75. rész - Naponta csak egy lépés...

Newey…

-         Sajnálom, kicsit megnyomtam hátul, …hogy is mondta? Nonót! Hozom a papírokat. Kitölti a biztosítónak?

-         Őőőő, nem tudom…én nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni. – grimaszolok zavartan.

-         Nem volt még balesete? – mosolyog jóindulatúan. – Akkor maga egy virtuóz.

-         Hát az oktatómnak egészen más volt a véleménye. Tudja szerinte elég speciális eset vagyok.

-         Talán az irigység beszélt belőle! – viccelődik.

-         Nem hinném…. – motyogom magam elé. - Őő, kérem Mr. Newey…segítene?

-         Hogyne, mit tehetek önért?

-         Hát én nem is tudom…

-         Nem tudja, miben segíthetek?

-         Már úgy értem, nem tudom, mit kell ilyenkor tenni. Hogy kerül el innen a kocsim? Gondolom valakit hívnom kéne, de én nem ismerek senkit…

-         Ja, értem! Hát várjon, mindjárt megnézem, azt a Nonót. Lehet, hogy nem is olyan nagy a baj, csak egy kicsit koccoltam meg a hátulját, még a lámpa se tört össze csak megrepedt. Attól még nyugodtan elmehet egy szerelőig. Elől meg a maga Bambija csak behorpasztotta a motorházat, de nem tett kárt a motorban. Úgy nézem pont rácsüccsent a tetejére.

-         Hát igen! – fogalmam sincs miért, de vigyorgok. – Mikor kinyitottam a szemem egy jókora szőrös hátsóval néztem össze.

-         Borzongató élmény lehetett. – simít végig a feje tetején mosolyogva. – De pont fordítva csinálta. A szemét akkor kellett volna becsuknia, amikor ön kinyitotta, addig meg fékezni kellett volna, kormányozni és korrigálni.

Csak most nézem meg magamnak igazán.

Vidám mosolygós fickó. Olyan bizalomgerjesztő képe van, a kopasz fejével, és az összehúzott szemei mellett elfutó ráncaival. A nagy fülei meg kimondottan barátságos külsőt kölcsönöznek neki, és az orra is rendben van a füleihez képest. Egy kedves ember Dubó! Ez jut eszembe róla, azt hiszem, kevesebb mesét kell nézzek a jövőben.

-         Cascója van kisasszony? – fogja meg az ajtókilincsem.

-         Fogalmam sincs… - jövök vissza egy sóhajjal.

-         Hupsz a mindenit neki! – rikkant fel.

-         Jaj,- visszhangzom. – riadozva. - Mi történt? Ön is megsérült?

-         Én nem csak a mókus!

-         Milyen mókus! – meredezek. Most mi van? Hát nem én ütöttem be a fejem az imént? Akkor miért ő beszél félre? Vagy hallucinálok?

-         Úgy nézem…fiú mókus.

-         Heh, - na jó, most inkább nem akarom tudni, honnan veszi ezt a nemi megállapítás.

Helyette bekukucskálok kicsi Nonóm ablakán és elcsodálkozom. A kormányon egy megfáradt dagadt mókus fekszik nagyon csüggedt arccal.

Bágyadtan tekinget ránk, vérző mancsa mögül.

-         Mi legyen a mókussal? – szegezi nekem a kérdés, végtére is az én kocsimban dekkol.

-         Nem hagyhatjuk itt.

-         Én egy fontos tárgyalásra megyek…ahonnan már el is késtem. Nem hinném, hogy lelkesednének, ha bevinném Milton Keynesbe. És szerintem ő se lenne boldog.

-         Talán én hazavihetném ezt a sebesült potyautast.

-         Nem lesz gond otthon belőle?

-         A mackóm talán nem veszi zokon, hogy osztoznia kell az ablakpárkányon.

-         Őúőő, igen. Mackó a kedves párja?

-         Nem, ő egy plüssmackó, és szingli.

-         Aha, hát annak talán valóban nem lesz ellenére.

-         Betenné valamibe? – bökök a vörös bolyhos farkúra.

-         Persze, de mire gondol?

