Tudom,
ritkábban jövök új részekkel az utóbbi időben, és ez nekem is kevés.
Kicsit el is ment a kedvem az írástól, a gonosz
hozzászólás miatt, majdnem be is zártam a blogot, de aztán meggondoltam.
Szóval
csak az van, hogy a mi mókusharcosunk hétfőn volt 2 hónapos, ennek tiszteletére
nagy fotózkodás volt, meg családi távbeszélgetés.
Aztán
kedden Nyurgát ünnepeltük, Gábor nap volt, pénteken pedig mókus törzsfőnök – az
apu – lesz 44 éves. Egész héten készülődtünk szóval nem volt időm írni.
Előző
hétvégén meg Tavaszváró Virág Party-t adtunk, egyre nagyobb az érdeklődés
irántunk, már telt házzal mentünk, sőt voltak, akik nem fértek be. Pedig kétszer
annyian szorongtak bent, mint amennyi a megengedett létszám lett volna.
De
mivel a rendőrség is képviseltetve volt, nem aggódtunk. Mióta a kínai újév
éjszakáján angyalnak képzeltem magam, és a szépséges fekete szárnyaimmal, addig
röpködtem a térdig érő hóban, hogy beindítottam a lézeres riasztót, majd míg
kiértek a rendőrök, egy hóbucka tetején előadtam néhány dalt, természetesen
magyarul is, jó kapcsolatot ápolunk a
szervekkel. Itt közvetlenebbek, ahelyett hogy próbáltak volna lebeszélni a
dalolásról, nem átallottak selfiezni velem, hátha egyszer híres leszek!:)
Egy
új alkalmazottam is van, akit onnan otthonról hozattunk ki, és nagyon
elanyátlanodott itt, még a nyelvet sem beszéli, szóval kicsit minden nap vele
is vagyok, mert egy igazi ezermester, nagy terveim vannak vele, szükségem lesz
rá a jövőben is.
Közben
megy az átépítés az egész épületkomplexumban, amit viszek, és egyre több órát
is adok.
És
egyre feszültebb vagyok az öcsémék érettségije miatt. Esküszöm az enyémen fele
ennyire sem aggódtam, ott nem az átmenés volt a kérdés, hanem a jó jegy.
Távtanulunk,
mert tudni akarom, hogy hol tartanak, és ezt is elég nehéz összeegyeztetni a
két kontinens közti időeltolódás miatt.
Április
végén hazamegyek, mert már nem bírom, és otthon maradok legalább az írásbelik
végéig. Olyan nincs, hogy nem sikerül, ha én ott leszek!
Szóval
a másikra teszek ki részt, mert abból vannak előre megírt részletek. Kisu
történetét meg szeretném alaposan megírni, hogy ne csak mondatok legyenek
egymás után, hanem értelme is legyen.
Születésnapom
van, és olyan ajándékot kaptam rá, amit eddig még soha. Hazavihettem egy kislányt,
akiről a körülöttem poharaikat megilletődöttem, felém tartó emberek közül, jó
néhányan azt hiszik, a saját vérem. Most úgy tekintenek rám, akár egy vértanúra.
He,
soha többet ilyen bulit….
Boldogság
feszegeti a mellkasom, miközben megszakadni készül a szívem. Ezek a kusza
érzelmek nem ülhetnek ki az arcomra, dacára a jégemberes image-emnek igyekeznem
kell palástolni a belső vívódásom.
Egyrészről
örülök, mert itt ez a kislány, végre egészséges, kiengedték, és úgy tűnik a
leletei alapján, hogy teljes életet lesz képes élni.
Másrészről
viszont összeszorul a torkom, ha anyámra nézek, aki igyekszik eltalálni a
megfelelő arcot az eseményekhez.
Szegény
anyám, aki minden napját a koraszülött intenzíven töltötte, miközben én
változatosan lucsok részegre ittam magam és gyászoltam a szerelmet, ő a kórház
alagsorában elhelyezett kápolnában könyörgött a lelkemért.
Közel
fél év után megtudta, hogy nem az unokája mellett aggódott, imádkozott és
virrasztott. A kicsit elvesztettük abban az átkozott balesetben, de Kisu, akit
elsiratott és meggyászolt, él!
