44. rész - Vannak szavak....

Kimi…..

-         Ne haragudj anyu, de nem maradunk itt az újévig.

-         Talán nem érzi jól magát köztünk? – szól közbe Rami.

-         A bőrében nem érzi jól magát! Hát te nem látod, hogy néz ki? Akkora karikák vannak a szeme alatt, hogy ha meglátná egy hím panda, meg kéne küzdenem vele érte! Nagyon nincs jól, nem csak reggel, egész nap hányingere van, és a WC fölött görnyed. Ez nem normális! Felhívtam Akit, és megkérdeztem mit tudok tenni érte. Azt mondta itassam, amennyit csak tudom, mert ki fog száradni, és megemelkedik a kálium szintje, meg mit tudom én még mivel ijesztgetett. Most olyan vagyok, mint Pavlov kutyája. Ha rám néz, reflexből felé kínálok egy pohár vizet.

Haza viszem, azt akarom Aki vizsgálja meg, és adjon valamit, ha van valami erre a borzalomra. Vagy legalább csak nyugtasson meg, hogy minden rendben van odabent. Hosszú távra képzelem vele…úgy tervezem egy életre szólón, lesz még rengeteg alkalom találkoznotok.

-         Nagyon kedves lány, - mosolyodik el a sógorasszony, - és látszik mennyire szeret téged. Örülök, hogy megláttad benne a valódi értékeit, Rami mesélte, hogy találkoztatok. – vigyorog egyre jobban.

-         Mit mesélt? –horkanok fel.

-         Hogy szétverte a fejed, megvakított és talán még tökön is rúgott?

-         Azt nem! – védem a mundér becsületét. - Azé’ ami fontos azt védtem még vakon is!

-         Gondolom, most örül is neki! – fanyalog a bátyus.

-         Hiszed vagy sem, ha éppen nem a kagyló fölé görnyedezik, töretlen a szexuális életünk. – nézem kárörvendőn, ahogy dühösen csücsörit.

-         Jó, amíg ti itt kakaskodtok, én viszek fel neki egy kis sütit meg beszélgetek vele egy kicsit, mielőtt elviszed. – hajol le egy szépen becsomagolt ajándékért a fa alatt.

-         Nem örökre viszem el! Úgy csinálsz, mintha soha többé nem látnád!

-         Tudom, csak valahogy úgy megszerettem…örülnék, ha még maradnátok, de látom mennyire szenved. Igazad van, jobb lesz neki otthon. – indul meg felfelé.

Kriszti….

A fejem alá gyűröm a puha kellemes illatú párnát és megpróbálom élvezni a csendet és a nyugalmat.

Itt mindenki annyira kedves velem mintha már ezer éve ismernének. Nem érzem magam idegennek, nem érzem úgy, hogy egy csomó mindenből kimaradtam, és nem értem miért mosolyognak össze, vagy miről beszélgetnek, mert nem tesznek ilyent. Ha valami nem angolul folyik, egyikőjük azonnal fordít, és mindet megindokolnak vagy elmesélnek, a szokásaikból vagy a múltjukról. Nagyon boldog vagyok, hogy ilyenek, hogy így fogadtak, hogy megmutatták mennyire ostoba vagyok, mikor előítéleteim voltak a nyelv, a nemzetiség, meg a társadalmi különbség miatt.

Most mégis haza megyünk, ráadásul miattam.

Sajnálom, de az igazság az, hogy örülök. Annyira gyengének és elesettnek érzem magam, hogy ha legközelebb kinyitnám a WC ajtaját, és ott nem a csésze bámulna rám vissza várakozóan, hanem szembe robogna egy gyorsvonat, azt hiszem nem ugranék el! Történjen, aminek történnie kell, én inkább meghalok, de képtelen vagyok mozdulni. Fáj a fejem, már a gyomrom is, és a hasizmaim gondolom az állandó erőlködéstől, de ezt már nem is merem említeni. Egyszer majd csak elmúlik ez az időszak, remélem nem fog 40 hétig tartani…..

Halkan kopognak az ajtón.

-    Gyere csak! – kiáltok vidáman, azt hittem valamelyik gyerek settenkedett fel, hogy megmutassa az ajándékát.

Meglepve emelkedem fel a könyökömre, mert Paula lép be, kezében egy gyönyörű karácsonyi papirba bugyolált csomagot szorongat, a másikban egy tányérban valami sütit.

