"Görbe-tükör-Én "

„A világ tragédiája az, hogy senki sem boldog,

Akár öröm a része, akár fájdalom”

E.

Sokat gondolkodom mostanság ezen az íráson. Van benne valami, ami hasonlít a narkotikumhoz, valami őrülten erős kábítószer. Ha egyszer elkezded képtelen vagy leállni. Legalább is én így vagyok vele.

Életem minden percét az írás tölti ki egyre inkább. Betegesen vágyódom arra, hogy klaviatúra elé penderüljek és verjem a billentyűket. Mivel tudok diktálásra gépelni, elég gyorsan megy, gondolhatjátok, mennyit görnyedezem a monitor előtt, ha minden szabadidőmet írással vagy olvasással töltöm, de azt is inkább E-könyvvel, mert valahogy rákaptam. Pedig kiskoromban mikor Karácsonykor kaptam egy új könyvet és kibontottam, először csak szagolgattam percekig, annyira imádom az új könyv illatát. Szép idők voltak….

Augusztus 15.-én kezdtem ezt a blogot. Néhány napnyi vívódás után, tele szinte elviselhetetlenül sok élménnyel, izgalomtól remegő ujjakkal, izzadó tenyérrel írtam le az első sorokat, melyeket így visszanézve kicsit szellősebre is vehettem volna:)

Egy történettel kezdtem, amit előtte pár nappal találtam ki. Persze voltak vázlatok a fejemben meg leírva is, de az a dédi elmondásai alapján inkább a falusi életről, és az őrült nyaram emlékeiből.

Mögöttem volt egy őrült nyár, melyben olyan dolgokat tettem meg, amiket egy nő életében csak egyszer tehet, olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikre még gondolni sem mertem, és olyan folyamatok kezdődtek el bennem, a lelkemben és a testemben, melyek az egész eljövendő életemre kihatással lesznek.

Mégis minden őrült lángolás és népes családom szeretete ellenére magányos voltam.

Azt gondolom a blogírók többsége magányos. És ez a magányosság lehet jó értelemben vett is, nem feltétlen negatívum.

Én is magányos vagyok egy bizonyos szemszögből nézve, mert a barátom sokszor nagyon messze van tőlem, és a kapcsolatunk nem úgy működik, hogy suli után felugrik, aztán elheverünk az ágyon és megnézünk egy jó DVD-t. Ha itt van, akkor nagyon itt van, de ha visszamegy, várnom kell, míg újra felbukkan.

Ilyenkor pedig igenis egyedül vagyok. És barátaim sincsenek, mert nem akarom. Lehet, hogy valami baj van velem, de nekem nincs szükségem barátokra fizikálisan.

Így jó, hogy itt levelezek párotokkal és beszélgetünk. Így elmondanom is könnyebb dolgokat arctalanul.

Egy olyan lánnyal, aki itt ülne velem szemben és csacsogna minden féle baromságokról, és vásárolni akarna, meg fiúk után kajtatni a hétvégi bulin, és az én barátomról faggatna, nem tudnék mit kezdeni.

A barátomról senkinek se beszélek, a családomról szintúgy, mert hát elég összetett a szerkezete. Utálom már, hogy mindenki csak nevet rajta, aztán meg faggat, hogy hogyan és mit szoktatok együtt csinálni? Nahát! Heten, mint a gonoszok!

Pedig nyolcan, ha oda vesszük még Kakukkot is, sőt kilencen a barátommal együtt, és ez a szám csak nőni fog….:)

A tesómról szintén nem beszélek meg a barátnőimről, mert mindenkinek az első, ami lejön róluk, „Nahát, egyetemista, orvos lesz, és meztelen táncol? Eszkortlány?”

Nem az! És nem táncol meztelen! De ha az lenne is, pontosan ennyire büszke lennék rá és szeretném, ahogy most, mert annak is oka lenne.

Táncos lány, méghozzá a jobbik fajtából és azért teszik, hogy meglegyen a tandíjuk, meg a ruhára, a megélhetéshez szükséges pénzük.

Az emberek olyan hamar és olyan elégedetten ítélkeznek a másikról! Mintha ebben élnék ki a kicsinyes megkeseredett életüket – tisztelet a kivételnek.

Anyu tavaly bement a Hivatalba fűtéstámogatásért, mivel kettőnket nevel jogosult rá és akkor még árvaságit se kaptunk. Ugye a nővérem már egyetemista, ráadásul dolgozik is, de csak 6 órásban és az ő alapbére nem emelné az egy főre eső keresetet, viszont bonyolult lett volna neki is beszerezni meg benyújtani, csatolni az igazolásokat, ezért anyu úgy döntött nem írja be a létszámba.

Persze kiszúrták, hogy a múlt évben még ott volt.

Mondja anyu, mert külföldre ment dolgozni. Erre a hivatalban a nő, akkor kérjen tőle igazolást, mert papíron ott lakik. Mondja anyu Angliából, hogy küldene már? A nő meg, hát faxon! Anyu meg és kinek küldené? A nő, beszéljék meg a neten.

Anyu akkor már durcás volt kicsit, és próbálta megmagyarázni, azért van itt, mert kevés a keresete, nekünk nincs otthon se fax, se számítógép.

A nő meg, akkor hívja fel telefonon.

Anyu akkor már kezdte feladni, van akin nem lehet segíteni, de azért még megpróbálta, hölgyem ha nekem lenne arra pénzem, hogy Angliával telefonálgassak, nem lennék itt.

Erre a nő, hát nem is érti, hogy lehet egy anya ilyen! Rengeteg lehetőség van a beszélgetésre, mint például a skype! Akkor honnan tudja, hogy jól van a gyereke? Ha nekem lányom lenne, nézett anyura gúnyosan, én mindig tudnám, hol van, és mit csinál.

Akkor már anyu is eldurrant, és visszafordul. 21 évesen elszámoltatná minden percéről? Tudja mit, nem véletlen az, hogy magának nincs gyereke!

