2014. november 27., csütörtök

91/3. rész - Mielőtt feladnád, gondold végig...





Sara…

-         Mi tartott eddig? – fogad a kocsiban egy nyűgös pasi. – Ittál egy kávét is?
-         Nem hajat mostam – vágok egy vigyorgó grimaszt az arckifejezésére. – A szomszéd kisöreg feltartott. Meg egy pasi is…nézd, valami Kuvaja. Rikku Kuvaja. Milyen név ez?
-         Valami skandináv – felel bizonytalanul Brad. – Mutasd csak – veszi ki a kezemből a névkártyát és tanulmányozza vezetés közben. – Ice 1 Recing…nem mond neked ez semmit?
-         Nem – ingatom a fejem.
-         És mit akart?
-         Hogy készítsek ceruzaportrét az egyesület minden tagjáról, aztán ezzel díszítenék a falakat.
-         És elvállalod? – pillant rám kíváncsian.
-         Még nem tudom – vallom be őszintén. – Biztos rendesen megfizetnének, és jó lenne egy gyönyörű sírt csináltatnom az én kicsi Saramnak. De most már rendben leszünk amúgy is, ha utazom, ott kapok majd enni, csapatruhám is van, nem kell majd semmire költenem, tudok spórolni végre.
-         Igen….jó lesz neked egy kis utazás – figyeli az utat elgondolkozva.
-         Állj meg légy szíves a virágboltnál.

Az üzletben kisebb harcot vívok. Az eladó értetlenkedik, de végül odaadja a koszorúkra vételezett tartalék moháját az én mókusharcosomnak. Valószínűleg sokat nyomott mellettem a latba, a hetente vásárolt egyetlen szál fehér rózsa, amit cserélgetek az én kicsim sírján. Olyan picurka kis halom alatt nyugszik, hogy nagyobb csokor nem is férne rá.
Otthonról hoztam egy narancsot, mogyorót és diót a kis éhezőnek, ebből a mohából, pedig puha kis vackot tud majd magának készíteni télire.
Sietősen lépegetek az apró kavicsos úton. Mielőtt a kicsikémhez érnék, elfogy a szépen kialakított járda, már csak fű és lehullott lomb hever a névtelen sírok közt. Halk hívó szavamra az egyenetlen göröngyök közül egy bizalmatlan lompos farkinca és két apró hegyes fülecskés izgatott pofácska emelkedik fel. Hangom hallatán nekirugaszkodik, és hatalmas ugrásokkal rohan felém. Letérdelek ő meg befészkeli magát a kinyújtott tenyerembe. Magamhoz ölelem és puszilgatom az okos kis fejét, ami bősz mosakodásra készteti.






-         Nézd mit hoztam neked! – tartok a szája elé egy mogyorót.
Lelkesen kikapja a kezemből és majszolni kezdi.
Leteszem a földre, mellé pakolom a narancsot, diót, mogyorót. Végül egy jókora kupacba felhalmozom a puha fészekaljának szánt mohát.
Füttyög, prüttyög és száguldozik. Előbb elrágcsál néhány szem mogyorót, aztán dalolgatva hordani kezdi a mohát.
Bradley egy jókora terebélyes bükkre erősítette fel a házát. Nem is értem, hogy tudta olyan magasra felküzdeni azt a fészket. Nagyon lelkiismeretesen megdolgozott ezzel a mókus apartmannal.
A fa alig 10 lépésnyire van a kicsikém sírjától. A nyári napban kellemes árnyékot adó susogó lombkoronája alatt számos órát töltöttem el halkan beszélgetve, mesét mondva vagy az új lakásunkról beszélve a halott gyermekemnek. Mindenről beszámoltam neki, mintha élne és válaszolhatna, vagy legalább lenne véleménye a tetteimről.
 Rusty fáradhatatlan, ha a lakberendezésről van szó. Hagyom, hogy dolgozzon, a kis sír felé lépek.
-         Szia kicsi Saram – ülök le a padra. – Hogy vagy kicsikém? Nem fázol. Egyre hidegebb van, te meg itt a hideg földben..
Csendes szavaim közben leszedegetem a leveleket és a pár napos virágot a kis halomról. Ölembe veszem a mackót, leporolgatom, magamhoz ölelem és megpuszilom.
-         Vigyázz rá, nagyon vigyázz az én kis hercegnőmre, hogy senki se zavarja meg a pihenését. Kergesd el a gonosz ijesztő álmokat hozó koboldokat, csak kedves szép tündéreket engedj a közelébe.
Nézd gyönyörű hercegnőm, hoztam friss virágot. A kedvencünket, egy fehér rózsát – helyezem a kis sírra nagy szeretettel, és féltő gondoskodással rendezgetem a leveleit, mintha számítana. – Holnap újra jövök, mert aztán anyu elutazik néhány napra, de te ne aggódj, sietek vissza. Itt leszek, mire elhervad ez a virág!
Régóta levetettem már minden gátlásom és pont úgy beszélgetek vele, mintha egy élő hús vér emberke lenne, akit a karomban tartanék, ölelgetném, puszilnám és belenéznék mesélés közben a hatalmasra tágult csodálkozó kék szemecskéibe. A különbség csak annyi hogy én egy poros kedves bárgyú tekintetű medvével teszem ezt.


