58. rész - Nincsenek véletlenek....

Kimi…. 

Vettel vezet hazafelé. Némán ülünk a kocsiban, nem szól a zene, és nem is ugratjuk egymást, mint oly sokszor tettük azelőtt, főleg ha ő ült a volánnál.

Mióta világbajnok lett mindig megjegyeztem csendesen, hogy ideje lenne már pár pótórát venni vezetésből, de most még gondolkodni sincs se kedvem, se erőm nem, hogy viccelni.

Valójában, nem is tudom, mi történik körülöttem, mert mielőtt kitántorogtam a kórház üvegajtaján, belém erőltettek valami nyugtatót, és most olyan vagyok, mint egy kiütött ló.

A gyerekről kellett néhány papírt aláírnom, de nem érdekelt! Most itt a zsongító csendes nyugalomban visszagondolva, fogalmam sincs mit írtam alá!

Vajon mit tesznek azzal a szegény kislánnyal? Engedni kéne…, engedni kéne,  hogy az anyja után menjen,…. szorítom össze a szám és a szemem az újra rám törő könnyek ellen.

Már semmi sem érdekel, csak az a hideg test, ott lent abban a sötét szobában. Egyfajta ködös fájdalomban, vagy inkább beletörődésben megnyugodva ücsörgök, miközben az agyam egészen tisztán dolgozik és tudom, hogy ha elmúlik majd a gyógyszer hatása, bele fogok dögleni a fájdalomba.

Ezt nem lehet túlélni….

-         Elvesztettem…. – motyogom, mikor beparkíroz a garázsba.

Egész úton nem szólaltam meg, ő is némán vezetett és eltűnt az arcáról az örökös mosolygós, gyerekes jókedve.

Beszédelgek a lakásba, és hirtelen újra felfordul a gyomrom. Kirohanok a WC-re és hosszú perceken át, erőlködve görnyedezem a kagyló fölött. Nincs mit kihánynom, nem ettem mostanság semmit. Csak vizet öklendezek fel, és erőlködök görcsösen.

Seb sápadtan áll az ajtóban. Nem tudja eldönteni, magamra hagyjon, vagy közelebb lépve segítsen.

Ha segíteni akarna, fogna egy pisztolyt, és halántékon lőne!

Nem golyót kapok tőle, hanem egy üveg ásványvizet. Nem nézek a szemébe, ahogy felé tartja. A kezét figyelem, remeg, akár az öregeké.

Kriszti már sohasem öregszik meg…..mindig ilyen fiatalon marad meg az emlékezetemben….örökké vidáman, csapongón, ahogy szálldosott körülöttem a kezdetekben, hol egy üveg sörrel, hol egy kávéval….

Ahogy idősödöm majd, úgy válik ő egyre fiatalabbá a számomra. Idővel talán úgy gondolok majd rá, akár a lányomra. A gyermekemre, akit élete teljében veszítettem el, és örökké a szívemben őrzöm majd, mert nem lesz több…soha többé nem lesz másik!

De hiszen már van egy!

Megremeg a felismerés súlya alatt a kezemben tartott üveg. Van már egy lányom, valahol küzdenek az életéért, és ő talán együtt harcol az orvosokkal. Élnie kell, nincs joga meghalni, ha már miatta elvesztettem Krisztit. A gyereket mentették, ahelyett hogy az anyjával törődtek volna!

Ökölbe szorul a kezem, a tehetetlen haragtól. A gyűlölet mocsara elönti a lelkem. Olyan irtózatos erővel tör rám és undorodom mindenkitől, hogy újra rosszul leszek.

Mélyeket sóhajtva gyűröm le a hányingert. Seb még mindig mellettem áll, rémülettől kimeredt üveges szemekkel, döbbenten.

Lehet, hogy hangosan beszéltem? Lehet, hogy mondtam valami olyant, amit nem kellett volna?

Körbenézek, és újra elkap az undor és a gyűlölet.

Már nem csak az embereket utálom, hanem a lakásomat is.

Mennyire szánalmasan nevetséges és undorító! Hivalkodóan giccses akár egy buzi nyálas szerelmes filmben. Vörös rózsák mindenütt, és az illatuk betölti az egész házat.

