97. rész - Néhány ember megcsinálja a vihart, és csodálkozik, amikor esni kezd....

Sziasztok!

Amint volt egy kis szabadidőm, máris igyekeztem pótolni, az elmaradt részt!
Remélem tetszik, jó olvasást!
puszi, Luna

Jack…

Szokásomhoz híven, előbb érkezem a megbeszélésre, mert szeretem felmérni a terepet. Bár visszavonultam, az idők folyamán mit sem változtak szokásaim. Ismerni akarom, ahol mozgok, menekülési útvonalak, fedezékek, zárt ajtók, amik kinyitásra várnak. Mindenre fel kell készülnöm.

Visszajöttem, és sok mindent kockáztatok ezzel az úttal, de meg kellett tennem.

Egyre aggasztóbb jelentéseket küld Bradley és a nővel történt utolsó beszélgetésem ráébresztett arra, hogy soha nem fog lemondani a bosszúról. Ez a nő az a típus, akinek kell valaki, akit okolhat a problémáiért, a sikertelenségéért, vagy a boldogtalanságáért.

És sajnos rátalált a legmegfelelőbb személyre. Egy szerencsétlen lányra, akinek a puszta létét is atrocitásnak, ellene elkövetett igazságtalanságnak éli meg. Valami radikálisabb kell, hogy ráébresszem, ha nem hagyja békén Sarat, akkor nem lesz neki sem holnap. Ezért a lányért most mindent kockára teszek, de tartozom ennyivel, miután ő ébresztett rá, hogy ideje valami újba kezdenem, van még remény egy normális életre. Hosszú éveken keresztül vezettem egy tökéletesen kiépített szervezetet lebukás nélkül, túléltem egy háborút, félelem nélkül. Most megismertem ezt az érzést is.

Csak 3 hónapja élek az államokban, mégis megtörtént velem a csoda, amiről azt gondoltam már sohasem érhet utol. Az embert néha a fájdalom segíti a továbblépéshez, nos ez esetemben százszázalékosan így történt, miután egy kínzó éjszakai fogfájás után, összeszedve minden bátorságom, benyitottam egy fogorvosi rendelőbe.

A világ legangyalibb doktornője fogadott. Kedves volt, mosolygós beszédes. Valahogy Sarat juttatta eszembe, ahogy tett-vett körülöttem, közben igyekezett elterelni a figyelmem, és nem észrevenni, milyen görcsösen markolom a fogorvosi szék karfáját.

Az ember ölhet szemrebbenés nélkül, foszthat meg másokat az életétől, de azért mégis csak ember marad. Rejtett vágyakkal, félelmekkel. Nekem az egyik a foghúzás.

Pedig nagyon igyekeztem tartani magam, és miután nem húzta ki, inkább megmentette a makacsul hasogató bal hátsó kettest, kérte, hogy öblítsek. Megtettem, és a köpje ki vezényszóra, engedelmesen a padlóra köptem, a számból a vizet. Néha az ember megzavarodik, én teljesen, és ennek nem csak az agyat szaggató nyilallás volt az oka, hanem az a mosolygós kék szempár, ami beragyogta a komor rendelő falait.

Nem botránkozott meg, inkább jóízűen kacagott, majd biztosított róla, volt olyan páciense, aki beleharapott a kezébe, majd farkas mód vonyítani kezdett. Szerencsére nem jelölte meg a rendelőt, miután kiszabadult a szék fogságából, de fizetés nélkül nyargalt el.

Megnyugtattam, én sem jelölök, nem vagyok az az alfa hím típus, és közben észre se vettem, hogy elkészültem. Tökéletesen elterelte a félelmem okáról a figyelmem.

Szívesen maradtam volna még, ott kint az idegenben, ez a nő volt az első kedves epizód az életemben.

És úgy éreztem, ő sem bánná, ha folytatnánk még a beszélgetést, így az anyagiak rendezése után, csendesen megjegyezte, hogy örömmel venné, ha a jövő héten is benéznék valamelyik nap. Megnézné, hogy rendben van-e a tömésem, és újra átvizsgálná a fogaim, persze megelőzés céljából, és leszedné a fogkövem.