Kimi…

Mark már a házban várt. Még a repülőről felhívtam, nem volt kedvem egyedül lenni a lakásban. Egyenest a garázsba hajtok, mire felmegyek, már kávé illat üti meg az orromat, és egy üveg ásványvízzel jön elém, a tőle elvárt és megszokott kiegyensúlyozott mosolyával. Azt kapom tőle, amire most a legnagyobb szükségem van. És ez így van már hosszú évek óta.
-         Jó hogy itt vagy Mark – kapom el az üveget.
-         Történt valami? – faggat türelmetlenül, és zavarában a hóna alá vágja, a lelkesen dörgölődző senor Sangriát.
-         Valami? – nyögök bele az üvegbe, ahogy elveszem a számtól. - Hát, ha az valami, hogy az elmúlt 24 órában találkoztam a halott kedvesemmel, letartóztattak ittas vezetésért, vért vettek tőlem, aztán hugyoztam egy pohárba, néhány rám szegeződő tekintetet kereszttüzében, majd miután Newey kiváltott az előzetesből, egy aukción minden falról Kriszti bámult rám, akkor igen történt!
-         Részeg vagy? – mered rám, nyilván elakadt az ittas vezetésnél. – Mekkora botrány lesz? Mennyit ittál? Milyen volt az alkoholszinted? – bombáz a praktikus kérdéseivel, nekem meg a faszom kivan már, hogy mindenki csak a részegségig jut a környezetemben. Hát mi vagyok én? Egy élő vodkareklám? Szinte már nem is iszom, értetlenkedek magamban dühösen fujtatva, de egyedül is rájövök, hogy ez most nem a megsértődtem, és duzzogóst játszom ideje.
-         Most iszom! Mark, ha tudnád miken mentem keresztül, nem is csodálkoznál azon ha részegre szedáltam volna magam, de nem tettem. Észnél kell lennem, minden pillanatban várom Rikku hívását, lassan szétbasz az ideg – rogyok le a kanapéra.
Ajax mellém ül, és a fejét a combomra hajtja. Okos szemeit rám függeszti, egész testtartásával nyugtatni próbál. Az állatok megérzik a feszültséget, én pedig szinte vibrálok.
-         Péntek volt, péntek 13.-án pillantottam meg a képeit. Mindig is mondtam neki, hogy egy igazi magyar boszorkány.
-         De mi történt, mi ez a sok zagyvaság? Mesélj már Kimi!
-         Ha tudnád Mark! Azért nem is telefonáltam, mert őrültnek vagy részegnek hittél volna. Megtaláltam Mark! Kisu él!
-         Ez biztos? Ne éld bele magad újra hamis illúziókba.
-         Láttam! A saját két szememmel láttam őt Mark!
-         Micsoda? De hát hol? Beszéltél vele? Mit mondott? Miért nem jelentkezett eddig?
-         Nem beszéltem vele, mert lekapcsoltak a rendőrök. Azt hitték, részeg vagyok! Fogdában voltam baszd meg!
Röhögj, csak röhögj! – legyintek felé és vakaródzni kezdek tehetetlenségemben.
Épp befejezem a találkozás és a rendőr, aki félre értette a döbbenetemet, történetét, mikor megszólal a mobil. Szinte vetődök rá. Riku az!
-         Mi tartott ennyi ideig? – idegeskedek. Kihangosítom, nem akarom újra elismételni Marknak, ráadásul orvul az ölembe kapom a féltékeny kandúrt.
-         Az hogy Angliában vagyunk. Ha otthon lennék, már végeztem volna, és otthon innám az esti vodkámat.
-         Jó, kapsz tőlem egy egész kartonnal, ha valami jó hírrel tudsz szolgálni. Mond már, mi van?
-         Nos – köszörül zavartan – megtaláltam..
-         … és? – vágok közbe, mert rosszat sejtek ettől a tétova fogalmazástól. Ha minden rendben lenne, levegőt se venne, úgy hadarna. – És? – ismétlem meg élesen.
-         Minden rendben Kimi. Nyugodj meg, csak nem is tudom, hol kezdjem! Kriszti él, túlélte a balesetet. Valamilyen dezinformáció révén angol állampolgárnak hitték és átszállították ide a szigetországba. Itt folytatták a gyógykezelését, a lánynak teljes…úgy fogalmazott a kezelő orvosa, globális amnéziája van. Nem emlékszik semmire, a baleset következményeként. Nem csak rád nem, még a gyerekkorára sem. A nevét se tudja, semmit! Jane Doe-ként kezelték.
-         Mi? – nyögöm rekedten. – Te meg mi a faszomról beszélsz?  Mi az, hogy Jane Doe? Ki él ilyen névvel?
-         Nem ez a neve, de te is tudod, hogy az a Sara Faraday elutazott, most várnunk kell. Itt voltam a lakásnál, és találkoztam…beszéltem egy szomszéddal. Rengeteg dolgot sikerült kiderítenem, a kórházban is aprólékosan elmagyarázták Kriszti állapotát. Ha megtaláljuk nem szabad lerohanni, csak lassan, óvatosan kell a bizalmába férkőzni, mert összeroppanhat az elméje, ha hirtelen mindent elmondasz neki, képtelen lesz feldolgozni, így mondta az orvos. Nézd…ezt így telefonon nem lehet megbeszélni, nyomon vagyok, ez a lényeg! Visszamegyek a születésnapodra és mindent megbeszélünk, mielőtt lerohanod azt a lányt.
-         És most hol van? Meddig várjak még? – csikorgatom a fogaim.
-      A lényeg hogy megvan. Most már ne türelmetlenkedj Kimi. Kaptál egy második esélyt. Ami történt az csoda. Erre gondolj, és várj meg. Kisu él, egészséges, majd megtalálod, most várj, és hallgass meg
 És a gyerek?
-      Róla nem tudtak semmit. Kisu valószínűleg még ott Svájcban megszülte a kislányt. Ott kell kideríteni, hogy mi lett vele. Maradj nyugton, holnapra otthon leszek, és mindent megbeszélünk! Ígérd meg, hogy nyugton maradsz, ha már eddig titokban tudtuk tartani, ne most derüljön ki minden!





*  *  *




Ez a fejezetet úgy olvassátok, hogy fent a felhők között írtam. Nem a kedélyállapotomra értem, mert az a béka feneke alatt van, hanem a valós helyzetre. Hazafelé repültem, és a 7 órás utat valamivel el kellett töltenem. Gondolkozni azt nem akartam, inni se, mert szegény vagyok, így maradt az írás!:)