Most
pedig fogalma sincs, milyen képpel közeledjen az őszintén gyászoló Endre
atyához, és főként Lottehoz, aki hónapokon keresztül megtört szívvel osztozott
a fájdalmában és a reményeiben, akivel együtt imádkoztak a kórház pici
kápolnájában.
Aki
most hálás szemmel figyeli minden rezdülésünket, mert azt gondolja,
emberfeletti áldozatot hoztunk ezzel a cselekedetünkkel. Nem haza vittem a
lányom, hanem ide hozzájuk, ahol az hittem, az édesanyja élt, mielőtt
megismertem, és ahol a valódi édesanyja nyugszik a parókia békés kertjében,
ősrégi sírromok, és Endre atya szolgálatban elhunyt elődeinek nyughelyei
szomszédságában. Az atya saját helyéről mondott le, annak fejében, hogy Kisu
itt aludhassa örök álmát.
Mit
fog szólni, ha megtudja, hogy nem Kriszti fekszik a síremlék alatt? Hogy egy
idegen nőért hozott ekkora áldozatot? És mit fog szólni a kislányhoz, ha
kiderül, hogy nem Kisu gyermeke?
Ezek
olyan kérdések, melyeket nem volt bátorságom most felvezetni, inkább gyáván
jegeltetem a témát addig, míg sikerül Kisu közelébe férkőznöm. Majd akkor, ha
beszélünk, és remélhetőleg felismer, majd akkor elmondok mindent őszintén ennek
a két nagyszerű embernek.
Addig
is a kicsi az édesanyja sírja közelében élhet, ami igaz is, csak nem pontosan
úgy, ahogy ezek az őszinte emberek gondolják.
Fritz
zavarodottsága most nem tűnik olyan furcsának. Nem ez az első látomása Kisuval
kapcsolatban. Azt viszont már más kérdés, hogy most pont az a baj, hogy
tisztában van a tényekkel, csak nem tudja, milyen képet vágjon hozzá, ahogy
szegény Sebék is csak feszengnek, a poharaikkal a kezükben. Hanna ösztönös
nyugodtsága, és higgadtsága jó hatással van a zavarodott kölyökre.
És,
csakhogy még feszegesse az idegeink és a tűrőképességünk határát, az atya
köszöntő-és köszönő beszédet mond a tiszteletemre.
Nem
bírom tovább, ki kell mennem a levegőre, kell egy cigi, mert szétrobbanok!
Fel akarok végre ébredni ebből a rémálomból! Ígérem,
soha többé nem iszom, csak most az egyszer még had ébredjek tisztán, józanul,
ribizli illattal az orromban……Istenem….
Mélyet
szívok a cigimből. Hiába, felesleges az ima, mert ez itt nem álom, nem is egy
agonizáló fetrengés utáni felismerés, hanem maga a véres valóság. Akár egy
rossz brazil szappanopera, a halott asszony gyermeke, aki nem is halt meg,
viszont amnéziás, na és a gyerek, aki bent kacarász jókedvűen a kiságyában, az
igen, ő halott. Ebbe bele kell őrülni!
Az
atya jelenik meg az ajtóban, sóhajtva rátaposok a csikkre.
Endre
atya úgy érzi még nem játszott eleget az idegeimmel hárfa módra, ezért
megdicsőült arccal közelegve rádob még egy lapáttal.
-Drága fiam, miért búslakodsz itt
magányosan? Hiszen miattad jöttünk össze, itt a családod, a barátaid és még mi
is.
-Endre atya, önök mindig a
családom része maradnak – mosolygok szomorkásan.
- Köszönöm fiam – vesz szemügyre elgondolkozva,
aztán folytatja. - Pap vagyok, így nekem nem adatik meg saját, vérszerinti
család. Nyájam van, mely minden tagjának atyja, és elkötelezett pásztora
vagyok. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk, de nekem egy kicsit Kriszti
mégiscsak a lányom volt. Gyakran felidézem magányos elmélkedéseim során találkozásunk
történetét.
Abban a nagyvárosban, pont
ahhoz a templomhoz tért be, ahol én is tartózkodtam. Ez nem lehetett véletlen,
hiszem és tudom, hogy a mi urunk vezette a lépteit.
Annak idején, mikor rátaláltam
és már nem bömbölt remegve, a saját ágyamba fektettem. Egész éjjel imádkoztam Istenhez,
mert érzetem, hogy valami különleges akarata van ezzel a lánnyal. Hiszen oly
nagy az ő országa, mégis az én utamba vezérelte ezt a gyermeket! Aztán haza
vittem és Lotte azonnal a szívébe zárta.
