt, onnan folytattuk tovább! Tarzan meg beállt a színpad elé, összevont szemöldökkel és karral, hogy készenlétben legyen, hátha ugrom még egyet! Hát ő is egy féltékeny Otelló!

Otthon aztán úgy éreztem most már itt az ideje visszatérni a jelenbe. Néhányszor, ha szóba kerül a kettőnk közötti bizalom meg hasonlók, és jókedvű Tarzan, azt mondogatja, hogy majd akkor fogok feltétel nélkül megbízni benne, ha egyszer úgy szerelmeskedünk, hogy engedem magam kikötözni és nem lesz bennem félelem. Arra gondoltam itt az ideje, hogy ő is megmutassa ezt. Hazavittem egyik jelmezből a bilincset, mostanság sok jelmezt vásároltam és egy óvatlan pillanatban, hajnalban az ágyhoz bilincseltem az addig lelkes, és hirtelen nagyon meglepetté vált Tarzant. Eléggé ledöbbent mikor lezserül elhajítottam a kulcsot, aztán csak felnevetett, hogy nem akarok arra gondolni most, hogy délután majd ki fogja lefűrészelni ezt a csuklóimról.

De nem volt rá szükség, és délután mikor anyu felszólt hogy lemehetnénk már ebédelni, egy nagyon elégedett Tarzan duruzsolt, hogy nem menstruáltál, nem vagy beteg, mégis négy napig nem volt szex, ez példátlan! Ne legyen többet ilyen!

Nem lesz, mert figyelni fogok rá, még sokkal jobban, mint eddig. És most már nem ígérek semmit, mert hétvégén Kanadába leszünk, de attól függetlenül írni fogok, és ahogy elkészülök kiteszem az új részt. Sajnálom, ha csalódást okozok a késedelemmel, de nem megy jobban.

Otthonra szép időt és boldog nyarat kívánok.

Szeretettel, Luna

u.i. A képen az idézet egy dalból van - az első link - nem Tarzan elleni lázadás, inkább a múlt meg a hangulatom elleni. Kiteszek néhány linket, mostanában ezeket a dalokat nyomatom, és fura mert mind lázadó egy picit, pedig komolyan nincs semmi lázadószándék bennem, elégedett vagyok az életemmel, mert már tudom, hogy lehetne sokkal, de sokkal rosszabb is, ha nem szeretnének!:)

És az is fura, mennyire bejönnek nekem a – Fire – tüzes dalok, pedig külsőre inkább jeges vagyok nem tüzes!:) Azt hiszem, összerakok majd egy estét, ahol csak ilyenek lesznek.

https://www.youtube.com/watch?v=HJdUSfervzg 

https://www.youtube.com/watch?v=EHPZu01478U 

https://www.youtube.com/watch?v=_A1PKiAiV5Q 

https://www.youtube.com/watch?v=Mtt__ru78VQ 

https://www.youtube.com/watch?v=b4VyYoWxZkk