-         Fogalmam sincs. Most már leginkább a mókus problémája köti le a figyelmem, mert valahogy azt megoldhatóbbnak látom, mint a kocsimét.

A férfi rövid töprengés után benyúl a csomagtartójába és egy fél üveg kólát, meg egy jókora szigetelőszalagot vesz elő.

-         Mit akar azzal? Csak nem lekötözi szegény cukormókust?

-         Az is egy megoldás lenne, hazáig biztos ülve maradna, de félek, levenné a bundáját is a szalaggal. Várjon!

Gyors mozdulatokkal dolgozik. Egyre kerekebb szemel figyelem, ahogy derékba vágja egy bicskával a műanyag palackot, aztán egy csavarhuzal megbökdösi és kilukasztja.

Sűrű huhogások közepette grabancon ragadja a mókust, aki cseppet sem tűnik kedvesnek, harcol, és néhányszor alaposan megkarmolja, a sziszegve huhogó megmentőjét.

Majd fordítva visszahelyezi a levágott részt, így a kupak befelé hajlik, aztán szakavatott mozdulatokkal körbe tekeri a szalaggal. Addig fojtatja, míg a fekete szigetelőszalaggal rögzített tető stabilan áll. Belsejében a riadtan kuksoló cukormókussal.

-         Íme, ennyit tudtam hirtelen. Ha megnyugszik, a kupakot rágcsálhatja is unalmában, amíg haza ér.

-         Nahát! -  sikkantok fel kitudja hányadszor. - Maga egy ezermester.

-         Mérnök vagyok, és néha kell improvizálnunk hirtelen. – mosolyog, de közben idegesen nézegeti az óráját.

Mennie kell! Értem én, csak azt nem tudom, mihez kezdek szegény betegeskedő Nonómmal, no meg egy kólás üvegbe zár, vérzőlábú mókussal.

Ekkor újra feltűnik a fekete BMW a kanyarban.

A férfi visszatér és kiszáll.

-         Látom, még mindig itt vannak. Minden rendben? – faggat kedvesen, miközben cigit vesz elő, és mielőtt rágyújtana, megkínál.

-         Velem igen, - rázom meg a fejem, hogy nem dohányzom, - csak kicsit tanácstalan vagyok, hogy mit kellene tennem Mr. Newey meg sietne.

-         Akkor menjen csak nyugodtan, majd én segítek a hölgynek.

-         Biztos? Nagyon hálás vagyok, roppan fontos tárgyalásról kések már egy ideje! – sóhajtozik, mert a mobilja újra dühös dalba kezd a kocsijában.

Úgy látszik inkább fel sem veszi, gondolom sejti, mit mondanának.

-         Csak igyekezzen! Aztán találjon ki valami okosat, Vettelre fogadtam, szeretném jól befektetni a pénzem.

-         Ó, no lám, csak nem egy szurkoló! Seb az imént hívott, hogy ha nem érek be 10 percen belül, értem jön és megmutatja, hogy kell vezetni. – vigyorog.

-         Szeretem a jó megoldásokat, és maga remekel! Menjen csak, bár szívesen találkoznék a Red Bull másik büszkeségével is. Remélem nem verte ki az ütközés az ötleteket a fejéből.

-         Ha elszállt majd jön másik! – nyújt kezet mosolyogva. – Köszönöm, hogy a hölgy segítségére lesz helyettem. Kedves Sara, - fordul felém, - akkor hamarosan felkeresem, talán még ma, és még egyszer elnézést a figyelmetlenségemért.

-         Az én hibám is! – kezelek le vele. – Minden jót.

A barátságos kopasz bevágódik a kocsijába és elporzik. Nagyon siet, már tényleg türelmetlenül várhatják.

A maradék barna férfi elégedett angol öntudattal bámul utána.

-         Zseniális koponya! – biggyeszti le a száját bólogatva.

-         Ismeri? – faggatom bizonytalanul.

-         Őt mindenki ismeri Angliában! – pillant rám. – Adrian Newey, a Forma 1 Einsteine.  Ön talán nem ismerte fel?