-         Igen! Tudsz segíteni! – felelek a talán már órákkal ezelőtt feltett kérdésére. – Tüntesd el ezeket az átkozott rózsákat a házból! – nyögöm gyűlölettől eltorzult hanggal.

Szegény kölyök szinte megugrik, úgy rohan. Megkönnyebbül, hogy végre elléphet mellőlem, végre tehet valamit, és nem kell, a fájdalomtól eltorzul arcomat bámulnia, nem kell az őrület határán lebegő mondataimat hallgatnia. Végre tehet valamit, bármit, amivel elfoglalja magát, ha csak egy kis időre is. El kell engednem…erőt kell vegyek magamon, hogy neki segítsek!

-         Seb…..nem kell itt maradnod velem…..Nagyon hálás vagyok, és értékelem….hogy szóltál…..hogy azonnal rohantál…..de már nincs kiért aggódni…..menj csak nyugodtan….Neked még ott van Hanna. – bicsaklik ki a hangom, de újra erőt veszek magamon, és megköszörülve folytatom. – Te mindent megtettél….többet, mint ami elvárható lett volna….

-         Nem hagylak egyedül! – mordul rám, és elrohan mellettem egy halom rózsával.

Elfordulok, látni sem akarom, olyan szánalmasan nevetséges az egész! A boldogságban reménykedő hősszerelmes.

Te átkozott hülye fasz! Hát mikor tanulod már meg, hogy nincs olyan? Hogy ez a kibaszott, szemét élet mindig beléd rúg egyet? Hogy orvul támad, mikor már szinte boldog vagy, akkor jön, hogy megfosszon attól, ami a legkedvesebb, ami a legjobban fáj!

A macska, simogatást remélve hozzádörgölődzik a lábamhoz.

Senor Sangria! Ahogy kimondom magamban a nevét, megtörik a görcsös merevségem. Nem tudom tovább magamra erőltetni a merev érzéketlenséget, összeroppanok a hízelegve törleszkedő kerekszemű kandúr láttán.

Mi lesz velünk? Teszem fel a kérdést némán, és szemeimet elhomályosítják a feltörő könnyek. Ki fog minket szeretni?

-         Hova viszed? – reccsenek rémisztő hangon, így tartva vissza az újult rohammal támadó kétségbeesett zokogást.

-         Le…Kriszti régi szobájába…. – borul görcsös grimaszba az arca. – Úgy gondoltam az övé…..

Seb sír! Nem igyekszik erejét megfeszítve eltitkolni, nem próbál meg kifelé egy jégszobrot, egy mások által érinthetetlen hit kemény férfit mutatni. Ő képes arra, hogy gyenge legyen, képes arra, hogy kimutassa az érzelmeit, hogy felvállalja a fájdalmát, azt hogy ember!

Én még erre is képtelen vagyok!

-         Jó…. – nyögöm erőtlenül és beszédelgek a szobába.

A mi szobánkba, ahol annyi álmot dédelgettem, és annyi boldogságban volt részem. Egy kedves gondoskodó szerető asszony mellett, aki lehűtötte a forró agyamat, és felolvasztotta a jégszívemet….

Mindezt csak azért, hogy most még jobban fájjon!

Telefonálnom kellene, de nincs hozzá erőm. Anyu még semmiről se tud. Megszületett az unokája….és meghalt a menye….

Addig nem akartam anyut felzaklatni, amíg nem tudunk biztosat. Most meg már ráér! A rossz hír úgyis utoléri.

Hirtelen tör rám egy fájdalmas régi emlék, egy másik telefoncsörgés, ami visszavonhatatlanul átírta az életemet. Ami közölte velem, hogy apa elment, nincs már többé a férfi, aki annyi mindent megtett értem, és aki olyan büszke volt mikor megnyertem az első futamom, és mikor kezet fogtunk abban a szorításban és pillantásban, ahogy összeforrt a tekintetünk minden benne volt az addigi erőfeszítésekről és küzdelmekről, melyekről nem beszéltünk senkinek, mert a mi titkunk volt….