Visszamentem, nem egyszer, többször is, mostanra már úgy villog a fogsorom, mint Tom Cruise-nak, soha fogak még ennyit nem volt ellenőrizve.

Aztán egy nap együtt zártuk be a rendelőt és meghívtam egy italra. Késő estig beszélgettünk, és egyre gyakrabban kaptam rajta magam, hogy teljes szívemből nevetek a nő történetein.

Másnap vacsorázni hívtam, és többet nem is engedtem el magam mellől.

És most, annyi évvel az után a szörnyű nap után, újra érzem a szívemet feszítő boldog érzést, a szívdobogást, ha egy csodás nőre pillantok. Szerelmes vagyok! Magam sem értem, hogy történt, de újra boldog vagyok!

Magára hagytam, egy sürgős üzleti útra hivatkozva. Több ingatlanközvetítő tulajdonosa vagyok, nem járok be, csak ügynököket alkalmazok. Jó fedő sztori, biztos megélhetés, nem kell az elrejtett vagyonomhoz nyúlnom, és mindig van legalább 4-5 lakás, amit visszavonuláskor fedezéknek használhatnék.

Sokat kockáztatok, ha esetleg most buknék be, de Saraért meg kell tennem! Neki köszönhetem a boldogságom, ő inspirált arra, hogy elmenjek, és új életet kezdjek, hogy letegyem a fegyvert, és vége legyen a gyilkolásnak, a sok kiontott vérnek. Már nagyon régóta nem éreztem ezt, hogy élni akarok, tervezem a jövőm, és rettegek a lebukástól. A sors bosszúja lenne, ha most nyúlna utánam a múltam, mikor minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy megváltozzam, és új életet kezdjek.

Most pedig megint itt van a derekamban a pisztolyom. A történet ott folytatódik, ahol annak idején abbahagytuk, csak a szerepek cserélődnek fel, a megbízóból lesz az áldozat, ha nem tér jobb belátásra. Nem szívesen teszem meg, de gondolkodás és szívfájdalom nélkül megölöm, ha nem tudom jobb belátásra bírni. Ez az utolsó munkám, be kell fejeznem, le kell zárnom, így vagy úgy. A nő dönt majd a sorsáról!

Felkapom a fejem a határozott férfias lépésekre. Bradley jött meg, lám ő is előbb érkezett. Kicsit nagyobb zajt csap a kelleténél, ezzel is jelezve, hogy minden hátsó és rossz szándék nélkül érkezik.

-         Főnök! – nyújt kezet – Örülök, hogy látlak. Jól nézel ki!

-         Kössz Bradley – szorítom meg a felém nyújtott jobbot.

-         Körbe néztél? – pillant fel a kihalt, üresen kongó, szürke épület törött ablakaira. Olyan ez az elhagyatott kórház, mint egy kísértetkastély.

-         Minden rendben. Az őr az én emberem, elküldtem két órára, de ha visszaér sem lesz probléma, nem fog látni semmit.

-         Megöljük? – teszi fel a kérdést kertelés nélkül. Furcsán vészjóslón cseng az üres visszhangos teremben a hangja.

-         Ha szükséges igen. De nem feltétlen azért jöttem. Csak azt akarom, érezze, hogy kibaszottul komolyan gondolom a fenyegetést, és egy pillanatig sem érdekel az élete!

-         Nekem mi lesz a feladatom főnök?

-         Semmi! Nem akarom, hogy lásson, ha nem szükséges.  Csak hallgasd végig, és figyeld, hogy viselkedik, aztán megbeszéljünk, hogyan tovább. Ha megölöm, segítesz eltüntetni a testét. Tudni akarom, kiket bízott meg Sara megölésével, és ha elköpte a nevet, a többi a te dolgod lesz. Egy nagyon jelentős összeget utalok a számládra, ha ezt az ügyet lerendeztük – teszem hozzá rövid hallgatás után – aztán elengedlek. Sara élete az utolsó munkád. Számítok rád Bradley.

-         Köszönöm főnök!

