Az ember már csak ilyen....

Tudom, már jó ideje nem jelentkeztem. Sajnálom, de az életem úgy alakult, hogy szükségem volt minden időmre. Sok minden történt velem az utóbbi hetekben, és bár szerettem volna ezeket megosztani veletek, valahogy eddig mégsem tudtam.

Most megpróbálom, elsőként mindjárt azt, hogy húsvét hétfőjén visszanyertem az emlékezetem.

Hát nem ment minden zökkenő nélkül, ugyanis búcsú bulit tartottunk. Apu szülinapja és húsvét egybe esett és sok vendég tette tiszteletét nálunk. Másnap utaztak volna haza a Danielék, meg Lobó, és ott voltak még a kínai barátaink, akiknek most viszonoztuk a kínai újévi vendéglátásukat, meg az új barátaink, a barátnőm és családja, Nathan, Miska, Moira. Szóval rengetegen voltunk, nem véletlen a mondás, Földünkön egymilliárd kínai él, ide is jutott jócskán, de én nagyon kedvelem őket, ők meg imádták a húsvétot.

Búcsúztak a nővéremék, anyuék, Peti Lobótól meg a Dani szüleitől, öcsémék a lányok körül nyüzsiztek, gondoltam beszélgessenek csak, majd én megvacsiztatom mókus harcoskát. Készítettem néhány tálca kávét, és kismókus cuclisüvegét is, mert csak abban hajlandó elfogyasztani az esti tejcikéjét. 
Bevittem előbb a kávét, és apu a nagy örömködésben, kiszólt a dédikének, aki velem volt a konyhában, hogy jöjjön csak ő is be közénk. És ahogy jött, apu kapta a széket, és lovagiasan elé tette, hogy letelepedjen rá. A baj csak az volt, hogy azt a széket ragadta el, amit már kinéztem magamnak, amire én mókival a karomban, cuclival a hónom alatt elkezdtem leülni.

Hát amekkora vagyok, akkorát borultam, csak arra koncentráltam, hogy a kicsit nehogy elejtsem. Ezért aztán szigorúan testhez zárt könyökkel, hogy védjem a cumisüveget, előretartva a jókedvű öcsikét, hanyatt estem, és írtóra bevertem a fejem. Ott feküdtem a hátamon, akár egy szánalmas bogár, kitartott kezembe az öcsike kacarászott, észre se vette mi történt, a hónom alatt meg egy cumi meredezett. Hülyén festhettem, mégsem nevetett senki, főleg apu nem, aki rettenetesen sajnálta, és később magát vádolta, azért ami történt velem. Egymást lökdösve, felettem összefejelve próbáltak menteni.

Hát mit tehettem, felnevettem pedig rettentően fájt a fejem, és nem láttam tisztán a kontúrjaikat, meg szédültem is, de nem akartam ennyi ember előtt mutatni, így is elég nevetséges voltam.

Erre persze mindenki kacarászott, hogy már megint megvan a hangulatfelelős.

Nem volt baj, megetettem mókit, de egyre rosszabbul éreztem magam. Mondtam, majd én lefektetem, volt egy kis mese neki, de már azt is inkább improvizáltam, mert egyre rosszabbul láttam, és egyre inkább kezdtem bepánikozni, hogy valami baj történt a fejemmel.

Ő meg persze csak kurjongatott, meg csápolt felém, mert esténként a mese előtt még jön neki egy gigapuszi. Most már nem, de régen Tarzan ilyenkor fellapozta a kis hurkácskáit, és megcsócsálta a megtalált nyakicáját, meg a cicikéjét, móki meg annyira édesen kacag ilyenkor, hogy muszáj csinálni, mert hallani akarjuk.

Szerencsére kihajtotta magát mókuska is, és hamar elaludt. Bekapcsoltam a babafigyelőt és felmentem a mi szintünkre. Lefeküdtem, aztán már csak annyi van meg, hogy ahogy múlt az idő, én úgy lettem egyre rosszabbul. Már felkelni se bírtam, és csak azt vártam, mikor jön már fel a Peti, hogy addig ne haljak meg, amíg nem beszélek vele.

Komolyan úgy érzetem, hogy itt a vége, olyan forróság volt a fejemben, hogy azt hittem szétrobban, és mikor végre jókedvűen felcammogott, mellém heveredett, és felhevülten mindjárt csókolgatni kezdett, egyszerűen elsírtam magam.

Mondtam neki, nem haragszom, dehogy, sőt szeretem őt mindennél jobban, ezt sose felejtse el, de most halkan, hogy ne hallja mindenki, azonnal szóljon anyunak és hívja ide, hogy elbúcsúzhassak tőle, meg a tesóimtól is, mert mindjárt meghalok.

