43. rész - Karácsony Finnországban...

Sziasztok!

Kicsit későn jövök, és rövid is leszek. 
Akadt itthon egy kis probléma amivel még nem igazán birkóztam meg, vagyis még kell egy nap legalább, hogy feldolgozzak mindent azt hiszem.
Egy ideje már ettől rettegek...hogy minden szép meg jó, aztán jön valami...és tönkre tesz mindent...
Talán holnap elmesélem a múlt hetemet, éjjel majd leírom, ha nem tudok aludni....

A mostani részhez meg jó szórakozást.
Nagyon igyekeztem, most aztán tényleg erőmön felül!
puszi, Luna

Kimi….

Ezt nem hiszem el!

Földrengésre riadok! Mire kicsit megébredek jövök csak rá, hogy Kisu pattan ki mellőlem az ágyból és rohan pánikszerűen a mosdó felé.

A hangokból, amik az ajtó mögül jönnek, teljesen éber leszek.

Sóhajtozva mászok ki a meleg puhán ölelő takarók közül. Arra is van idő, hogy gatyát húzzak a kiszűrődő meg-megújuló öklendezést hallgatva.

Lomhán odakocogok, és kedvetlenül benyitok.

-         Me…menj ki! – nyögi elkeseredetten aztán újra a fajanszra borul.

Hát ezért vagyok rosszkedvű! A tegnapi jó hangulat és közérzet úgy tűnik már a múlté.

Annyira sajnálom, és most jön majd megint a hiszti, hogy ne nézz, mert undorító vagyok meg a többi baromsága…

Megsimogatom a hátát, teletöltök egy poharat vízzel, a kezébe adom és kifordulok. Összeszorított szájjal veszem kézbe a telefonom. Egy pillantással leellenőrzöm az időt, gyors fejszámolás, nyugodtan hívhatom nincs már korán.

Türelmesen várakozom, míg végül egy vidám energikus hang beköszön, és a nevemen szólít.

Nem, nem zavarom biztosít, ezután hosszan taglalom Kriszti jelenlegi állapotát. A szinte már állandósulni látszó rosszulléteket, amik nem korlátozódnak kimondottan csak a reggelekre, a súlycsökkenést, mikor épp hogy híznia kellene, az állandó sápadtságot, levertséget, fáradékonyságot, kedvtelenséget és étvágytalanságot, émelygést.

-         Terhességi mérgezés? – csuklok fel hangosan. – És az veszélyes? Úgy értem pakoljam fel, ha ki tud jönni a klozetból, és induljak vele hozzád?

-         Nem kell még bepánikolni, - nevet a vonal túlsó végén könnyedén. Hát persze ő nem hallja ezeket a hangokat kiszűrődni, törölgetem a gyöngyöző homlokomat, - általában valamilyen inger váltja ki az émelygést, sokan például rá sem bírnak nézni a halra.

-         Na ez szép! Akkor jobb lesz, ha eltávolítom az ünnepi menü közül, mielőtt még telibe rókázza szegénykém a családot.

-         Vészes hányásról akkor beszélünk, ha étkezéstől függetlenül, gyakori vagy folyamatos hányásról van szó. Kiváltó oka ismeretlen, korábban a szakemberek az esetek döntő többségében lelki eredetűnek tartották. Ma a terhességi hormonok magas szintjével, vitaminhiánnyal vagy helytelen táplálkozással magyarázzák. Általában a terhesség 12 hetében megszűnik, de ha nem, akkor szükséges egy komolyabb kivizsgálás. Kimikém, - teszi hozzá nevetve kis szünet után, - azt tartják, leginkább a leánymagzattal viselős kismamákat sújtja ez a folyamatos rosszullét.

-         Heh! – nyögöm vigyorogva. – Rami nagyon boldog lesz ettől a hírtől.

-         A jelentős súlycsökkenés gyengeség és kiszáradás veszélyes lehet, mert az állandó hányással folyadékot veszít, ezzel együtt elektrolitokat és értékes tápanyagokat, aminek köszönhetően csökken a vizelet mennyisége, megváltozik a szervezet savháztartása, hőemelkedés, láz, sárgaság, sőt akár eszméletvesztéses állapot is kifejlődhet a kezelhetetlen esetekből. Ami már máj- és veseműködésbeli elváltozáshoz vezethet, és a magzatot is veszélyezteti a kiszáradás. Ezért az a lényeg, hogy a folyadék utánpótlása legyen folyamatos. Akkor is innia kell, ha nem szomjas. Az ugyanis már akkor jelentkezik, amikor a test víztartalma jelentősen csökken, az állapot romlása ilyenkor pedig gyorsabban bekövetkezik. Ezek a tünetek ikerterhességnél vagy első terhességnél gyakoribbak. A diéta talán segíthet. Ajánlott a bő folyadék felvétele, lehetőleg szénsavmentes, kis kortyokban próbálja meginni, hogy megmaradjon a szervezetében.