Kijött és otthagyta őket, és még sírt is annyira dühös volt. Haza jött és napokig dühöngött. Azt mondja a hülye picsa skype-oljunk, mikor előtte mondom neki, hogy nincs számítógépünk. És ilyenek ülnek a Hivatalokban!

De vannak helyes emberek is körülöttünk. A magyar tanárom például az ominózus telefon füttyögés óta állandóan tőlem kérdezi a pontos időt az órán.

Nóri, hány óra van? Persze mondom, és már vigyorog az osztály, mert ehhez elő kell varázsolnom a kis rénszarvasos zoknikájából a mobilt.

A tanár meg, és Angliában? Az osztály ekkor már zokog a röhögéstől. Szóval jó fel, rájött hogy tudja ébren tartani az csapatot, engem meg nem zavar, hogy cseszeget, mert aranyosan teszi.

Ez a hét valójában nem is rólam szólt, hanem az öcsémről. Úgy tűnik, ő is belép a nem is értem mi- és miért történnek ezek velem csapatba, és így már kettőre növekedett a létszámunk.

Mindig is különleges kapcsolat fűzött hozzá. Csak egy év van köztünk, és valahogy olyan mintha egy rész lenne belőlem, csak néha külön utakon jár. És ez valahogy kölcsönös, mert ő is mindig velem fejezi be a napját, és gyakran hív, hogy nézzem meg edzésen, menjek velük lógni, kosarazni…bármit, csak vele legyek. Nagyon szeretem őt, persze a többieket is, de vele szavak nélkül is megértjük egymást, valahogy megérezzük, ha valami baj történik a másikkal…ahogy most is!

Muszáj kiírnom magamból, mert nem tudom feldolgozni. Talán nem olyan nagy dolog, mondhatjátok, de nekem lehet, hogy ez a hétvége tette fel az í-re a pontot. Azt mondják, csak egy csepp kell ahhoz, hogy beteljen a pohár.

Hát nálam betelt!

Mi ketten mindig mindenen együtt mentünk át, együtt örültünk, féltünk és vészeltünk át kritikus helyzeteket.

A nővérem egy egészen más világ! Még soha nem láttam gyengének, maga miatt, ahogy anyut se. Láttam őket sírni, sokszor persze, ha fölöttem álltak egy kórházi ágyon, vagy egy beteg állat vagy egy szerencsétlen ember, vagy inkább gyerek láttán, vagy anyut az iskolai ünnepségeken örömében és a büszkeségtől, mert mindig egy csomó könyvjutalmat kaptunk mindenért, és a nővérem kint van az „Akikre büszkék vagyunk” dicsőség táblán a volt sulijában. (Hát a magatartás jegyétől nagyvonalúan eltekintettek)

Amikor az öcsi elsős lett én másodikba nyomattam gondtalanul.

Egy nap a nagyobb fiúk kicsavarták a kezét a folyosón és elvették az uzsonnáját szegénykének, aztán meglökték, ő meg legurult a lépcsőn.

Persze sírt, a szendvics miatt is, meg hát kinek esik jól, ha 3 nagyfiú bántalmazza és megalázza?

Valaki szólt a nővéremnek. Ment akár egy sárkánygyík. Összeszedte az öcsit, kérte, mutassa meg kik bántották, aztán engedély nélkül elvitte a háziorvosunkhoz azzal, hogy agylötyögése van.

Az agyrázkódásra gondolt, már akkor tudhattuk volna, hogy orvos lesz.:)

Elég nagy balhé lett, mert még az igazgató is őket kereste a teljesen kétségbeesett tanári karral együtt, akik persze mind tőlem kérték számon, hol lehetnek.

Szerencsére a doki telefonált a suliba, és nevetve mesélte, hogy mi történt.

Persze leszidták őket, majd másnap a nővérem, aki nem árulkodott, nem mondta meg kik bántották a tesónkat, órák előtt megkereste és lebokszolta velük a dolgot.

Hát lett belőle balhé, anyu meg ilyenkor mindig kétségbeesett arccal ment, hogy mit műveltél már megint? De aztán védett ám minket, akár egy anyatigris!

A nővéremet még sosem kellett megvédenünk. Mindig kiállt magáért, mindig csak adott, és sosem kért cserébe semmit.

Kicsit az apánk volt, miután a papa elment, ha lelki vigasz kellett anyuhoz mentünk, ha védelem hozzá!

Jövőre talán lehetőségem nyílik megköszönni és viszonozni neki azt a sok törődést és bíztatást, no meg lökdösést, amit adott. Fura, hogy nekik kettőjüknek köszönhetek mindent….

A hétfőnk egy undok szürke hétfő volt, és úgy volt sz*r, ahogy volt.

Az egyetlen jó dolog végül az lett,  hogy nagy nehezen haza hozhattuk a dédit, aki azt mondta, ha nem engedik haza, akkor elszökik, és haza gyalogol, mert ő már teljesen jól van.

Mondtuk a kezelőorvosnak, két dolgot tehet, vagy kikötözi, vagy haza engedi velünk. Szerencsére az utóbbit választotta. Így otthon pihengetett az ágyban én mellette gubbasztottam könnyezgetve, a nővérem meg térült-fordult és ahányszor eszébe jutott mindig vérnyomást mért szegénynek.

Nagyon megijesztett minket, de azt mondták csak a frontoktól szédelgett úgy szegényke.

Aztán megérkezett Luca mert az anyukája valami továbbképzésre ment, így minket tisztelt meg a jelenlétével és addig nyüstölt míg megígértük, hogy ha jó idő lesz a hétvégén levisszük biciklizni, mert még nem volt alkalma kipróbálni a vadonatúj pink színű csodajárgányát amit a Jézuska hozott neki.

Kicsit nyűgös volt ő is, talán tényleg az idő, ezért a nővérem a konyhák tudora, és én ilyen kekszet készítettünk a sajtkukac Lucával.

