91/1.. rész - Harcolnak ellened, aztán nyersz!

Jenni….

Ez nem lehet igaz! Le kellett ülnöm egy padra, mert úgy éreztem mindjárt elájulok!

Minden erőmre szükségem volt, hogy lerázzam Viivi-t és Susanna-t és, hogy ne vegyék észre rajtam a megrázkódtatást.

És ez még nem volt elég, hirtelen belém vágott a felismerés, hogy a faszfejjel ide beszéltem meg találkozót. Arra kértem, jöjjön ide ebbe a nyomorult kávézóba, aztán innen repüljünk haza együtt.

Remegő kézzel kapartam elő a telefonom, és minden lélekjelenlétemre szükségem volt ahhoz, hogy ne áruljam el magam dühömben. Kirázott a hideg, közben éreztem, ahogy a verejték csordogál a hátamon, ahogy felhívtam és nyugodt természetes hangon igyekeztem lemondani a találkát. Próbáltam egy kis szurkálódást is belevinni, hogy ne fogjon gyanút. Ha szemét vagyok vele, akkor úgy hiszi minden rendben!

Más se hiányozna, minthogy nagy flegmán bevonaglik ide a zsebébe dugott kezeivel, és aki elsőre elébe megy, hogy régi szokásához híven kiszolgálja és körbe ugrálja, az nem más mint a kis cseléd.

Ki hitte volna? Már fél év is eltelt, és még mindig gyászolja. Nincs nője, egy ribancot se szedett össze, vagy tanult a hibáiból és jól rejtegeti!

A rövidke beszélgetés után, csak még idegesebb lettem.

Elfelejtett a mocsok, azt mondta, fontos dolga volt, nem tud jönni, és már megy is haza.

Elég zavarodottnak tűnt, mint aki be van rúgva. Magyarázkodott a kölyökről, miközben azért akartam vele haza repülni, hogy én is részese lehessek a könnyfakasztó családi eseménynek.

Milyen pompás születésnapi ajándék! Haza viheti a fattyút!

De vajon mi lehet a saját gyerekével? Vajon él a porontya is, vagy csak a kurvának volt ilyen átkozott szerencséje?

Úristen, mit tegyek? Mi ez az egész? Meg kell tudnom!

Azt hittem, ott vág belém a villám, ahogy megpillantottam a kis koszost! Nem kaptam levegőt, a szívem majdnem felmondta a szolgálatot.

Azt hittem kísértet, ahogy összenéztünk, úgy érzetem végem van, megnyílik a föld, és a gonosz magával ránt a pokolba!

Visszatért, hogy bosszút álljon! Nem halt meg! Él az átkozott kurva!

De nem emlékszik….vagyis rám se emlékszik! Vissza kell mennem, és ki kell faggatnom. Tudnom kell, mit gondol és, hogy mi van vele!

Remélem összeállt valami vörös írrel.

Remélem már terhes, és szül majd egy smucig skótnak egy gyereket, és boldog lesz a nyomorult kis életével.

De mi van, ha csak megjátszotta? Mi van, ha rájött, hogy én álltam az elrablása hátterében? Ha bosszút forral? Lehet, hogy tényleg nem emlékezett, és az is elképzelhető, hogy most jutott eszébe minden, ahogy megpillantott. Elég furcsán méregetett!

Nem teheti be a lábát abba az átkozott kávézóba ez a kurafi! Én pedig visszamegyek! Meg kell tudnom mindent arról a kis dögről!

Ha van valakije, jó lenne megmutatni az én faszfejemnek, had szakadjon csak meg az a híres jégszíve.

Nem megy a fejembe. Hogy élhette túl? Mind meghaltak, csak pont ez a ribanc nem! Mi történhetett azon a vonaton? Meg kell tudnom! Vissza kell mennem! Meg kell tudnom az igazat!

Mire a kávézó ajtajához érek, már teljesen visszanyerem a hidegvéremet. Egykedvűen nyitok be és foglalok helyet, egy félreeső asztalnál, ahol nem bámul rám mindenki. Nem tenne jót, ha esetleg készülne itt rólam egy kóbor paparazzi fotó, háttérben a kis szutykossal. Fő az elővigyázatosság!

Na, már jön is, ha tudná, hogy én vagyok aki tönkretettem az életét, nem mosolyogna rám ilyen kötelességtudón.

-    Hello – lép hozzám már szinte ismerősként. – Örülök, hogy megtetszettünk önnek. Mit hozhatok?

-    Egy kávét és egy pohár édes vörösbort – tűzöm a szemüvegem a hajamba.

-    Azonnal hozom – indul mosolyogva.