Van egy pillanat, mielőtt felemeled a telefont a füledhez. Akkor még boldog vagy, másodpercekben mérve mosolyogsz, míg bele nem szól egy kétségbeesett hang, hogy összetörjön mindent, és visszavonhatatlanul örökre megváltoztassa, átírja az életedet.

Most újra érzem azt a kétségbeesett szorító érzést. A fájdalmat, ami rácsavarodik a szívemre, és szinte megbénítja. Harcolnia kell minden egyes lüktetésért, hogy újra dobbanni tudjon, hogy préseljen a tüdőmbe egy korty levegőt, még egy pillanatnyi fájdalmat az élettel.

Nem akarom, hogy anyu újra átélje ezt. Nem akarok neki szólni. Nem vagyok képes kimondani, hogy Kriszti elment…nincs többé..

Leborulok az ágyra, és végre felszakad belőlem a fájdalom. Olyan elemi erővel tör fel belőlem a zokogás, hogy hörögve kapkodok levegőt után, mégis úgy érzem, megkönnyebbülök ez által. Már nem szorongatja a halál csontos kezeivel a torkom, nem akarok a magamba fojtott fájdalomtól megfulladni.

Kezeimmel a hálóingét meg az egyik párnáját gyűrögetem. Itt van rajta a haja, és a kedves ribizli illata. Pocakpárna, mondta nevetve, ez majd kiszorít mellőlem az ágyból…íme itt a konkurencia!

Istenem, sajdul belé akár egy villámcsapás, többet nem érzem az a ribizli illatot. Többet nem tudom átölelni, nem tudok a szemébe mosolyogni. Soha többet nem hallom a hangját, nem érzem az ujjai simogatását, karjának szerető ölelését. Többet nem túr a  hajamba, nem lihegi, hogy szeretlek.

„nekem is hiányzol Kimi….” – visszhangoznak az utolsó szavai a fejemben. – nekem is hiányzol…..

Hát most mi lesz? Hogyan tovább? Állok a néma kihalt hatalmas házban egyedül és tisztán hallom a vergődő szívem őrült lüktetését, a vér zubogását az agyamban. Meg fogok őrülni, mert a hangját is tisztán hallom.

Ezt nem fogom túlélni…nem akarom túlélni….ebbe bele fogok dögleni, és ha nem, akkor bele akarok dögleni!

Üvölt körülöttem a csend, ahogy a lelkem is őrjöngve tépi, szaggatja a szívem, ami úgy dobog, hogy azt várom, mikor robban fel.

Aztán már nem a csend üvölt, hanem én! Őrjöngve szórok le mindent magam körül. Átkozott rózsák, átkozott szirmok, átkozott világ….

Isten, te átkozott….. – hörögve üvöltve zokogok, - meghalt….meghalt a lelkem….

Seb…

A fájdalom szinte lebénít engem is, de nem engedhetem meg magamnak, nincs jogom ahhoz, hogy sajnálkozzam, mert nem tudhatom, fogalmam sincs mit érezhet most Kimi.

Mit érez egy férfi, akinek elvették a szerelmét, akinek kitépték a szívét?

Kimit Kriszti éltette, ő volt a friss levegő a tüdejének, a reggeli harmat a megfáradt lelkének.

Mi lesz most? Mi lesz a barátommal? Mit tegyek?

-         Na, mi van te csavargó! Hát nem arról volt szó, hogy ma már itt leszel? Csak nem megint leittátok magatokat Kimivel? Remélem nem borítottátok ki nagyon Krisztit? – nevet a telefonba Hanna.

Ahogy hallgatom a csivitelő önfeledt kacagását, még hevesebb fájdalom marcangolja a szívemet. Vajon mit tennék, ha nem hallhatnám többet ezt a hangot? Hogy viselném, ha én veszíteném őt el?

-         Hanna. – nyögöm rekedten. Megköszörülöm a torkom, mert kibicsaklik a hangom.

-         Mi…mi van Seb? Mi történt? Jól vagy? – vált azonnal aggódó, kétségbeesőbe. Női, lelki receptorai azonnal megsúgják a bajt.

-         Jól vagyok… - lehelem, és nem tudom levenni a szemem a zokogva fetrengő, magából kiforduló Kimiről.