Komolyan úgy éreztem. A fejem szét akart robbanni, lüktetett az agyam, mindenem, szédültem és mire ennyit elmondtam, annyira rosszul lettem, hogy hányni kezdtem.

Hát Tarzan azonnal telefonált, nem tudom kit hívott, de jöttek mind, és ez nem ment minden hang nélkül, hiába szerettem volna titokban tartani.

Nem tudom mi volt, csak arra eszméltem, hogy a nővérem szólongat, hogy mosolyogjak rá. Hát úgy éreztem, ez most nem annyira helyénvaló, elég hülyén bámulhattam rá vissza, már ahol sejtettem, hogy van, mert alig láttam. Ő meg csak, hogy mosolyogj Luna, mutasd a fogaid.

Elég komoly lehetett a helyzet, mert a Dani megreszkírozott egy biztos, hogy ez most helyénvaló kicsimet, és ő csak a legritkább esetekben mond ellent a nővéremnek, aki most is röviden leintette, nekem meg azt mondja, nyújtsd ki rám a nyelved Luna.

Hát a helyzet egyre szürrealisztikusabb lett, mert Tomasnál is elpattant a húr, és rámordult, hogy te most őrültél meg? Mi a fene bajod van? Állítsd már le magad, nem látod, milyen rosszul van?

Nővérem meg, hogy hallgassál, nem szórakozom.

És a Peti, meg a közben beért Cleo is mondta, hogy tegyem, amit kér.

És mikor azt kérték, hogy vezényeljek, ahogy szoktam, mikor hülyülünk, én teljesen megrémültem, ha még annál jobban lehetett ahogy voltam, hogy ezek nem vesznek engem komolyan. De nagyon is komolyan vettek, hatalmas botrány volt, mindenki ordibált, apu szegény magát okolta, mert nem figyelt és kihúzta alólam a széket, és én annyira sajnáltam őt. Akartam mondani, hogy tudom, nem volt szándékos, hiszen a kezemben volt a kisfia, de nem tudtam már beszélni se.

Azt hitték, agyvérzést kaptam, később meg mikor már a szívem is fájt, hogy infarktusom van.

Lüktetett, zúgott a fejem, és olyan forróság volt az egész testemben, a szívem meg annyira vert, akár egy kolibrinak, aztán mintha negált volna, kihagyott egy ritmust és akkorát dobbant, hogy attól féltem kiszakad a bordáim közül.

Most már mosolygok az egészen, de akkor rémes volt. Anyu a kezem szorongatta, és nyugtatni próbált, Peti mentőt hívott és a kórházzal beszélt, a nővérem térdelt a fejemnél és egyre mondta, nincs semmi baj, lélegezz Luna, velem vedd a levegőt, mindjárt jobb lesz, akárcsak régen, tiszta deja vu volt. Mindenki segíteni akart, de nem lett jobb, csak mikor megjött a mentő, és maszkot tettek a számra, meg kaptam valami injekciót.

Hajnalban értünk be, már várt a szokott szobám.

Később mikor meglátogatott a Peti főnöke, mondta is, hogy jó lenne most már levenni a nevem az ajtóról, mert ez már lassan az én bérelt szobám, és gyógyuljak meg hamar, mert nagyon hiányolnak minket a csapatépítő bulikról.

Agyrázkódásom volt, rengeteg vizsgálatot végeztek rajtam. Hajnalban kezdték és még délelőtt is vizsgáltak, mindent, amit csak lehetett. Peti ragaszkodott hozzá, beszélt egy specialistával és mondta, hogy az összes vizsgálatot végezzék el a fejemmel, ő mindent kifizet, de végül nem kellett, mert amúgy is megtették volna.

Végül kaptam infúziót, nyugtatót és elaludtam. Peti hazaküldött mindenkit, hogy pihenjenek, most úgy is aludni fogok, meg szedjék össze, ami kell oda be, csak ő maradt velem.

Éjszaka volt mikor felébredtem, ő ott ült egy fotelben az ágyam mellett és aludt. A keze a takarómon pihent, az ujjaim mellett. Gondolom, fogta a kezem, csak ahogy elaludt elengedte.

Nagyon sokáig néztem őt. Az arcát, a testét, még a kezeit is, úgy bámultam mintha most láttam volna először. Nem tudom mennyi ideig tartott, miért volt így, talán ezzel tompított az agyam, mert mikor már nem bámultam, egyszerre csak megrohantak az emlékek.

