Sara…
-
Mi tartott eddig? – fogad a
kocsiban egy nyűgös pasi. – Ittál egy kávét is?
-
Nem hajat mostam – vágok egy
vigyorgó grimaszt az arckifejezésére. – A szomszéd kisöreg feltartott. Meg egy
pasi is…nézd, valami Kuvaja. Rikku Kuvaja. Milyen név ez?
-
Valami skandináv – felel
bizonytalanul Brad. – Mutasd csak – veszi ki a kezemből a névkártyát és
tanulmányozza vezetés közben. – Ice 1 Recing…nem mond neked ez semmit?
-
Nem – ingatom a fejem.
-
És mit akart?
-
Hogy készítsek ceruzaportrét az
egyesület minden tagjáról, aztán ezzel díszítenék a falakat.
-
És elvállalod? – pillant rám
kíváncsian.
-
Még nem tudom – vallom be
őszintén. – Biztos rendesen megfizetnének, és jó lenne egy gyönyörű sírt
csináltatnom az én kicsi Saramnak. De most már rendben leszünk amúgy is, ha
utazom, ott kapok majd enni, csapatruhám is van, nem kell majd semmire
költenem, tudok spórolni végre.
-
Igen….jó lesz neked egy kis
utazás – figyeli az utat elgondolkozva.
-
Állj meg légy szíves a virágboltnál.
Az üzletben
kisebb harcot vívok. Az eladó értetlenkedik, de végül odaadja a koszorúkra
vételezett tartalék moháját az én mókusharcosomnak. Valószínűleg sokat nyomott mellettem
a latba, a hetente vásárolt egyetlen szál fehér rózsa, amit cserélgetek az én
kicsim sírján. Olyan picurka kis halom alatt nyugszik, hogy nagyobb csokor nem
is férne rá.
Otthonról
hoztam egy narancsot, mogyorót és diót a kis éhezőnek, ebből a mohából, pedig
puha kis vackot tud majd magának készíteni télire.
Sietősen
lépegetek az apró kavicsos úton. Mielőtt a kicsikémhez érnék, elfogy a szépen
kialakított járda, már csak fű és lehullott lomb hever a névtelen sírok közt.
Halk hívó szavamra az egyenetlen göröngyök közül egy bizalmatlan lompos
farkinca és két apró hegyes fülecskés izgatott pofácska emelkedik fel. Hangom
hallatán nekirugaszkodik, és hatalmas ugrásokkal rohan felém. Letérdelek ő meg
befészkeli magát a kinyújtott tenyerembe. Magamhoz ölelem és puszilgatom az
okos kis fejét, ami bősz mosakodásra készteti.
-
Nézd mit hoztam neked! – tartok
a szája elé egy mogyorót.
Lelkesen
kikapja a kezemből és majszolni kezdi.
Leteszem a
földre, mellé pakolom a narancsot, diót, mogyorót. Végül egy jókora kupacba
felhalmozom a puha fészekaljának szánt mohát.
Füttyög,
prüttyög és száguldozik. Előbb elrágcsál néhány szem mogyorót, aztán dalolgatva
hordani kezdi a mohát.
Bradley egy
jókora terebélyes bükkre erősítette fel a házát. Nem is értem, hogy tudta olyan
magasra felküzdeni azt a fészket. Nagyon lelkiismeretesen megdolgozott ezzel a
mókus apartmannal.
A fa alig 10
lépésnyire van a kicsikém sírjától. A nyári napban kellemes árnyékot adó susogó
lombkoronája alatt számos órát töltöttem el halkan beszélgetve, mesét mondva
vagy az új lakásunkról beszélve a halott gyermekemnek. Mindenről beszámoltam
neki, mintha élne és válaszolhatna, vagy legalább lenne véleménye a tetteimről.
Rusty fáradhatatlan, ha a lakberendezésről van
szó. Hagyom, hogy dolgozzon, a kis sír felé lépek.
-
Szia kicsi Saram – ülök le a
padra. – Hogy vagy kicsikém? Nem fázol. Egyre hidegebb van, te meg itt a hideg
földben..
Csendes
szavaim közben leszedegetem a leveleket és a pár napos virágot a kis halomról.
Ölembe veszem a mackót, leporolgatom, magamhoz ölelem és megpuszilom.
-
Vigyázz rá, nagyon vigyázz az
én kis hercegnőmre, hogy senki se zavarja meg a pihenését. Kergesd el a gonosz
ijesztő álmokat hozó koboldokat, csak kedves szép tündéreket engedj a közelébe.