-         Akkor mi történt? – kiabál a telefon. – Mondj már valamit az istenért?

-         Kriszti…Kriszti meghalt.

-         Mit beszélsz? Seb….ez nagyon rossz vicc.

-         Bárcsak az lenne. – sóhajtozom. – Hanna, édes, figyelj ide! Itt vagyok Kiminél, és nem tudom, mit csináljak vele, mert szinte önkívületben fetreng az ágyon. Segíts kérlek, mit tegyek?

-         Seb…ez komoly? Nem viccelsz? Kriszti meghalt? De hát mi történt? A baba miatt?

-         Nem…elindult az atyához, ….tudod, ahonnan ide jött.

-         Tudom. – vág közbe idegesen.

-         És a vonat, amin utazott…nem hallottad még? Rettenetes tragédia történt. Két vonat frontálisan összeütközött. Rengeteg a halott…Kriszti is. Ott volt azon a vonaton, és nem élte túl..…ő nem csak a kicsi.

-         Mi…micsoda? Kriszti meghalt, a kicsi meg él? De hát, hogy lehet? Miért a gyereket mentették?

-         Kriszti már nem élt…azt mondják a feje…- nyelek nagyot. – Ő azonnal meghalt, a baba meg valami csoda folytán sértetlen maradt.

-         És? – szól tompán a kérdés.

-         Hát nem biztos, hogy túléli. Kritikus az állapota.

-         Nem a kicsire gondoltam, hanem Kimire. Mi van vele? Ki van vele?

-         Csak én, és teljesen összeomlott….

-         Akkor telefonálj az édesanyjának, vagy a bátyjának!

-         Jaj, igazad van….olyan okos vagy. Igen szólok nekik, de mit csináljak Kimivel?

-         Maradj vele, amíg nem jön valaki. Szólj Marknak, ő majd tudni fogja mit tegyen.

-         Igazad van Hanna. Tudtam én, hogy téged kell megkérdezzelek….

-         Most ne beszélj Seb, előbb hívd fel Markot. Aztán hívj vissza, ha már ott van, addig maradj Kimivel.

-         Később megyek csak…

-         Akkor jössz, amikor jónak látod….és mond meg Kiminek, - csuklik sírásba a hangja, - hogy nagyon sajnálom…. – nyom ki zokogva.

Kimi az ágyon fekszik. Már nem őrjöng, nem tépi marcangolva maga körül az ágyneműt. Csak fekszik és sír….úgy zokog akár egy gyerek.

Kibotorkálok a szobából, és a nappaliból kilépek az erkélyre. Muszáj friss levegőt szippantanom, és legalább egy percet egyedül csak magammal foglalkozva töltenem, hogy valamelyest rendezhessem a gondolataimat.

Zavarba jövök még ebben a fájdalmas pillanatban is ettől a látványtól. Ő, aki mindig egy különleges lény volt a számomra, egy megközelíthetetlen, megtörhetetlen csoda másoknak, egy fura különleges irigylésre méltó, de utánozhatatlan stílusú barát nekem. Egy hitetetlen mód okos, hideg, számító, arrogáns, flegma, nem törődöm férfi álarca mögé bújt, humoros, vicces, aranyszívű, nagyokat nevető és bulizó barát. Aki folyton ugrat, de rengeteget segített már a pályám elején is, aki nem félt, nem őrizte a tapasztalatait önző féltékenységgel, hanem megosztott velem mindent, amit az évek rutinjával magáévá tett, és próbált önzetlenül segíteni. Egy cseppet sem volt irigy, Kiminek ez az érzés nincs a szívében! Csak segíteni próbált, és belevinni minél több őrültségbe.

Most rajtam a sor! Azóta már felnőttem, és most van itt az idő, hogy visszaadjam azt a sok léha csesztetés mögé rejtett segítséget és tanácsot, amit tőle kaptam.

Bármennyire is azt érzem, hogy a legszívesebben minél messzebb menekülnék innen, rohannék Hannához, hogy átöleljem, magamhoz szorítsam és megköszönjem neki, hogy van nekem, nem fogom Kimit magára hagyni!

Mark érkezik, szinte pillanatok alatt. Kíváncsi lennék hány közlekedési szabályt hágott át, míg ideért.