A telefonomért nyúlok, azonnal megismerem az idegesítő affektáló női hangot.

-         Mégis hova menjek ebben a romhalmazban? Kitörik a cipőm sarka.

-         Nem bálba hívtam asszonyom, vett volna fel normális cipőt. Itt várom a belső nagyteremben, csak jöjjön végig a folyosón. Ne féljen, teljesen biztonságos, az embereim megfigyelik a házat.

-         Remélem most ne ijesztgetni akart. Inkább eddig tették volna a dolgukat az emberei – fröcsög dühösen és megszakítja a beszélgetést.

Hosszan sóhajtva szívom be a tiszta levegőt, mielőtt ez a nő a jelenlétével beszennyezné. Nyújtózkodva húzom ki magam, és csak a biztonság kedvéért, tenyeremmel megtapogatom a derekamba dugott pisztolyt. Ott van pont, ahol lennie kell!

Remélem nem lesz okom használni, ám ha elkerülhetetlenek ítélem meg, egy pillanatig sem fogok habozni.

-         Mit akar tőlem? Miért kellett idejönnöm, erre a lepratelepre? Hogy merészel iderángatni?

-         Beszélnünk kell asszonyom.

-         Nincs semmi beszélnivalónk! Már nincs köztünk üzleti kapcsolat. Maga alkalmatlanná vált erre. Egy nyúlszívű bérgyilkos! – nevet fel gúnyosan.

-         Nézze Jenni, nem akarok bajt, szerettem volna személyesen megbeszélni ezt a problémát.

-         Nincs semmi probléma! Kifizettem mindent, nem tartozom magának. Vagy pénzt akar? Talán megpróbál zsarolni?

-         Nincs szükségem a pénzére! Sőt, szívesen kisegítem, ha anyagi gondokkal küzd. Én nem a férjem pénzén élősködöm!

-         Na most nagyon szíven ütött! A megtért jószívű gyilkos! Ha nem pénzt, akkor mit akar? Nem érek rá. Ennél fontosabb dolgom is van. Nem fogok egy cselédről alkudozni.

-         Azt akarom, hogy hagyja békén azt a lány!

-         Mert ha nem? – mér végig gúnyosan. – Akkor mi fog történni?

-         Jobb szeretném, ha nem kellene elmagyaráznom – morgom magam elé.

-         Nem ijeszt meg, hiába erőlködik. Én is megtettem a megfelelő óvintézkedéseket. Tudni fogják hogy ki tette, ha történne velem valami.

-         Komolyan azt hiszi, engem a maga vérszegény fenyegetése visszatart? Mégis mit gondol? Hányszor szabattam már át az arcom? Milyen érzés volt lemaratni a bőrt az ujjbögyeimről, hogy eltüntessem az ujjlenyomataimat? Ha még nem tudná hölgyem, én csak egy kísértet vagyok. Semmi sem az rajtam, ami egykor volt! Ha anyám élne, elsétálna mellettem, anélkül, hogy csak enyhe sejtése is lenne, hogy az ott mellette a fia.

-         Az a kis koszos nem maradhat életben! – acsarkodik magából kivetkőzve. – A nyomorult férjem barátja munkahelyének szomszédságában dolgozik. Még jó, hogy nem ment be a Red Bull központba, és nem ő szolgálja fel annak a vigyorgó féleszűnek a kávét. Halálos fenyegetést jelent a számomra. Majdnem én hoztam össze az én drága férjecskémmel. Oda, abba a kávézóba beszéltem meg vele egy találkát, csak a véletlenen múlott, hogy nem látták meg egymást. Ha nem megyek be előtte a barátaimmal, odaviszem, egyenest a kis koszoshoz. Micsoda meglepetés lett volna, mikor kihozza elé a kávét, azzal a riadt borravalóért kunyizó kis mosolyával. El tudja képzelni, mi történik, ha odajön? Ha nem tudom időben lemondani a találkozót? Ez a bolygó kicsi kettőnk számára, pusztulnia kell!

-         Hagyja végre békén, és felejtse el, már így is tönkretette az életét!