Nézd
gyönyörű hercegnőm, hoztam friss virágot. A kedvencünket, egy fehér rózsát –
helyezem a kis sírra nagy szeretettel, és féltő gondoskodással rendezgetem a
leveleit, mintha számítana. – Holnap újra jövök, mert aztán anyu elutazik
néhány napra, de te ne aggódj, sietek vissza. Itt leszek, mire elhervad ez a
virág!
Régóta
levetettem már minden gátlásom és pont úgy beszélgetek vele, mintha egy élő hús
vér emberke lenne, akit a karomban tartanék, ölelgetném, puszilnám és
belenéznék mesélés közben a hatalmasra tágult csodálkozó kék szemecskéibe. A
különbség csak annyi hogy én egy poros kedves bárgyú tekintetű medvével teszem
ezt.
Kimi…
Mark már a
házban várt. Még a repülőről felhívtam, nem volt kedvem egyedül lenni a
lakásban. Egyenest a garázsba hajtok, mire felmegyek, már kávé illat üti meg az
orromat, és egy üveg ásványvízzel jön elém, a tőle elvárt és megszokott
kiegyensúlyozott mosolyával. Azt kapom tőle, amire most a legnagyobb szükségem
van. És ez így van már hosszú évek óta.
-
Jó hogy itt vagy Mark – kapom
el az üveget.
-
Történt valami? – faggat türelmetlenül,
és zavarában a hóna alá vágja, a lelkesen dörgölődző senor Sangriát.
-
Valami? – nyögök bele az
üvegbe, ahogy elveszem a számtól. - Hát, ha az valami, hogy az elmúlt 24 órában
találkoztam a halott kedvesemmel, letartóztattak ittas vezetésért, vért vettek
tőlem, aztán hugyoztam egy pohárba, néhány rám szegeződő tekintetet kereszttüzében,
majd miután Newey kiváltott az előzetesből, egy aukción minden falról Kriszti
bámult rám, akkor igen történt!
-
Részeg vagy? – mered rám, nyilván
elakadt az ittas vezetésnél. – Mekkora botrány lesz? Mennyit ittál? Milyen volt
az alkoholszinted? – bombáz a praktikus kérdéseivel, nekem meg a faszom kivan
már, hogy mindenki csak a részegségig jut a környezetemben. Hát mi vagyok én?
Egy élő vodkareklám? Szinte már nem is iszom, értetlenkedek magamban dühösen
fujtatva, de egyedül is rájövök, hogy ez most nem a megsértődtem, és duzzogóst
játszom ideje.
-
Most iszom! Mark, ha tudnád
miken mentem keresztül, nem is csodálkoznál azon ha részegre szedáltam volna magam,
de nem tettem. Észnél kell lennem, minden pillanatban várom Rikku hívását,
lassan szétbasz az ideg – rogyok le a kanapéra.
Ajax mellém ül,
és a fejét a combomra hajtja. Okos szemeit rám függeszti, egész testtartásával
nyugtatni próbál. Az állatok megérzik a feszültséget, én pedig szinte vibrálok.
-
Péntek volt, péntek 13.-án
pillantottam meg a képeit. Mindig is mondtam neki, hogy egy igazi magyar
boszorkány.
-
De mi történt, mi ez a sok
zagyvaság? Mesélj már Kimi!
-
Ha tudnád Mark! Azért nem is
telefonáltam, mert őrültnek vagy részegnek hittél volna. Megtaláltam Mark! Kisu
él!
-
Ez biztos? Ne éld bele magad
újra hamis illúziókba.
-
Láttam! A saját két szememmel
láttam őt Mark!
-
Micsoda? De hát hol? Beszéltél
vele? Mit mondott? Miért nem jelentkezett eddig?
-
Nem beszéltem vele, mert
lekapcsoltak a rendőrök. Azt hitték, részeg vagyok! Fogdában voltam baszd meg!
Röhögj,
csak röhögj! – legyintek felé és vakaródzni kezdek tehetetlenségemben.
Épp befejezem
a találkozás és a rendőr, aki félre értette a döbbenetemet, történetét, mikor
megszólal a mobil. Szinte vetődök rá. Riku az!
-
Mi tartott ennyi ideig? –
idegeskedek. Kihangosítom, nem akarom újra elismételni Marknak, ráadásul orvul
az ölembe kapom a féltékeny kandúrt.
