56. rész - Ha történik vele valami, azonnal érzed....

Kimi…

Sokáig nézem az egyre távolodó porfelhőt, és közben azon gondolkodom, hogy is lehettem ilyen önző, szívtelen fasz, hogy voltam képes megállni, hogy nem rohantam utána, és nem öleltem, és csókoltam halálra, azt a szomorú, bánatos drága arcát.

Rettenetesen rosszkedvem és előérzetem van. Próbálom azzal magyarázni, hogy ilyen érzéketlen fasz voltam. Állandóan a szemem előtt lebeg a szomorkás, bánatos kis arca, az esdeklő szemei. Úgy nézett, mint egy kiscica, hogy kérlek, simogass már meg….

Eeh, sóhajtozom, és egyre dühösebb vagyok magamra.

Mit szólnál te fasz, ha nem jönne haza veled ezek után? Miért kellett nekem ennyire ellenkeznem vele? Hát igaza van, rengetegen járnak vonattal. Ezek már nem a gőzmozdonyok őskorát idézik. Kényelmesek, gyorsak biztosságosak….eeh, akkor meg mi a fasz bajom van?

Az hogy hiányzik! Még el sem ment, még ki sem hűlt a helye a kanapén, de nekem már hiányzik!

Egy pillanatig megingok és komolyan azon gondolkodom, hogy kocsiba pattanok és utána hajtok. Talán utolérem még mielőtt felszáll arra a vonatra. Egyáltalán, miért nem én vittem ki az állomásra?

Eh, most már mindegy…elkéstem….

Inkább készülődöm. Minél előbb végzek Jennivel, annál előbb jutok Krisztihez.

Csinálok egy kis meglepetést, torpanok meg, ha már ilyen bunkó voltam. A telefonér nyúlok, és a tudakozót hívom. Az új szám birtokában elnyekergem a rendelésem.

Most már könnyebb a szívem. Lehet, hogy neheztel rám, de ha majd este haza jövünk, és meglátja a művemet, meg meghallja az örömhírt, biztosan boldog lesz és megbocsájt.

Megborotválkozom és épp sikerül felöltöznöm, mikor megérkezik az áruszállító kocsi.

Beirányítom a garázsba és kikocogok. Megvárom míg elhajt, lezárom a garázst, aztán sóhajtozva felkapom a hatalmas halom vörös rózsát, és becammogok a nappaliba. 
Nem akarok felfordulást, mert vagy kihívom a takarítókat, amiért megint duzzogna, mert látják majd, hogy szerelmes ünneplés volt, vagy én takarítom fel. Na ehhez meg semmi kedvem!

Csak egy gyönyörű szál vörös rózsát teszek az ágy közepére. 

Ha nem lenne másállapotban Marie-val, egy jégtartóban pezsgőt, és mellé két poharat is tennék a hűvös jégkockák közé, amivel aztán még lennének is ötleteim az ágyban, de jelen helyzetünkben ezt most kihagyom.

A többi rózsát sziszegve vázákba rendezem és elhelyezem mindenütt a szobában. 
Azt hiszem felvásároltam a virágbolt összes vörös rózsáját, de ez semmiség azért a vezeklésért, amiért ilyen szívtelen bunkó voltam vele.

Miért voltam ilyen fasz?

Miért van az, hogy mindig utólag gondolkodom?

Miért nem tudok a közös életünk minden pillanatának örülni?

Még belegondolni se akarok, mit tennék, ha elveszíteném őket….

De akkor meg miért voltam ilyen átkozottul bunkó?

He, füttyög a mobil! Valaki SMS-t küldött. Indulok megnézni, itt már úgy is végeztem. Az eladó szerint ezek a szirmok vígan kibírják estig. Aggódtam, nehogy már egy rakás elszáradt szemétre hozzam haza….

Eeh, te aranyszívű kislány….

Mosolyogva, mélyeket sóhajtozva olvasom a rövidke üzenetet, ami feloldozza a rosszkedvem és újra reménnyel, és tettrekészséggel tölt el.