És most valami komoly!
Azt hiszem egy icipici szünetet tartok. Nem vészes, nem kell megijedni, csak mondjuk egy hét.
Nem az írással van bajom, inkább magammal. Egyszerűen képtelen vagyok Kimiről, vagy bármely más férfiről pozitív, kedves, vidám, főleg érzelmes dolgot írni. Nem megy!
Ez a vérszegény részecske, amit most kitettem, és amire kicsit se vagyok büszke, rengeteg energiámba került. Egyszerűen képtelen voltam megírni.
Csak egy hét, addig folytatom a másik történetem, ott nem ütközöm ilyen érzelmi akadályokba, meg azokból a részekből már megvan néhány, csak még nem néztem át.
Itt is megtörtént, hogy Bradley-val letegeződtek, aztán a következő részben újra magázódva írtam őket, mert annyira siettem, hogy nem néztem vissza és elfelejtettem.
Szóval a másik történetből hozok, mondjuk 2-3 részt, addigra lecsillapodik bennem minden és folytatom tovább. Magánéleti válságok többé nem befolyásolhatják az életemet.
Nem történt semmi, az élet megy tovább, holnap is nőnek a fák, és halnak meg emberek, meg szerelmek is. Ennyi! És majd írok is róla, ha nem lesz ennyire friss.
Olyan történt velem, amilyent a filmvígjátékokban látni, és jókat röhögünk rajta, de most annyira nem volt kedvem nevetni. Ahogy a reptéren sem, mikor leszálltam papucsban, csupasz lábbal, egy vékony rövid nyári ruhában a megmaradt ridikülömet szorongatva a hónom alatt.
Gondolhatjátok milyen édesen mutattam!:/
És most persze órákon át ültem a tesóimmal, meg a barátnőimmel az ágyamon, és csak sírtam és ölelgettem őket.
De tudom, hogy néhány hét, vagy inkább hónap múlva majd nevetni fogok ezen az egészen, ha eszembe jut, ahogy nem is lehetne megállni nevetés nélkül, ha nem velem történt volna.
A táncos barátnőm is felnevetett, és mondta bocs, de nem bírom ki, te tényleg ilyen birka vagy, vagy csak meg volt kötve a kezed?
Mondtam neki, igen meg volt kötve a jó modorral és az intelligenciámmal..
Ennyiben maradtunk.:)
De elég volt ez a mondat, meg még egy pár ahhoz, hogy jobban legyek, és már most néha képes vagyok nevetni. Tudtam én, hogy hova kell jönnöm!:)

Az öcsém itthon hagyta a kocsiját:), én meg, ahogy képes voltam összeszedni magam, már mentem is ki arra a régi poros útra. Volt a kisfiamnak virágja is és mécsese is. A testvéreim gondozták azt a kis keresztet, amit állítottunk az út szélében úgy, hogy ne lássák, ha csak elsuhannak ott az autók.
Vittem neki is egy szál fehér rózsát, amit úgy szerettem, és vele voltam legalább egy órát.
Nem akarok soha senkivel erről az óráról beszélni, de azt hiszem, ha az összeomlásnak vannak fokozatai, akkor én most már elértem a legalját. Innen már csak felfele vezethet út vagy sehova.
Aztán kimenetem a temetőbe, és az se sikeredett sokkal jobban. Képzeljétek két idős néni odajött és megkérdezték, rosszul van kedves? Olyan megható volt, hogy ott ahova mindenkit a fájdalom visz, valakit még megérint a másik fájdalma.
Gondoltam kiadok magamból minden feszültséget, mert ha haza megyek, onnantól egy új élet kezdődik számomra.
Most olyan vagyok, mint egy középkori nőszemély, úgy élek, ahogy mindig is szerettem volna. Mobil és internet nélkül. Nem kapcsolom be a telefonom, szortírozom a levelezésem, eltűntem, nem vagyok, el kell felejteni.
Anyu azt hiszi, még nyaralunk egy hétig, és a nővérem szólt a dokinak, hogy itthon vagyok, ha valami kiderülne, ne ijedjenek meg.

A doki szerint elfojtom magamban a fájdalmat, és úgy is feltör, hiába erőlködöm. Meg, hogy tagadásban vagyok, meg menekülök már megint, ahogy szoktam. Mert gyáva vagyok szembenézni a fájdalmammal, inkább az egyszerűbb utat választom. Pedig én erős vagyok, mindent legyőznék, ha nem lennék ilyen gyáva.:/
Az a fura, hogy nem is fáj. A doki szerint, a tagadó szakaszban vagyok. Menekültem, a fájdalmam elől, most pedig nem nézek vele szembe. Nem tudom, tény, ha eszembe jut ez az egész, nevetnem kell. Nevetek és sírok közben. Lassan már kérdésessé válik az épelméjűségem is!:)
Hát mondjátok meg nekem, minek ellenség, ha ilyen barátaim vannak?:)

A magam ura leszek, és ha elbukok nem áll majd senki elnéző halvány mosollyal a szája sarkában mögöttem. És nem kell többet megfelelnem és félnem, nehogy valami illetlent tegyek. Nem akarok rá gondolni, se a mosolyára, se a hangjára, a könnyekre a szemében, semmire.
Elterveztem mindent, és végre tetszik, amit látok, és tetszik az a lány is, aki a tükörben van. Végre büszke vagyok magamra, még ha két pandakarikát is viselek a szemeim alatt!:)
Egy ideje már éreztem ezt, letértem a jó útról. Ez nem az én utam. Nem az én életem. Én nem szeretem a drága cuccokat, a flancos kajákat, zavarba jövök a partykon. Más viszont mindent megtenne ezekért, mindennél fontosabb neki.

Soha még ilyen nyomorultul nem éreztem magam, és mégis olyan boldog vagyok.  Haza jöttem egy szál semmiben, még jó hogy a táskám mindig nálam van meg az útlevelem. Azt hiszem életemben először könyörögtem egy férfinak, hogy segítsen, kérjen bármit, mindent megígérek, csak segítsen.
Szegény végig pesztrálgatott, ha egyedül maradtam, kedves ember, hát azt hiszem egy darabig nem fog elfelejteni.
Könyörögtem neki, hogy juttasson ki a reptérre. Ő meg csak nem, nem mehetsz így el, baj lesz belőle, nem szabad.
Ráadásul a szavát vettem, hogy nem mondja el mi történt. Jobb ez így!
                 