-    Nem zavarlak? – mosolyog.

-    Jaj, dehogy! Már akartam lemenni csak még egy picit pihenek…

-    Inkább ne erőltesd lányom! – ereszkedik az ágy szélére, és kedves erőszakkal visszanyom. Nem engedi, hogy letegyem a lábam, így végül csak felülök, és a hátam az ágy háttámlájának döntöm. – Senki sem várja el tőled. Látjuk mind, mennyire megvisel ez az új kis Raikkönen.

Zavartan mosolygok, mert nem tudom, mit mondhatnék erre. Inkább rábámulok az éjjeliszekrényre tett sütire. Elérti a pillantásom.

-    Ez itt a pirakka! Az igazi finn sütemény! Kimi mamája boszorkányosan készítette, de azért nekem is megy valamennyire. – mosolyog.

-    Majd egyszer megtanulom én is….

-    Remélem is! – fogja meg lágyan a kezem. – Ugye tudod, hogy ez itt a te otthonod is és ide mindig jöhetsz, amikor csak kedved tartja, mert én szeretettel várlak!

-    Köszönöm…. – pislogok könnyeimet nyeldesve.

-    És ha esetleg valami gondod adódna…ha elkélne egy kis segítség, akkor remélem, eszedbe fogok jutni. Nem akarok a terhedre lenni, most a te nyugalmad a legfontosabb, de ha már jobban vagy, valamikor szívesen meglátogatnálak…persze ha csak nem zavarok. Szólj, ha segíthetek valamiben, nem akarok tolakodni.

-    Nem zavarsz sohasem, mert ahogy ez itt az én otthonom, az ottani meg a tiéd is. Akkor jössz, amikor csak akarsz, mert oda haza jössz, és mi mindig szeretettel fogunk várni és fogadni.

-    Köszönöm lányom… - öntik el a könnyek az ő szemét is. – Matti annyira szeretne téged…és annyira büszke lenne a fiára, hogy ilyen jól választott. – pislog egyre hevesebben.

-    Köszönöm hogy ezt mondod….az hiszem ez a legszebb dolog, amit tőled kaphatok még.

-    Eh, igaz is…- veszi maga elé zavartan a díszcsomagolású pakkot, - ezt itt neked hoztam. – nyújtja át.

Zavartan tépem fel a szép papírt, mert hát a mi ajándékaink lent vannak, és gondolom Kimi már kiosztotta őket. Aztán a kezembe veszem és nézem, és hagyom, hogy a könnyeim lehulljanak a takaróra, és apró nedves karikákat rajzoljanak a huzatra.

-    Ezt…?

-    Az unokámnak…. – pityeredik el Paula.

Nem bírom tovább magamba fojtani a könnyeket, de ezúttal a boldogság és a meghatottság könnyeit. Ő is sír, és tudom, hogy ők mások mint mi, északi emberek, kicsit hidegebbek, kicsit jobban kontrollálják az érzelmeiket és most mégis, itt könnyezik a karjaimban, és ez végképp meghat.

-    Itt lesz mellettetek a gyerekszoba mire újra jöttök. – próbálja visszanyerni a hidegvérét.

-    Köszönöm Paula…mindent köszönök!

-    Én köszönöm, hogy boldoggá teszed a fiamat! – mondja elcsukló hangon és kisiet a szobából.

Nézelődök a házban, végigsimogatok minden faburkolatot és bútor. Búcsúzom! Tudom, nem örökre, mégis olyan furcsa…olyan nehéz itt hagynom ezeket a meghitt pillanatokat és kedves embereket.

-         Úgy látom neked jobban bejön anyám háza, mint a mienk.

-         Nekem emberközpontúbb. – mosolygok.

-         Akarod, hogy ideköltözzünk? – somolyog gonoszul.

-         Annyira azért nem tetszik. – rántom fel a fejem a régi fénnyel a szememben. – Jó az nekünk, már megszoktam, jó kis betonpalota! Kicsit rideg, meg személytelen…de hát azt olvastam, te vagy a jégember! Mit várhatnék tőled? Még jó hogy nem költöztetsz ki egy hóigluba.

-         Ezért a sok szemtelenségért egyszer még nagyon megfizetsz majd, csak múljon el ez a sápadtság meg karika a szemed alól. – ígérget.