Mit mondhatnék, hogy még magamat sem? Válasz helyett inkább nyelek egy nagyot, és zavartan megrázom a palackban kuksoló mókust. Dühödten az oldalára püföl párat az ép kezével. Ettől észhez kapok. Mért is rázogatom szegényt? 

-         Maga ismer engem? – szegezem a furcsán mustrálgató férfinak a kérdést.

-         Nem…miből gondolja?

-         Mert Saranak szólított…

-         Ja igen! – kap a fejéhez. - Ön nyilván nem emlékszik az én arcomra, hiszen csak egy vagyok a sok vendég közül. Önöknél szoktam kávézni a Sweet Cofeba, és számtalanszor hallottam már ahogy Saranak szólítják. Fantasztikus kávékat készít, imádom a kedves figuráit. Sokszor szinte nincs szívem meginni. Biztosan sokat kellett gyakorolnia, hogy ilyen ötletes kávékat tegyen elénk nap-nap után.

-         Ó, köszönöm, nagyon kedves. – mosolygok megkönnyebbülten, és mivel a munkámat dicséri, azonnal a szívembe zárom.

A válasza tökéletesen kielégítő, végül is rengetegen járnak hozzánk, és valóban vannak törzsvendégek, akik már tudják a nevünket. Némelyüket én is a keresztnevén szólítom, így több a borravaló. Erre Becky tanított.

-         Szeretne feljelentést tenni?

-         Én nem…azt hiszem.

-         A papírjai?

-         Nyújtom az igazolványom.

-         A kocsiéra gondoltam.

-         Nincsenek nálam a papírok, nem tudtam,  hogy hordani kell..

-         Jó lett volna, ha itt vannak, de nem számít. Tudja mit? Most beülünk az autómba és beviszem a munkahelyére. Aztán visszajövök egy tréreller és elszállítjuk a kis Mazdát. Úgy nézem elfolyt a hűtővíz, jobb ha nem használja mert még felrobbanhat a motor.

-         Nonó a neve.

-         Jó, legyen Nonó. – hagyja rám. Talán rájött, hogy csak idegességemben fontoskodok. - Elvitetem a szervizbe, aztán zárás előtt bemegyek egy kávéra, viszem a kulcsot, meg a hisztis mókust, és hazaszállítom önöket. Jó lesz így?

-         Ha nem fáradság önnek….

-         Majd meghív egy extra kávéra.

-         Akár kettőre is! – mosolygok.

Seb…

Hihetetlen módon megkönnyebbülök, ahogy kijutunk a kórház épületéből. Akár futva is haza mennék, most hogy túl vagyunk a nehezén. Módfelett kínos beszélgetés volt, hiába mutatott akkora empátiát a doki, akkor is kellemetlen volt bizonygatnom, hogy nem csináltam fel a barátom kedvesét. Ráadásul mindezt Hanna előtt. Rápillantok, és a kezéért nyúlok. Neki sem lehetett könnyű.

-         Köszönöm…

-         Mit? – emeli rám fáradtan a pillantását. Most látom csak milyen elgyötört szegény.

-         Hogy mellettem állsz és bízol bennem. Hogy nem rendült meg a bizalmad, pedig a múltban adtam rá néhányszor okot.

-         Talán te igen, - sóhajt, - de Kisu soha! Benne bízom, még akkor is bíznék, ha te mást mondanál, még akkor is, ha mindketten azt állítanátok, hogy a tiéd a kicsi. Nő vagyok, és láttam, ahogy Kimire nézett, és tudom, hogy érez egy asszony, ha ilyen pillantással figyeli a férfit, akivel együtt él. Ő nem olyan!

-         De Kimi miért nem érzi ezt?

-         Érzi! Ha nem így lenne, most nem innen kanyarodnánk ki, hanem kötözésről vinnélek hazafelé. Már ha egyáltalán vinnélek… - teszi hozzá elgondolkozva. – Érzi ő, csak szenved és nem érti, ahogy mi sem, és tudod milyen! Ha baja van, mindig keres valakit akit hibáztathat. Aztán átgondolja, megnyugszik, átjön és megpróbálja jóvátenni…tudom én, elvisz hokizni, és vesz neked egy páholyt.