„Drága szépséges jégcsapom! Nagyon gonosz voltál, amiért duzzogtál, és úgy engedtél el minket, hogy még csak nem is integettél! L

Haragszunk rád! Marie is! L

Ezt este majd kénytelen leszel nekünk jóvátenni! J

És hiányzol, mert szeretünk! J

Marie is! J

Csók, Kisu

Azonnal kapitulálok! Még annyit se várok, hogy beleigyak az ásványvízbe, amit az imént vettem elő a hűtőből. Máris hívom.

-    Kicsim…Kisu…te is nagyon hiányzol, ne haragudj! – hadarom egy szuszra.

-    Nem haragszom, mert tudom milyen vagy! – morcog kedvesen.

-    Marie sem?

-    Ő nem is haragudhat rád! Ne kritizálja az édesapját! Tudja az a gyerek hol a helye!

Nem válaszolok, sziszegve szívom be a levegőt, aztán grimaszolva összeszorítom a szám, mert csak egy hajszál választ el attól, hogy kocsiba vágódjak, lenyomjam a vonatot, leszedjem róla, hogy ott legyen mellettem, és szarjak az egész világra.

De Jenni vár, meg kell tennem, hogy normális család legyünk végre.

Elérti a hallgatásom, hadarva magyarázkodni kezd.

-    És képzeld csak, nem történt velem semmi. Ja, igen…mikor felszálltam egy férfi megkérdezte tőlem, hogy ez a vonat megy Pfäffikonba? Rögtön gyanús is lett, hogy biztosan megtetszett neki a karcsú alakom, vagy rabul ejtette a belső kisugárzásom, és most így akar a közelembe férkőzni, de sajnos ki kellett ábrándulnom, mert később láttam fent a vonaton, és egy csinos fiatal lányt tolt tolókocsiban. És nem hiszed el, de az a lány teljesen úgy nézett ki, mint én! Lehet, hogy mégis csak az esete vagyok?

-    Eh, letépjem a kezét?

-    Kell az még neki! Szóval minden rendben, egyedül ücsörgök egy fülkében, és suttyomban feltettem a lábaim a szembe székre, persze egy újságra. Az idő kellemes, és ha letettük elmélyedek a „Rododendronok helyes termesztése” című örökbecsű műben.

-    Fel ne izgasd Marie-t vele! Nem való ilyen erkölcstelen mű egy kislánynak.

-    Hehe… látom már rendben vagy!

-    Igen, ha hallom a hangod.

-    Nekem is hiányzol Kimi…. – sóhajt vágyakozva.

-    Várj egy pillanatot, keresnek….akivel megbeszélésem lesz, csak egy perc kicsim. – nyomom át a mobilt a másikra.

-    Mondjad Jenni! – köszörülöm meg a hangom egy mély sóhajtás kíséretében.

-    Csúszik a programunk. – közli kellemetlen éles hangon.

-    Mit találtál ki már megint? – durran el az agyam. Hát ezért engedtem el azt a lányt egyedül? Ezért ül most azon a kurva vonaton?

-    Nem találtam ki semmit Raikkönen! – csattan ő is. – Most telefonált az ügyvédem, hogy karambolozott, és nem tud tovább jönni a kocsival. Még helyszínelnek, aztán meg taxit kell hívjon. Legalább két órát késik, akár mennyire is próbál igyekezni. Tegyük át egyre. Addigra biztos itt lesz.

-    Az nekem már kurva késő!

-    Akkor gyere ide! Addig megbeszéljük amit kell, ha annyira sürgős.

-    Eeh, rendben…dél körül elindulok.

-    Rendben! – recseg és teszi le köszönés nélkül.

Le vagy szarva hülye kurva, dühöngök, és már kapcsolom is vissza Kisut. Nincs a vonalban…..

Talán letette?

Hol vagy kicsi cicám?

Gyorsan hívom! Semmi!

Újra próbálom, de nem veszi fel!

Mi lehet vele? Talán kiment a mosdóba, próbálom nyugtatni magam.

Vagy tízszer hívom, de hiába. Biztosan lemerült, találgatok, hogy megnyugtassam magam, de az idegesség átlátszó pókhálóként teríti be a szívemet.

Egyre feszültebb vagyok, szinte hallom, ahogy az idegek pattognak a fejemben. Hogy lenyugodjak, fogok pár rózsát, és letépkedem a szirmait, aztán akár egy pattanásos kamasz az első próbálkozás örömére, egy lángoló szívet csak összehozok az ágy közepére….