Nem úgy Fritz, aki attól
félt, miatta elveszíti a munkáját, és most úgy tűnik, talán épp ezért, őt viseli
meg leginkább szegény lányunk halála. Talán lelkiismeret-furdalás gyötri a mi
jó Fritz-ünket. Kriszti annyira hálás volt, amiért befogadtam, hogy szinte nem
is aludt. Éjjel kilopakodott a parókiára, és a réz kegytárgyakat,
gyertyatartókat, kilincseket meg díszítéseket szidolozta. Virágokat szedett és
feldíszítette velük az oltárt. Reggel mikor bementünk a templomba, olyan volt,
mintha Isten közénk szállt volna a csillogó réztárgyaktól. És tényleg közénk
szállt általa. Boldogságot, vidámságot és nevetést hozott a házunkba. Egy
percre sem csüggedt el, soha nem adta fel, minden pillanatban harcolt. Magáért
és a boldogulásáért.
A kicsiny kis világában,
ahol a nagyanyjával élt, nem voltak férfiak….az apjától csak rosszat kapott…és
igen…mikor ide hoztam, voltak félelmei és nehézségei, orvoshoz kísértem, de
szerencsére Isten vigyázott rá. Azt azonban tudtam, hogy nehezen fog megnyílni,
apácának készült. És a sors hozzád vezette a lépteit, megismert és…..nagyon
szeretett…..mindennél jobban szeretett téged fiam. Éreztem már az első
találkozásotok után, hogy ennek a gyereklánynak megpecsételődött a sorsa. Akkor
még féltettem tőled, bevallom. Aztán elvitted Portugáliába, teljesítetted az
álmát, akár egy mesebeli herceg és megértettem, hogy te vagy az, akire szüksége
van. Imádkoztam Istenhez, hogy segítsen leküzdenetek az akadályokat. Minden
este titeket ajánlottalak a figyelmébe az esti imámban, és könyörögtem hozzá,
adjon boldogságot nektek….
Ennyit adott fiam…..Isten
utjai kifürkészhetetlenek és megkérdőjelezhetetlenek. Nem bírálhatjuk a mindenhatót.
Okkal tette, amit tett. Talán egy még nagyobb fájdalmat hárított el így, sose
tudjuk meg, de hinni kell abban, hogy Kriszti most egy szép helyen van, és
onnan figyel minket. És nem tudom, mit szólna, ha azt látná, itt iszol kint és
cigizel, a kislányotok meg két középkorú asszony gügyögését hallgatja, akik
egymással vetekednek a szeretetéért.
Neked kell szeretni, mert
ő a tiéd! Ajándék Krisztitől….a legszebb ajándék, amit egy nő, egy férfinak
adhat. Az életét áldozta ezért a csöppségért, jobban kellene becsülnöd, ha
számított neked az anyja. Nem ítélkezem feletted, félre ne érts, csak segíteni
próbálok. Tudom, hogy ez borzasztóan nehéz és fájdalmas, és ha egy sajnálatos
véletlen folytán te mész el, téged szólít magához az úr, most Krisztinek
mondanám ugyanezt. Ő sem akarna nélküled élni, őt sem érdekelné a holnap, meg a
jövő. Itt zokogna a fájdalomtól és soha nem bocsájtana meg Istennek….Tudom...
A különbség annyi, hogy ő
nem dobná el a lányát. Harcolna érte, foggal-körömmel, akár egy anyatigris,
hiszen ő az utolsó szalmaszál, amibe még kapaszkodhatna, ha téged akar a
karjaiban érezni. A gyermek belőled egy darab, ha őt öleli, téged is ölel. Ha
őt szereti azzal téged is imád. Krisztinek több esze lenne, ő benne szeretne téged
tovább fiam.
Mert ha ez a kislány
elmegy…..ha magához szólítja őt is az
úr, hogy legyen inkább az édesanyja mellett, ha az édesapja nem szereti,
és nem értékeli eléggé az életét…..akkor fiam, semmi nem marad neked Kriszti
után. Mintha nem is létezett volna, mintha soha nem is élt volna egy bohókás,
félszeg, harcias, érzékeny lány, akit úgy szerettünk. Ha eltemeted magadban az
emlékét, és nem nyílsz meg, eltemeted őt is. Lassan majd elhalványul az emléke,
és elfeleded egy éjszaka után, amit már nem egyedül töltöttél, és akkor nem
marad utána semmi.