-         Akkor még maradhatunk karácsonyra?

-         Szerintem igen, anyukád úgy is mindent meg tesz érte, ebben biztos vagyok. Csak ha még rosszabbra fordul az állapota, ha már a folyadék sem marad meg benne, és a kiszáradás fenyegeti, akkor hozd be. Addig sok folyadék Kimikér és vitaminok, mert most kétszeresen is szüksége van rá.

-         Értem! Januárig akartunk maradni, de az ünnepek után azonnal haza viszem. Már nem tudom nézni, ahogy szenved. Tudsz minket fogadni?

-         Hát persze! Amikor jöttök, csak értesíts időben! Te az asszonyka és a kis jövevény elsőbbséget élveztek.

-         Köszönöm Aki, és boldog Karácsonyt.

-         Nincs mit Kimikém. Gondolom neked, már megvan a boldogság! – nevet.

-         Eh, mit tagadjam. – túrok a hajamba felszabadultan. – már csak ők hiányoztak az életemből. Minden mást elértem és megkaptam…. Viszlát Aki.

Elgondolkozva teszem az asztalra a mobilt. Valami megütötte a fülemet, Aki bő lére eresztett tudományos beszámolójában, bár átsiklottunk fölötte az imént.

Lelki eredetű, dübörög a fejemben, lelki eredetű! Lehet, hogy ez a bajok forrása? Lehet, hogy fáj neki ez a kialakult helyzet? Hiszen vallásos, vagy legalább is közel áll hozzá, hiszen egy pappal lakott. Tudom, sose tenné szóvá, de lehet, hogy fáj neki, amiért így lesz anya és nem feleségként? Persze tudja, hogy nem vehetem még el,…de nem is tettem különösebb célzást arra konkrétan, hogy ez később változhatna. Talán előbb szeretett volna feleség lenni és csak azután édesanya? Eh, sóhajtozok, ezt megint te basztad el.

Persze eddig nem tudtam, hogy mi van. Most ebben a megváltozott helyzetben akár ebben a percben is feleségül venném, de még nem tehetem, és ezt neki is tudnia kell….persze mást azért megtehetnék, ülök az ágyra elgondolkozva.

Aztán felpattanok, mert a fürdőből előtámolyog egy hófehér kísértet. Elé sietek, és az ágyhoz támogatom. Elhárító mozdulatot tesz, de aztán hagyja, hogy segítsek és betakarjam.

A tarkóját masszírozza, és hunyorogva próbálja visszaszorítani az újra feltámadó rosszullét hullámokat.

-         Várj egy picit, - int felém, mikor látja, hogy a pólómért nyúlok, és magamra rántom - azonnal összeszedem magam és felöltözök.

-         Dehogy jössz! – tépem magamra a nadrágot is. – Még korán van, pihengessél csak nyugodtan, majd innen folytatják a konyhába nélküled. Megyek, szólok anyunak és hozok fel egy kis gyümölcslevet meg ásványvizet.

-         Látod, - szól panaszosan a hangja, - ezért serénykedtem tegnap annyit a konyhában! Éreztem, hogy nem lesz tartós az a kellemes közérzet. Jaj, meghalok! – kapja a szája elé a tenyerét, kirohan.

-         Hozok egy műanyag vödröt is, ha nem érnél ki időbe. – szólok utána, de nem mozdulok.

Megvárom, amíg újra előtámolyog homlokára tapasztott kézzel és befekszik az ágyba, csak utána kocogok le a lépcsőn.

-         Ezt a meglepetést! – fordul felém a nevetős sógorasszony hússzeletelés közben. – Szinte a pacsirtákkal keltél.

Ahogy jobban megnéz lelohad a mosolya.

-         Valami baj van Kimi?

-         Eh, Kisu nagyon rosszul van. Valami vödör kéne, ha nem ér ki időbe, meg gyümölcslé, és gondoltam viszek fel szénsavmentes ásványvizet is.

-         Mi történt? – siet hozzánk anyám egy jókora fakanállal.

-         Arra ébredtem, hogy a wc fölött görnyedezik és hány. - meredek a verőeszközre összebandzsított szemekkel. Remélem, nem akarja most rajtam használni, azért mert Kisu ilyen állapotba került miattam... – És az óta se múlt el neki. Mire elhelyezkedne az ágyban, már rohanhat megint.