-         Igen…azt nem mondhatjuk, hogy irigy lenne. Mit gondolsz, - teszem hozzá némi hallgatás után, ahogy kikanyarodtam a főútra, - mi lesz a kicsivel?

-         Szerinted haza viszi? – pillant rám érdeklődve.

-         Szerintem, ha addig nem lesz meg az eredmény, áthozza hozzánk, és a kezembe nyomja.

-         De elkészül addigra….

-         Mire gondoltál Hanna?

-         Hogy nem hagyhatjuk azt a kislány intézetbe kerülni.

-         Nem hinném, hogy Paula ezt tenné.

-         Még nem tudja, hogy nem az unokája, ne feled ő Kimi anyja, és a fiát, aki szenved, és akit mindennél jobban imád és félt, elárulta Kisu. Nem tudhatjuk, hogy reagál az anyai szíve, ha kiderül, hogy nem az ő vérük.

-         Akkor? Mit kéne tennünk?

-         Nem tudom, de nem hagyhatjuk, hogy bedugják valahova, vagy örökbe adják. Ő Kisu gyereke…a barátnőm lánya!

-         Igen…csak nem arra gondolsz…hogy mi?

-         De arra! Mit gondolsz elég érett vagy arra, hogy apuka legyél?

-         He, megleptél… valahogy nem így képzeltem, hogy megtudom, apa leszek!

-         Akkor? – mosolyog boldogan.

-         Hát persze, hogy igen! – ölelem magamhoz vezetés közben. - Hanna te vagy a legjobb dolog az életemben. Olyan jó vagy, hogy meg sem érdemellek. 

                                                         *  *  *

Sziasztok!

Most már úgy néz ki, hogy megmaradok!:) Holnap kórházban leszek, a szívemet vizsgálják, és velem lesz a dilidokim meg a másik szőke is. Nem tudom meddig fog tartani, és azt sem, hogy egyáltalán lesz-e utána kedvem írni. De hétvégén megint jövök, és akkor talán már lesz erőm, hogy elmeséljem mik történtek velem az elmúlt héten. Szeretném leírni, mert nem akarom elfelejteni!

Azt mondják, beteg vagyok. Lehet, ők jobban tudják. Idegkimerülés vagy mi, baj van a fejemmel meg szívritmus zavarom is, de állítólag elmúlik csak átmeneti. Mikor már a lakásom belépőkódja sem jutott eszembe, és csak álldogáltam lent, mert nem tudtam bemenni, én is éreztem, hogy baj van.

Az elmúlt héten véletlenül bedrogoztak és nem voltam tőle kedves, fegyver csövekkel néztem farkasszemet, találkoztam egy nővel, aki ajánlatot tett az életemre. Aztán megtámadott egy rohadék és fojtogatott, a barátom kirángatott a bárból és mindenki nevetett rajtam. Az anyukám elájult, én meg csak messziről nézhettem és nem mehettem oda hozzá, nehogy meglássa a lila csíkokat a nyakamon. Két napig nem láttam őt, és én mindent megígértem, mindenről lemondtam, megesküdtem Istennek, vegyen és vigyen mindent, csak az anyut ne vegye el tőlem.

Elmentem oda ahol a baleset történt velünk. Csináltunk oda egy olyan kis keresztszerűt, olyan emlékezőt vagy mit. Szoktam ott lenni, jó ott üldögélni egyedül, olyankor olyan tiszta gondolataim lesznek. Most nem lettek, az idő meg valahogy nagyon elrepült. A családom azt hiszi haragszom, pedig nem, csak nincs kedvem, semmihez sincs kedvem.

Nagyon kedvesek vagytok, hogy ennyien írtok, sőt új olvasóim is érkeztek, szóval a lehető legjobbkor, mert kicsit elfáradt a lelkem, - a pszichológusom szerint, aki nem érti, honnan vagyok én ilyen erős, - szerintem viszont, szégyenletesen gyenge vagyok!

Köszönöm!