Ha ezt valaki látná….

Egész hátralevő életemben basztatnának érte! De Krisztiért cserébe még azt is bevállalnám.

- Már megint ki a faszom…..így nem lehet készülni. – kocogok a kaputelefonhoz. Meglepve fedezem fel a szomszéd arcát.

-         Eltévedtél? – nevetek bele rekedten. – Tudtommal senki se hívott. Most nem érek rá pelenkázni…  Várom, hogy visszaszúrjon, de semmi.

-         Kimi…. – néz idegesen a monitorra – engedj be!

-         Na…. – kocogok elé a garázsba – mi van? Nem láttalak még csak a futamok előtt ilyen koncentráltnak…..

-         Kriszti elment? – vág a szavamba.

-         Igen…tudod a papjához. Épp készülődök egy kis  meglepetéssel – vigyorgok zavartan, he, mi lesz ha meglátja a rózsákat, - …kicsit összekaptunk…miért? – húzom össze a szemöldököm. Valahogy rosszat sejtek.

-         A vonat…összement két vonat…amivel ő is ment. – dadogja. - Rengetek a sebesült, meg a …..halott. – halkul el a mondat vége.

-         He? Mi van? – kiabálok rá értetlenül. – Ez nem vicces Seb…..

-         Soha nem viccelnék ilyennel. – néz rám kétségbeesetten. - Most hallottam….le van zárva a környék. Rettenetes baleset volt….frontálisan összeütközött két vonat…próbáltam hívni Krisztit de nem veszi fel….

Az arcába meredek. Frontálisan? Az dupla erőhatás, dübörög az agyamban, aztán megfordulok és felrohanok a nappaliba.

Az asztalról kapom a telefont és nyomom a gyors hívót. Cseng, cseng és semmi. Üzenetrögzítőre kapcsol. Kinyomom, és újra próbálkozom.

A kölyök riadt arccal álldogál mögöttem.

Nem tudom felhívni, közben a kulcsot keresem, és rohanok a garázsba, a nyomomba Sebbel. Szó nélkül huppan mellém.

-         Nem kell velem jönnöd….. – morgom.

-         Hátha tudok segíteni….

Füstölgő gumikkal lövök ki. Az ölébe dobom a telefonom.

-         Próbáld hívogatni. – parancsoló a hangom, de belül egyre jobban feszíti a rémület a lelkem.

Ez nem lehet….nem lehet igaz. Veszekedtünk, …..cica… kérlek, jelentkezz, imádkozom magamban. Ne csináld ezt velem, kérlek,...szóljál, hogy jól vagy,...adj már valami életjelt. Tudnod kell mennyire ideges vagyok, ne akard, hogy megőrüljek az aggodalomtól. Oké, eleget büntettél már…bunkó voltam…..bevállalom csak hívjál, had kérjek bocsánatot, szűkölök némán.

Remegő kézzel túrok a hajamba, idegesen simítom a tenyerem a szám előtt.

Kérlek Kriszti, kicsi cicám hívjál már, ismételgetem folyamatosan.

Nem lelek meghallgatásra, néma marad a telefon, és némán gubbaszt mellettem a kölyök is. 

Már messziről látni a hatalmas tömeget. Mentők, tűzoltóautók, rendőrök, karhatalmisták és kordon mindenütt. Hagyom a francba az útszélén a kocsit, beugratok a bokrok közé, az se érdekel, ha elviszik, vigyenek mindent, csak ő legyen meg.

Istenem add, hogy ott legyen, rohanunk a kordon felé, ahol vérző, döbbent némán maguk elé meredő embereket látnak el a rohamkocsikban. Senki se beszél, arcukra ráfagyott a rettenet, üveges szemükben az imént átélt borzalmak tükröződnek. Véresen, szakadt ruhájukban, kölcsönkapott telefonokról hívják a hozzátartozókat, és erőtlen remegő hangon, sírással küszködve tudatják, hogy szerencséjük volt, és élnek!

Rendőrök állják az utamat, lökdösődök, nem én vagyok az egyetlen.

-         Oda kell mennem! A feleségem van a vonaton…..terhes…..6 hónapos kismama. Találtak egy terhes nőt? Mondja, hogy megvan….