Bőszen ropogtattuk, és meséltem neki, hogy Angliában tejjel isszák a teát, ezért nekünk is ki kellett próbálni. Ittunk nagy lelkesen, de asszem nem leszünk jó angolok.:(

Luca nyugtalan volt, valahogy felfedezte a zongorát, ezért leültem, és zongorázni kezdtem, neki meg mutattam pár billentyűt, amit belekalimpált mikor bólintottam, hogy most. Nagyon tetszett neki, meg a dédinek is, és hát az ő kedvéért bármit….

Aztán haza jött az anyu és elküldött játszani a Lucával. Átkúsztunk hozzám, ő tv nézett én meg gyakoroltam halkan, úgy is lehet. Meg vettem egy bordásfalat, és délelőtt felszerelték nyurga szomszéd kollégái, azt is ki kellett próbálnunk a kislánnyal.

Aztán a keddet már kiszínezte az öcsi.

Korábban végzett a suliban és gondolták a barátnőjével, hogy amíg apuék megjönnek picit felmennek ugye hozzájuk.:)

Csak hogy, ahogy már ilyenkor lenni szokott, apu előbb érkezett a vártnál. Szegény lány beijedt, és izgalmában bedugta az öcsémet a ruhásszekrénybe. Utána vágta a kabátját meg a csukáját és egy tál szendvicset (ha megéhezne), így tüntette el a bűnjeleket, de a pulóvere, a sapkája, amit a barátomtól kapott és hát elég egyedi, a széken maradt a konyhában.

Nem lett volna gond, de közben meg volt beszélve, hogy eljön velem, és már indulnom kellett volna, ezért felhívtam.

Kinyomott!!! Engem!!!

Mondom, mi van? Hát tudja ez a kölyök kandúr hol a helye! Nosza hívtam újra, meg újra, míg ki nem kapcsolta a telefonját!

Nem vártam tovább, elmentem, pedig azt mondta megnézi, hogy táncolok.

Este haza, és még volt egy kis időm míg jött a lány tanulni, mondom majd én kifőzöm azt a tésztát, had gyakoroljak.

Vettem tengeri sót, mert hogy na milyen is az? És közben hallgattam a tesóm beszámolóját. Annyira röhögtem, hogy nem néztem mit szórok a vízbe, és jól megszórtam szódabikarbónával só helyett, amitől furcsán pezsegni kezdett.

Nem szóltam senkinek gondoltam nem lesz baj, de aztán csak nem bírtam a lelkiismeretemmel és elmondtam a tudornak, mert hát mégis csak ő az orvos.

Mondta semmi baj, egyensúlyba hozza a szervezet sav-bázis egyensúlyát és feltölti nyomelemekkel. Jobb hangulatot hoz, elmúlik tőle a fejfájás, jó lábdagadásra, rendkívül jó méregtelenítő hatással bír. Aztán kicsit még hümmögött, ahogy gondolkozni szokott, meg a zöldségekben is több vitamin marad, mondja és csak hümmögött.

Éreztem, ez semmi jóra nem vezet. Másnap megjelent egy kilós zacskó szódabikarbónával, a dédinek kétnaponta fél órás lábfürdőt írt elő, amitől friss lesz akár egy zerge, nekünk meg ebbe kell fürödni egy héten egyszer, és a főzővízbe is kell tenni ezen túl. Súlyos következményei vannak annak, ha valamit kérdezek tőle, kezdek rájönni. Egyre jobban elhatalmasodik rajta ez a doktor nénisdi.

A lényeg, hogy a telefon, ha nem veszik fel az enyém füttyög, az övé viszont egy idő után sértődött dühös rapper férfihangon közli vele, hogy kapd be a faszomat. Na ezt ordítozta a lehalkított telefon a lány apjának a szekrényből, mire sikerült a feneke alól előhalásznia és elnémítania. Közben ügyesen magára borított egy tálca szendvicset és kiütötte néhányszor a szekrény oldalát, végül tüsszentett egy hatalmasat, úgy hogy közben kifejelt az ajtón, és nem sikerült lenémítania.

Képzeljétek el a szitut. A lány apja bekocogott a WC-re ami a kisszobával közös falú, a napi sajtóval, majd egyszer csak egy rezignált mutáló rapper férfihang közli vele többször is, hogy kapd be a faszomat!

Azt mondja, van humorérzéke a lány apjának, mert megsajnálta a szekrényben kuksolva, és jó hangosan mondta, lefutok a kocsihoz valamiért, és elköszönt a szekrénytől is. Mindenkinek, szia! Mondta és rácsapott a szekrény oldalára, amitől szegény öcsém szintén majdnem összeszarta magát.

Kicsit összekülönböztek, a lánnyal, hogy teljesen hülyét csinált belőle az apja előtt, miközben pánikszerűen elhagyta a fedezékét, meg a lakást is, magára kapkodva pulcsit, sapkát, egyebeket.

Mondtam neki, lássuk be néha teljesen jók a megérzéseid. Nem örült az elismerésnek.

De én az óta ahányszor az öcsémre nézek, ellenállhatatlan röhögő roham kap el.  A lány apja viszont jó fej és bírja a viccet ez tény.

Persze a rapper meg pöfög. Hogy durci murcik gyülekezete, meg puffogó viperák….

Mit mondhatnék erre? Ha valaki olyan hülye hogy egy szeptember 19-én született anya, egy szeptember 9-én született testvér mellé bevállal egy szeptemberi barátnőt…. Annak állnia kell a kritikát meg a puffogást.

A szerda elhussant, mert írtam egész nap, aztán éjjel táncoltam otthon orrvérzésig. Szó szerint, mert valamiért miközben fejjel lefele lógtam mint egy denevér, eleredt az orrom vére. Ami azért volt szuper, mert legalább nem a számba, hanem a homlokomon keresztül a hajamba fojt, így aztán éjjel még hajat is moshattam, és ennek a kazalnak, kell egy kis idő, míg megszárad.

Hát csütörtökön én magam voltam a megtestesült frissesség és fiatalság, no meg életkedv!