-         Megnézem! –nyomja a szerszámot anyu a kezembe. – Viszek neki vizes borogatást a homlokára. Nem fáj a feje?

-         Mindene fáj. – nyögök fel kétségbeesetten. – Kristii ez normális? Te is ilyen voltál?

-         Az elsőnél igen. Legalább is az első időben.

-         Nem emlékszem…. – motyogom.

-         Nem hát, mert akkoriban inkább Jennivel voltál elfoglalva, és nem is láttuk egymást annyit, hogy feltűnhetett volna a reggeli rosszullétem.

-         Eh, lehetséges…

-         Holnap hazaviszem…mit gondolsz? – nézek rá komolyan.

-         Azt hiszem, helyesen teszed. – bólint. – Sajnálom, hogy elmentek, de gondolom neki is borzasztó ez az egész. Nem elég hogy hány, még itt van velünk, el se tudja magát engedni egy kicsit. Jobb lesz otthon, de vidd el orvoshoz, nehogy kiszáradjon.

-         Már beszéltem Akival. Reggel, ahogy felkelünk összekészülődünk, és haza repülünk, aztán délután beviszem hozzá, ha egy picit pihent otthon.

-         Akarod, hogy elkísérjelek benneteket? Vagy esetleg anyu?

-         Nem köszi, - simogatok végig a karján, - van segítsége. Ott van neki Lotte, a pap házvezetőnője, akinél lakott mielőtt megismertem. Olyanok neki akár a családja.

-         Akkor rendben. De ha valami gond van Kimi, szólj azonnal, értetted? – mered a szemembe harciasan.

-         Értettem! –húzom ki magam és tisztelgek katonásan. Aztán ügyesen elhajolok, mielőtt meglegyintene.

A sárkányvisításból és a hátamra vetődő rohamosztagosokból arra következtetek, hogy rám talált az utánpótlás.

-         Kimi, Kimi azt ígérted építünk hóembert! – visonganak. – És hogy megetetjük a madarakat, meg szánkózunk is Ajaxal.

-         Eh, biztos be voltam rúgva, ha ennyi mindent ígértem felelőtlenül.

-         Kimiiiii!

-         Jó, de akkor mi marad apátoknak?

-         Az év többi 364 napja! – sóhajtozik egy Ramira hasonlító lidérc a háttérben.

-         Na rendben van! – adom meg magam. – De csak, mert ma különösen boldog vagyok…

-         És megosztod velünk ennek az eufóriának a titkát? – sóhajtozik egy rosszindulatú kobold a konyhaszekrénynek dőlve.

-         Aki szerint, nőnemű pocaklakónk van! – térek tömören a lényegre virágnyelven, hogy a kölykök ne értsék.

Kristii lemerevedik egy pillanatra, Rami meg lomhán megfordul, és hátrafelé legyezgetve elvonszolja magát.

-         Haista vittu! Että mätää se….

-         Remélem rosszul hallottam! – nyekegek vigyorogva.

-         Majd megpróbálok nem irigykedni. – mosolyog a sógorasszony. – Megérdemled a boldogságot, akár mi is lesz!

-         Köszönöm Kristii! – mosolygok vissza.

-         Akkó má megyünk is? – ránt vissza a valóságba Justuu.

-         He, ti már ettetek? – meredek le az erőszakos törpére.

-         A-a!

-         Na, mert még én sem! Ha reggeliztünk és megnézem Kisut indulhatunk.

-         Akkó egyé gyors! – tuszkol a konyha felé.

-         Üljetek asztalhoz gyorsan! A nagyi már elkészítette a rizskását… -  halkul el a szava, mert a lépcső aljában megjelenik anyu a sápadka Kisuval.

-         Rendben leszel? – húzom ki neki előzékenyen a széket az ebédlőasztalnál.

-         Nem ígérhetek semmit. – mosolyog bánatosan. – De igyekezni fogok.

-         Nekem annyi is elég Kisu. – simogatok végig az arcán meg a nyakán.

Lehunyt szemmel és jóleső sóhajjal fogadja a hűvös tenyerem érintését. Gyorsan mind az ünnepi asztal köré ülünk kihasználva, hogy talán sikerül együtt reggeliznünk. Kristii anyánkat is kiparancsolja és ő tálalja fel a reggelit.

-         Nem tettünk bele fahéjat, hogy minél kevesebb illat ingereljen reggel.

– magyaráz anyu Kisunak, míg a két kölyök azon veszekszik, szerencsére finnül, hogy melyikük lesz a szerencsés, és majd mit kívánnak az idei reggelen.