-         Várjon, kérem…. – néz a szemembe a rendőr és látom, hogy őszintén együtt érez velem. ….- nem tudok segíteni. Nézze tudom, hogy rettenetes, de az a leghelyesebb ha várnak….

-         Terhes és egyedül van….képzett elsősegélynyújtó vagyok, talán tudok segíteni….kérem. … - nézek a rendőrre.

-         Menjen – sóhajt és átenged a kordonon.

Őrültként rohangászok a sikoltozó jajgató emberek közt. Szinte felrobban a fejem az idegességtől, ahogy a vonatba szorult könyörgő embereket nézem és keresem közöttük Krisztit. Van ahol csak egy kéz nyúl ki a magasba a roncsok közül, és remegve emelkedik a fény, a szabadság felé. Nem tudom ott hagyni, megragadom a férfi tenyerét. Olyan erővel szorítja meg a kezem, hogy majdnem térdre ránt.

-         Mindjárt, - ismételgetem neki, - már jön a segítség!

Seb ordítására két tűzoltó rohan felénk. Ráteszem a másik kezem is az ismeretlen öklére, és biztatva megpaskolom.

-         Már itt vannak! Most elengedem és átadom egy orvosnak! – pillantok fel a fehér köpenyes riadt fiatal medikára, aki a két tűzoltóval érkezett.

Átveszi a férfikezet, és csak bólint felém, miközben egyszerre próbálja nyugtatni, és kikérdezni a sérülései súlyosságáról.

A homlokom törölgetem, mögötte lüktet az agyam. Ez az egész, akár egy olcsó horror! A földből kinyúló véres, húscafatos zombi kéz…..istenem, add, hogy Kriszti ne legyen valahol a vonatba szorulva!

Nézem a hordágyakat és a letakart egy helyre hordott tetemeket.

Ez nem lehet igaz, olyan szürreális az egész.

Mentősök, tűzoltók rohannak hordágyakkal, a szirénázó készenléti kocsik egymás után hagyják el a terepet, hogy átadják a helyüket az újonnan érkezetteknek. Egy helikopter mellettünk emelkedik a magasba. A rotorja összeborzolja a hajam, semmit se látok, de lehet, hogy a könnyeimtől van.

Megjöttek a katasztrófamentők és itt a katonaság is. Hatalmas a baleset, mindenkit kivezényeltek, aki él és mozog.

Azokat akik képesek önállóan járni, igyekeznek eltávolítani a tragédia helyszínéről. Egyenruhás alakok kísérik kettesével a rémült, tántorgó, sérült, vérző túlélőket a távolabb álló ambuláns kocsikhoz.

Minél messzebb kerülnek a borzalomtól annál jobb nekik, már így is eleget szenvedtek, nem kell hogy a beszorultak jajgatását, és segélykiáltásait, hallgassák. 

Én nem vagyok ilyen szerencsés. Ahogy a vonat mellett rohangászom mindenünnen előtörnek a nyöszörgő hörgések, az artikulátlan üvöltések, melyekkel most még nem foglalkozom, csak az asszonyomat keresem, de tudom már most, hogy ezeket a hangokat soha életembe nem fogom elfelejteni. Nincs az a vodkamennyiség ami ezt kimoshatná a tudatomból valaha is, akár megtalálom Krisztit, akár nem!

Ilyen iszonyatot nem lenne szabad se átélni, se látni, se hallani, mert ez feldolgozhatatlan!

Igaza van a rendőrnek lehetetlen megtalálni valakit, a hordágyakkal rohangásznak és egyre több a halott…..

Órák óta lehetek már a terepen a kölyökkel. Arca hamuszürke szemében iszonyat tükröződik. Mindig mosolygós arcán nyoma sincs a jókedvnek. Véresek vagyunk és piszkosak. Elgyötört arccal néz rám, én se lehetek jobb állapotban.

-         Itt nem találjuk meg….lehetetlen.  Maradj itt! – indulok meg.

-         Hova mész! – kap utánam.

-         Átnézem a halottakat…..

-         Mi? – nyögi iszonyodva.