Persze nem mertem elmondani a nővéremnek, hogy vérzett az orrom, mert még képes és megint kivizsgáltat. Engem már többet szurkálnak mostanában, mint egy akupunktúrás kezelésre járót, és ez nem tetszik nekem.

Ha bennem hagynák a tűket, olyan lennék, mint egy tarajos sül!

Aztán csütörtökön beindult az élet, ami rohadt jó volt, mert leszakadó szemhéjakkal csak vonszoltam magam, és persze engem talált meg mindenki.

Öcsémnek egy viszonylag tömött buszon sikerült bejutnia a suliba. Többször gyomorszájon verte őt egy kisgyerek a táskájával ezért megpróbált helyezkedni. Közben mindenki morgott, hogy vajon az öregeknek miért pont a sulibusszal kell kirohanniuk a temetőbe? Miért nem bírják megvárni a következő járatot? Asszem ez eléggé jogos, még Lala’bá a sofőr is szóvá tette, hogy édeseim azok ott kint már nem futnak el, ráérnének a következővel is kimenni hozzájuk.

Szóval addig helyezkedett, amíg egy több mázsás pasi ráállt az új csukája elejére, és mivel le kellett szállnia kirántotta alóla. Úgy sikerült, hogy leszakadt a cipő talpa. Jött haza és telefonált, hogy álljunk ki a dédivel az ablakba, had nevessen kicsit. Ugyanis a csuka sajnos elfáradt és akár Csoszogi az öreg suszter történetében, kinyitotta az éhes száját. Ezért érdekes díszlépésekben masírozott haza, mert csak úgy tudott vele haladni, ha magas térdemelésben lépegetett akár egy részeg gólya. De egyenes derékkal, ahogy egy valamire való rapper kosarasnak illik.

Volt min röhögni….

Mondom neki délután, oké menjünk cipőt venni, meghívlak egy csukára.

Jött a nővérem is, mert voltak táncolni és jól keresett. Megint egy beteg vendégük volt, aki közölte velük, hogy haragba van az agyával:), - két medikának.  Majd egy órán keresztül táncoltatta őket felváltva a rúdon, már mindenük remeget, utóbb kiderült csak azért, hogy megizzadjanak, amit sikerült is elérnie. Ekkor suttyomban és alattomban végig nyalt a hátán az én antibakteriális kézmosóval közleksző, rudat, buszkorlátot és mindent sterilizáló nővéremen, és arra kérte a táncoslány barátnőmet, had nyaljon a hóna alá.

Hát csak kis híja hogy túlélte, mert hamar kitették a kidobók, de rendesen fizetett nekik ezért fejenként. A nővérem miután elfolyatott magára egy köbméter vizet, úgy érezte, azonnal fel kell töltenie az antibakteriális készletét.

A boltban aztán én feledkeztem meg magamról és csak bámultam szájtátva. Még sosem volt ilyen, láttam egy olyan hajú lányt mint én. Hasonló manósapkában volt két pomponnal, régen én is ilyenbe jártam, de most kaptam egy ajándék-emlék sapit. A haja rettentő sok volt és göndör és a fenekéig ért akár csak nekem, csak szép barna volt.

Csak bámultam, muszáj volt megnéznem elölről is. Ott hagytam a családot és szembe mentem vele. Összemosolyogtunk, az arca nem olyan volt mint nekem, inkább kicsit olaszos, az enyém meg olyan csodálkozó, azt mondják, de akkor is érdekes volt látni!

40 %-os akció volt, vásároltunk egy csomó cipőt meg mindent, mert ezek állandóan csoszognak a fáradtságtól és eljárják a csizmák sarkát. Én még nem is láttam ilyent.

Aztán kiderült, hogy nem lehet fizetni kártyával, ezért elfutott az öcsi pénzt levenni, csak a földszintig kellett menjen, mégsem akarták vissza engedni, pedig még volt 15 perc záróráig. És ránk szóltak, hogy távozzunk, mert záróra.

Na akkor kezdett el pöfögni a nővérem, erre még nem engedték vissza a tesónkat. Mondtam rendben, de akkor itt hagynám, mert ott áll az ajtóban a pénzem! Én próbáltam humorosan, de a nővéremnél elszakadt a türelem fonál. Durrogott nekem akár egy fajdkakas és egyre hangosabban, hogy mégis mit képzelnek, mert a biztonsági őr meg beleállt a fenekünkbe. Már akkor balhézott de aztán….

Ott álltam egy puffogó vipera és egy flegma rapper között, és én kértem elnézést, miközben a nővérem a vásárlói szabályzatot magyarázta, az öcsém meg az android telefon óráját mutogatta, és tartott a nemzetközileg-és központilag elismert pontosságáról egy átfogó kis értekezést, és még volt rajta 15 perc zárásig.

Az eladók meg nekem pampogtak, hogy ha dolgoznánk, megértenénk őket, mert valami ünnepségre készülnek, de már körbe voltunk mosva és legszívesebben kilöktek volna minket.

A nővérem meg mi a faszt ugatsz bele, nem veszed észre, hogy nem veled beszélek? – Ez a biztonsági őrnek szólt, aki olyan közel állt hozzánk mintha szagmintát akart volna tőlünk venni, kicsit megpróbált dörgölőzni is, és még észt is akart osztani. A nővéremnek!!!! 

Hát nem jött össze neki az a nap. Irtózatos botrányt csapott.

A bírjál a véreddel köcsög buzi, magasabb az IQ mint a te magasságod, ne akard nekem elmagyarázni a pontos időt, te egyenruhás kobold faszfej. És ez egy lájtos változat, de ilyenek voltak…:(

Azt nem állítanám, hogy nem volt igazuk, mert kirúgtak minket zárás előtt és még fogdosni is próbált, ráadásul kicsit tévedtek a számolásban is, amit a fejszámolóművész öcsém a vita hevében is azonnal korrigált,…de akkor is gáz volt.

Én meg csak rossz napjuk volt…fáradtak...szabadkoztam hebegve.