A nap eddigi termése, lehet kicsit halláskárosult lettem, miközben kocsikáztam és dübörgött mellettem öcsém mélynyomója, a Chunami és a jó öreg Eminem. (Ja igen, tudtátok, hogy egy napon született Kimivel?:))
Gyakorlás közben csúnyán a lábam közé kaptam a rudat, egy megforgás után. Ez lila lesz, de úgy sem látja már senki!:(
Hétvégén már megyek dolgozni, addigra összeteszünk egy közös számot, mert külföldön most ez a menő. Itt többet tudok nekik segíteni, mint onnan kintről, és kell a pénzt a kitelepüléshez.
Szóval vannak ötleteim és terveim, hétvégeken kimegyünk az osztrákokhoz, csak péntek szombat, hét közben pedig 2-3 napot megyek itt táncolni. Hát igen, hiányzott! Alig várom, hogy visszamenjek! Én egy ilyen romlott lány vagyok! Ott érzem jól magam egy éjszakai bárban, ahol 5-ből 3 pasi megkérdi, mennyiért jössz szobára, vagy térdelsz le. De ezek legalább nyíltan teszik, nem álnokul a gazdagságuk mögé bújva, pazar partykon. És itt a lányokkal csak egy jó vendégért kell megküzdeni, nem egy pasiért. Mert az nem én vagyok, egyik se megy nekem.
Életem egyik legjobb bulijáról maradtam le! A skandináv egy ismerőse, búcsúzott és meghívtak minket is. Azt hiszem, ott jól éreztem volna magam, lett volna olyan, akivel még itthon találkoztam, de lemaradtam róla.
És mennyire jellemző, csakhogy tudatosítsam magamban, hogy hol is az én helyem. Hajnalban felkeltem, mert már nem bírtam többet aludni. Kimentem a wc-re és láttam, hogy nyilván folyt, mert csúnya sárga vízkőcsík van lerakódva. Úgy tűnik a tesóim még mindig lezserek, ha a takarításról van szó. Fogtam egy flakon vízkőoldót meg egy kést, és nekiestem wc-t takarítani. Nem jött le, végül egy apró kalapáccsal ütögettem a kés nyelét úgy szedtem le az összes vízkövet, és takarítottam ragyogóra a wc-t….egy jachtos medencés full extrás party helyett!:/

Fáj a fejem és nem tudom, hogy a betegségtől, vagy az itteni levegőtől. Mikor haza jöttem, perceken keresztül csak ittam a csapvizet, az isteni finom karsztvizet, ami kemény meg egészségtelen, de a legfinomabb a világon!:)


Kicsit még betegesen vagyok, de már nem a torkom, sokkal inkább a gyomrom!
Egy torkosborz vagyok! Mire felébredtem, ott volt a husi leves, meg egy hatalmas adag bekevert fasírt – amit mindig hajnalban csinált anyu, mert különben én megettem nyersen a részemet – de ez most külön ki volt rakva, és befaltam belőle. Imádom a kolbászhúst meg a bifszteket. Annak idején szegény kisfiamra is akkor kezdtem gyanakodni, mikor alföldön befaltam egy fél disznót.
A sógor meg hozott egy tálca sütit, lúdlábat, meg tátracsúcsot…hát igen!:/
Úgy érzem eléggé csapongó vagyok, de higgyétek el, emberfeletti teljesítmény volt ez most tőlem!
Legközelebb már nem fogtok semmit észrevenni a hangulatomon, ígérem!
Szép estét mindenkinek!
Puszi, Luna







2014. november 23., vasárnap

Itthon vagyok!




Sziasztok!



Itthon vagyok! Haza értem végre! Oda ahova tartozom, akik mindig voltak, vannak és lesznek nekem!
Kicsit korábban, ez egy előre be nem tervezett, soron kívüli hazaút, de most már azt hiszem, pontosan erre volt szükségem.
A reptérről felhívtam az öcsémet, hogy próbáljon óvatosan vezetni, de jöjjön hamar értem, lehetőleg egyedül, és főleg hozzon egy kabátot meg meleg ruhát, mert megfagyok. Szegényke teljesen ledöbbent, de már pattant is, egy jókora Nyurga dzsekibe burkolózva értem haza.
Végig zokogtam a gyorsforgalmit, csak annyit nyögtem ki, hogy nincs semmi baj.
Soha nem lett volna szabad elmennem innen!
Otthon a nyakába borultam a nővéremnek, a dédikének meg a barátnőimnek és úgy sírtam, alig kaptam levegőt.
A régi lakásomban összebújtunk az ágyban, mint régen mi hárman, és csak beszélgettünk! Megittam egy üveg Smirnoffot, ez is a felejtés része!:)
És egy férfival aludtam most is, azzal, akit a világon a legjobban szeretek, az öcsémmel!
Reggel a nővéremre ébredtem, ahogy hozta a vitaminjait, és ettől megint sírnom kellett. Bármi is történt, olyan jó itthon!
Összeszedtem valami vírust, nem vagyok lázas, nem folyik az orrom, csak köhögök, de úgy, hogy majdnem kiszakad a tüdőm.
Most kaptam egy koktélt, a fejfájásomra, a torkomra, az idegeimre, és hogy aludjak. A Barbi szerint ettől holnapig szundizom, de szükségem van rá. Jelenleg senki se tudja, hol vagyok. Anyuék azt hiszik a skandinávval, ő meg…fogalmam sincs, mit gondol.
Most itt van mindenki. A Luca akár egy kis vombat bébi kapaszkodik bennem, az anyukája meg a szomszéd bácsiék a gyógyító pálinkával, a tesóim, meg a fogadott tesóim, én meg kibőgöm már a szememet. A dédike erőlevest főz nekem, hogy meggyógyuljak. Bárcsak újra kisgyerek lehetnék!
A gépen megírtam a következő részt, ráadásul kézzel, mert eltört az a kis kütyü, amim eddig volt, úgyhogy holnap érkezem vele, és ezentúl rendszeresen jövök, a másik blogomra is.
Most búcsúzom, meg kell gyógyulnom, mert rengeteg tervem és tennivalóm van itthon. Holnap találkozunk!