-Ez nem igaz….soha nem felejtem
el….- szalad ki a számon meggondolatlanul.
Nem
akarok vele vitatkozni, még csak megszólalni sem, de egy ilyen vádbeszéd után
egyszerűen képtelen voltam magamban tartani.
Még,
hogy én elfelejtelek? Mikor felforgatom utánad a világot? Üldözlek, már hetek
óta, és te folyton kicsúszol az ujjaim közül?
Ha
tudná ez a szegény ember! És az ő Istene, vajon miért tette ezt velünk? Miért
játszott ilyen macska egér játékot az életünkkel?
Nem
akarok Istenre gondolni, mert akkor haraggal tenném. Nem vagyok mélyen hívő, de
elfogadom a létezését, és elfogadom azokat, akik mélyen hisznek benne. Azt
azonban nem, amit velünk művelt! Tehetett volna máshogy is próbára.
Történhetett volna velem baleset, hát nem sokkal kézenfekvőbb és ésszerűbb
lenne, ha egy autóversenyzővel történik valami szerencsétlenség? Vitte volna a
vagyonom, a hírnevem, a becsületem, bármit….de neki a családom kellett, az
életem! Isten néha telhetetlen!
-….soha nem kell más…. – fejezem
be a gondolatom hangosan.
-Ezt nem tudhatod fiam. Az élet
megy tovább, és nekünk is meg kell tanulnunk tovább lépni, de annyit megérdemel
az a lány, hogy szeresd a gyereketeket és foglalkozz vele. Néhány év múlva majd
együtt menjetek ki a sírjához, és te mesélj a kislányának arról, milyen
csodálatos élettel teli ember volt az édesanyja. Most már eleget szenvedtél….eleget
sajnáltad önmagad. Fél év eltelt, és a lányodnak szüksége van rád. Szedd össze
magad, és kezdj el újra élni fiam.
-Igaza van…..köszönöm Endre
atya. – nyögök rekedten. - Majd igyekezni fogok mindent elrendezni…..a legjobb
módon. Mit gondol atyám? – köszörülöm meg a torkom. – Esetleg kihozhatnánk a
kislányt a sírhoz? Nem fog megfázni? Az édesanyja biztosan örülne neki….
-Ez nemes gondolat fiam – kezd
gyorsabban pislogni. – Édesanyádék majd jól felöltöztetik, és tudom Isten is
vigyáz rá. Biztos nem lesz baja. Azonnal szólok nekik.
Boldogan
iramodik neki a suhogó csuhájában. Legalább ad néhány percet, hogy magamhoz
térjek. Képtelen vagyok Kisu nevét kiejteni a kicsivel kapcsolatban, mert
tudom, hogy hazudnék, és tudatosan téveszteném meg ezeket a becsületes
embereket ezzel, ezért inkább az édesanya szót használom. Így gyakorlatilag
igazat mondok, csak ugye megközelítés és megítélés kérdése az egész. Szégyellem,
hogy becsapom őket, de így a legjobb. Nem akarok hiú reményeket táplálni bennük
addig, míg nem akadok a halottnak hitt lány nyomára. És főleg azt nem akarom,
hogy Lotte odarohanjon hozzá, és mindent tönkretegyen. Tudom, hogy megígérné,
hogy nem teszi, de aztán elborítaná a szeretet és menne, mert vinné az a híres
anyai szíve.
Morfondírozásom
közepette Sebék lépnek mellém. Annyira lefoglal a lelkiismeretemmel vívott
csata, hogy észre sem veszem. Hanna alig érzékelhetőn simogat végig a karomon.
-Hogy bírod?
-Sehogy… - nyögöm. – Percek óta
szónokolt itt nekem becsületről, szeretetről, hűségről, én meg mindjárt
beleőrülök. Ez nehezebb, mint gondoltam.
-Talán jobb lenne bevallani…. –
suttogja engedékenyen.
-Tudod… én azt….a kislány miatt
nem teszem – sóhajtok.
-Miért? Attól tartasz, akkor nem
kellene nekik? Mi szívesen magunkhoz vesszük, ha ez történik. Ugye Seb?