Zavaromban belekaptam a táskám cipzárjába és leszakadt a kisujjamról a köröm. Véremet hátrahagyva szédelegtem ki, erre lent meg a két tesóm esett nekem. Hogy ki szült téged? Áruló! Hát ez vagyok én….

Pénteken már nem bírtam a véremmel. Bár pihenni akartam, egy csomót írtam aztán ki is buktam, mert már szédelegtem a fáradtságtól, és szívdobogásszerű rohamok jöttek rám. Közben néztem az olimpia megnyitóját és teljesen elvarázsoltak az oroszok. Régen tanultam oroszul a papa megtanított egy csomó mindenre, most a nővéremékkel tanulok, mert egyre több az orosz vendég, és valamiért nekem kiskoromban bejött.

Hasonló a finnhez, olyan furcsa ropogós nyelv. Szerintem ezeken a nyelveken nem is lehet szerelmesen suttogni, olyan fura, még az is nyersebben beszéli ezeket a nyelveket, aki például angolul vagy magyarul nem.

Na mindegy a lényeg, hogy megfogott az orosz tánc.

Rákerestem a Háború és békére és teljesen elbűvölt a Bolkonszkij herceg meg a Natasa név is meg az egész orosz balett. Szóval lett egy kis nosztalgiám, és elhatároztam, hogy kiolvasom ezt a nem csekély oldalszámú könyvet.

Aztán csak a tánc kezdett izgatni, és miután készítettünk egy nagy fazék glögöt a hidegre való tekintettel:), és fogyasztottuk is rendesen, gondoltuk megpróbáljuk. Már mi lányok!

Hát, jelentem nekem ment a legjobban, de azért ezt a guggolós táncot, nem kezdőknek találták ki. Leguggolsz, felugrasz, kitartott láb, megint le…A végén alaposan fenékre huppantam.

Sokat nevettünk, és jó volt látni a dédit milyen felszabadultan kacarászik közöttünk, mivel ő a háború alatt ezt látta eredetiben is.

Nem volt gáz, gondoltam itt a hétvége, amit ezúttal szólóban kellett töltenem,  hát addig alszom, amíg ki nem rúg az ágy magából.

Azt hiszem, elolvasom a Háború és békét….

Nem az ágy, hanem a Luca rugdalt ki, mert már délelőtt 10-kor ott kuvikolt, hogy menjünk biciklizni. Valahogy elhúztuk délutánig, aztán nagy sóhajtozva összeszedelődzködtünk és lementünk. Öcsém, Luca meg én. Anyu mondta, ha már megyünk, hozzunk 20 darab kiflit a szokásos hétvégi, ezúttal mákos gubának.

És innentől véget ér a móka és megint jött a lidércnyomás!

Kint sütött a nap és elképesztően meleg volt. A nővérem tanult meg haldoklott, hogy fáj a feje biztos a front, nem jött le, a másik két lány meg aludt. Mi meg fogtuk a csodabiciklit, és a lelkes boldog Lucával, aki sugárzó arccal feszített jövendőbelije oldalán, eltekertünk a boltig és megvettük a kifliket. Vissza felé mentünk egy nagy kört a parkban, aztán mikor a Rappernek már a térdét verdeste a nyelve, mert annyit loholt a sikongatva egyensúlyozó kislány után, haza indultunk.

A parkból át kell jönni egy négysávos úton ahhoz, hogy haza érjünk. A gyalogátkelőhely majdnem a házunk sarkában van, mellette a buszmegállóra már rálátunk az erkélyről. Ha egy 10 méterrel előrébb történik, anyuék az ablakból szemlélhették volna végig az egészet. Szerencsére nem látták, csak a végeredményt.

Szóval állunk a zebránál, a kislány csacsog, nekem meg még eszembe jutott, hogy a táncoslány mondja mindig, Luna ha síkos az út, a zebránál állj egy oszlop mögé, mert ha jön egy barom és nem tud megállni, nem téged trafál telibe. De gondoltam, verőfény van, meg talán 20 fok, ilyenkor nincsenek barmok….

Öcsém közben a KRESZ alapjairól oktatta jövendőbeli mátkáját, miszerint a zebrán nem átkacsázunk sikongatva, hanem illedelmesen áttoljuk a biciklit. Akkor megállt egy terepjárós és intett, hogy menjünk.

Elindultunk, és mikor elhaladtunk előtte én visszafordultam, hogy segítsek a kislánynak, mert nem akarta engedni, hogy mi vigyük át a cajgóját, de nem boldogult vele. Gyorsan át akartam tolni, aztán mehet tovább, ő meg akadékoskodott. Ez volt a szerencsénk, mert ha nem maradunk le, mindegyikünket elütnek.

Éktelen csikorgást hallottam, meg sikoltozást, már megint mint akkor télen, ahogy a szarvast néztem és nem tudtam, hogy én sikoltok!

Csak azt láttam, hogy a terepjáró mellől kirobban egy nagy fekete autó, és telibe kapja az öcsémet, aztán csikorogva csúszik, a testvérem meg fent fekszik a motorház tetején. És esküszöm hallottam, ahogy koppan a feje a szélvédőn, és azt nem lehet leírni se elmondani milyen látvány volt, ahogy a szemünk láttára felszáll a levegőbe akár egy rongybaba, és minden végtagja össze-vissza leng, és a kiflik ott röpködtek körülötte, én meg csak álltam lemerevedve és bámultam, ahogy repül. Nem tudtam se mozdulni, se sikoltani, se semmit csak álltam és bámultam akár egy hülye!

Aztán olyan pillanatok alatt történt minden, hogy sokkal hosszabb idő leírni.

A kislány sikítása térített magamhoz. Csak állt mellettem, eldobta a biciklijét és hisztérikusan zokogott meg sikoltozott.

Abban a pillanatban lendültem és már vitt a szívem, és nem érdekelt volna, ha a világgal is kel megküzdenem, hogy odamehessek a testvéremhez.