-         Jaj! – nyögi.

-         Rosszul vagy? – pattannék, de úgy maradok, mert kimeredt szemekkel a nyitott szájába kotorászik, aztán előhalász egy mandulát.

-         Eh, ebben a nagy kavarodásban elfelejtettük neked elmondani az itteni szokásokat, Kisu. – simogatok végig a combján mosolyogva.

-         A hagyomány szerint karácsony reggel tejberizst eszünk és elrejtünk benne egy szem mandulát… - magyarázza anyu.

-         …és az a lány aki megtalálja, az férjhez megy az idén! – vág közbe vidáman csillogó szemekkel a sógorasszony.

-         Úgy legyen! – húzom féloldalas mosolyra a szám, aztán ahogy a tudálékos nőről, Krisztire pillantok, azt látom, hogy már nem fehér, hanem vörös arccal ül az asztalnál.

-         Csönd legyen és egyetek! Különben nem visz ki benneteket Kimi! – dörren Kristii a szájat tátó kikerekedett szemű Justuura, mielőtt még kérdezhetne, vagy kifejthetné véleményét az üggyel kapcsolatban.

Hálásan pislogok a sógorasszonyra. Sosem voltunk rosszban, bár Jennivel nem volt felhőtlen a szókimondó nő viszonya. Mióta egyedül maradtam, és megismerte Krisztit még sokkal közelebb érzem magamhoz.

-         És megehetem…vagy csak kívánjak? – faggat halkan a szerencsés.

-         Kötelező megenni! Ez egészséges, neked is nem csak a mókusoknak! – puszilok egy gyorsat a nyakába.

-         Nem kell kívánnod, - magyaráz anyu mosolyogva, - ez azt jelenti, hogy jövőre nagyon szerencsés leszel…meg azt is, amit Kristii mondott. – teszi hozzá egy kis idő után cinkosan.

-         Na, gyerünk fiúk! – állok fel. – Inkább kint iszom meg a kávém. – magyarázok Kristiinek a kornyadozó Kisura pillantva.

-         Jó! Benned több tapintat van, mint képzeltem! – halad kifelé és már önti is a sötéten gőzölgő folyadékot nekem. – Úgy tűnik rossz Raikkönenhez mentem! – sóhajtozik színpadiasan.

Nem is fordulok a bátyám felé, mert a hátamban érzem a szúrós pillantásait. Káromkodni, most gondolom nem mer, mert anyánk szájon vágná, meg aztán Kisu mellett se tenne olyant.

Mire végzek a bögrémmel, anyuék felöltöztetik a fiúkat. Hangosan zajongva keresik a lelkes farkcsóválással körülöttük sündörögve tappancsoló kutya pórázát.

-         Kimi kivihetjük Ajaxot is? – harsog Justuu olyan hangerővel, mintha legalább is a bokszutcában lenne egy éppen beindított Forma 1-es autó mellett.

-         Persze visszük őt is, csak siessünk, mert délre itt akarok lenni.

-         Mi lesz délben? – érdeklődik Kisu.

-         Délbe kihirdetik a világbékét! – vágja rá Justuu.

Nem értetlenkedik tovább, csak hatalmasra kerekített macskaszemekkel fordul felém.

-         Eh, a kölyök nyilván az okos apjától hallott valamit. – legyintek. – Délben Turkuban kihirdetik a karácsonyi békét. Ilyenkor már nem szabad veszekedni, és régen innentől tilos volt vadászni. Ez egy olyan hagyomány és közvetíti a tv meg a rádió. Tudod, hagyományos ruhák, felvonulás meg minden. Szeretem nézni, olyan jópofa…

-         Apátok sose hagyta ki! – sóhajt anyu. – Nálunk ez egy karácsonyi hagyomány, - fordul Kisu felé, - és azért Turkuban tartják, mert régen az volt Finnország fővárosa.

Jó mélyen a fejemre húzom a sapkám és jókedvűen lépek ki a reggeli napsütéses csípős hidegbe. A kölyök visongva menekülnek néhány pontos találat elől, aztán hagyom, hogy ők is meghógolyózzanak különben duzzogás lenen. Elengedem Ajaxot, a kutya boldogan futkározik a szügyéig érő puha friss hóban. Úgy viháncol akár egy buta kölyökkutya.

A ház melletti parkban találok egy kivágott és ottfelejtett fatörzset. Remek ötletem támad.

-         Tudjátok mit fiúk? Erre építünk egy pihengető hóférfit. Olyant még senki se csinált, csak a mienk lesz.

-         Jóóóó! – harsog az aprótalpú különítmény.