Hamar búcsút veszünk az ottaniaktól. Kimi úgy hajt kifelé, mintha lekésnénk a gépet. Egyre csak sürget, és türelmetlenül toporog, a még nála is türelmetlenkedőbb és izgatottabb Ajax pórázát szorongatva. Én meg elidőzök mindenki nyakában egy kicsit. Egyre jobban belejövök a sírásba!

Tudom, hogy jót akar. Azért sürget, hogy ne zaklassam fel magam, és lehetőleg ne hányjak legalább addig, amíg látnak. Megvártunk egy kedvező időszakot, ahogy csillapodott a rosszullétem, azonnal intézkedett és már készülődtünk is.

Könnyeimet törölgetve integetek nekik, de nem merek hátra fordulni, nehogy baj legyen. Kimi hátra ül mellém a taxiban, gondolta itt jobban tud segíteni. A sorőr legnagyobb megrökönyödésére, Ajaxot ülteti az anyósülésbe, egy gyerektakaróra, melyet Paula külön erre a célra adott át neki. Paula engem is felpakolt több tucat zacskóval, ha baj adódna, de nem örülnék, ha itt hátul kedélyesen öklendezve érkeznénk a reptérre. Gondolom a taxis se lenne elragadtatva bármekkora is a megtiszteltetés meg a borravaló!

Talán jobb is volt ez a vágta, így kevésbé érzékenyültem el. És hát igaza van! Itt a téli szünet neki is, akkor jövünk, amikor csak akarunk, és ők is! Nem örökre búcsúztunk!

A repülő már borzalmas volt. Szinte az összes zacskót elhasználtam. Paula belém kényszerített pirítósa megsokszorozódva távozott. Nem hittem el, hogy ennyit vagyok képes hányni, és azt se értem mi jön még belőlem, mikor nem is eszem. Kimi úgy ül mellettem akár egy karót nyelt fehérre meszelt Buddha. Csak meregeti a szépséges szemeit rám, és a száját rágja meg grimaszol. Ha éppen nem hánytam a néhány órás út alatt, akkor vizes palackokat dugdosott az orrom alá, hogy igyak. A végén már tiltakozni sem volt erőm. Fogalmam sincs, hogy tudtam leszállni a gépről és, hogy jutottam el a kocsiig, amit talán Mark vezetett, de ebben sem vagyok biztos.

Csak néha sikerült elkapnom egy rövid beszélgetést, mert szinte révületben voltam.

-       -         Mindig ilyen rosszul van?

-         Mindig! – nyögi Kimi.

-         De hát mért vártál vele eddig?

-         Mert egy fasz vagyok. Te nem tudsz segíteni Mark? Valami masszás vagy ilyenek? Te mindenhez értesz!

-         De a terhes masszázshoz nem! Ilyenkor vigyázni kell. Véletlen olyan területet érintek, ami beindítja a vetélést, ezt gondolom te se akarnád.

-         Az lenne az utolsó napod!

-         Erről beszélek…!  - vigyorog a kopasz rezignáltan. – Még ma elviszed Akihoz?

-         Asszem nem! Vagyis fogalmam sincs, majd otthonról felhívom.

-         Mióta leszálltunk nem hányt. Talán csak a repülés nem jött be neki ebben az állapotban.

-         Hát, ha jól emlékszem a másik állapotában sem nagyon. – nevet Mark.

-         Nem, de akkor legalább nem rókázott szegénykém végig.

-         Akkor megyek Kimi….vigyázz rá, majd hívlak!

Otthon édes otthon!

Igaz a mondás, mindenütt jó de legjobb otthon. Jól éreztem magam, és soha nem volt olyan érzetem, hogy csak vendég lennék Paula házában, de itt valahogy egészen más. Csak heverek az ágyban, a mi ágyunkban és nem akaródzik felkelni. Ez a kis pocok mintha csak megérezte volna, hogy itthon vagyunk, szinte nem is jelentkezik. Az a reggeli egyszeri hányás az elmúlt napokhoz képest szinte felüdülés.