De a kislány belekapaszkodott a nadrágomba és csak sikoltozott, és akkor hirtelen rádöbbentem, hogy nem hagyhatom ott, mert ránk volt bízva, és pici és retteg, mert most valami szörnyűséget él át, amit soha nem fog talán elfelejteni. Ugyan akkor semmi a világon nem érdekelt volna csak az, hogy oda jussak az öcsémhez, akár az életem árán is.

De nem kellett, mert szerencséje volt a szerencsétlenségben. Ügyes gyerek tornázott, kosarazik meg minden. Volt annyi lélekjelenléte, hogy megpróbált kapaszkodni. Sikerült megtartania magát az ablaktörlőben meg a visszapillantó tükörben, amit le is tört és zavarodottságában egy ideig csak szorongatta. Azt hiszem, pár pillanatig ő sem volt teljesen tudatánál.

A buszmegálló tömve, az emberek visongtak, a tömeg megindult felénk, a terepjáróból is kiugrottak, én meg csak azt láttam, hogy a kocsi megáll végre, és az öcsém leesik a motorháztetőről.

Felkaptam a kislányt és rohantam volna hozzá, ekkor kivágódott a kocsi ajtaja – egy márkás fekete autó volt, - és kipattant belőle egy kigyúrt barom. Majdnem fellökött, ahogy megindult az öcsém felé, aki akkor tápászkodott fel a kocsi elől.

És nem fogjátok elhinni, a pasi odarohant hozzá üvöltözve, hogy mi a faszt képzelsz te geci, és úgy állon vágta a szédelgő testvéremet, hogy az ahogy volt, úgy vágódott hanyatt.

Egyszerűen nem akartam elhinni, amit látok. Előbb elgázolja, aztán kiüti!

Csak annyit láttam belőle, hogy az egész feje tiszta vér, és hogy szédeleg, meg valamit szorongatott a kezében. Az a barom meg odarohant és kiütötte, mert, hogy letörte a visszapillantó tükrét.

Úgy éreztem felrobban a fejem, és ledobtam szegény kislányt, pedig szegényke két kézzel szorított, csak rákiabáltam, hogy maradj itt, és fogalmam sincs, hogy miért vagy, hogy mit is gondoltam, de akár egy fúria, sikoltozva, káromkodva nekiugrottam a férfinak. Azt hiszem teljesen kikapcsoltam, ha tudom darabokra tépem és megölöm. De nem tudtam.

Az összes körmöm letörött egy merő vér volt a kezem, ahogy dőlt az ujjaimból a vér, amit tudtam megtettem, mert szétmarcangoltam a pofáját az átkozott dögnek, de letépett magáról és ellökött, aztán ahogy újra támadtam volna megütött.

Akkora pofont kaptam, hogy hanyatt estem és csak feküdtem hülyén, azt se tudtam, hol vagyok. Azt is elfelejtettem mi van, lehet, hogy elájultam, mert arra eszméltem, hogy szegény kislány zokog fölöttem és rángatja a ruhám, és kiabálja, hogy ne haljál meg Luna, kelj fel, ne haljál meg….

Az orromból fröcskölt a vér, a szám szétdurrant, és a fülem hangosan csengett. Csak hebegtem és öklendeztem, mert lenyeltem egy csomó vért, és magamhoz öleltem a kislányt, hogy felveszem és rohanok vele a testvéremhez.

Akkor jutott eszembe, hogy istenem mi van a Tomival? Hol vagy az öcsém?

És ahogy arra néztem, azt láttam, hogy egy vérben forgó szemű szakadt ruhájú srác előtántorog, és üvöltve nekimegy annak a szemét állatnak.

Egy hatalmas jobb horgot bevitt és neki ugrott. Csak ordított szegény, teljesen kikapcsolt. A pasit annyira meglepte, hogy hátratántorodott, megbotlott és hanyatt esett.

Nem tudtam mozdulni, csak lihegtem és néztem, ahogy a mindig mosolygó öcsém fölötte térdel, és két kézzel üti-veri az a férget, és nem törődik semmivel, csak meg akarja ölni.

Ez annyira gyorsan történt, hogy a terepjáróból is még csak akkor értek oda, de valahonnan egyszer csak ott termett egy rendőrautó, és nem fogjátok elhinni, de kipattant négy rendőr lerohanták az öcsémet, és nagyon durván lerángatták arról a mocsokról és megbilincselték.

Akkor már teljesen kész voltam. A kislány zokogott és csak kapkodta a levegőt, szerintem sokkos volt, az öcsém úgy remegett, hogy onnan láttam, és előre volt döntve, ahogy a kezénél fogva tartották, és mindene tocsogott a vértől, engem meg próbáltak megfogni, azt hitték minket ütöttek el a kislánnyal, mert tiszta vér volt ő is az orromtól.

Csak ordítoztam meg sírtam, hogy engedjenek már az öcsémhez, és hogy engedjék el, hogy mi ez az egész….

Aztán végre a terepjárós is elmondta, hogy ő átengedett minket, az a barom meg elütötte aztán kipattant, és még leütötte a szerencsétlen kölyköt. Akkor már ott tolongtak a buszmegállóból is, mindenki ordibált meg magyarázott, a rendőrök meg végre elengedték és megfogták a másikat, aki vissza akart ülni a kocsijába, és mint aki jól végezte a dolgát el akart hajtani.

A rendőrökre is rátámadt, és mikor lenyomták a kocsi elejére, és megbilincselték felém fordult. Csak úgy izzott a szeme, és ahogy összenéztünk láttam, hogy mennyire ki van tágulva a pupillája, hogy teljesen be volt lőve, nem is volt magánál. Csak ordibált artikulátlanul és rugdosta a rendőröket meg köpködött, amíg benyomták a kocsiba.

Nem érdekelt odavergődtem a testévemhez és végre megöleltem, de azt se tudtam hol fogjam meg. És csak állt és remegett az egész gyerek, és a kislány is átölelte a nyakát meg az enyémet is, és szinte fuldoklott úgy zokogott.

A rendőrök helyszíneltek meg adatokat gyűjtöttek, a mentősök be akartak minket ültetni a kocsiba, de az öcsémre valami rá jött, és egyre csak azt hajtogatta, hogy menjünk haza Luna, kérlek menjünk haza.