Jó szórakozást!

puszi, Luna

NapiTomi

73. rész - Ma még nehéz, de holnap már könnyebb....

Sziasztok!

Ez most egy rövidebb rész, de hozok holnap is, meg azután is. Talán minden nap, ráérek.

Kedves Aniw, eljött a Te időd, ha gondolod, ma ne olvasd, a holnapi majd gyógyír lesz a lelkednek!:)

Sara….

Alig egy óra elmúltával felszabadultan lépek ki az oktatóintézet ajtaján és indulok határozott léptekkel a buszmegálló felé. A szívem még mindig hevesen ver, de a boldog mosolyt képtelen vagyok letörölni az arcomról.  Sikerült! Megdolgoztam, megizzadtam érte, de itt a papír mely alapján kiállítják a jogsim. Mielőtt fellépek a buszra, magabiztosan rámosolygok a plakátra. Na, mit szólsz, szólítom meg gondolatban. Szerintem gratulálhatnál te szőke!

Otthon a postaládámban egy apró kis csomag várt, szépen átkötve. Izgatottan bontogatom, ahogy haladok felfelé az emeletre.

Kedves Sara! – Jack írta vidul fel az arcom.

Sajnos hírtelen el kellett utaznom, üzleti ügyeim külföldre szólítanak, így nem áll módomban személyesen is elbúcsúzni öntől.

Biztos vagyok benne, hogy mostanra már sikeresen levizsgázott, mert maga egy igazi harcos és sosem adja fel. Maradjon is ilyen Sara, majd meglátja, idővel a sors mindent visszaad, amit elvett öntől.

Engedje meg, hogy a kislányom helyett, lányomként szeressem, és átnyújtsam az utólagos születésnapi és egyben búcsúajándékom.

Mellékelem az okmányokat, és a kulcsot. Az ajándékomat a háza előtt találja, isten éltesse sokáig, boldog születésnapot és szép életet Sara. Az kívánom, hogy találjon rá mindenre, és mindenkire, amit elvesztett, és akit keres.

Legyen boldog az új életében.

Jack

Csak bámulok a papírra és a kulcsra. Gondolom Jack lányának adatai, születési dátuma, anyja neve szerepel benne. Aztán felugrok és lefutok kezemben egy forgalmival és slusszkulccsal.

Keresem a rendszám alapján! Istenem! Ott áll, pontosan az ajtóm előtt, egy csodaszép autó. Az enyém! Jacktól!

 És mindez még nem elég, a vezetőülésen egy hatalmas fehér rózsacsokor. A mellétűzött kártya egyik oldalán.

„Maga olyan tiszta és szép, mint ezek a rózsák!”

És a másik oldalon csak egy szó.

„Gratulálok! J.”

A boldogság annyira elvette ezt a maradék eszemet, hogy csak percek múltán jövök rá a szomorú valóságra.

Jack elment! Nem is próbálok küzdeni a könnyeimmel, zokogva futok fel a lépcsőn. Bevetem magam az ágyamba, magamhoz ölelem szegény nyomorult mackómat, és megállíthatatlanul sírok. Nincs senki, aki megvigasztalhatna. Egyedül vagyok. Most még magányosabb, mint eddig bármikor.

Végül csak összeszedem magam. Felkelek, megmosom az arcom, iszom egy pohár vizet, és mélyeket lélegezve próbálok megnyugodni. Muszáj erőt venni magamon, úgy sincs senki, akit érdekelne, mi van velem. Az idő is alkalmazkodik a hangulatomhoz, esni kezd. Nem mintha lenne ebben valami különleges, hiszen itt mindig esik.

Nem találom a helyem, csak járkálok a lakásban, végül fogom magam, kiülök az ablakba, és az esőt bámulom. Ez Dylan helye, ha dolgozni indulok, kiültetem ide, aztán mikor jövök haza felpillantok, és mosolyogni kezdek a bamba plüss láttán, aki türelmesen várakozik rám egész nap. Ő az egyetlen, akire számíthatok, hát van is min mosolyognom!

Elment, nem keresett meg, mert tudta, hogy mennyire fájna nekem. Csak egy rövidke levelet hagyott maga után.