Feje fehéren világít, szemeiben a hitetlenkedés és az aggodalom kergeti egymást.

-         Mi történt? Mit lehet már tudni Seb? – jön felém szinte futva.

-         Azt, hogy meghalt…Kriszti nincs már Mark. – ingatom a fejem könnyes szemekkel.

-         Biztos? – nyögi.

-         Igen….

-         És….Kimi? Hogy viseli?

-         Sehogy…..képtelen elfogadni.

-         És a kicsi?

-         Ő még küzd….harcolnak az életéért….

-         Bemegyek….

-         Persze menj csak….. megyek én is, csak egy kicsit muszáj volt kiszellőztetnem a fejem. – nyögök.

Mark lassan halad előttem. Belép a földszint hálóba, amit azért rendezett be Kimi, hogy Krisztinek ne kelljen lépcsőznie.

Mennyi rejtett törődés és aggodalom volt a szeretete mögött. Egy férfi, ha kőkeménynek mutatja magát, nagyon el tud veszni, ha egyszer megolvad a szíve, mert valaki megérinti.

Szegény Kimi, szegény barátom, te úgy szerettél, ahogy csak erődből tellett. Teljes szívedből, lelkedből akartad Krisztivel a boldogságot.

Mi lesz most veled?

-         Kimi…. – cseng Mark hangja a sötét szobában.

Kimi nem reagál, fekszik az ágyon, maga alá gyűrve Kriszti párnáját, és hálóingét szorongatja az ujjai között.

Mark közelebb megy.

-         Kimi… - szólítja meg újra. - Hallottam mi történt…őszinte részvé..

-         Ne! Ne mond ezt! – meglepően erősen és keményen csattan a hangja. - Nem kell a részvéted, nem akarom hallani! Ez nem történhetett meg, ez nem igaz! Ő nem ment el, csak valami félreértés! Nem akarom hallgatni a sajnálkozásotokat! Menjetek innen, hagyjatok magamra, takarodjatok már….- ordít magából kifordulva.

-         A nappaliban leszek… - indul kifelé Mark, és magával int engem is.

-         Most mi lesz? – nézek rá, akár egy megszeppent gyerek.

-         Nem tudom! Hagyni kell, ilyen volt szegény Matti halálakor is! Senkit sem tűrt meg maga körül, még Paulát sem. Mindenkit elmart, aztán begubózott egyedül hetekre, és még a telefonját se vette fel.

Idő kell neki. Az idő mindenre gyógyír. Majd belefárad a szenvedésbe, az idő segít! Addig telefonálok Ramiéknak. – néz rám szomorúan. – Mond el mi volt, biztosan faggatni fog a részletekről.

-         Semmit se tudok Mark. A rádióban hallottam, a rendkívüli közleményt, hogy két vonat frontálisan ütközött, és rengeteg a halott meg a sebesült. Kávét főztem, és egyszer csak belém villant, hogy Kriszti ma utazik, és napok óta azon veszekszenek, hogy ne vonattal menjen, mert Kimi nem ér rá. Az a colos dög mára beszélt meg vele találkozót, alá akarja írni a válási papírokat, Kimi meg meglepetésnek szánta Kisunak. El akarta venni még mielőtt megszületik a gyerek. –bicsaklik ki a hangom.

-         És?

-         Bekapcsoltam a TV-t és ott már pontosan bemondták, hogy melyik járatok ütköztek, és mutattak képeket a mentésről.

Kriszti vonata volt. Nem gondolkodtam, hagytam mindent, és rohantam át Kimihez. Én voltam a rossz hír hozója, még semmiről se tudott. A lakást díszítgette nagy zavartan… - torzul sírásba az arcom. - Azonnal hívni kezdtük őt, de nem vette fel. – köszörülök.  – Aztán kocsiba pattantunk és odaszáguldottunk. Úgy vezetett akár egy eszelős.

Átverekedtük magunkat a kordonon…és Kimi a halottak között kereste….Irtózatos látvány volt az a sok csonka ember maradvány… - nyelek nagyot….És Kimi mindegyiket megnézte és átvizsgálta, hátha …hátha Kriszti az. És akkor hívták Kriszti mobiljáról. …. egy pillanatig még azt hittük él, és minden rendben lesz.