A kinti hideg odaát ragadt, és az üvegfalakon át mindent elborít a beszűrődő nap ragyogása. Csalóka délibáb hisz innen is látni a fákon szikrázó jégvirágokat, melyek gyémántjogarrá változtatják a kopár nyúlványokat, és fagyasztják szegény madárkák, zúzmarás ágakban kapaszkodó vékony ujjait. Olyan az egész mintha egy trópusi reggelre nyitottam volna ki a szemem valahol Portugáliában. Pedig itthon vagyunk, kint tombol a svájci tél, a meg-megújuló szél finom hó permetet sodor végig, az erős akarata alatt hajladozó ágak közt.

Olyan jó, olyan nagyon jó minden, nyújtózkodom hosszan akár egy kényes cica. Kimi végre megnyugodott. Most már hivatalosan is van orvosom és van terhes kiskönyvem, melyben megjelölték nem csak a fogantatás dátumát, az ő legnagyobb megelégedésére, hanem a várható születését is. Augusztusi lesz a mi kis pockunk, augusztus 7.-ére várjuk, a betakarítás havában, a gyümölcs és szőlő érlelő nappalok és a legfényesebben ragyogó éjszakai csillagok havában.

Kitapogatok az éjjeli szekrénykémre és felveszem az elmosódott kontúrú fényképet, ami a szememben a világ legtökéletesebb képe. Íme, itt van Ő, a mi kis pockunk. Sisu, ahogy Kimi hívja!

  

Sisu immár 8 hetes, és úgy tökéletes és gyönyörű, ahogy van! Kimi szerint már most látszik hogy szakasztott Raikkönen, és teljesen rá hasonlít.

Beleegyeztem, ne legyen már ezen is vita köztünk. Mondtam, valóban pont olyan édes kis pocakja van, mint neked mostanság.

Egy pillanatra elfeledkezett a kép tanulmányozásáról, inkább rám bámult azokkal a világító csodákkal.

-         Szerinted pockos vagyok?

-         Dehogy! Csak olyan apukás!

-         Eeh, délután felhívom Markot! – grimaszolgatott a szájával, én meg kibírtam hogy ne nevessek.

Apu hiú picikém, de engem egyáltalán nem érdekel, hogy az elkövetkezendő hónapokban egyre inkább egy akós hordóra fogok formálódni. Nem számít, csak az, hogy neked legyen ott bent a pocakomban elég helyed, hogy kényelmesen szundizzál, meg növögessél, amíg majd eljön a nagy pillanat.

Még rengeteg időnk van addig. Néhány nap múlva ünnepeljük csak a szilvesztert, aztán jön még a tavasz, és csak azután érkezel te is, az édes dinnye, meg muskotályos szőlővel.

Jaj, picikém, simogatom a hasam, ahol őt sejtem. Ha tudnád, mennyire szeretlek! Persze illene tudnod, hiszen minden gondolatomon osztozunk. Vajon nekem is hangosan kell elmondanom mit érzek irántad, és mennyire várlak, ahogy az apád teszi minden este immár egy szertartás részeként, ha tőled is elköszön? Vagy tudod anélkül is, hogy kimondanám, mert érzed minden szívdobbanásommal, hogy Te vagy az életem, Te vagy az, akiért bármit feláldoznék gondolkodás nélkül már most is, pedig Aki bácsi szerint még csak 2 centi vagy, akkora mint egy málna, nyelek egy nagyot.

De jó lenne egy kis ribizli, sóhajtozom, lehunyt szemmel.

Mikor megérkeztünk nagyon elesett voltam és azonnal lepihentem. Már annak is örültem, hogy voltak hosszabb szünetek a rosszulléteim között. Aztán késő estére jobban lettem, picit meg is éheztem. Szegénykém itt sertepertélt körülöttem, és annyira elfáradt hogy édesen szuszogva húzta a lóbőrt mellettem a nagy felügyelésben, ahogy az édesanyjának is mondta, egy percre se veszem le róla a szemem! Hát lehet, csak közben becsukta, persze attól még rajtam hagyhatta azokat a gyönyörűséges pillantásait bőr alatt.

Szóval lesétáltam és akkor ért az első meglepetés. A nappaliban, egy csodálatos fényárban és díszekben pompázó karácsonyfa tündökölt. Tátott szájjal bámultam, mert fogalmam se volt, hogy varázsolhatta ezt ide az alatt a néhány óra alatt, míg kicsit kivontam magam a forgalomból.