Lelkes hólapátolásuk eredményeként hamarosan kibontakozik egy üldögélő férfi alakja.

-         Justuu! – fordulok a lihegve havat cipelő gyerekhez. – Lopakodj be és csend el apád sapkáját meg sálját…had örüljön az önarcképének. – vigyorgok a lelkes gyerekekre.

Míg visszaér, megüldözöm, és alaposan megdobálom a vakkantva ugrabugráló kutyát. Felszabadult, érzi, hogy most már minden jóra fordul, hamarosan haza megyünk. Boldogan hempergőzve fürdik, nagyokat ugat, eliramodik, aztán visszalohol a lábamhoz és lógó nyelvvel, feltétlen szeretettel a szemében bámul fel rám. Titus egy hó angyalt igyekszik készíteni, úgy csapkod a karjaival, meg a lábaival, a puha hóban hanyatt fekve, mintha 200 mellen akarna csúcsot úszni.

Lehajolok, és az okos értelmes arcát a két kezembe véve összekoccintom a fejünket.

-         Jövőre egy kis Sisut fogsz húzni, kiskutyám. – súgom neki elérzékenyülten, vigyázva arra, hogy senki ne hallja és lássa.

Pontosan fél 12-kor betrappolunk a házba. A kölykök kipirult arccal egymás szavába vágva mesélnek, Titus anyámat rángatja az ablakhoz, hogy megmutassa a csorbult, púposra sikeredett angyalkáját. Ahogy röpködnek a finn szavak, szegénykém csak pislog az asztalnál, olyan kis elesett a sápadt arcával és a karikás hatalmasra nőtt macskaszemeivel….

-         Hóembert építettünk! – ölelem át. Halk sikkantásokkal veszi a hideg csókjaimat.

-         Rudolf orrod van! – öleli át a nyakam.

-         Az meg milyen?

-         Hát piros és világít!

-         Az a vodkától van! – suhan el a sógorasszony egy tál csodás díszítésű Kisu süteménnyel.

Felemelem a karjaimat felé, a két mutatóujjammal keresztet csinálok, és az asszony után nyújtom.

-         Távozz tőlem boszorkány! Pö..pö…! – köpködök felé játékosan a kölykök viháncoló nevetését hallva.

-         Majd még visszatérünk erre! – mutat két ujjal rám, és az összevont szemére felváltva Kristii, grimaszolva a visszatartott nevetéstől.

-         Jézus, segíts! – vetek megjátszott rémülettel kereszteket. – Kisu hívd gyorsan az atyát! Induljon és hozza a szenteltvizet is!

-         Nem inkább a misebort? – mosolyog kicsit megszínesedő arccal.

-         Téged meg mikor rontott meg ez a boszorkány? – engedem le a kezeim kétségbeesetten. – Vagy megharapott? – meredek rá sunyin oldalról.

-         Az a vámpír te! – hagyja, hogy megöleljem.

-         Csönd legyen! – dörgök a mellemre húzva. – Kezdődik a közvetítés.

-         Gyere anya! – kiabál az eddig háttérben lapuló megfélemlített családfő.

Letelepszünk a kanapéra, átölelem Kisut. Rami Kristiit, látom azért szent a béke a nagyszájú sógorasszony, a bátyám mellkasára dönti a fejét.

Anyu egy kényelmes fotelbe ereszkedik, egy Kisu sütit majszolgatva hallgatjuk az ünnepi beszédet.

Kicsit elérzékenyülök alatta. Lehet, hogy a gyermekvárás rám is kihatással van? Kriszti fertőz?

A régi karácsonyokra gondolok, mikor dobogó szívvel türelmetlenül hallgattuk ugyan ezt a beszédet Ramival. Izmainkat megfeszítve igyekeztünk nyugodtan végig ülni. A beszéd után jött az ünnepi vacsora, aztán az est fénypontja az ajándékosztás.

A szívünk hevesen vert a visszafogott feszültségtől.

Vajon mi lesz a fa alatt? Talán egy új sisak? Vagy egy gokart!

Nagyon sóhajtva érintem a fejem Kisuéhoz.

-         A karácsonyról beszél…és a szeretetről, meg a békéről. Hogy tanuljunk meg egymás mellett élni. Emberek és állatok, mert ez a Föld mindenkit befogad és mindenkinek ad helyet…különböző nemzetiségre és fajra tekintet nélkül…. – magyarázok neki, közben apámra gondolok, akinek az ölében ülve hallgattam ugyan ezeket az eszméket évekkel ezelőtt,   ezeket a mondatokat tőle, ahogy elmagyarázta nekünk mit is jelentenek a szónok szavai.