-He…mi..? Ja, igen persze! – hebeg
a kérdezett és közben olyan testcseleket tesz, mintha a görcs rángatná, vagy
hirtelen kedve szottyant volna brékelni egyet.
-Nem akarom, hogy azt gondolják,
azért taszítom el magamtól, mert nem a lányom. De anyámat nem terhelhetem le
egy csecsemővel, a bátyámékra sem bízhatom a két ördögfióka mellé, bár Kristii
is örömmel vállalná. Persze az unokahúgukat, nem egy idegen csecsemőt. De úgy
érzem Lottenak jót tesz majd a kislány jelenléte. Újra lesz értelme az
életének. A kislánynak meg családja, édesanyja lesz. Különb, mint amilyen az
igazi lett volna. Mond, hogy nem csinálok őrültséget – meredek eszelősen
Hannára.
-Mindkettőjüknek szüksége van a
másikra – mosolyog a szőke lány. – Most nehéz, de majd idővel minden rendben
lesz és megbocsájtanak….ha megtudják az igazat.
-Eeh, remélem…De most nem olyan
a helyzet, hogy ezt közölhetném velük. Eh, kényes dolgok ezek, már füstöl a
fejem annyit gondolkoztam. Mindenekelőtt meg kell végre találnom Kisut, és
ebben neked kell segítened végre tökfej! – taszítom kicsit mellbe a
nekikeseredett bajnokot. – Aztán majd meglátjuk mi lesz. Lehet, hogy ő fog
ragaszkodni a legjobban a kicsihez….nem tudhatjuk… Istenem – sóhajtok, mert
hallom, ahogy a boldog család megindul kifelé a kislánnyal.
–
Mea culpa, mea maxima culpa*. Soha nem érnek véget a szenvedéseink – motyogja
üveges szemekkel a kölyök.
-Ne igyál többet Seb – mered a
kiakadt férfira Hanna.
-Kussolj te pöcs – mordulok rá
dühösen, - bármit is jelentsen ez a zagyvaság - mert egyre közelebbről hallom a
vidám társaságot.
*Én
bűnöm, én igen nagy bűnöm
Sara…
Késő este már, mire haza érek. Talán
tarthatnék macskát, de sajnálnám, hogy egész nap egyedül lenne szegény. Jobb
így, Dylan nem szomorkodik, amíg az ablakban ülve vár. Nem kell levinnem
sétálni, enni sem kér, nem dörgölődzik élelmet koldulva a lábamhoz, rezegtető
farkincával és hangszálakkal.
Elvigyorodom, mert fogalmam sincs, honnan
jutnak ilyesmik eszembe. Tudtommal sosem volt macskám. Már amit én tudok ugye….
A mókus az rendben van. Szegény Rusty, már alig várom, hogy láthassam, holnap az
első dolgom lesz, hogy megnézem. Hát nem nagyszerű dolog, hogy egyetlen hely van,
széles e világon ahova kimehetek és ez a temető? Milyen vidáman is élsz Sara!
Irigylésre méltó!
Magányos vagyok és ráadásul munkanélküli.
Tagadhatatlan, hogy egyre jobban aggaszt. Ez az élethelyzet, sürgős megoldásra
vár! Talán, mert a hétvége alapos rést ütött az amúgy is laposka erszényemen.
Mint állástalannak, nem a legköltséghatékonyabb időtöltés, egy hétvége
Zürichben. Nem olcsó város, sóhajtozom, de muszáj volt, meg kellett tennem. Ha egyszer
véletlen valami nyomra bukkannék a múltammal kapcsolatban, az minden pénzt
megérne. Sajnos ezúttal sem sikerült, de ki tudja, egyszer talán….
Egyelőre azonban ennyi. Itt most le kell állnom
egy időre. Még valahogy kihúzom néhány hétig, mínuszba forduló folyószámlával,
de ideje lenne minél előbb megkezdenem a munkám az új helyemen.
Rövid gondolkodás után felhívom Bradley-t és
félénken belehalózok. Jól gondoltam, dühös, amiért nem szóltam előbb, hogy
kijöhessen elém.
-Nem
akartalak terhelni – magyarázkodom a dühösen fujtató készüléknek.