Később mondta csak el, hogy itt állt szegény fa már akkor is mikor megérkeztünk, csak nem méltattam szédelgés közben különösebb figyelemre. Még otthonról rendelte meg, és a takarítószemélyzet állította fel nekem.

Hihetetlen ez a faarcú finn milyen figyelmes és kedves tud lenni szavak nélkül is. Úgy véli elég, ha a tettei beszélnek, és ez így is van, az emberek többsége megszokta, hogy folyton hangoztatja és sorolgatja, miket tesz vagy tett a párjáért.

Nos, ő pont az ellenkezője, semmit se mond, de teszi a dolgát és elhalmoz számtalan figyelmességgel, amiről tudja, hogy örömet szerez vele. Nincs ezzel semmi baj, már kezdem megszokni, hogy ő fordítva működik, és talán jobb is így. Ő nem ígérget, hanem némán ad. A szöveget meg hozzá gondolom és már tökéletes is, mosolyogok lehunyt szemmel. Minden tökéletes….

Akkor se nyitom ki, mikor nyílik az ajtó, és valaki halkan beóvakodik.

Na jó, annyira azért nem halkan, mert közben összetűz szegény senor Sangriával, aki az újralátás öröme feletti euforikus hangulatában odáig vetemedik, hogy rohamot indít a fenti hálószoba ellen, ami pedig minden állat számára szent és sérthetetlen.

Egy dühös nyau, egy elfojtott szitok és sicc után, halkan kattan az ajtógomb. A csalódott kandúr még nem adja fel, két lábra áll, és dühösen belepüföl néhányszor az ajtóba, de aztán valószínűleg megérzi a levegőben, hogy most jobb, ha abba hagyja, ez nem az a pillanat, mikor tovább erőszakoskodhatna, valamire való eredménnyel. Dühös nyávogással kocog lefelé a lépcsőn, egy isteni szőke pasi győzelemittas, öntelt mosolyától kisérve.

Kisebb földindulás és csörömpölés után szerencsésen megérkezik egy tálcával, és rajta két bögre kávéval, meg egyéb étkekkel. Gondolom, mert nem látom, ugyanis bőszen játszom az alvót.

Először az illatát érzem meg. Nem a dezodor, hanem az igazi Kimi illatot. Mióta mindentől rosszul vagyok, nem használ semmit, és igaza van, mert az ő illata kellemesen hat a hormonjaimra, és nem kelt bennem hányingert.

Aztán megérzem a forró száját a nyakamon. Sokáig csókol, feltérképezi az ajkaival a hosszú vékony nyakam ívét és egyáltalán nincs ellenemre ez a tevékenység.

-         Te csalsz… - suttog a fülembe. Érezem, ahogy a mellem ágaskodni kezd a hangjától. – Nem is alszol…

-         Aludjak? – túrok a hajába.

-         Mond, hogy nincs hányingered, és őrülten kívánod a szexet… - szól erősen könyörgősen a hangja.

-         Mondom… - egyezek bele.

-         Most mondod, vagy így is érzed?

-         Elemezni akarsz meg kukacoskodni, vagy valami mást. Gondold át addig, amíg nem kell hánynom.

-         Átgondoltam…. – lihegi a számnak, magára hagyva a nyakam.

Csókol, egyre mohóbban, csókjai szünetében elhalmozza a szám, az arcom és a nyakam apró puszik tömegével.

-         Kávét hoztál? – próbálok szóhoz jutni.

-         Azt is….meg reggelit….meg magamat. – csókolgat.

-         Jó…akkor hagyjuk a reggelit. – túrok a hajába és húzom magamra. 

Keze a mellemre talál. Lassan érzékien simogatja, izgatja. Belenyögök a csókunkba, érezem a csípőmnek nyomódó ágyékán, hogy vágya egyre növekszik. 

-         Majd….majd főzök másikat. – harapdálja a fülcimpám, és izgatja a megkeményedett mellbimbómat. – Most te se figyelj…aludjál kis Kisu. – lihegi.

Napok óta nem voltunk együtt. Elszokott a koplalástól, és lássuk be én is kívánom, hogy nekem feszüljön az izmos teste.

Úgy mozdulok, hogy hozzám férjen, és míg a testembe hatol, belemarkolok a gyönyörű szőke sörényébe.

Most ő nyög bele a csókunkba….

Jó olvasást és szép napot mindenkinek!

puszi, Luna