-         Anyánkra pillantok, és mikor találkozik a tekintetünk, mindketten a másik üres fotelre meredünk, aztán ahogy kölcsönösen rajtacsípjük a másikat, szomorkásan összemosolyogunk. Már nem könnyezünk, elfogadtuk, hogy nincs többé, de hiánya örökké itt él velünk és bennünk, emléke pedig a szívünkben….

A vacsoráig bírta, aztán talán az ételszagra, vagy a hirtelen mozgásra, ahogy belendültünk mikor felálltunk a kanapéról, újra rátör a rosszullét.

Anyuék feltálalták az ünnepi fogásokat, a fiúk csillogó szemekkel várják, hogy végre ehessenek, ő meg rohangászik. Valahányszor visszatér egyre sápadtabb lesz.

-         Ezt te csinátad Kisu? – pillant Justuu egy brokkolis köretes ünnepi tálba.

-         Igen…. – mosolyog rá fáradtan. – Tetszik?

-         Csodaszép!

-         Talán eszel is belőle? – jön a mindig résen álló anya.

-         Háát…mostan az egysze…. De csak me olyan szép. – egyezik bele a kis pöcsös.

Kristii hálásan pislant Kisura. Íme a hihetetlen, egy Raikkönen harc nélkül zöldséget ropogtat, és mindez az én kornyadozó kedvesem érdeme, somolygok.

-         Az mi? – pislog riadtan az elém helyezett tányérra.

-         Rénszarvashús, krumplipüré meg áfonyamártás…meg van itt még borsó is…megkóstolód? – nézek az elrohanó alakja után szájtátva és bambán. Eeh, ezek szerint nem!

-         Itt a glög…! – bámul Rami az elporzó lány után. – Ez már tényleg nem normális! Jobb, ha elviszed Akihoz öcsém!

-         Eh, holnap visszautazunk! Már szóltam a gépért is, hogy készítsék fel…csak még anyu nem tudja. Majd ajándékosztás után megmondom neki.

-         Nem hiszem, hogy haragudna. Ő is látja, milyen rosszul van ez a lány. Meg hát… - vált a szeme gonoszan csillogóra, - ha én itt vagyok, te úgy sem hiányzol!

Feljajdul, de nem mer visszaütni, mikor alaposan vállon bokszolom, kétszer is.

Nagy nehézségek árán végül csak sikerül mindenkit az asztal köré ültetni. Kisum egy madárka adagnyi krumplipürés pulykasülttel szemezget, de nem tűnik túl bizalomgerjesztőnek ez a kapcsolat.

Titokban többször is végig simogatom a combját. Ahogy rám pillant, oldalra hajtom a fejem, és halványan mosolyogva szó nélkül kérem, hogy próbáljon meg enni pár falatot.

Megért, mint mindig. Nagyot szusszanva veszi kezébe az evőeszközöket és várja, hogy anyu után a bátyám is elrebegje és elhintse felettünk köszöntő szavait, akár isten az áldását.

-         Te nem mondol semmit? – néz rám Justuu kíváncsian.

-         Apád már minden gondolatomat ellopta. – vigyorgok a tányérra. – Inkább együnk, mert a télapó már kint toporog.

-         Jó étvágyat! – kiabál Titus, és mohón falni kezd.

Aztán a kóla felé tapogatózna. De Kristii résen van.

-         Megmondtam! Estére nincs több kóla! Nem foglak megint fél éjszaka hajkurászni titeket! Majd isztok kólát, ha kezdődik az edzés. Akkor nem számít, estére úgy is összeestek….

Egy sápadt karikás szemű kornyadozó árnyék ül mellettem az ünnepi asztalnál.  Az első fogásig bírja.

Ekkor Titus sírva fakadt miután vesztesen került ki az anyja elleni csatából.

A gyerek kólát akart, Kristii nem!

Lássuk be igaza volt, a vacsoraidőre már csoda hogy nem robbant fel a két kölyökben a széndioxid annyi kólát lefetyeltek. Kristii meg egy kísérletet folytatott magán és most belevonta a családot is. Valami boldog vízről magyarázott, csak egy kis idő után kezdtem figyelni addig Kisu kötötte le a figyelmem.

Szóval azt mondja, hogy a víz csodákra képes! És nem csak azért, mert a szervezetünk 70 %-át alkotja, hanem mert az energiarendszerünkre is döntő hatást gyakorol. A vízmolekulák információkat képesek bevinni a lényükbe. Ezért két felcímkézett poharat tett a lurkók elé, melyen a szeretett, és a szót fogadok felirat tündökölt.