-         Ha nincs ott, akkor még van remény, hogy esetleg már elvitték egy kórházba. – pillantok a kisiklott vagonok felé, ahol tűzoltók és katasztrófamentők próbálják átvágni az összetorlódott vasszerkezeteket, hogy a belsejükbe szorult utasokhoz férjenek.

Mindenfelé szikrák röpködnek. Egy pillanatra rábámulok a fénylő pattogó lángpontokra. Szikra, így hívtuk őt, szikra!

Nem eshet baja. Nem veszíthetem el. Istenem…mi lehet a gyerekkel? Inkább vedd őt….majd lesz egyszer….vagy ha nem, az se számít….nem érdekel, ha nem lesz gyerekem soha, nem érdekel, csak a nőt add vissza. Vigyázz Krisztire isten, ne hagyd őt magára, ne most engedd el a kezét, szorítom össze a szemem, és hatalmasat nyelek a rettenetes ember halom előtt. Mindenütt kiterített, letakart testek, és néhányan már járkálnak körülöttük és emelgetik a fehér lepedőket az arcukról, hogy rápillanthassanak.

Hatalmas lélegzetet veszek és elindulok összeszorított fogakkal. Meg kell tennem…..

Fogalmam sincs mennyi ideje bolyongok a halottak közt. Olyan, mint Orfeusz az alvilágban, ahogy leszáll kedveséért. Ő visszakapta, kérlek add vissza nekem is….

Esdeklek, ha kellene, ha számítana, akár térdre is esnék, bármint megteszek, bármit odaadok, csak add vissza isten….

-         Nincs itt – reccsenek rémes hangon. – Nem találtam….

-         Akkor…az talán jó hír….ugye? – néz rám reménykedve.

-         Talán…. Nem tudom Seb….

Nem vagyok képes vigasztalni, nem tudok pozitívumot mondani, mert sokkal inkább én szorulnék támogatásra.

Nem mondom ki a félelmem, hogy lehet, még a vonaton van. Lehet, hogy még be van szorulva, lehet, hogy ott küzd az életéért, nem kap levegőt, talán már beindult a szülés, a lányom ott látja meg a napvilágot egy vérben tocsogó kabinban, és senki se tud segíteni nekik.

Ott van egyedül és szül, és fájdalmai vannak, retteg, és én nem férek hozzá. Ott kéne lennem mellette, ott akartam lenni a szülésnél….úgy terveztük, hogy együtt szülünk majd. 

Kriszti könyörgök éld túl, rimánkodok istenhez. A könnyeimet nyelem arcomat eltorzítja a fájdalom, alig látom a könnyeimtől, ahogy a szétvágott szerelvényt hidegvágóval feszítik szét, és a nyikorogva megnyíló koporsóba ugrálnak be egymás után a tűzoltók és a katasztrófamentők. Már adják is ki az első testet. Vagy csak inkább torzót….alig van meg belőle valami. Összeszorítom a szemem a mellkasomat markolászom hörögve kapkodom a vérszagú iszonytatos levegőt amibe most a köszörű füstje is keveredik.

Kimi, - ordít fel Seb és a telefonomért kap.

-         Kriszti jól vagy? – üvöltözi.

Kitépett fűcsomókon csúszkálva bukdácsolva rohanok felé.

                                            *  *  *

Hát sziasztok!

Elérkeztünk ide is, és megmondom őszintén nincs tőle jó kedvem. Amúgy is nagy itthon az összevisszaság, mindenki nálam szorong, míg anyu lakását tapétázzák, így írni is csak most tudok, miután az öcsém elment Kakukkal dolgozni, mert nincs egy nyugodt zug ahova visszavonulhatnék, ha csak tényleg nem ülök be a szaunába...

Rosszkedvű vagyok, valami történt és ettől olyan hülye érzés kapott el. Had mondjam el, tudom, hogy sokan kinevettek most, és igen, egy érzékeny liba vagyok, nem tehetek róla. Szóval végérvényesen kiköltöztem anyutól, és ezzel visszavonhatatlanul felnőttem úgy érzem. Tudom, hülyeség, csak egy fal választ el minket, és nem is most nőttem fel, hanem talán akkor valamikor amikor ezt a blogot is írni kezdtem, csak még nem tudtam róla, vagy inkább egy július végi éjszakán, de mégis olyan rossz érzés. Többé már nem lakom anyuval, nem nyithatok be hozzá éjjel, ha valami bajom van, többé már semmi sem lesz olyan mint régen. 