-         Miért tettem volna tönkre? Hiszen életben van! Mert egy kicsit dolgoznia kell? Inkább hálás lehetne, amíg nem ismeri ki a finnt, addig nem utálja meg. Ha vele élne, és eltűrné azokat a szemétségeket, amiket nekem kellett, majd lelohadna a fene nagy szívében a szerelem.

-         Nincs semmi oka tartania tőle. Még a nevére sem emlékszik….ha találkoztak, és gondolom beszélt vele, mert maga nem az a fajta, aki csak úgy elengedi a zsákmányát, akkor megbizonyosodhatott róla, hogy nem jelent veszélyt.

-         Nem jelent veszélyt? – kiabál magából kikelve. – Na és a kölyök? Mégis mit gondol? Mit tenne velem a faszfej férjem, ha kiderülne, hogy a kölyke, egy lepukkant bérlakásban tengődik, ő meg más fattyát füröszti tejben, vajban? Meddig élnék, ha ez kiderülne?

-         Sokkal inkább tartanék attól, mit tesz majd, ha az kiderül, hogy a nő, aki a mindene volt, maga miatt vesztette el az emlékeit. Elvett már mindent attól a szerencsétlen lánytól, mit akar még?

-         Az életét, és a fattya életét! Pusztulnia kell a kölyökkel együtt!

-         Mégis miről, milyen gyerekről hadovál itt összevissza maga szerencsétlen?

-         Hát a fattyáról!

-         De hát mit akar tőle? Mit tud magam arról a gyerekről?

-         Hogy egy kislány! Azt mondta, van egy kislányom, nem pusztult el a fattya, hiába volt az a sok pénz!

-         Attól nem kell tartson asszonyom, a gyermek nem él.

-         Mit képzel, átverhet megint? Tudom, hogy él a kölyök! Magam beszéltem a nővel. Az arcomba mondta nagy ártatlan szemekkel, hogy van egy kislányom! Én fogom megölni őket, ha már képtelen vagyok egy tisztességes bérgyilkost találni.

Teljesen felhúzza magát. Érthető a kétségbeesése, értesüléseim szerint ma engedték ki a kislányt a kórházból. Miközben itt fröcsög nekem, az a szegény férfi talán már otthon örül egy kislánynak, akihez genetikailag semmi köze. Akinek az édesanyja éppen megölni készült azt a nőt, akit szeretett és a gyermekét. Bizony a nagyasszonynak ezen túl egy kisgyereket kell majd kerülgetnie és elviselnie. Megértem a zaklatottságát.

-         Valóban igaz, ha valamit jól akarsz, akkor csináld magad! Élvezni fogom, mikor abba a jóságos szívébe engedek egy golyót! – nevet fel akár egy eszement őrült. Itt az ideje, hogy helyre tegyem, sóhajtok hosszan, hogy erőm legyen a harchoz.

-         Na ide figyelj, te szívtelen szuka! Azt kérdezted tőle, van–e gyermeke, és ő válaszolt rá őszintén, amilyen az egész lénye, hogy igen van, egy lányom. De azt nem mondta el, hogy ha látni akarja a fattyát, ahogy te nevezted, ki kell menjen a temetőbe. Hogy szinte minden napját ott tölti a kislánya sírja mellett, akit Saranak nevezett maga után, mert még arra sem emlékszik, milyen nevet adtak volna a picinek, ha megszületik. A gyermeke meghalt! Nincs szerencse, meg fene nagy happy, csak egy picike kis sír, meg egy kopott fakereszt, és ez a te hibád!

-         Akkor majd szépen mellé temetik az anyját is. Legalább nem lesz egyedül a kölyök.

-         Többé nem bánthatod, ha csak a közelébe merészkedsz, megöllek! Ahhoz hogy a közelébe férkőzz, előbb velem kell végezned, és én nem adom olcsón az életem!

-         El fog árulni és a börtönben rohadsz meg te is! – vált tegezésre ő is.

-         Nem számít. Nekem már mindegy…de neki még nem! És csak a halál biztos, a börtönből ki lehet jönni.