Most boldog vizet iszunk, jelentette ki a gyerekeknek. A pozitív gondolatok és a pozitív kisugárzás boldoggá teszi a vizünket, és az jótékonyan megváltoztatja a kristályszerkezetüket, és ettől mi is boldogok kiegyensúlyozottak, és egészségesek leszünk.

-         Amikor például, - meredt dühösen a vigyorgó férjére, - egy szerelmi szakításról szóló számot játszottak le, akkor a vízkristályok szinte ketté voltak törve. Akarod látni?- villog a szeme szegény tesómra.

Nem érdekelt a családi dráma, se a lelkesen bömbölő, anyaszívet hasztalan lágyítani igyekvő Titus. Inkább fogtam Kisu poharát és rárajzoltam egy mosolygós Smailit, és aláírtam nincs többet hányingerem…

Szegénykém egy ideig nagyokat pislogva figyelte a hüppögve bömbölő gyereket. Feltóduló könnyeit igyekszik visszanyelni, aztán mély együttérzéssel nyúlt a saját poharáért.

Észreveszi a rajzot és a feliratot, látom a megrebbenő szemén. Beleiszik a vízbe, hogy visszanyerje a hidegvérét, de sikertelen próbálkozik, és hírtelen sírni kezd.

-         Mi van ebben? – hüppög és mered felváltva a szegény pohárra, Titusra és rám. – Valami fertőző? – próbálja viccel menteni a menthetőt.

Hihetetlen érzelmeket vált ki belőlem ez a nő. Mintha én is átvettem volna a terhességgel járó hormontúltengését. Egyszerűen felugrok a tányér mellől, felrántom a székéről a pityergő nőt, az ölembe kapom, és a család ledöbben pillantásától követve, kiviszem az ebédlőből.

Nem is ellenkezik, ahogy kilépünk az ajtón, hozzám bújik, és megnyugodva sírdogál tovább. Csak ölelem hevesen dobogó szívvel.

Szeretném kitépni a lelkéből azt az érzést, ami ilyen hangulatingadozásra kényszeríti, és szeretném magamra vállalni. Inkább nekem fájna, inkább én hánynék naponta többször a WC fölé görnyedve, inkább én zokognék, ha meglátok a havas ágakon egy élelemért kutakodó aprócska cinkét.

Még magamnak sem tudom megfogalmazni, mennyire szeretem ezt a nőt, aki közös életünk minden percében igyekszik a maga módján a kedvemben járni, szebbé tenni és felvidítani az életemet, és itt hordozza a méhében azt a csodát, amire egészen eddig hiába vártam.

-         Elgondolkoztál…. – birizgálom a haját, ahogy a mellkasomon pihen.

-         Kristiin… - pillant fel rám.

-         Mit gondolsz róla?

-         Kedves nő…és egyszerű. Olyan, mint anyukád. Másra számítottam.

-         Mondtam, hogy nem kell tőlük tartani.

-         Igen, mondtad… de most azon gondolkodom, amit ő mondott.

-         Mit? – könyökölök fölé kíváncsian.

-         Hát…hogy szerinte kislányunk lesz… - mosolyog zavartan. - Nem bánnád, ha kislányunk lenne?

-         Egy cseppet sem cica. És te?

-         Én sem!

-         Egy kislány…az olyan kis cicás…azt hiszem. – mosolygok merengve.

-         Azt mondják a lányok nagyon apásak….

-         Hát ajánlom is neki, hogy az legyen! Elvégre teljesen el fogom kényeztetni.

-         Na, azt nem ajánlanám! –vonja össze a szemöldökét.

-         Szóval elérkeztünk az első gyermeknevelési vitánkhoz? – vigyorgok.

-         Szeretlek! – suttogja a szemembe nézve teljesen váratlanul, és nem ide illőn. Ahogy visszabámulok rá, fokozatosan lefoszlik az arcomról a mosoly, nyelek egy hatalmasat.

-         Én is Kisu…nagyon! –nézek hosszan a szemébe.

Bámuljuk egymást, arcán fájdalmas mosoly játszadozik. Megérinti az arcom, olyan gyengéden, alig érzem az érintését. A kezéért nyúlok, és az arcom elé húzom. Apró csókokkal borítom a tenyerét, aztán magamhoz ölelem és hallgatom, ahogy lélegzik.

Valamiért összeszorítja a jövőtől való félelem a mellkasomat. Aggódóm érte, olyan törékeny, olyan elesett az utóbbi napokban. Szerintem legalább 3 kilót fogyott, lassan elfújja a szél mellőlem. Annyira szeretnék neki segíteni, de nem tudok.