Hűha, valaki nagyon mogorva! Leintek egy
taxit, újabb felesleges kiadás, és a plázáig hozatom magam. Innen csak néhány
percre lakom, de már megtanultam, hogy nem szabad beengedni a házunkhoz a
taxisokat, a szűk egyirányú utcákba, mert elvesznek, dacára a navigációnak, és
cseppet sem kapkodják el a kitalálást, hiszen az én pénzemen kóborolnak.
Nem árt meg egy kis gyaloglás. Legalább
kiszellőztetem a fejem.
-Bradley!
– sikkantok örömömben a félhomályból felbukkanó férfi sziluettje láttán.
-Szia
Sara – mosolyog a jóképű pasi – gondoltam örülnél egy barátnak.
-Hát
ezt nagyon eltaláltad! – ölelgetem boldogan. Végre egy ismerős abból a kevéskéből,
akik nekem adattak.
-Miért
nem szóltál előbb? Kimentem volna érted!
-Nem
akartalak terhelni. Annak is örülök, hogy vigyáztál az otthonomra. Minden
rendben?
-Nagyjából,
de majd fent megbeszéljük – veszi ki a kezemből a könnyű kis utazótáskám.
-És
Rusty?
-Lelkesen
gyűjti a télirevalóját és növeszti a hátsóját. Ha így folytatja, jövőre
lakosztály kell, nem fog beférni a garzonjába.
-Nahát!
– kerekítem a szemem fülig érő szájjal.
Itthon vagyok végre, és Bradley mellett mindig
jókedvem kerekedik.
-Merre jártál? Sikerült megtudnod valamit?
-Elmentem a tragédia helyszínére, hátha eszembe
jut valami, és vittem virágot, meg gyertyát, az emlékhelyre a babám emlékére,
akiről csak annyit tudok, hogy kislány volt, és élhetett volna, ha ez nem
történik, ha nem vagyok azon az átkozott vonaton, mert teljesen egészséges
volt.
-Csak ennyi? – fürkészi az arcom.
-Nem…találkoztam az orvossal, akinél
megszületett a kicsikém. Elég megrázó volt….megviselt lelkileg – sóhajtok
hosszan. – És a tűzoltóval is, aki kimentett a roncsok közül. Leírta nekem,
amire emlékezett….szomorú dolgok ezek Bradley….nagyon szomorú és fájdalmas.
-Ne szomorkodj kislány – ölel át testvériesen –
majd akkor történik valami csoda, mikor már nem is várod. Mindig így van, majd
meglátod! Érzem, hogy hamarosan rád mosolyog a szerencse!
Szerencse helyett én mosolygok rá, és egy
pillanatra a vállának támasztom a fejem.
Fent minden a régi. Gyorsan összeütök egy kis
vacsorát kettőnknek. Közben lényegtelen dolgokról cseverészünk, érzem, hogy van
még valami, amiről nem akart eddig beszélni, és aminek nem fogok annyira örülni.
Bradley….
Próbálom húzni az időt, és a lehető legmegfelelőbben
előkészíteni a terepet. Most nem hibázhatok, és főként nem foghat gyanút. Az
élete függ a következő napoktól.
Hogy tereljem a gondolatait és a figyelmét, a
rántottás vacsora közben beavatom, az egyre komolyabbá váló kapcsolatunkba
Beckyvel.
Őszintén örül neki, nem is vártam tőle mást.
Aki ennyire szívén viseli egy mókus mindennapjait, az ilyen ember kell legyen.
-Becky a második barátom ebben az új életemben.
Ne okozz csalódást neki, mert akkor velem gyűlik meg a bajod – fenyeget meg
kedvesen.
-Én hányadik barátod vagyok?
-Te a harmadik.
-Na, és ki volt a második? Talán Newey?
-Nem….egy nagyon kedves ember. Rengeteget köszönhetek
neki…a nevemet is.
-Hogy érted ezt? Talán apádról beszélsz?
Lemaradtam volna valamiről?
-Nem, sajnos az édesapámra nem emlékszem, ahogy
a nevemre sem. A kórházban megismertem egy férfit, aki a kislányát kereste.
Engem talált helyette, és nem hagyott magamra. Győzködött, hogy gyógytornázzak,
rajzoljak, és ne adjam fel soha. Olyan közel került hozzám, akár egy édesapa.
Mielőtt kijöttem a kórházból, megkérdeztem, hogy felvehetem-e a nevét. Így
lettem, Faraday.