Puszi, Luna







2014. november 17., hétfő

91/2. rész - A változás fájdalmas lehet





Sara…

Mit akart tőled az a nő? – fura, Bradley támad akár egy véreb.
-         Semmit, csak beszélgetett. Érdekelte milyen amnéziásnak lenni, közben meg végig a telefonjával babrált.
-         És te mit mondtál neki?
-         Mit mondtam volna? – meredek rá meglepetten. – Ugyan mit mondhattam volna, mikor nem emlékszem semmire…mert, hogy amnéziás vagyok? Elfelejtetted?
-         Nem tetszik az a nő.
-         Na, pedig ugyancsak dekoratív az illatos virág- kapcsolódik be a lassan már vitává fajult beszélgetésünkbe Becky.
-         Nem az esetem – pillant mosolyogva a lányra. – Zörgő zsiráf…
-         Fura, Sara is zsiráfot akart rajzolni a kávéjára. Akkor milyen az eseted? – pillant kihívó kacéran a férfire.
-         Hát te – mosolyog még szélesebben Brad. Becky-n jól látni a meghökkenést, még a kacér mosoly is az arcára fagy. – Ideje lenne már egy randevúnak, nem gondolod? Jaj! – Bradley vigyorát egy jól irányzott gyomrossal oszlatom el, mikor a pult mögé menet, belenyomom a kezemben szorongatott tálcát. Szegény lány, ha nem azt a híres Vettelt isteníti, titkon Bradley után sóvárog. Ez meg itt viccel vele. Persze jó lenne, ha komolyan észrevenné, Becky rendes lány..
-         Add inkább a telefonom! – tartom elé a tenyerem.
-         Nocsak, kitől vársz hívást? Csak nem Harry herceg jelentkezett be? – vigyorog tovább. Ma valahogy nem bír magával, teljesen fel van pörögve.
-         Lehet! Volt pár hívásom, de ismeretlen számról – nézegetem a sok nem fogadott hívást. - Felhívjam a Buckingham palotát? Vagy inkább ezt a számot? Valamit nagyon akarhat tőlem!
-         Látod? – fordul a zavartan bámuló Becky-hez. – Ilyen egy hálátlan nő! Pedig én még le is mosattam neki a Nonóját!
-         Nahát!- sikkantok vidáman, feledve a számot. – Ezért egy csodaszép kávét érdemelsz! Már csak akkor lehetne még szebb, ha saját kezűleg mostad volna le az én drágaságom. Majd Becky elkészíti a koffein adagod.
-         Inkább te – indul sóhajtva az imént érkező társaság felé.
-         Na jó! Talán így a tökéletes, hogy te legyél az utolsó vendégem Bradley!



Bradley….

Amint magamra maradok, lefoszlik rólam a tettetett jókedv. Egyre jobban szorul a hurok szegény lány körül, ő meg csak viccelődik itt. Fogalmam sincs, mit tegyek! Jó az neki, ha most találkozik azzal a pilótával? Beszélnem kell Jack-kel!
És ez a nő!
Szerencsére nem vett észre, vagy nem ismert fel. Ennyire nem lehet jó színész, nem láttam a villanást a szemében. Igaz, csak egyszer láttam Jack-nél, és nem szentelt nekem különösebb figyelmet, semmi más nem érdekelte, csakhogy eltűnjön a föld felszínéről ez a szerencsétlen lány.
Baj van!
Hogy kerül ide ez a boszorkány?
Mit akar Sarától? Te jó ég, ez a lány nem is tudja, hogy a gyilkosával társalog olyan kedvesen.
Most már telefonálhatok végre, ott is reggel van, remélem már ébren találom és nem én keltem ezzel a rossz hírrel. Mert hát régen mi is járt a rosszhír hozójának?
-         Jó reggel főnök!
-         Eddig az volt. Miért keresel ilyen korán Bradley?
-         Azt hiszem, baj van. Ma mikor bementem Sarához a kávézóba, az a nő, Jenni volt bent! Mit csináljak?
-         Talán nem ismerte fel….
-         Visszajött…ma már másodszor szolgálta ki Sara. Ha nem a kávé nyűgözte le, akkor rájött.
-         Akkor rá! Nem hívott még.
-         Talán mást keres…
-         Előbb biztos számon kér, nem olyan, hogy csak úgy elengedje.
-         A férfi is kereste.
-         Kicsoda?
-         A halott gyermeke apja...az a Kimi.
-         Hát rátalált?
-         Még nem tudja, hogy ő az.
-         Nem értem….
-         Meglátta a festményeit, és most a festőt keresi, aki a lányt lefestette. Nagyon zaklatott volt, nem úgy tűnt, mint aki feladja.
-         Szóval megfogadta a tanácsomat és elment arra az aukcióra! Soha nem lett volna szabad szétválasztanom őket, nem lett volna szabad elvállalnom ezt a munkát. Csak most érzem át igazán mit tettem. Ne avatkozz közbe!
-         És ha rátalál?
-         Remélem lesz olyan intelligens, hogy tudja kezelni a helyzetet. Nem rohanhatja le, nem közölheti otrombán kíméletlenül vele, hogy ő a múltja. Az orvosok szerint kiborulhat, ha hírtelen szembesül mindennel. Csak fokozatosan szabad őt rávezetni a régi életére.
-         Talán el kellene neki magyarázni. Nem hinném, hogy fájdalmat akar okozni Sarának. Borzasztóan izgatott volt.
-    Igen…talán. És te? Mit mondtál neki?
-    Hogy elutaztak Sara meg Kriszti…hát, ha úgy nézzük, egy bizonyos szemszögből nézve, nem is hazudtam akkorát.
-    Ha úgy akkor nem. Bradley, most jelez a másik mobilom! Azt hiszem ez ő lesz, Jenni keres! Jó, hogy figyelmeztettél. Ha kitaláltam hogyan tovább azonnal hívlak. Vigyázz a lányra Brad!
-    Úgy lesz főnök!
Sóhajtva leteszem a kávém mellé és rágyújtok. Ma egy szép szívet kaptam a kávémra Sarától. Vajon meggyűlöl minket, ha kiderül, milyen szerepünk volt a szerencsétlenségében? Nem minket kellene gyűlölnie, hanem azt a nőt. Ő bízott meg azzal a munkával, egy vérszomjas fenevad volt. Sara vérét akarta!
Ha egy kicsit tovább gondolja, inkább hálás kéne legyen Jack-nek. Ha nem őt találja meg Jenni, már halott lenne. Jack megkedvelte, és nem engedte bántani. Most pedig a személyes védelme alatt áll. Reméljük ennyi elég lesz ahhoz, hogy más bandák ne merjék elvállalni a megölését, ha az a nő esetleg máshol próbálkozna.
„Volt pár hívásom, de ismeretlen számról”
Ha tudnád, ki hívogat, ha emlékeznél, rohannál hozzá kicsi lány.
Vajon mit fogsz tenni, hogy fogsz reagálni, ha megtudod, mikor végig bömbölted egy mókus szabadon bocsátását is, sóhajtozom.