Mindenre emlékeztem, azokra az emlékekre is, amikre jobb lett volna, ha soha nem, és olyan hirtelen jöttek, akkora súllyal nehezedtek rám, hogy szinte lebénultam.

Nehéz erről beszélni, mert szinte lehetetlen megfogalmazni, amit éreztem. Ott voltam az agyamban, én a régi Luna, és aztán az is, aki az utóbbi hónapokban voltam. Az egyik emlékezett a szerelemre és a boldogságra, amit együtt éltünk meg, mikor kiderült, hogy gyerekünk lesz. Emlékeztem mennyire kérte, hogy együtt menjünk az orvoshoz, és arra is, hogy én mégis elmentem a nővéremékkel.

Érzések rohantak meg. Az mikor a szülésorvos azt mondta, két szívhang van, és a lüke nővérem poénkodott, hogy jézusom két szíve van?

A boldogságra, amit éreztem, hogy gyerekünk lesz, és mindjárt kettő, és hogy mennyire fog nekik örülni Tarzan, és hogy mennyire, de mennyire szeretem!

És eszembe jutott az is, mikor a férfi utánam jött a parkírozóba és a homlokomhoz nyomta a pisztolyát. Emlékszem az izgatott leheletére a nyakamon, mindenre, amit tett velem, a fájdalomra, és a rettegésre, hogy meg fogok halni.

És emlékeztem az új Lunára is, aki nem emlékezett a férjére. Aki kacérkodott más pasikkal, mert tudni akarta, hogy kopaszon is lehet szeretni egy nőt? Aki elhitte, hogy a férje megcsalta és az életére tört. Aki elhitte, hogy csak érdekből van vele a férfi, aki ápolta amíg eszméletlen volt, és nem engedett hozzá érni senki mást.

Órákig tudnám mesélni mit érzetem, de akkor se tudnám elmondani mindazt, ami valójában elárasztott.

Megérintettem a kezét, és mire feleszmélt, már sírtam.

El akartam mondani, hogy emlékszem mindenre, és sajnálom, ami a babáinkkal történt, sajnálom, hogy nem bíztam benne, hogy ellöktem magamtól, de egyre csak azt hajtogattam, hogy bocsásson meg nekem mindent. Ő szegény felpattant, magához ölelt, és nehezen értette meg mi is történik. És mikor már értette, kicsit ő is megrogyott, és csak ölelt és ismételgette, hogy visszakaptalak végre, nem is figyelt arra, én miért bömbölök. Nehéz éjszaka volt.

Mivel többszörös trauma érte a fejem rövid időn belül, egy hétig bent kellett maradnom, nem engedtek haza.

A fájdalom elmúlt, csak a félelem maradt és a lelkiismeret-furdalás, amiért nem hallgattam rá, és ez lett a vége. Éjjelente újra éltem azt a néhány órát azzal a férfival. 
A lövésre, ami a vállamat érte, és a zuhanásra, ahogy átlökött a hídon, riadtam fel minden éjjel. És nem mertem egyedül maradni, még felmenni se az emeletre a sötétben.

Megmagyarázhatatlan dolgokat műveltem, haragudtam a Petire, elhúzódtam tőle, a következő pillanatban meg könyörögtem, hogy bocsásson meg, és ne hagyjon el.

Volt hogy oda akartam menni hozzá, de nem vittek a lábaim. A szívem akarta, de a fejem azt mondta, ez is csak egy két lábon járó pöcs, nem szeret, csak azt akarja, amit a másik is, aki miután haza engedtek, azonnal eljött egy villámlátogatás erejéig. És nem csak ő, hanem mindenki jött és látogatott, és nekem újra, meg újra el kellett ismételnem, hogy igen már emlékszem rád, és bocsi, hogy eddig nem. Jót akartak, kedvesek voltak, de egy idő után, már rettentően a terhemre voltak ezek a látogatások.

A hangulatom nagyon rapszodikus volt, ha fogalmazhatok így. Anyu egyszer mikor ő maradt bent velem a kórházban azt mondta, Luna kicsikém, ugye tudod, hogy hihetetlen szerencséd van a Petivel? Azért a sok rosszért, ami veled történt, az élet adta őt neked, mert számodra ő a tökéletes társ! Szeret és megért, és annyira igyekszik beilleszkedni a te különleges világodba! 
Elég volt kérdőn rápillantanom, hogy folytassa. Évek óta ismerjük. Emlékszel arra, hogy régen dalolgatott volna? Most meg zongorázni tanul, és állandóan énekel neked akár egy ütődött csalogány. Nagyon szeret téged!

Igaza volt, és ezúttal nem arra gondolt, hogy milyen jó pasi, hanem, hogy szeret, és ismer, és képes a helyén kezelni a hangulatingadozásaimat.