Nem negédeskednél itt, ha tudnád, hogy én vagyok minden fájdalmad és szenvedésed okozója. Kedves vagy és igyekvő. Akárcsak régen! Úgy tűnik, a természeted nem változott. Így még érdekesebb lesz. Észrevétlenül előveszem a telefonom és bekapcsolom a kamerát. Megpróbálok beszélgetni vele, és felveszem. Csak óvatosan Jenni!

-    Lemondta a férjem a találkánkat, mert fontos megbeszélése van, így most maradt néhány szabad órám mielőtt indul a gépem. Nem megy ki a fejemből, amit említett délelőtt. Valóban amnéziás? - fordulok felé bizalmaskodva.

-    Igen, az vagyok – bólint szomorkás mosollyal.

-    És semmire sem emlékszik? Úgy értem, a gyerekkor vagy valami?

-    Nem, semmire. Az első emlékem, hogy fekszem egy kórteremben, és nem tudom hol vagyok, nem tudom ki vagyok, nem tudom mi történt velem.

-    Borzasztó lehet – kortyolok a boromba. – Finom, kellemes a zamata – dicsérem az italt.

-    Örülök, hogy eltaláltam az ízlését.

Hát igen, ha tudnád mennyire hasonló az ízlésünk, sóhajtok fanyar mosollyal.

-    És nem próbált keresni valakit, aki ismerhette? Jaj, ne haragudjon – nézek rá tettetett bűntudattal – nem akartam tolakodni, hogy csak így faggatom….csak annyira hihetetlen, hogy ilyen megeshet valakivel. El sem tudom képzelni mit érzenék, ha egy nap felébrednék, és nem tudnám, ki vagyok. És ebben az a durva, hogy ez bárkivel, bármikor megtörténhet.

-    Igen…nagyon rossz egyedül –sóhajtozik. Próbáltam érdeklődni a rendőrségen meg a vöröskeresztnél…rengeteg családdal kerültem kapcsolatba akiknek éltűnt a lányuk vagy a feleségük…

-    És semmi? – faggatom fizetés közben.

-    Nem…az a baj, hogy valójában a koromat sem tudom. Pontosan nem tudom megmondani, hogy mennyi idős lehetek.

-    Gondolom, ha férjezett, akkor volt a kezén gyűrű a balesetkor.

-    Nem volt gyűrűm…csak egy karkötőm… - suttog elgondolkozva. – Akkor lehet, hogy nem volt senkim? Talán…lehet, hogy ezért nem keres senki? – néz rám olyan szánalmas arccal, hogy szinte megsajnálom. Inkább fordítok egyet a beszélgetésen.

-    Szörnyű…itt történt a baleset?

-    Nem Svájcban…

-    Igen? Én is svájci vagyok. Hol történt? Gondolom autóbaleset volt…ön vezetett?

-    Nem…vonatbaleset volt, közel Pfäffikonhoz. Azt nem tudom, hogy kivel utaztam.

-    De ha nem emlékszik semmire – kevergetem elgondolkozva a kávém – akkor hogy került ide? Elég messze vagyunk Svájctól.

-    Idehoztak mikor már szállítható állapotba kerültem.

-    És miért pont ide? Úgy gondolom Svájcban is megfelelő ellátást kaphatott volna.

-    Angol címkéjű ruha volt rajtam és 1 font a zsebemben…eltettem az a szerencsepénzem – mosolyog fájdalmasan. - Azt mondták öntudatlan állapotban angolul beszéltem…A vonaton egy angol turistacsoport is utazott…ezért gondolták,  hogy angol lehetek.

-    És az? – érdeklődöm oldalra billent fejjel.

-    Fogalmam sincs – néz őszintén a szemembe – a nyelvet minden esetre beszélem. Próbáltam francia adókkal és olasszal is, de semmi, egy árva szót se értettem.

-    Rettenetes! –szörnyülködöm. – És régebben történt? Vagy mostanában?

-    Fél éve már…

-    És próbált új életet kezdeni? Egy barát, egy társ, nagy segítség lehet a magányban, és ennek a hihetetlen szörnyűségnek a feldolgozásában. Az embernek kell valaki, akihez tartozhat.

-    Nincs senkim… - suttog egyre halkabban.

-    De hát mire vár? Ön olyan fiatal és kedves…biztosan találna egy társat.

-    Mert úgy gondolom volt valakim…lehet, hogy nem volt a férjem, de biztosan kellett legyen valaki.

-    És miből gondolja ezt? Úgy értettem semmire se emlékszik.

-    Mert állapotosan utaztam – mered maga elé.

-    És a gyerek? – kapkodom idegesen a levegőt. – Megszületett?