-
Az hogy Angliában vagyunk. Ha
otthon lennék, már végeztem volna, és otthon innám az esti vodkámat.
-
Jó, kapsz tőlem egy egész
kartonnal, ha valami jó hírrel tudsz szolgálni. Mond már, mi van?
-
Nos – köszörül zavartan –
megtaláltam..
-
… és? – vágok közbe, mert
rosszat sejtek ettől a tétova fogalmazástól. Ha minden rendben lenne, levegőt
se venne, úgy hadarna. – És? – ismétlem meg élesen.
-
Minden rendben Kimi. Nyugodj
meg, csak nem is tudom, hol kezdjem! Kriszti él, túlélte a balesetet.
Valamilyen dezinformáció révén angol állampolgárnak hitték és átszállították
ide a szigetországba. Itt folytatták a gyógykezelését, a lánynak teljes…úgy
fogalmazott a kezelő orvosa, globális amnéziája van. Nem emlékszik semmire, a
baleset következményeként. Nem csak rád nem, még a gyerekkorára sem. A nevét se
tudja, semmit! Jane Doe-ként kezelték.
-
Mi? – nyögöm rekedten. – Te meg
mi a faszomról beszélsz? Mi az, hogy Jane
Doe? Ki él ilyen névvel?
-
Nem ez a neve, de te is tudod,
hogy az a Sara Faraday elutazott, most várnunk kell. Itt voltam a lakásnál, és
találkoztam…beszéltem egy szomszéddal. Rengeteg dolgot sikerült kiderítenem, a
kórházban is aprólékosan elmagyarázták Kriszti állapotát. Ha megtaláljuk nem
szabad lerohanni, csak lassan, óvatosan kell a bizalmába férkőzni, mert
összeroppanhat az elméje, ha hirtelen mindent elmondasz neki, képtelen lesz
feldolgozni, így mondta az orvos. Nézd…ezt így telefonon nem lehet megbeszélni,
nyomon vagyok, ez a lényeg! Visszamegyek a születésnapodra és mindent megbeszélünk,
mielőtt lerohanod azt a lányt.
-
És most hol van? Meddig várjak
még? – csikorgatom a fogaim.
- A
lényeg hogy megvan. Most már ne türelmetlenkedj Kimi. Kaptál egy második
esélyt. Ami történt az csoda. Erre gondolj, és várj meg. Kisu él, egészséges, majd
megtalálod, most várj, és hallgass meg
- És
a gyerek?
- Róla
nem tudtak semmit. Kisu valószínűleg még ott Svájcban megszülte a kislányt. Ott
kell kideríteni, hogy mi lett vele. Maradj nyugton, holnapra otthon leszek, és
mindent megbeszélünk! Ígérd meg, hogy nyugton maradsz, ha már eddig titokban
tudtuk tartani, ne most derüljön ki minden!
* * *
Ez a fejezetet úgy
olvassátok, hogy fent a felhők között írtam. Nem a kedélyállapotomra értem,
mert az a béka feneke alatt van, hanem a valós helyzetre. Hazafelé repültem, és
a 7 órás utat valamivel el kellett töltenem. Gondolkozni azt nem akartam, inni
se, mert szegény vagyok, így maradt az írás!:)
És most valami komoly!
Azt hiszem egy icipici
szünetet tartok. Nem vészes, nem kell megijedni, csak mondjuk egy hét.
Nem az írással van bajom,
inkább magammal. Egyszerűen képtelen vagyok Kimiről, vagy bármely más férfiről
pozitív, kedves, vidám, főleg érzelmes dolgot írni. Nem megy!
Ez a vérszegény részecske,
amit most kitettem, és amire kicsit se vagyok büszke, rengeteg energiámba
került. Egyszerűen képtelen voltam megírni.
Csak egy hét, addig
folytatom a másik történetem, ott nem ütközöm ilyen érzelmi akadályokba, meg
azokból a részekből már megvan néhány, csak még nem néztem át.
Itt is megtörtént, hogy
Bradley-val letegeződtek, aztán a következő részben újra magázódva írtam őket,
mert annyira siettem, hogy nem néztem vissza és elfelejtettem.
Szóval a másik történetből
hozok, mondjuk 2-3 részt, addigra lecsillapodik bennem minden és folytatom
tovább. Magánéleti válságok többé nem befolyásolhatják az életemet.
Nem történt semmi, az élet
megy tovább, holnap is nőnek a fák, és halnak meg emberek, meg szerelmek is. Ennyi!