-Értem. Eddig nem meséltél erről a férfiról! És
nem is említetted, hogy találkoznátok…talán történt vele is valami? –
tapogatózom óvatosan, mert természetesen tudom, kiről van szó.
-Nem, szerencsére jól van és remélem boldog. A
munkája kiszólította az államokba…Nonót is tőle kaptam! Bizony! Ő volt az én
védőangyalom!
Mosolyogva hallgatom a szavait. Fura
helyzeteket produkál az élet, az már igaz. A gyilkosból védőangyal lett. Nem is
sejti ez a lány, mennyire igaz, amit mond. Pont azon ügyködünk, hogy életben
tartsuk! Néhány órája még ugyancsak harcias volt az a védőangyal, ahogy
lenyomott egy pisztolycsövet, annak a hisztérikának a torkán a te érdekedben.
-Ha már a védőangyalokról beszélgetünk, lenne
itt valami Sara.
-Éreztem, hogy valami baj van….mondjad Bradley.
-Nem olyan nagy a vész, ne rémüldözz. Az történt,
hogy valaki kifigyelt Sara, és leadta a drótot egy narkós bandának. Mióta
elutaztál, minden éjjel megpróbálják feltörni a lakásodat, annak ellenére, hogy
az egyiküket alaposan helybenhagytam. Tudják, hogy olyan munkád van, hogy sokat
vagy távol, csak az alkalomra várnak, hogy feltörjék a lakásod és kipakolják.
Valamelyik szomszéd elköphette, hogy keveset tartózkodsz itthon. Ezek kinéztek
maguknak, nem fogod megúszni Sara, teszek rá egy lapáttal, az amúgy is rémülten
meredező lánynak.
-Istenem! De hát mit tegyek? Szóljak a
rendőrségnek?
-Megteheted, de ők nem fognak 24 órában őrt
állni a lakásod ajtaja előtt.
-Akkor? – mered kétségbeesetten a szemembe. –
Félre ne érts, nem a hatalmas vagyonomat féltem. Nincs is semmim, de ha arra
gondolok, hogy nyugodtan alszom, és közben valaki rám töri a lakást… arra
ébredjek, hogy idegenek kutatnak az otthonomban, és esetleg még bántanak is! És
ha meggyilkolnak? Ha azt hiszik, rejtegetem a pénzem? Vagy megerőszakolnak?
Menjek inkább egy hotelbe aludni?
-Ne hozz szégyenbe Sara! Azért vagyok itt, hogy
megvédjelek! Kicsit jobban is bízhatnál bennem!
-De hát nem költözhetsz ide hozzám? Vagy igen?
– néz érdeklődve a szemembe.
-Nem, azt valóban nem. Arra gondoltam, inkább
neked kellene innen elköltöznöd egy kis időre.
-Na jó, de hova? Nincs túl sok pénzem –
szusszan gondterhelten egy jókorát, a hajába túrva. Alig tudom elnyomni a
mosolyom.
-Erre valók a barátok! Hívd fel Newey-t!
-És? – mered rám döbbenten. – Kérjem meg vegyen
a nevére?
-Inkább arra, hogy intézzen el neked egy szobát
Milton Keynes-ben a Bull központban.
-Micsoda?
-Mond el az igazat neki, de oda majd kitalálunk
valamit. Esetleg egy felújítást, egy eltörött vízcsövet, bármit. A lényeg, hogy
ne gyere haza, hogy ott maradhass, és a lehető leghamarabb munkába állhass. Ott
nem érhet el senki.
-Nem is tudom…. – tanakodik magában.
-De én igen! Hívd fel Newey-t! Ő ott
mindenható. Ha akarja, egy egész szintet kapsz. Ott biztonságban leszel, én meg
elintézem ezeket a szemeteket egy életre. Bízz bennem Sara. Ha egyszer kinéztek
maguknak, nem tudod megúszni.
-Jó, tudom, hogy segíteni akarsz…de ez a rablás
sztory… Nem akarok felhajtást körülöttem…Mi lenne, ha inkább azt mondanám, hogy
előbb szeretnék kezdeni, mert elfogyott a pénzem? Ez igaz is! Zürich nagyon
drága hely, szükségem lenne a munkára.
-Pénzre van szükséged? – meredek rá. Szegényke,
erre egyikünk se gondolt. Neki nincs tartaléka.
-Ma még nem, de nem fogom kibírni elsejéig.