Igaza volt, és én próbáltam is a Petinek elmondani, hogy legyen velem türelmes, mert szeretném, ha rendbe jönne a kapcsolatunk, de néha egyszerűen a fejem nem akart engedelmeskedni.

Féltem, hogy megunja, amiért ennyi probléma van velem. Szerettem volna hozzá bújni, és elmondani mennyire szeretem, milyen hálás vagyok mindenért, amit kapok tőle, és ő a legfontosabb az életemben, de nem ment. Valami meggátolt, valamiért bezárkóztam, és egyre csak a múlton pörögtem, ami nekem most nagyon is friss. Most kell feldolgoznom, hogy elvesztettem a babáinkat, a támadásomat, azokat a dolgokat, amiket művelt velem. Újra kell tanulnom bízni az emberekben, megtanulni, félelem nélkül élni.

Annyira vágytam arra, hogy emlékezzek, és most mégis sokkal, de sokkal nehezebb, mint gondoltam!

De nem kellett magyarázkodnom, azt mondta, tudom min mész most keresztül. Ennek ez a folyamata. Akár undorodsz tőlem, akár szeretsz, én mindig itt leszek és várok.

Ezért van hihetetlen szerencsém vele, mert ő nem csak ösztönből ráérez, hogy mire van szükségem, nem csak egy végtelen jó, empatikus férfi, hanem hivatásból is tudja, tanulta, hogy mik azok a lépcsőfokok, amiket most meg kell másznom ahhoz, hogy a kapcsolatunk újra zökkenőmentesen működjön.

Szóval mostanában minden időnket együtt töltöttük. Türelmes velem, és megértő. Rengeteget beszélgetünk, mindenről, ami eszembe jut, és ha felvet egy témát, őszintén beszélünk, nem alakoskodunk, nem hallgatunk el dolgokat. Lassan közelítettünk egymáshoz, ahogy ő szokta mondani, hidat építettünk egymás felé, és ehhez rengeteg időre volt szükség, mert ezúttal, végérvényesen akartam újraépíteni, megerősíteni a kapcsolatunkat.

Remélem, hogy nem lesz már több probléma és élhetjük újra a régi életünket, ami most innen, annyira boldog és irigylésre méltónak tűnik.

Vannak negatív gondolataim. Folyton azon pörgök, hogy vajon valóban normális vagyok, vagy esetleg maradt vissza valami baj a fejemmel?

Egyik reggel valamiért úgy éreztem, hogy elaludtunk. Bámultam az órát hosszan, és nem láttam, vagyis nem értettem, hogy mégsem. Valamiért úgy éreztem, most már fent kellene lenni. Így elmaradt a reggeli ciróka-maróka, helyette egy vááááá, elaludtunkkal ébresztettem szegény Tarzant, és még be is vertem egyet a mellkasának. Egyébként nem tudom miért ijedtem így meg, mert hát engem nem feltétlen szúrnak le a munkahelyemen, ha elkésem esetleg.

Tarzan riadtan felpattant és teljes harci lázban égett, ezt mondjuk szemmel látható volt, majd megszemrevételezett előbb engem, aztán az órát, aztán megint engem és újra az órát, és sóhajtozva visszaborult. Kegyesen magához intett, mutatta a mellkasán, hogy oda, ahova az előbb olyan durván lesújtottam.

Én meg elég hülyén festhettem, ahogy helyben futottam az ágy tetején, közben egyre zavartabban figyeltem, hogy most mi is van?

Hát az volt, hogy egy órával előbb riasztottam. Azt mondja, ha már így felállítottam, szó szerint is, akkor talán töltsük el ezt a kis időt hasznosan és kellemesen.

Mondtam hát jó, de szerinted nem baj ez nekem? Ő meg eléggé meglepve, így ébredés után még nem mindig képes felvenni a gondolataim fonalát, hogy miért lenne, majdnem minden reggel megtesszük. Mert mindig csak a szexen jár az esze ugye.

Mondom nem az, hanem, hogy én azt hiszem, hogy kelni kell, és nézem az órát, és még akkor sem esik le, hogy elnéztem. Nem beteg a fejem? Ez nem azért van?

Csak mosolygott, hogy nem beteg az, sőt már egyre jobban vagy. És emlékezzek csak, mert megy már nekem az is, hogy otthon is csináltam még régen hajnali ébresztőt. Pedig akkor már nem is jártam suliba, sőt a többieknek se kellett menni, mert nyár volt, én mégis úgy érzetem, és ami a röhej volt, hogy mindenki buzgón készülni kezdett egy ideig, aztán Tomasnak leesett, hogy még aludhatna és morcosan visszavonult.