-    Igen… - válaszol gépiesen – Nincs már más nekem a régi életemből csak ő. Ezért nem…nem merek senkivel, mert valahol van valaki…csak nem tudom hol, de érzem, hogy az a férfi biztosan szeretett és hiányzunk neki…

Egy pillanatra lefagyok. Nehezemre esik mosolyogni, miközben a szívemet egy jeges kéz markolássza. Faggatnám még tovább, de egy izmos, jóképű pasi lép a kávézóba, és határozottan hozzánk sétál.

-    Az autó leszállítva hölgyem – nyújt egy slusszkulcsot a zavart kis pincérnek – jobb, mint új korában.

Az eszetlen szemlátomást megörül a jövevénynek, egy hozhatok még valamivel, rövid úton leráz, és távozik a férfival.

A kurva életbe! Ez is jókor jött, csak még pár percre lett volna szükségem!

Akkor most mi van? Él a faszfej kölyke? Ez nem lehet! Ilyen nem történhet! Ha ez kiderül nekem végem! Ha a faszfej megtudja, hogy él a gyereke meg a nője, itt tengetik az életüket, éhbérért dolgozik és tűri a vendégek szeszélyeit, a kölyke meg egy bölcsödében rohad, engem saját kezűleg fojt meg! Tennem kell valamit! Nem várhatok tovább! Túl közel van Anglia, túl közel kerültek egymáshoz, sajnálom kis koszos, de pusztulnotok kell! Idegesen kapcsolom ki a telefonom és kapkodva hagyom el a kávézót.

Amint becsukódik mögöttem az ajtó, behúzódok egy buszmegállóba. Már nem is csodálkozom a sors fintorán, mikor az én sokak által annyira irigyelt, bunkó férjem poszterének rejtekében, ideges, remegő kézzel keresem, a régen nem használt számot a menüből és hívom.

-         Itt Jenni Lehtinen – mutatkozom be szeretett anyósom nevét felhasználva - remélem emlékszik még rám, 8 hónapja beszéltünk meg egy fontos munkát.

-         Hogyne emlékeznék. Arra is, hogy milyen elégedett volt. Talán van megint egy új megbízása a számomra?

-         Nem éppen, ugyanis a régivel is épp az imént találkoztam – törlöm el az öntelt elégedettséget a hangjából.

-         Mi? – nyögi zavartan.

-         Mondom, a régi itt van, és hál istennek egészséges, mint a makk, csak nem emlékszik rám.

-         Biztos?

-         Most fizettem nála a kávémat!

-         Beszélnünk kell!

-         Én is így gondolom. Én megbíztam valamivel és megfizettem az árát, de maga nem végezte el a munkát. Nem ebben állapodtunk meg. Itt az ideje, hogy befejezze, amit elkezdett, méghozzá sürgősen, amíg nem rohad ránk a csomag!

*  *  *

Sziasztok!

Arra gondoltam, hogy inkább rövidebb részekkel jövök, mert így a héten még legalább egyszer tudok jelentkezni. Nekem könnyebb így, mert ha minden ok akkor akár egy nap alatt elkészülök vele.

Sajna mostanság kicsit hanyag vagyok, már ami a pontosságot illeti, de nagyon új élethelyzetbe kerültünk, és bár hazudnék, ha azt mondanám, baj van, egyszerűen csak mind igyekszünk életben maradni, és úszni az itteni hullámokban. A kisöcsinket február elejére várjuk, és a kis butus olyan rosszul fekszik anyu pocakjában, hogy elnyomott valami ideget, és szegény anyum bal lába nem akar engedelmeskedni. Ha kádba vagy kocsiba akar beülni, úgy kell külön betenni a lábát, mert nem tudja emelni. A dokik és a család szerint is, amint kibújik a kis gonoszka, helyre jön anyu lába, de most még pakolgatjuk neki, úgy is mondjuk, jön anyu meg a lába!

Nem szívesen hagyjuk magára, mert jó félóra az út a városba, ahol szerencsére a kórház és a bárunk közel fekszik egymáshoz. De a csúcsba sokkal tovább tart, és anyunak pihennie kell, nem ott futkározni a bárban meg az edzőtermembe.

Bejárónőt kell szereznünk anyu mellé. Most még Hálaadásig velünk van, ha elfárad, le tud pihenni a szobámba, de aztán már pihennie kell, és nem hagyhatjuk egyedül.

Én meg rohangászom apu irodája, az edzőterem és a bár között.

Apunak gépelek, ha szükséges, a terembe édelgek a betérőkkel, és óránként lenyomok egy rúdtáncot, a „véletlenül” üveg elé szerelt rúdon! Ez a vendégcsalogatóm! Nincs még tanítványom, de vannak már érdeklődők és finoman nyomatom magam, de nem akarom erőszakosan. És jó végre táncolni.