Elmondhatatlan érzés volt, hogy ott állunk az otthonunk oldalában, az édesanyánk meg a testvérünk ott van a házban és még csak nem is sejtik, hogy velünk pár méterrel arrébb mi történik.

Azt mondta haza megy, saját felelőségére, nem érdekli semmi, közben a rendőrök is szóltak a mentősnek, mert az a barom tiszta erőből fejelni kezdte a rendőrautót belülről. Szóval, amíg volt a kavarodás, felemeltem a Lucát, szegény öcsém meg a biciklit és szépen halkan eljöttünk.

Nem tudom, hogy lesz-e valami bajunk ezért, anyuék szerint nem, de kicsit még félek, hogy keresni fognak. Ott maradt a másik sofőr, meg egy csomóan a buszmegállóból, voltak tanuk végül is.

Csak mentünk haza némán, véresen, szakadtan, egyedül a kislány hüppögött meg kapkodta a levegőt. Az öcsémnek szétszakadt a kabátja a nadrágja. Az egyik cipőjét meg a sapkáját úgy hozták oda. Mind a hárman olyanok voltunk, mint túlélők egy vámpírvacsora után.

Haza mentünk, becsuktuk az ajtót, és szembe találkoztunk az elénk siető anyuval. Hát….erről inkább nem beszélnék.

Azt se tudom mi történt, csak hogy a nővérem megragad, de én mondom, hogy nincs bajunk, az öcsit ütötték el. Akkor hozzá rohant és akkor az öcsémbe is megpattant valami, és zokogni kezdett, és az anyura borult és szegény anyukám…

És én is sírtam meg a kislány is a nővérem meg ordított, hogy dédi hívd azonnal a többieket, és próbálta kiszedni belőlünk hogy melyikünk sérült meg súlyosabban.

Aztán berobbant a két barátnőnk és mindegyikük kapott egyet belőlünk. A nővérem leszedte a ruhát az öcsiről, és végig tapogatták, meg vizsgálták, de nem tőrt el semmije. Csak a feje volt tiszta vér, lefejelte a szélvédőt, aztán meg az a barom telibe vágta szegényt.

Belém nyomtak egy nyugtatóinjekciót, és onnan már nem volt többet semmi, mert csak valami szédelgő hülye kómában éltem meg mindent.

Lemosták a kislányt is, és nem mertük haza vinni, mert teljesen kikészült, és csak ölelgetett hol engem hol az öcsémet felváltva.

Végül anyu megfogta, hogy gyere Luca anyu már vár és átadta, az anyukájának, akinek a férje autóbalesetben halt meg, mikor nyolc hónapos terhes volt a kislánnyal…

Csak zsongott a fejem, és folyton az a pillanat pergett a szemeim előtt, ahogy jön felém hatalmasra tágult szemekkel, eltorzult arccal, aztán már csak az öklét látom, és a fájdalmat érzem, most utólag, de akkor semmi se fájt.

Még sose ütöttek meg! Elmúltam 18 és egy csomó mindenen mentem már át, de még sosem ütöttek meg!

Persze az a másik állat akkor nekem esett, de az nem ütött csak fojtogatott és szúrni akart….

Nem tudtam, és azóta se tudok napirendre térni felette. Hogy egy férfi, egy nőt azzal győzzön meg végső érvként, hogy felpofozza, számomra az egyik legfelháborítóbb és legszánalmasabb dolog a világon. Az meg, hogy valakit elüt és még utána neki áll feljebb, ezt nem vagyok képes feldolgozni.

Már tudom, mit érezhet egy nő, akit bántalmaznak, már tudom milyen érzés, amikor egy ököl csapódik az arcodba, és te tehetetlen vagy pedig szeretnéd megölni azt a mocskot.

És annyira felhergeltem magam, hogy rosszul voltam és szédültem és a fülem az ütés óta folyamatosan csengett és nem hallottam.

A nővérem  meg adott még egy nyugtatót, hogy aludjak és ne gondolkozzak, és még hallottam hogy veszekszik az öcsivel, hogy be kell menni a kórházba mert szédült, de az sem akart. Azt mondta, inkább elmegy itthonról.

Lefeküdtem, és állandóan ezek a képek játszódtak le a szemem előtt, és az a tehetetlen érzés. Úgy éreztem ez sem ok nélkül történt, hogy ott volt a kislány, és nekem döntenem kellett, hogy vele maradok, vagy a testvéremhez rohanok. És tudtam, hogy nem szabad őt egyedül hagynom az agyammal, de a szívem meg vitt volna az testvéremhez, és ez volt az egészben a legszörnyűbb, ez a tehetetlenség.

Azt hiszem ilyen lehet, ha egy anyának döntenie kellene, hogy melyik gyereke maradjon életben.

Azt hiszem ez egy jó lecke volt, hogy mennyire gyerek vagyok még mindig, hogy mennyire nem vagyok felkészülve semmire, pedig úgy igyekszem.

Aztán csengett a telefonom, de nem tudtam megmozdulni, meg nem is akartam. Csak hallottam de nem tudtam szólni, hogy ne tegye.

A nővérem meg hisztérikus kiabált a telefonba, hogy vidd el innen, vidd el innen mert megöli ez a kurva ország…és sírt.

Azóta nem hívott fel csak egy üzenetet küldött, hogy jön, ahogy tud. Remélem nem csinál megint valami baromságot. Néha nagyon flegma meg nyegle, máskor meg meglepő dolgokra képes, hogy itt legyen.

Vasárnap már szinte a megszokott menet, kórház.

Persze félútról vissza kellett fordulni, mert a barátnőm már megint az ajtókilincsen felejtette szegény kutyát. 
Émelygés, fejfájás mindkettőnknél, illetve a fülemet is megnézték, örömmel jelentem, megvan a dobhártyám.

Öcsém orra elrepedt, most duda formájú. Mondtam neki, láttam már pasit ferde orral, oszt mégis meghódította a világot, fel a fejjel.