Riku…

Akkor először a kórház. Vissza kell menni az elejére, mindig a forráspontnál tudunk meg a legtöbbet. Kell egy álnév, biztos ami biztos!
-    Riku Villander vagyok. Nézze, beszélni szeretnék valakivel, aki tud nekem érdemi felvilágosítást adni. Úgy értesültem, hogy az áprilisi svájci vonatbaleset angol sérültjeit itt gyógykezelték, és most tudtam meg, hogy egy közeli rokonom a vonaton utazott, és itt rehabilitálták. Itt a rokonom fotója nálam, a rehabilitációt végző orvossal akarok beszélni.
-    Azonnal intézkedem uram.
Szerencsére jól éreztem, az értelmesebbik fajtából való.
Néhány percnyi várakozás után előkerül egy medika, aki sietős léptekkel érkezik a recepcióra, és felvezet az emeletre. Egy ajtó előtt halkan kopogtat, majd miután bebocsájtást nyerünk, diszkréten visszavonul.



-    Üdvözlöm uram, a nevem Dr. Bryan Everett, én kezeltem a vonatbaleset sérültjeit. Ki után érdeklődik? Miben segíthetek?
-    Üdvözlöm, a nevem Riku Kuvaja. – Itt már nem merem megreszkírozni az álnevet, mert ha igazolványt kér, hitelemet vesztem. – Egy hölgyet keresek, nem tudom itt milyen néven kezelték.
-    Akkor elég nehéz lesz megtalálni, nem adhatok ki idegeneknek a betegeinkről felvilágosítást.
-    Tudom! De a hölgy minden valószínűség szerint amnéziás lehetett, azért nem jelentkezett ez idáig a családjánál. És terhes volt, a hatodik hónapban. Egy kislánnyal volt várandós.
-    Őőő, előfordulhat, hogy volt ilyen betegünk….de honnan tudhatnám, hogy őt keresi. Esetleg tudná valamivel igazolni, hogy a hölgy hozzátartozója?
-    Esetleg….egy fényképpel – nyúlok a tárcámba és előveszek egy közös képet Kisuról és rólam. – Őt keresem a családja megbízásából.
-    De hiszen ez Sara!
-    Ismeri? Tudja, hol találom? – faggatom izgatottan.
-    Igen! Én kezeltem, retrogrált amnéziája volt, nem emlékezett semmire…még a nevére sem.
-    Igen…és azt meg tudná mondani, hogy akkor most milyen néven él? Hol keressem?
-    A neve Sara Faraday és…
-    ..Mi? – vágok a szavába – Mit mondott? Hogy hívják? Milyen nevet említett?
-    Sara Faraday!
-    Az lehetetlen!
-    Mért lenne lehetetlen?
-    Sara Faraday egy festő, nem?
-    Nem tudom, hogy azelőtt mi lehetett, itt a fizikai felgyógyulás után, a pszichikai rehabilitációs kezelésének a része volt a festészet. A rehabilitáción különböző elfoglaltságokat találunk a lábadozóknak, hogy lefoglalják magukat és a motoros idegrendszerük fejlődjön.
-    Uram, biztos ebben?
-    Hogyne! Jómagam is részt veszek a foglalkozások levezénylésében, a szabadidőmben. Egy alapítvány működteti és igyekszünk segíteni a rehabilitáltaknak a társadalomba történő visszailleszkedésbe.
-    Úgy értem, a hölgy személyazonosságát illetően, nem téved? Biztos ő az?
-    Persze, egészen biztos. Nézze! – áll fel hírtelen és az íróasztala mögötti dossziék egyikét leemeli. – Itt van a hölgy. Mikor behozták készítettünk felvételeket – tesz elém néhány fotót – és később is, mikor már jobban volt. Mielőtt elbocsájtottuk levágatta a haját, ezek az utolsó képek róla.
Döbbenten figyelem a fotót. Ez bizony Kriszti, minden kétséget kizáróan, csak kicsit rövidebb hajjal. De ugyanaz a szem, a kedves mosoly.
-    És nézze – mutat fel a falra egy bekeretezett ceruzarajz portréra – ezt rólam készítette. Búcsúajándékként lerajzolta a kezelőszemélyzetét. Kedves lány volt. Mindenki kedvelte, és mivel nem volt senkije, igyekeztünk apró kedvességekkel felvidítani. Nagyon szomorú volt. Még most is tisztán emlékszem az arcára, mikor közöltem vele, hogy állapotos volt. Szegény nem emlékezett rá, nem is tudott a gyermekéről..
-    És mi van a kicsivel? Él? Jól van? Mondja már – faggatom izgatottan.
-    Nem – ingatja a fejét – sajnos a kicsi nem élte túl. Még ott a helyszínen megszületett, a baleset helyszínén. Súlyos sérülései voltak, esélye sem volt, ráadásul nagyon korai volt még a szülés. A magzat halva született és az anyát is újra kellett éleszteni. De az ő állapotát sikerült stabilizálni és azután ideszállították. Itt volt a kis holttest is. A hivatal temettette el. Sara szinte naponta kijár a sírjához.
-    Istenem…szóval a kicsi nem élte túl!
-    Sajnos nem.
-    Hát ez rettenetes tragédia. Már a második gyermeküket veszítették el.
-    Ön ismerte azelőttről Sarát?
-    Igen, a barátjuk vagyok, és a férje alkalmazottja. A hölgy neve Krisztina Kemenes.  A címét…esetleg?
-    Persze, azonnal mondom. Eleinte még be kellett járjon ellenőrzésekre, már itt is a címe.
-    Köszönöm! Én hirtelen nem is tudok mit mondani, szinte hihetetlen hogy ennyi idő után a nyomára bukkantunk végre. Már elsirattuk! Fogalmam sincs, hogy mondom el a férjének.
-    Hm…nézze, ha már itt tartunk, azt hiszem, jó lenne, ha valamit megbeszélnénk a hölggyel kapcsolatban.
-    Hallgatom!
-    Tudom, borzasztó nehéz lesz, amit most mondok, de nem tenne jót a hölgy állapotának, ha most iderohanna a férje, és a nyakába borulna azzal, hogy én vagyok a férjed, már viszlek is haza. Nem emlékszel? Itt éltünk, itt a családod a szüleid, a gyerekeid. Apropó van családja Sarának?
-    Nincs. Külföldről érkezett Svájcba egyedül. Egy plébánián élt, onnan közvetítették ki dolgozni a főnököm házához. Kriszti fantasztikus lány, mindenki a szívébe zárta, így volt vele a főnököm is. Az első gyermeküket várták, mikor az a tragédia bekövetkezett. Kriszti épp a paplakba utazott látogatóba. Elmagyarázná pontosan Kriszti sérüléseit és a mostani állapotát?
-    Természetesen! A beteg amnéziás, de ezen belül több típust különböztetünk meg.
-         Pontosan, milyen amnéziában szenved?
-         Zárt koponyasérülés esetén, amilyen az övé is, ez azt jelenti, hogy a csontos szerkezet nem sérti a durát és a velőállományt, csak a koponya belsejében levő kidudorodások sebeket ejthetnek rajta, leggyakrabban a temporális lebenyen, ami a hosszú távú emlékezet működése szempontjából elsődleges. Megkülönböztetünk poszttraumatikus, retrográd, és anterográd amnéziát. Sara esetében azt hittük poszttraumatikus amnézia, PTA lépett fel. Ami azt jelenti, hogy nehezen tudja követni az eseményeket, hogy kicsoda, hol van és miért? A zavartság mértéke hullámzó, ahogy a hangulatáé is. Később az állapotát sajnos át kellett minősítenünk globális státuszba, ami az emlékezet teljes elveszítését jelenti. Ez a fajta amnézia egyfajta védekezési mechanizmus, ami traumatikus események után léphet fel, Sara, akarom mondani Krisztina esetében a súlyosbodást, valószínűleg a gyermeke elvesztése váltotta ki. Ez egy nehéz időszak, nem szabad befolyásolni, hogy mit idézzen fel a beteg, kerülni kell az erős szorongások, elbizonytalanodások, félelmek kiváltását, mert a hirtelen szembesítés a valósággal, beláthatatlan következményekkel járhat. Súlyos depresszió léphet fel, akár öngyilkosság is.  A betegnek magától kell fokozatosan ráébrednie a múltját rejtő emlékeire. Az emlékhiányok kitöltése, helyreállítja, folyamatossá teszi a beteg öntudatát, érzéseit. Amint az amnézia megszűnt, pszichoterápia segítségével a beteg megértheti és feldolgozhatja azt a traumát, konfliktust, ami a rendellenességet kiváltotta. Esetünkben a megtalált család szeretete, melegsége, és a családtagok mérhetetlen türelme, várhatóan teljes felépüléshez segítheti Krisztinát.