A dokim szerzett egy igazi páncéltőkés zongorát, kétszer körbefutottam örömömben. Persze kell egy hangoló, de legalább már van!

Az első tanítványomat – ha lesz olyan – ingyen fogom oktatni! Nekem is ajándék lesz, ha végre valakivel foglalkozhatom.

A mi pszichológusunk határozottan sikeres. Remek munkahelye van, igen kedvező fizetéssel, és már beindult a magánpraxisa is.

Hogy milyen sokoldalú vagyok? Lerohanok, mert a cégvezető valami rendelést akar megbeszélni, meg a jövő heti menüt, aztán felvágtatok, mert a Petinek betege jön, és én vagyok az asszisztense, aki az adminisztrációt meg a fizetést intézi, aztán meg futás le táncolni egyet!

És nem akarok féltékenykedni, de apu lement kung-fuzni a dokival, és a bárból már néhányan jelentkeztek tanítványnak!:/ A személyzet is! Nem is értem miért nem akarnak inkább hastáncot vagy rudat tanulni!:)

Azért volt kellemetlen helyzetem is. A bárban van egy pincér, aki folyton beszólogatott, ha kértem valamit gúnyosan visszakérdezett, emlékeztetve az akcentusomra. Próbáltam türelmes lenni, mert tudom, hogy ott is bérből élnek, és neki is van családja. De egyszer a barátom előtt tett rám megjegyzést úgy félhangosan, hogy halljam. Annyi volt! Úgy felfújta magát, hogy kétszer olyan izmosnak hatott, mint egyébként. Azonnal elbocsájtotta, és fennhangon kihirdette mindenkinek, hogy a családom és én vagyunk ennek a létesítménynek a tulajdonosai, akinek ez nem felel meg, nyitva az ajtó!

Nem akartam ilyen élesen konfrontálódni. És másnap mikor bejött és bocsánatot kért, visszavettem. Persze volt egy feltételem. Próbáltam vele teljesen természetesen beszélni és elmondtam, hogyha csak simán visszaveszem, azzal az én tekintélyem csorbul, ráadásul ellent mondok a barátomnak, amit nem akarok. Ezért bűnhődnie kell!

Így most, félállásban pincérkedik, aztán felölti a csinos kis testhez simuló dresszét, és helyettesít engem az edzőteremben, mikor máshol vagyok!

Ha láttátok volna azt a pofát amit vágott!:)

De becsületére legyen mondva, ha betéved valaki, széles mosollyal fogadja és nem görénykedik. Ráadásul ajánlott egy bejárónőt is, úgyhogy lehet, szerencsénk lesz egymással!

Szóval megvívtam az első csatámat, és úgy érzem pozitívan jöttem ki belőle.

Jó, hogy rátaláltam, ugyanis lehet, beteg leszek. Reggel még csak a fejem fájt – mondjuk ezt annak tudtam be, hogy a klaviatúrámon meghalt a szóköz billentyű – így mindent egybe tudtam volna csak írni. Hát érdekes volt!

De most már fáj a torkom is egy kicsit, és nem érzem magam valami fényesen. Ha haza megyek, korán ágyba bújok és megpróbálom kialudni. Úgy tűnik megzavarta a szervezetemet, hogy az itteni kellemes Halloween idő után, egy határozottan meleg helyre mentünk, aztán vissza az egyre hidegebb itthonba, majd el egy még melegebb helyre. Ha lázas leszek, kerülnöm kell az anyut, és két idétlen pasi fog ápolni. Az apu az imént csillantotta meg a lehetőségét annak, hogy mese helyett este, majd felolvas az angol Alkotmányból!:/

Most pedig megyek, és meglátogatom a bérlőimet – mert olyan is van nekem – kedves kínai család, igazi kínai gyógynövényekkel és varázsszerekkel – és veszek valami teát a torkomra!:) Nagyon aranyosak, úgy hívnak „Nola” meg mindenféle szép neveket aggatnak rám! Sajnos még nehezen tudom megkülönböztetni őket.

Nektek otthon szép álmokat kívánok ha még fent vagytok!

És innen küldök egy nagy ölelést mindenkinek.

Puszi, Luna

u.i: Itt most ünnep van, pontosan nem értem még ezt a Veteránok napját. Mert itt ugye volt több háború, és nem értem ki számít veteránnak, de gondolom lesz időm rájönni!

Anyu viszont itt libát süttetett nekünk méghozzá párolt káposztával, mert ha ma nem eszünk libát, akkor éhezni fogunk egész évben – ezt a dédike üzente!