Dolgoznom kell! ….És nem akarom, hogy kisegíts! Így is hálával tartozom az
életemért!
-Nem akarom, hogy bajod essen Sara. És te is
segítesz nekem. Elmeséltem Becky-nek, hogy mi történt itt nálad, és, hogy meg
akarom leckéztetni ezeket a mocskokat. Vállalta, hogy segít. Idehozom Becky-t,
mintha te lennél, és figyelni fogunk.
-És
őt nem félted? – fürkészi érdeklődve az arcom.
-Nem,
mert vele leszek. Egy lakásban élhetünk, akkor látom, amikor csak akarom, és
rengeteget beszélgethetünk. A legjobb módja az egymás megismerésének. Szeretnék
biztosra menni!
-Na?
Csak nem?
-Úgy
tűnik, komolyan megkedvelt engem.
-Ez
sosem volt titok előttem. A kérdés, hogy te érzel-e hasonlót?
-Igen!
szeretnék normálisan élni egy nővel, aki szeret. Ez minden férfi álma.
-Azt
hiszem a nőké is – sóhajt szomorkásan. - Örülök Bradley. Jó emberek vagytok,
megérdemlitek a boldogságot.
-Te
is rá fogsz találni Sara.
-Akkor
adom a kulcsaim, ahogy költözöm. És addig mi legyen?
-Addig
kénytelen leszel elviselni a házadban. De mindenekelőtt hívd fel Newey-t. Ki
tudja? Talán már holnap be tud téged vinni. Minél előbb, annál jobb.
-Rendben
– egyezik bele vonakodva.
Szórakozottan
pakolom a tányérokat, pillantásommal és egész testbeszédemmel, szó nélkül
kérem, hogy telefonáljon. Végül sóhajtva megadja magát. Nem beszélnek hosszan,
nem is ez a cél.
-Na?
Mit ígért? Leharapja a fejed?
-Holnapra
ígérte jöttét – válaszol fennkölten.
-Kicsit
pontosabban?
-Délutánra.
Előtte szeretnék kimenni a temetőbe.
* * *
Sziasztok!
Tudom, hogy nagyon sokat kellett
várni erre a részre!:(
Ezért miután felépültem és útnak
indult a skandináv, nekiültem szunnyadó mókusmanóval a vállamon és
elkészítettem. Nem volt alvás, se pihenés, csak a kötelesség, mert rengeteg a
bepótolnivalóm, hétvégén pedig életem első hómobilozásán fogok kulturáltan visítani.
(Legalább is tartok tőle!:/)
Most ruhalázban égek. 3 napra
megyünk, nappal sport, este társasági élet, a megfelelő öltözékben – ez nekem
igen nagy kihívás.
3 nap, és legyen nagyestélyi meg
koktélruhák. No, de mennyi? Úgy gondolom, ilyen helyen nem illik kétszer
egyforma ruhában megjelenni. Vagy igen? Fogalmam sincs! Ruhám az van, a
skandináv megvett nekem egy egész internetes áruházat:), de lehet, túlsúlyos
leszek csomagilag.
Ráadásul ma vettünk egy overállt a
hómobilozáshoz. Lehet, hogy kicsit túlzásba esett a Peti, mert úgy festek benne
akár egy habcsókfigura. Még a kezeimet se tudom magam mellé tenni rendesen. Ha én
felülök egy mobilra, ott már másnak nem jut hely ebben a hacukában! De ha
kiröhögtet, és csak én leszek ilyen puffadt malac, azt megbánja!
Remélem, a jövő héten is találkozunk, és meglesz minden végtagom!
puszi, Luna
Öcsém,
aki újabban nem bír magával. Szerencsére sikerült meggyőznünk arról, hogy
maradjon odahaza és érettségizzen le – ebben nagy szerepe van a skandináv által
beígért potya utaknak is – viszont eláraszt a figyelmességével és szeretetével.
Hülyére nevetem magam a képeken, amiket küld. Ezentúl veletek is megosztok
alkalmanként 1-2 darabot!:)
Íme,
a Tomas sarok!:)
És végül had sziporkázzak én is! Persze
ez is tőle, van de….
Ez a kép….annyira találó! Valami
ilyesmit jósolt nekem is a jósnő, csak volt még folytatása, ami már nem annyira
volt vicces, sőt a jelenlegi helyzetemben egyre megdöbbentőbb!:)