-         Már pedig én nem fogok börtönbe menni! Ezért kell neki megdöglenie.

-         Én rád értettem Jenni – közelítem meg lassan. – És ideje, hogy én is tegyek valamit. Igazad van, már eleget jártattuk a szánkat. Úgy látom, nem tudlak meggyőzni….nos, akkor jöhet a B verzió. Ismersz! Tudod, hogy mindig van egy tartalék tervem.

Ijedten kezd hátrálni, közben a kezével lever egy rég itt feledett poros poharat az asztalról. Érzi, hogy baj van. Már nem olyan nagy a szája, oda a határozottság és az elszántság, menekülne, mint a patkányok a süllyedő hajóról.

-         Mi…mit akarsz? Mi a bajod? Megfizettelek nem?

-         Nem kell a pénzed Jenni. Azt akarom, hogy jegyezd meg, amit most mondok –suttogom kísértetiesen. Tudom, hogy ilyenkor mennyire rémisztő vagyok. – Azt hiszem, elfelejtetted ki vagyok. Azt hiszem itt az ideje, az eszedbe juttatnom, hogy nekem átvágni a torkod, vagy meghúzni a ravaszt, amivel kioltom a szaros, elkényeztetett életed, az nekem semmi! Ne merészelj még egyszer ilyen hangon hozzám szólni, ne merészelj még csak rám nézni se, ha én nem szólítalak meg. Ne merészelj keresni, se engem, se azt a lányt, mert akkor visszajövök, megtalállak, még a föld alól is kiáslak, ha kell, hogy lássam, már halott vagy! Az a lány a védelmem alatt áll. Csakhogy megértsd, ha valami baja lesz, csak a haja szála is meggörbül visszajövök, és akkor… - nem fejezem be a mondatot. 

Eddig folyamatosan hátrált előttem, de most a feje koppan a háta mögött húzódó koszos falon. Rémülten felnyög, mikor lassan ráfonom az ujjaim a torkára, és szorítani kezdem. Teljesen lebénul a félelemtől, mozdulni is képtelen, csak az arcomba mered, rémülettől kitágult pupillákkal.

Tudom, hol kell nyomást gyakorolni a torokra, hogy akaratlanul is megnyíljon a szája. Ebben vagyok profi, a gyilkolásban.

Összeszűkült gyilkos szemekkel elnyílt ajkai közé nyomom a pisztoly csövét. Nem érdekel, hogy a fogzománc karcolja a fegyver fémes oldalát, nem érdekel, hogy öklendezik a mélyre nyomott fémcsőtől, és az sem, hogy hatalmasra tágult szemeiben megfagyott a halálfélelem, és rogyadozik a rémülettől, és a feszülős farmerján egyre nagyobb nedves folt terjeng.

-         Bólints, ha megértetted. – suttogom lassan kicsit oldalra billent fejjel, mintha élvezném, amit teszek.

Kell ez a színjáték ennek a velejéig romlott nőnek, különben megpróbál kijátszani. Úgy kell játszanom neki, hogy kétsége se maradjon, jövőjének záloga annak a szerencsétlen lánynak az egészsége.

Bólint, többször is egymás után, ettől könnyei kiszabadulnak fagyott szeméből, és a fegyverre hullnak. Szépen fénylenek a fekete csövön. Nem hatnak meg, folytatom.

-         Ha csak egyetlen könnycseppet is ejt valaha az életben miattad, - hajolok ijesztő lassúsággal a füléhez, - napokon keresztül foglak személyesen kínozni, hogy mikor majd kioltom ezt a beteg életed, már könyörögni fogsz érte, megváltás lesz számodra a halál. Megértetted?

Artikulátlan hörgő hang csap fel a torkából, miközben kétségbeesetten bólogat. Kihúzom a szájából a pisztolyt, hogy tudjon beszélni, de az ujjaim, még mindig vasmarokkal szorítják a torkát. Sípolva lélegzik.

-         Vond vissza a megbízatást.