És majd írok is róla, ha nem lesz ennyire friss.
Olyan történt velem,
amilyent a filmvígjátékokban látni, és jókat röhögünk rajta, de most annyira
nem volt kedvem nevetni. Ahogy a reptéren sem, mikor leszálltam papucsban,
csupasz lábbal, egy vékony rövid nyári ruhában a megmaradt ridikülömet
szorongatva a hónom alatt.
Gondolhatjátok milyen
édesen mutattam!:/
És most persze órákon át
ültem a tesóimmal, meg a barátnőimmel az ágyamon, és csak sírtam és ölelgettem
őket.
De tudom, hogy néhány hét,
vagy inkább hónap múlva majd nevetni fogok ezen az egészen, ha eszembe jut,
ahogy nem is lehetne megállni nevetés nélkül, ha nem velem történt volna.
A táncos barátnőm is
felnevetett, és mondta bocs, de nem bírom ki, te tényleg ilyen birka vagy, vagy
csak meg volt kötve a kezed?
Mondtam neki, igen meg
volt kötve a jó modorral és az intelligenciámmal..
Ennyiben maradtunk.:)
De elég volt ez a mondat,
meg még egy pár ahhoz, hogy jobban legyek, és már most néha képes vagyok
nevetni. Tudtam én, hogy hova kell jönnöm!:)
Az öcsém itthon hagyta a
kocsiját:), én meg, ahogy képes voltam összeszedni magam, már mentem is ki arra
a régi poros útra. Volt a kisfiamnak virágja is és mécsese is. A testvéreim
gondozták azt a kis keresztet, amit állítottunk az út szélében úgy, hogy ne
lássák, ha csak elsuhannak ott az autók.
Vittem neki is egy szál
fehér rózsát, amit úgy szerettem, és vele voltam legalább egy órát.
Nem akarok soha senkivel
erről az óráról beszélni, de azt hiszem, ha az összeomlásnak vannak fokozatai,
akkor én most már elértem a legalját. Innen már csak felfele vezethet út vagy
sehova.
Aztán kimenetem a
temetőbe, és az se sikeredett sokkal jobban. Képzeljétek két idős néni odajött
és megkérdezték, rosszul van kedves? Olyan megható volt, hogy ott ahova mindenkit
a fájdalom visz, valakit még megérint a másik fájdalma.
Gondoltam kiadok magamból
minden feszültséget, mert ha haza megyek, onnantól egy új élet kezdődik
számomra.
Most olyan vagyok, mint
egy középkori nőszemély, úgy élek, ahogy mindig is szerettem volna. Mobil és
internet nélkül. Nem kapcsolom be a telefonom, szortírozom a levelezésem, eltűntem,
nem vagyok, el kell felejteni.
Anyu azt hiszi, még
nyaralunk egy hétig, és a nővérem szólt a dokinak, hogy itthon vagyok, ha
valami kiderülne, ne ijedjenek meg.
A doki szerint elfojtom
magamban a fájdalmat, és úgy is feltör, hiába erőlködöm. Meg, hogy tagadásban
vagyok, meg menekülök már megint, ahogy szoktam. Mert gyáva vagyok szembenézni
a fájdalmammal, inkább az egyszerűbb utat választom. Pedig én erős vagyok,
mindent legyőznék, ha nem lennék ilyen gyáva.:/
Az a fura, hogy nem is
fáj. A doki szerint, a tagadó szakaszban vagyok. Menekültem, a fájdalmam elől,
most pedig nem nézek vele szembe. Nem tudom, tény, ha eszembe jut ez az egész,
nevetnem kell. Nevetek és sírok közben. Lassan már kérdésessé válik az épelméjűségem
is!:)
Hát mondjátok meg nekem,
minek ellenség, ha ilyen barátaim vannak?:)
A magam ura leszek, és ha
elbukok nem áll majd senki elnéző halvány mosollyal a szája sarkában mögöttem.
És nem kell többet megfelelnem és félnem, nehogy valami illetlent tegyek. Nem akarok
rá gondolni, se a mosolyára, se a hangjára, a könnyekre a szemében, semmire.
Elterveztem mindent, és
végre tetszik, amit látok, és tetszik az a lány is, aki a tükörben van. Végre
büszke vagyok magamra, még ha két pandakarikát is viselek a szemeim alatt!:)
Egy ideje már éreztem ezt,
letértem a jó útról. Ez nem az én utam. Nem az én életem. Én nem szeretem a
drága cuccokat, a flancos kajákat, zavarba jövök a partykon. Más viszont
mindent megtenne ezekért, mindennél fontosabb neki.