Hát valóban volt ilyen. Szóval így nem aggódtam, inkább hagytam a túlvezérelt Tarzant kibontakozni!:)

Most pedig egy hatalmas projekt véghajrájában vagyunk!

Tegnap óta pótmami vagyok, enyém a hét első fele kismókussal. Anyuékat sikerült meggyőzni, hogy már teljesen jól vagyok, ha ennél jobban lennék, már hazudnék. Szóval, tessék csak elutazni a szülinapi ajándék wellness hétre, amit át kellett dátumoztatnunk miattam.

Anyu nem nagyon akart, de most nagyon határozottan lépett fel az egész család egy emberként, így vasárnap elutaztak New Yorkba, hogy csak egymással legyenek és kiélvezzék a hét minden percét!

Szombaton este jönnek meg, és ugye vasárnap anyák napja lesz!

Hát idén olyan meglepetésben lesz része anyunak, amilyen talán soha többé nem. Két dolog is, az első, hogy megpróbálok mókus harcossal néhány magyar szót memorizáltatni. Még mindig nem hajlandó a magyarra, hát ez elég kilátástalan még.

A másik viszont biztos siker lesz. Ugyanis kiköltözik a keresztanyu, a héten érkezik, és anyu erről semmit se tud. Annyira hiányoztak egymásnak, és végül sikerült meggyőzni a körcsit, és a volt barátom is segít, így nem lesz gond a cuccaival se. Szóval a héten érkezik, és szombaton elrejtjük anyu elől. Reggel pedig mikor felébred és kimegy kávét főzni, ott leszünk az anyák napi csokrocskákkal, és a keresztanyu fogja neki feltálalni a kávéját.

Már most bekönnyesedik a szemem, ha elképzelem a jelenetet, szóval biztosan csodálatos anyák napja lesz!

Találtam angol tanárt, akivel átveszi az itteni szlenget, mert aki itt az otthon tanult angollal akar érvényesülni, az ugyancsak elcsodálkozik, hogy az embereknek szinte szavát se érti!

Tarzan az állását intézi, csak be kell menjen egy elbeszélgetésre, és már dolgozhat is, Sziszi majd vele lesz egy ideig, hogy segítsen, mert itt nem főnővér lesz a keresztanyu, és bele kell majd jöjjön az itteni munkába. De nagyon lelkes és izgatott, már alig várja, hogy megérkezzen. Ezért naponta többször kell beszélni vele, hogy ne aggódjon, nem felejtjük otthon, lesz saját szobája, munkája is, meg mindene, amit csak akar, csak ne idegeskedjen már!:)

Hát ezért szorult egy kicsit most háttérbe a blogom!

Eleinte minden időmet a férjemmel töltöttem, hogy újra felépítsük a szeretet és a bizalom hídját egymás felé, ami reményeim szerint még sokkal erősebb és strapabíróbb lesz a réginél. És sok minden más van, amit még le kell magamban zárnom és rendeznem!

Többek közt Kevin, aki végre oda került a szívemben, ahova kell, és ennyi idő után sikerült elengednem! Hatalmas erőt, pozitív lökést adott az életemnek, most úgy érzem már minden rendben körülöttem, de nem akarok abba a hibába esni, amibe már oly sokszor, hogy idő előtt visszamegyek, és hülyére terhelem magam.

Legközelebb majd elmesélem mi történt!

Most is itthon vagyok mókuskával. Reggel együtt kísértük ki Tarzant a kocsihoz és integettünk neki, és délután repesve várjuk, hogy végre hazaérjen!

Szóval visszatértem, itt vagyok, csak még néhány dolgot le kell zárnom, és el kell intéznem!

Aztán majd megpróbálom folytatni az írást is, ahogy picit leülepednek itthon a kedélyek!

Addig is szép hetet kívánok otthon mindenkinek!

Itt remek az idő, hát mert kertészkedünk is ám, mert ez annnnyira boldoggá teszi a dédikét, szinte megfiatalodott, úgy nevetett, mikor szegény Tarzan eliramodott egy irdatlan kapálógéppel vagy mivel, és ahogy elsüvöltött előttünk, mert magával ragadta a gépszörnyeteg, csak óbégatott, hogy Bandi! Basszus! Fogd már meg!

Apu a gonosz meg, hát pontosan mire is gondolsz Petikém?

De Tarzan nem gondolt, csak rohant a masinával, és nem is arra kapált amerre szerettük volna! Én meg rámordultam apura, hogy a férjemet akarom!

De majd erről is máskor!

Millió puszi, Luna