-         Ne…nem tudom! Az a pasas nem olyan, mint maga - vált vissza a tisztelettudó magázódásra. - Nincsenek erkölcsi aggályai. Előre fizettem, nem tudom hol van, nem tudom utolérni, és hiába is tenném, azt mondta, most már nem léphetek vissza. Ő mindenképp elvégzi a megbízatást, ettől függ a hírneve. És ő ebből él.

-         A nevét akarom… - suttogom. - Rendben - engedek a szorításon, miután eldadogja a nevet - akkor segítünk neki eligazodni az életben. Megkeressük! Te pedig felejtsd el, ha jót akarsz! Ő már egy halott ember!

Ellépek a rogyadozó, torkát szorongató, síró nőtől.

-         Sara a családom része! A családomé! Megértetted? – csattan a hangom most már nagyon határozottan, nyoma sincs benne a suttogásnak. - Most pedig takarodj innen, és ne halljak még egyszer rólad, mert az akkor az utolsó napja lesz a nyomorúságos, szánalmas életednek. Tűnj el, míg megteheted, és lapulj meg valahol! Tűnj el a finn életéből is, vagy özveggyé teszem, ezúttal igazából, úgy éljek! Imádkozz Sara testi épségéért! Ha csak rosszat gondolsz is róla, úgy lépj ki az utcára, hogy ott leszek! Én mindenütt ott leszek, ha szükség lesz rá, és levadászlak akár egy veszett kutyát!

Leeresztett pisztollyal mozdulatlanul állok és figyelem, ahogy botladozva kirohan és eltűnik a szemünk elől. Bradley lassan sétál elő a sötét sarokból, ahol eddig mozdulatlanul figyelte a jelenetet.

-         Mit gondolsz? – dugom el a pisztolyt.

-         Szerintem, megértette – bámul a földön maradt tócsára.

-         Hallottad a nevet?

-         Igen, de gondolom egy név nem jelent semmit.

-         Valóban nem – bólogatok. - Lesz egy kis dolgod. Hogy állsz azzal a pincérlánnyal?

-         Kedvelem őt.

-         Nem arra gondoltam

-         Megbízom benne, de nem tud semmiről.

-         Jó, maradjon is ez így. Ő a kulcsfigura ebben a történetben. Az egyetlen, akitől érdeklődni tudnak Sara után. Meg a dagadt főnöke, de ő nem számít, ha esetleg járulékos veszteség lesz! Meg tudod oldani?

-         Persze! Becky kedveli Sarát, akkor se mondana róla semmit idegeneknek, ha nem figyelnék.

-         Bradley! Szeretem Sarat, fontos nekem!

-         Tudom főnök! Vigyázni fogok rá, esküszöm!

-         Ne maradjanak tanuk.

-         Magam is így gondoltam. És te főnök? Visszamész? Nem akarsz találkozni Saraval?

-         Nem! Jobb, ha nem tépünk fel régi sebeket egy személyes találkozással. Amúgy meg tudok róla mindent! Amit tudtam megtettem…a többi már a kettőjük harca lesz – mosolygok a szürke szoba félhomályában. – Indulj Bradley! Jó utat! – nyújtom a kezem.

-         Akkor majd jelentkezem, és amilyen gyorsan csak tudom, pontot teszek ennek az ügynek a végére. Minden jót főnök – szorítja meg a felé nyújtott baráti jobbot.

Olyan hirtelen és hangtalanul tűnik el mellőlem, hogy észre sem veszem, már egyedül álldogálok a kihalt teremben.

Néhány percig még gondolkodom, a nyakam simogatva pörgetem vissza a beszélgetést aprólékosan kielemezve, ha esetleg elkerülte volna valami a figyelmem. Nem találok semmi hiányosságot! Sara hamarosan megkezdi az új életét, rengeteget fog utazni. Ha akad is valaki, aki az életére próbálna törni, lesz dolga vele, mire a közelébe jut. De gyilkolni már nem lesz ideje!

Zsebre dugott kézzel, mosolyogva hagyom el a területet. Mire a kocsimhoz érek, örökre búcsút mondok Saranak, és a gondolataim már egy másik nő körül keringenek, tele bizakodással, egy új, boldog élet reményével.

*  *  *