Nem lett volna feltétlen szükséges elkérnem, valószínűleg már a másik szálra ráállított nyomozó is kiderítette, Sara Faraday címét.
Kimi szerint két hétre elutazott az államokba. Azért én mégis csak körülnézek a házban.
Kimi, szegény Kimi! Ott volt és még csak nem is sejtette, hogy Kisu ajtaján kopogtat. Vajon mit tett volna, ha Kisu otthon van, és ajtót nyit? Talán jobb is, hogy így történt. Nem szabad hirtelen lerohanni azt a lányt. Az orvos pontosan tájékoztatott az állapotáról. Miután átestünk a számomra totálisan érthetetlen latin nyelvű okfejtésén, érhető, hétköznapi nyelven is elismételte a sérüléseit, a fejét ért traumát, végül nagyon aprólékosan elmagyarázta az amnéziák fajtáját és következményeit.
Fel kell hívnom Kimit. Tájékozatnom kell! De mit mondjak neki? Mi az, amit így telefonban elmondhatok, hogy ne pattanjon azonnal repülőre, hagyjon ott születésnapot, kislányt és rohanjon ide?
Azt nem mondhatom el, hogy mégis csak meghalt a kislánya. Ilyen szörnyű hírt nem közölhetek vele telefonon. De azt talán igen, hogy Kisu nem más, mint Sara….
Eh, várok még egy kicsit, hátha okosabb leszek. Addig elmegyek Kriszti lakására, hátha több szerencsével járok és megtudok még valamit. Például azt, hogy most mi van vele?
Kellemetlen lenne, ha nagy lelkesen felhívnám Kimit, hogy megtaláltam Kisut, ő észvesztve rohanna ide, Kisut meg egy másik férfi karjaiban találná. Mert hát itt van a legbonyolultabb probléma, mi van, ha Kisu már új életet kezdett? Elég sok idő eltelt a baleset óta, egyedül van, az egyetlen emléke egy halott kislány. Talán arra is gondolhatott, hogy együtt utazott a férjével és ő is elhunyt, vagy azt, hogy egyedül vállalta a gyereket. Bármi megülhetett szegény agyában. Nagyon hosszú lehet 6 hónap magányosan egy halott csecsemő árnyékával. Mindenképpen ki kell derítenem, mi van most vele, mielőtt felhívom Kimit.
A kórházból a lakásáig vezető utat végig alkudoztam magammal. Tudom, hogy azonnal értesítenem kellene Kimit, nemcsak mint az alkalmazottja, hanem mint a barátjának is ez lenne a kötelességem, de amíg nem tudok meg többet Kisuról, nem teszem ki egy újabb megrázkódtatásnak a barátomat. A legfontosabbat, azt, hogy Kisu él, már tudja. A többi ráér, főleg ha rossz hír!
Leparkolok a ház elé, és sietősen kipattanok a kocsiból, mert a bejáraton épp egy idős, sétabotos úriember igyekszik bejutni. Előzékenyen fogom az ajtót míg belép, majd mikor látom, hogy letáboroz a liftnél, elindulok a lépcső felé. Ahogy beszáll, visszasietek és megnézem a postaládára kitett neveket. Sara Faraday neve egyedül szerepel, nincs lakótársa. Ez jó jel. Megindulok felfelé, mikor vidám beszélgetés üti meg a fülemet.
-         Üdvözlöm Sara kisasszony? Ma ilyen hamar hazatért?
-         Csak egy pillanatra ugrottam haza, Dave bácsi már megyek is tovább. Szabadon engedtem az én Rusty-mat és most neki viszek egy kis élelmet.
-         No, akkor nem füttyög már többet a kis bozontos?
-         Nem sajnos! Nagyon fog hiányozni, de a természetben a helye szabadon, hogy boldogan élhessen.
-         Magácskának is kellene valaki Sara kisasszony, akkor nem lenne ilyen szomorkás esténként, ha hazatér. Nem jó egyedül, én már csak tudom, mióta magam maradtam – sóhajtoz a kisöreg.
-         Fáradt vagyok Dave bácsi, azért látszom szomorúnak. Sokat dolgozom, alig várom, hogy hazaérjek.
-         Pedig délelőtt is kereste egy igen jóképű fiatalember! Nagyon beszélni akart magácskával, majd betörte a kaput.
-         Hát akkor majd visszajön – kuncog vidáman – köszönöm, hogy szólt Dave bácsi.