Az atya volt, őt értesítették valamiért. Ott voltak már a kórházban, és csak annyit tudtak, hogy Krisztit operálják. Mikor beértünk még sokáig vártunk. Persze lehet, hogy nem, csak nekem tűnt olyan hosszúnak. Közben meg egyre hordták a sebesülteket meg a holttesteket. 

Aztán jött egy orvos és közölte, hogy megszületett a kislány. De Kimit csak Kriszti érdekelte, és akkor…akkor az orvos megmondta, hogy Kriszti nem élte túl…..

Nem engedte, hogy megnézzék, de ők addig erősködtek, hogy végül bevitte. Mikor kijött, olyan volt, mint a fal. Megmerevedett az arca, talán még nem is pislogott, és nem volt hajlandó megszólalni. Rosszul lett, és teljesen kikészült. Egyszerűen nem reagált az orvosokra, beadtak neki valami nyugtatót, és csak utána sikerült aláíratni vele, a kislány további kezeléséhez és ellátásához szükséges papírokat. Úgy viselkedett, mintha nem is lenne köztünk, nekem kellett mondanom, hogy a legmagasabb fokú biztosítása van, hogy tegyenek meg és adjanak meg mindent a kicsinek. Semmi se érdekelte, még a lánya sem! Olyan lett, mint egy gép! Haza hoztam, mert haza akart jönni, és falfehér volt meg remegett az egész ember. Aztán itthon összeomlott, őrjöngeni kezdett, és öntötte magába a vodkát. Nem mertem magára hagyni olyan mintha eszét vesztette volna. Hanna azt tanácsolta szóljak neked….. – nézek rá kétségbeesetten.

-         Jól tetted Seb. Most már elmehetsz, ha akarsz, én itt maradok vele.

-         Maradok még….Hanna megértette, addig maradok, amíg csak akarok…amíg nem kezdődik a következő futamom….

-         Rendben….akkor megyek és telefonálok…  - indul a garázs felé az alagsorba.

Mark….

Félóra múltán, ha lehet, még sápadtabban kerülök elő. Idegesen rágcsálom a szám szélét. Valahol mélyen hálát adok istennek, hogy eddig nem voltam itt, ugyan akkor borzasztóan bánt, hogy nem lehettem Kimivel, azokban a rettenetesen nehéz percekben. Azonban ez a telefonbeszélgetés is elég volt ahhoz, hogy a torkomat a fájdalom gombócai fojtogassák, és a szívem hevesen zakatolva tiltakozzon a rázúduló fájdalomra. Ahogy a kölyökre nézek, a saját szomorúságomat, és fájdalmas tehetetlenségemet látom visszatükröződni a szemében.

-         Pauláék úton vannak. Néhány óra és itt vannak.

-         Ramival?

-         Igen….

-         Hogy fogadta?

-         Rami aggódik az öccséért….Paula összeomlott. – nyelek egy nagyot, és nem akarok az asszony felcsapó zokogására, és a kétségbeesetten egyre ismételget, nem, nem-jeire gondolni. - Rami pont nála volt. Jönnek, ahogy tudnak…

Elhallgatok, mert egy pillanatra a döbbenet és a rémület szelének egyvelege a torkomra forrasztja a szót. Kimeredt szemmel bámulok, és a szemem sarkából látom, a kölyöknek szinte kiegyenesedik a haja, a hófehér arca felett a rémülettől.

Ajtó csukódik, és a félhomályos folyosón egy vékony, hosszú hajú nő alakja körvonalazódik ki, ahogy lassan közeledik felénk.

-         Mit keresel te itt? – meredek rá döbbenten.

-         Hallottam mi történt. Megbeszélésünk lett volna és nem jött el, meg fel se vette a telefont. Aztán láttam a kórházban. Én is ott voltam,… egy kedves barátom is a vonaton volt….Mark , - teszi fel a kérdést rövid hallgatás után, - az a lány….ő halt meg?

-         Igen! – cseng a hangom komoran.

-         És…. terhes volt?

-         Miből gondolod? – fordulok rá vissza.