Gyűlölöm a változásokat, mert csak ritkán hoznak jobbat. Remélem most így lesz, mert anyuéknak kell egy hálószoba. 
Anyu a nappalinkban aludt, a sarokkanapén, ahol éjszakára elhúzhatta a válaszfalat, és akkor nem zavartuk, ha kimentünk az ebédlőbe vagy a konyhába. De nem szoktunk mert a wc a folyosóról nyílik, így oda jártunk inni, ha megszomjaztunk.
Eddig a nővéremnek volt egy kis szobája, meg a dédi lakott a konyhából átalakított kicsi szobácskába. Mi a Tomival egy elég nagy kisszobába voltunk úgy, hogy elfeleztük gipszkartonnal. Mivel a homlokzati falat beborítja az ablak, mindkettőnknek jutott egy pár. A gipszkartonra tettünk egy harmonika ajtót és meg meg is volt a külön bejáratú szobánk.
Most a Tomi mellé megy a nővérem és így anyuéknak is lesz hálószobájuk.
Nyithatnánk egy ajtót a két lakásra, csak az a baj, hogy nekem ott a fürdő, anyunak meg a konyhaszekrény. 
De bármikor haza mehetek, mindig enyém lesz a nappali sarokgarnitúrája.
Persze nincs gond, mert a nővérem a másik lépcsőházba tölti a hétvégeket, hogy gyorstalpaló állatorvosi kurzust vegye, a Tomi meg úgy döntött,  ha nincs itt a barátom, beköltözik hozzám.
Végül is elférünk, úgy se tudnám lerázni!:)
Mostanában egyre jobban az árnyékommá válik.
Tudom miért, én is egyre többet gondolok a balesetünkre, folyton próbálom felidézni, hogy mi történt, de nem emlékszem. Ők ott voltak ketten, és látták amit én nem, mert már eszméletlen voltam. Látták, de nem beszélnek róla, és én nem merem megkérdezni egyikőjüket sem. Pedig minden éjjel arra gondolok elalvás előtt, akár egyedül vagyok, akár ott szuszog mellettem, és mindig próbálok bátorságot gyűjteni, hogy megkérjem, mondja el, de aztán mégsem merem....
Jó, hagyjuk inkább! Csak azért jutott most eszembe, mert egy óriási meglepetéssel készülök a Tominak! Majdnem lementem hídba mikor meghallottam mennyibe kerül, de nem érdekel, szereztem a barátnőm által két jegyet, a Cirque Eloize előadásra. Ott a helye, tudom, hogy végtelenül boldog lesz, nézhet majd Breake-t meg Hip hop-ot, van benne rúdtánc meg Rap zene, szóval minden amit a Tomi imád, és én is persze, de én ezúttal nem leszek ott. Április 22-re vettem a jegyeket, és el kell menjen rá!
Megérdemli, és remélem örülni fog neki!:)
Mennem kell, mert még a Lucát is megörököltük, az anyukája valami továbbképzésen van 3 napig. Persze nem árultuk el, hogy mekkora munkába vagyunk, csak had menjen nyugodtan, én majd elleszek a hölgyeménnyel. Jól haladunk a zongorán, és már a rúd felé is kacsingat. Egyelőre ugyan még a felmászás okoz kisebb kihívást, de az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük! 
Úgy szeretem ezt a kislányt! Mindig arra gondolok, mikor nem figyel, hanem játszik én meg bámulom, hogy ha egyszer majd nekem is lesz egy ilyen kis szöszke tündérkém, akkor majd azt is így tanítom zongorázni, meg táncolni. És együtt fogjuk majd a konyhát is felfedezni, és este a saját mesekönyvünkből olvasok neki mesét elalvás előtt, ahogy ma a Lucával teszem, mert velem fog aludni, meg a Tomival.
Olyan mint egy szeretetre éhes kiscica. Ő is szeretetre vágyik, én is, azt hiszem mind arra vágyunk a legjobban, hogy valakinek fontosak legyünk, hogy valaki kimondva, vagy kimondatlanul csak éreztetve, de szeressen....
Sziasztok, puszi mindenkinek,
Luna