És gyötrődöm, mert miattam szenved, azért van ilyen rossz állapotban, mert én felcsináltam.

És szégyellem még magam előtt is, de borzasztóan örülök ennek.

-         Nem akarsz lemenni? – ránt vissza kalandozó gondolataimból a hangja.

-         Mi? – próbálok elhajolva a szemébe nézni.

Mellém fekszik, olyan közel orrunk szinte összeért.

-         Most osztják az ajándékot. Nem?

-         De igen…. És? – rántom meg a vállam

-         Ott vannak a mi ajándékaink is…eredj le nyugodtan és oszd ki. A gyerekek biztosan nagyon várják már. És olyan szép meg drága dolgokat vettél nekik, add oda, ne várjanak hiába. Ez az ő estéjük!

-         Az előbb mikor kint voltál, - célzok egy hányásrohamára, - leszóltam, hogy osszák ki őket. Rajta van mindenkinek a neve. A felnőttek meg tudnak várni, amíg te is jobban leszel. Azt akarom, hogy te is ott legyél. Az én ajándékom, - puszilok gyengéden a szájára, - otthon vár.

-         Elfelejtetted elhozni? – mosolyog.

-         Amit tőlem kapsz, azt négyszemközt akarom átadni.

-         Jaj…- sóhajtozik, - most nincs kedvem a szexhez. De majd összeszedem magam… - ígéri.

-         Ez dicséretes! – kap még egy puszit. – De ezúttal nem arra gondoltam. Különben is tegnap már megkaptam tőled az ajándékomat…ha jól emlékszem ki is bontottam. De van itt még valaki, akiről megfeledkeztünk és semmit se kapott tőlünk.

Az arcomhoz nyúl. Olyan puhán simogat végig, hogy szinte nem is érzem, csak a vékony hideg ujjai miatta. A kézfejére simítom a tenyerem, aztán a tenyerébe csókolok.

Lassan válok meg a törékeny ujjaitól. Végig simogatom és puszilgatom a nyakát és a melleit, egy cseppet sem érdekel, hogy egy könnyű pamut póló fedik, de a hasához érve felhúzom. Ezúttal nem perverz gondolatok vezérelnek, valami egészen más. A párna alá nyúlok, ahol eddig titokban őriztem valamit.

-         Szia Kispocok! – suttogom a bőrének. Ajkaim érintésétől finom libabőr hálózza be a hasát. – Látom már, hogy egy igazi Raikkönen leszel. Makacs vagy, előbb cselekszel, és majd csak azután fogsz gondolkozni, ahogy apád is teszi sokszor. Pedig egyszer, majd ha már itt állsz mellettünk, nagyon fogod bánni, hogy ennyit kínoztad anyut. Hát hiába kérlek, hogy ne tedd? Legyél egy kicsit türelmesebb és kedvesem anyuhoz! Próbáld meg, kérlek…az én kedvemért. Jó?

Nézd? Ez a te első ajándékod az aputól. Egy zokni…de nem akármilyen ám! Igazi lapföldi rénszarvasos. Úgy hozattam neked, egyenest a Mikulás boltjából. Ez a zokni már, ugyancsak sokat utazott, hogy ideérjen. Nem volt könnyű megszervezni, de apu a te kedvedért mindent megtesz, ezért szóltam Riku bácsinak, ő meg intézkedett és hopp! Már itt is egy lapföldi Mikulás zokni, egy sisu az én Sisumnak! – puszilom meg a hasát egymás után legalább tízszer.

Ez a mi első ajándékunk neked. – helyezem a hasára a picurka lábvédőket. - És legközelebb majd a nevedet kapod tőlünk ajándékba…azon persze még gondolkoznunk kell sokat…de hát van még időnk, amíg te ott bent a biztonságos anya pocakban nődögélsz.

Kiválasztunk neked egy csodaszép nevet, ha megszülettél. És onnantól kezdve, esküszöm neked picim, mindened meg lesz a világon, mert én mindent megadok neked, amire csak képes leszek, minden előteremtek, amire csak szükséged lesz, és úgy foglak szeretni, ahogy senki….csak anyu és én, és senki más ezen a világon!

Fel sem kell pillantanom. Érzem a hasán az izmok rángását, ahogy szipog. Nem baj! Csak szipogjál, ha majd otthon meglátod a te ajándékodat, azt hiszem sírni is fogsz….

                                                    *  *  *

Egy kis nosztalgiázás!

Egy picurka karácsony és boldogság!

Have a nice day everyone!

Szép napot mindenkinek!