Mondott ezt-azt a duda alatt szerencsére nem értettem!:)

Lucát is áthozta az anyukája. Örültem, mert attól féltem nem fogja többet ránk bízni, mert nem vigyáztunk rá eléggé. De szerencsére nem így látja, és nem haragszik ránk.

Szegény kislány előbb az én nyakamba borult, aztán az öcsémébe és csak ölelte meg puszilgatta, és hajtogatta, hogy azt hittem meghaltatok mind a ketten.

A Tomi meg hagyta neki, pedig iszonyúan fájhatott a törött orra. Este már próbált viccelni is.

-    Ne félj Luca, tudom mi a kötelességem. Ha felnősz, feleségül veszlek.

És a nővérem is rendbe jött, arra, hogy miért kellett elmondania a telefonba, csak a vállát rángatta, hogy Luna vele akarsz élni, joga van tudni arról, ami veled történik. Aztán meg vájt fülűnek kezdett hívni, az öcsénket meg orrosnak. Szóval teljesen rendben volt.

A többiek is, mert csak mint zombi különítményt emlegettek minket. Próbálok nevetni, bár még elég fogcsikorgatva sikerül, mert ilyenkor szétszakad a szám, bár most tettek rá valami átlátszó tapaszt, amitől majdnem olyan, mint új korában. Csak a cipóra feldagadt lila arcommal nincs mit kezdeni. A doki azt mondta valószínűleg eltalált valami ideget, azért olyan a fejem mintha idegzsábám lenne.:(

De aztán a hétfő volt a hab a tortán. Megyek a cipó fejemmel. A nőstényfarkas meg azonnal megtalált. Körbe járkált sajnálkozó csóváló fejjel, megkínált egy cigivel lehúzott maga mellé, mint egykor én szegény megesett barátnőmet a netbeli szereplése után, és megkérdezte.

- A pasid volt? – az arcomra bökve.

Mondom nem az enyém, másé!

Hát mit lehet erre mondani? És ezzel az arccal még nagyon röhögni se tudok. Nem esik jól, és valahogy nem őszinte a mosolyom.

Nincs túl jó hangulatom. Valahányszor lepihenek és lehunyom a szemem, annak a férfinak a lángoló tekintetét látom és az öklét ahogy üt. Nem félek tőle, mégis hevesen ver a szívem és kapkodom a levegőt, a visszatartott sírástól. De dühömben kell sírnom, mert iszonyú megalázó, hogy csak úgy kiütött mindkettőnket. Inkább nem pihenek, mert csak szenvedek. Hol hőhullámom van, hol meg ráz a hideg, és már megint fáj a gyomrom, és ráadásul még szédülök is, ami nem túl jó, ha táncolni szeretnék.

Olvasni próbálok, de olyan lettem mint az öcsém. Csak nézem a betűket, és haladok a sorokkal, közben meg fogalmam sincs, hogy mit olvasok, mert a szemeim előtt az a férfi jelenik meg és a keze….

Nincs kedvem kimenni, nem akarok az emberek közt lenni. Fogalmam sincs hányan látták, és azok közül nem akarok senkivel se találkozni. De engem könnyű megjegyezni a hajamról, inkább ki se megyek csak az erkélyre, és suliba sincs kedvem menni.

Csak bámulják a feldagadt kalács képemet. Persze rögtön első órán a tanár elakadt, ahogy összenéztünk, és persze el kellett mesélnem mi történt. Csak lájtosítottam, hogy elütött egy barom a zebrán, mert nem állt meg a belső sávban, minket meg átengedett egy másik a külsőben. Azt mondom, hogy az arcommal tompítottam a szélvédőn és így nem kell részleteznem. Persze mindenki sajnálkozik, de a nőstényfarkas is rögtön levette, hogy megütöttek, szerintem másoknak is leesik.

Az dühít a legjobban, hogy én szégyellem magam, és az arcom, hogy mit tett velem, pedig ez nem az én szégyenem, neki kellene, meg megkeresni minket, és esetleg bocsánatot kérni, akár anyutól is, aki elejtette a nyugtatós üveget mikor be akart egy tablettát venni, annyira remegett a keze a véres torzónktól, és felváltva ücsörgött az ágyunk mellett, fél év alatt immár másodszor.

Ha belenézek a tükörbe legszívesebben sírnék. Egy elszínesedett torzó vagyok!

Semmihez sincs kedvem! Még élni sem, minek egy ilyen szar világban? Már annyiszor felálltam meg újra megpróbáltam, de mindig ez a vége. Megszúrnak, megaláznak, megvernek, mert csak egy nő vagy, és azt képzelik az erősebb jogán nekik mindent szabad.

Utálom a férfiakat, utálok mindent és mindenkit. Csak a szobámban meg a lakásomban érzem jól magam a cicáimmal. Ott legalább biztonságban vagyok, oda nem jöhet utánam semmi mocsok!

Fekszem az ágyamban, ölelek egy feleslegessé vált jegesmedvét és sírok, mert mindig minden olyan szépen indul, aztán szomorú vége lesz….

  

U.i:

Ezt a dalt Dee-től kaptam, aki a kezdetektől fogva nagy segítségemre volt, és mellettem állt, már akkor is, amikor én még nem is tudtam, hogy elkél majd a segítség.

És támogatott mikor nagyon rémült voltam és kétségbeesett.

Néha kicsit erőszakos, és undokul szókimondó, de kell nekünk egy „ilyen”!  
Lelki gurum és tanácsadóm, aki igyekszik a helyes útra taszigálni…….néha kicsit erőszakosan és undokul szókimondón….:)

Boszorkány, akivel sosem találkoztunk személyesen, és talán nem is fogunk, mégis előbb érzett meg velem kapcsolatban dolgokat a távolból, mint jómagam. Nem győzöm elégszer megköszönni, hogy életben tartott! Köszönöm!:)

Ő ezt szeretné tőlem, én pedig tőletek, - azoktól, - akikre ráfér a biztatás!