    
Döbbenten álldogálok a fal takarásában a beszélgetést hallgatva.
Előrelépek, mert hallom, hogy közeledik a lépcső felé.
Megpillantom a karcsú lányt, akinek már a hangjától is elállt a lélegzetem.
Gyorsan össze kell szednem magam a lány előtt, akit hosszú hónapokkal ezelőtt elsirattunk, eltemettünk, és azóta is gyászoljuk. Most itt áll előttem, kicsit megriadva a hirtelen felbukkanásomtól, a kietlennek hitt lépcsőházban.
Na, akkor most improvizálnod kell! Szedd össze magad Riku!
-         Sara Faraday? – nézek a szemébe szívdobogva. Pont úgy felkészülök a döbbent sikoltásra, hogy a nevemet kiabálva a nyakamba veti magát, ahogy a közönyösségre is.
-         Igen, én vagyok! Miben segíthetek? – mosolyog kedvesen.
Hiú ábránd csupán, nem ismert fel. Vajon így lesz majd Kimivel is?
-         A nevem Riku Kuvaja, a svájci illetőségű Ice 1 Racing Team ügyvezető igazgatója vagyok. Az egyesületünk még fiatal, egy éve alakultunk, legfőbb tevékenységünk a motocross utánpótlás felkarolása. Láttam a képeit egy aukción, és arra gondoltam, hogy lerajzoltatnám az összes alkalmazottunkat. Versenyzőket, vezetőséget, kiszolgáló személyzetet, szóval mindenkit, és önt szeretném ezzel megbízni. Ezekkel a képekkel díszítenénk a székházunk falát. Ez olyan családias jellegű dizájn lenne.
-         Őőő, nagyon megtisztelő az ajánlata uram – hebeg zavartan - de én nem vagyok képzett festő, csak kedvtelésből rajzolgatok. Talán egy elismert grafikust kellene keressen…
-         Láttam a képeit az aukciós kiállításon és nagyon magukkal ragadtak. Önnel szeretném elkészíttetni, ne gondoljon semmi extrára, csak sima, teljesen egyszerű ceruzával rajzolt arcképeket szeretnék.
-         Nem is tudom, mit mondjak, végtelen hálás vagyok a lehetőségért, de pont most váltottam munkahelyet, és az új munkám nagyon sok utazással fog járni, nem hiszem, hogy lesz időm. Sajnálom.
-         Értem! Hát azért itt hagynám a névkártyám, ha esetleg mégis meggondolná magát – nyújtom át a kis lapocskát. – Megkérdezhetem, milyen munka az, ami olyan sok utazással jár?
-         Én is egy csapathoz csatlakozom, csak nem rallys hanem Forma 1-es.
-         Mi? – esek ki egy pillanatra a szerepemből. – Milyen csapathoz?
-         A Red Bull Racing-nél leszek a kiszolgáló személyzet tagja, és a következő szezonban velük fogok utazni a futamok helyszínére. Azt mondják kevés időt fogunk itthon tölteni a szezonban.
-         Értem! Hát azért én várom a hívását, hátha mégis meggondolná magát. Köszönöm, hogy meghallgatott kisasszony. Viszlát és sok sikert az új munkájához.
-         Köszönöm, viszont látásra uram.


Na most aztán fel van adva a lecke! Mihez kezdesz ezekkel az információkkal Riku? Hirtelen valami bevillan az emlékezetembe, amitől egy pillanatra kiver az izzadság. Azt mondta rallys csapat…de én úgy mondtam, hogy motocross! Atyavilág! Emlékezett a tudatalattija, és ő észre se vette. Ahogy én se akkor, abban a pillanatban.
Megsemmisülve bámulok az elsiető lány után, a hihetetlen találkozás és döbbenetes felismerés okozta meglepetéstől.

*  *  *
Sziasztok!

Talán észreveszitek, hogy az előző részt átszámoztam.
Azért tettem, mert a történet jelen eseményei egy napon játszódnak különböző helyszíneken, különböző szemszögből.
Most sikerült kicsit hosszabb részt hoznom, de ahogy tudok, jövök rövidebbekkel, hogy folyamatosan tudjon haladni a történet.
Most még elutazom, és decemberben is haza megyek néhány hétre, de januártól már csak az itteni munkámra fogok koncentrálni és az írásra is több időm marad. Most rohangászom apu, a doki és a saját munkám között, de nem gond, valahogy sikerül megoldanom. Januártól meg külön jó lesz, ha elfoglalt leszek! Rengeteg szabadidőm lesz, most azonban még itt van valaki, aki teljes odaadást és figyelmet igényel tőlem, cserébe ugyanezt kapom tőle, és ez nagyon kellemes ebben a fagyos, havas időben!:)
Még nem tudom, hogy itt vagy otthon leszek karácsonykor, de valaki mindenképp borzasztóan hiányozni fog.
Remélem tetszett a rész!
Puszi mindenkinek,

Luna





Ezek pedig öcsémtől szeretettel – aki nehezen viseli, hogy ő nem lehet itt velünk, és ilyen képekkel célozgat!:)