-         A fotókból. – mutat egy egész képet betöltő pocak fotóra a kanapé mellett.

Emlékszem rá, ahogy bolondoztak. Kimi ragaszkodott hozzá, hogy kitegyék, hogy velünk legyen Marie is.

-         Igen…. – sóhajtom.

-         Iszonyatos lehet most Kiminek. Egyszerre vesztette el mindkettőjüket. – igyekszik sajnálkozóvá tenne a hangját.

Talán sikerülne is neki, ha nem velem, meg a kölyökkel szemben állna, aki nem is próbálja az arcára kiült felháborodással és dühvel leplezni, mit is érez a nő megjelenése láttán.

-         Miből gondolod? A kicsi még él! Küzdenek érte, de életben van. Kimi lánya, …élni fog! – fröcsög a kölyök hangja.

-         Mi? – mered rá döbbenten. – Már úgy értem, - lazít magán, - nahát! Sikerült megmenteni? Megtalálták őket időben? És a lány? Rajta nem tudtak segíteni?

-         Nem… - veszem át a szót.

-         És sikerült azért Kiminek beszélnie vele?

-         Mit érdekel ez téged? Mit foglalkozol most velük? – meregeti rá dühösen a német a szemét, aztán heves karlegyezéssel, mintha csak Kimit látnám, kirohan a nappaliból, a lenti hálószoba felé.

-         Nem…ő már elment mire megtalálták őket. Csak a picit tudták megmenteni. Nem akarok róluk beszélni Jenni. Inkább menj el, nemsokára megérkeznek Pauláék.

-         Talán segíthetnék Kiminek átvészelni, ezeket a nehéz napokat. Mégis csak hosszú évek óta ismerem. Nézd, tudom, hogy nem voltunk túl jó viszonyban, és ebben nekem is szerepem van, de most tegyük félre egy időre az ellenségeskedést. Gondolom most nincs olyan állapotban Kimi, hogy a válásról egyeztessünk.

-         Csinálj amit akarsz, csak ne legyél láb alatt. Most senkinek se hiányzik a veszekedés meg az ellenségeskedés….van itt épp elég baj.

-         Tudom Mark. Azért nem vagyok én olyan érzéketlen. Sajnálom, ami történt, nem akartam rosszat annak a lánynak. Nem is ismertem. Felmegyek a régi szobámba.

-         Rendben…. – sóhajtok.

Fogalmam sincs, mit tegyek vele. Kidobnám, de Kimi nem hajlandó egyikünkkel sem kommunikálni. Csak maga elé meredve ül a szobában, Kriszti dolgai közt. Egy üveg vodkát, és egy fehér nyulat ölelget.

Szegény, teljesen szétesett!

                                                                   *  *  *

Sziasztok!

Hát akkor most ennyi lenne! Remélem tetszeni fog, és nem bánom meg, hogy ennyire siettem vele, csak szerettem volna időben hozni a részt, de sajnos nincs elég időm a kidolgozásra, sokkal többet szerettem volna ezekből a részekből kihozni!

Amúgy elég nyomasztó még mindig minden....

Hiába különítettük el a Lucát az anyukájától, sajnos elkapta a járványt, ráadásul még én is tőle...:(

Most reggelente, miután elkészítem a kávém, - mert Luca sajnos nélkülözi a hosszú tejes "kávéját', helyette teával igyekszem itatni, - szóval miután beleszimatolok a kávémba én is elrohanok hányni egyet. Van hogy egyszerre érkezünk a kislánnyal, ilyenkor ő hajol a WC fölé, nekem meg a mosdó jut, meg a takarítás!:(

Olykor megesik még, hogy duplázok, de szerencsére napközben nincs bajom, és a hasmenés is elkerül, így túlélő zacskókkal felszerelkezve azért megyek suliba!

Tomi kimaradt ebből a sok jóból, így most haza költöztettem és biztonságos távolból figyeli a női szakasz életét.

És kirúgtam a dilidokimat is, a lelki vigaszával és a jelenlegi állapotom kielemezgetésével együtt, mert túl sokat dumált "valakivel" angolul és már idegesített!

Mindenkinek szebb napokat kívánok.

puszi, Luna