Soha még ilyen
nyomorultul nem éreztem magam, és mégis olyan boldog vagyok. Haza jöttem egy szál semmiben, még jó hogy a
táskám mindig nálam van meg az útlevelem. Azt hiszem életemben először
könyörögtem egy férfinak, hogy segítsen, kérjen bármit, mindent megígérek, csak
segítsen.
Szegény végig pesztrálgatott,
ha egyedül maradtam, kedves ember, hát azt hiszem egy darabig nem fog
elfelejteni.
Könyörögtem neki, hogy
juttasson ki a reptérre. Ő meg csak nem, nem mehetsz így el, baj lesz belőle,
nem szabad.
Ráadásul a szavát vettem,
hogy nem mondja el mi történt. Jobb ez így!
A nap eddigi termése,
lehet kicsit halláskárosult lettem, miközben kocsikáztam és dübörgött mellettem
öcsém mélynyomója, a Chunami és a jó öreg Eminem. (Ja igen, tudtátok, hogy egy
napon született Kimivel?:))
Gyakorlás közben csúnyán a
lábam közé kaptam a rudat, egy megforgás után. Ez lila lesz, de úgy sem látja
már senki!:(
Hétvégén már megyek
dolgozni, addigra összeteszünk egy közös számot, mert külföldön most ez a menő.
Itt többet tudok nekik segíteni, mint onnan kintről, és kell a pénzt a
kitelepüléshez.
Szóval vannak ötleteim és
terveim, hétvégeken kimegyünk az osztrákokhoz, csak péntek szombat, hét közben
pedig 2-3 napot megyek itt táncolni. Hát igen, hiányzott! Alig várom, hogy visszamenjek!
Én egy ilyen romlott lány vagyok! Ott érzem jól magam egy éjszakai bárban, ahol
5-ből 3 pasi megkérdi, mennyiért jössz szobára, vagy térdelsz le. De ezek
legalább nyíltan teszik, nem álnokul a gazdagságuk mögé bújva, pazar partykon. És
itt a lányokkal csak egy jó vendégért kell megküzdeni, nem egy pasiért. Mert az
nem én vagyok, egyik se megy nekem.
Életem egyik legjobb bulijáról
maradtam le! A skandináv egy ismerőse, búcsúzott és meghívtak minket is. Azt
hiszem, ott jól éreztem volna magam, lett volna olyan, akivel még itthon
találkoztam, de lemaradtam róla.
És mennyire jellemző, csakhogy
tudatosítsam magamban, hogy hol is az én helyem. Hajnalban felkeltem, mert már
nem bírtam többet aludni. Kimentem a wc-re és láttam, hogy nyilván folyt, mert csúnya
sárga vízkőcsík van lerakódva. Úgy tűnik a tesóim még mindig lezserek, ha a
takarításról van szó. Fogtam egy flakon vízkőoldót meg egy kést, és nekiestem
wc-t takarítani. Nem jött le, végül egy apró kalapáccsal ütögettem a kés nyelét
úgy szedtem le az összes vízkövet, és takarítottam ragyogóra a wc-t….egy
jachtos medencés full extrás party helyett!:/
Fáj a fejem és nem tudom, hogy a betegségtől, vagy az itteni levegőtől. Mikor haza jöttem, perceken keresztül csak ittam a csapvizet, az isteni finom karsztvizet, ami kemény meg egészségtelen, de a legfinomabb a világon!:)
Kicsit még betegesen
vagyok, de már nem a torkom, sokkal inkább a gyomrom!
Egy torkosborz vagyok!
Mire felébredtem, ott volt a husi leves, meg egy hatalmas adag bekevert fasírt
– amit mindig hajnalban csinált anyu, mert különben én megettem nyersen a
részemet – de ez most külön ki volt rakva, és befaltam belőle. Imádom a kolbászhúst
meg a bifszteket. Annak idején szegény kisfiamra is akkor kezdtem gyanakodni,
mikor alföldön befaltam egy fél disznót.
A sógor meg hozott egy
tálca sütit, lúdlábat, meg tátracsúcsot…hát igen!:/
Úgy érzem eléggé csapongó
vagyok, de higgyétek el, emberfeletti teljesítmény volt ez most tőlem!
Legközelebb már nem fogtok
semmit észrevenni a hangulatomon, ígérem!
Szép estét mindenkinek!
Puszi, Luna