Vajon látom még valaha az életemben? Miért érzem úgy, hogy örökre távozott?

Talán, mert vett nekem egy autót, egy számomra idegen férfi ajándékba anélkül, hogy bármit is tettem, vagy adtam volna érte cserébe?

Adtam, a tiszteletemet és a szeretetem, de az már eddig is az övé volt, nincs is más, akire pazarolhatnám ezeket az érzéseket.

Igen, ez a búcsúajándéka volt! De miért? Talán megbántottam? Vagy ő is egyre jobban kezdett érzelmileg kötődni hozzám és nem akarta? Nem akarja, hogy az imádott lánya helyébe lépjek a szívében és az életében?

Igen, azt hiszem ez az ok! Drága Jack, megértem magát, tudom, hogy mindketten sérültek vagyunk, elvesztettünk valakit, akit szerettünk, és tudom, hogy én az egyszerű butuska pincérlány, soha nem helyettesíthetem a szívében a lányát.

Akkor hagyott itt, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Végre rászántam magam, hogy elmondom, min megyek keresztül a munkahelyemen, erre elmegy.

Ezek után, az est hátralevő részében olyant teszek, amit nem emlékszem mikor tehettem utoljára. Sőt, azt is elképzelhetőnek tartom, amilyen jelentéktelen, értéktelen, semmi vagyok, hogy még soha. Az agyfurkászom és lélekkarbantartóm nagyon nem helyeselné ezt, a kapcsolattartómról már nem is beszélve. Bekapcsolom a TV-t, hogy valaki beszéljen hozzám, és inni kezdek! Vettem egy üveg whiskyt és egy bort arra az esetre, ha esetleg vendégem jönne. Eddig még nem volt más Jacken kívül, és tartok tőle mostanában nem is lesz.

Ahogy elönti az agyam az alkohol, úgy jönnek egyre merészebb, vadabb gondolataim, ötleteim.

Rajzolni kezdek, valami mást akarok, mint eddig, lázadozom.

Milyen is vagyok? Még mindig fogalmam sincs! Itt ez a tükör, hát akkor fogom és lerajzolom magam úgy, ahogy megszülettem, meztelen. Nem úgy nézek ki, mint aki pár hónapja szült. Nem látszik rajtam az anyaság. Ha nem látnám a zárójelentésem, ha nem járnék szinte minden nap egy apró sírhalomhoz, el se hinném, hogy édesanya voltam egy rövidke pillanatig. Persze, hiszen tejem se volt, elapasztották, mert nem tudtam szoptatni. Csak egy halott gyerekem van ott kint a temetőben.

Elfekszem az ágyon, igyekszem olyan pózt felvenni, hogy csak a melleim látszódjanak, és megpróbálom memorizálni a testem és a beállítást.

Rajzolni kezdek, gyorsan haladok, szinte szalad a szénceruza a papíron. Nem dolgozom el aprólékosan, inkább csak afféle vázlat képét adja, de nekem valamiért nagyon tetszik. Töltök még egy pohár whiskyt és elgondolkozva javítgatom és erősítem a hajam vonalait, közben az italom kortyolgatom. Ecsettel lágyítom a kontúrokat és már készen is van!

Egyre nagyobb kedvet kapok a piktorkodáshoz. Másik papírt teszek az állványra és újra felveszem a megörökítendő pózt. Most hason rajzolom magam, sőt, valami egészen eszement ötlet, zavaros látomás, jut az eszembe. Miután elkészül az ágyon fekvő arcom és meztelen vállam, egy másik alakot rajzolok rá. Egy előregörnyedő szomorú férfit, akinek alakja belevesz a teret kitöltő arcomba.

Csak miután elkészültem, és elégedetten emelem, a számhoz a poharat veszem észre, hogy valamiért hosszú hajúnak rajzoltam magam mindkettőn. Oldalra billent fejjel faggatom a képet. Vajon miért? Tudom, hogy hosszú hajam volt, de Jack javaslatára levágattam. Ezt az arcot szoktam meg, ezt próbálom megismerni, a rövid hajjal. Akkor meg miért? És ki az a görnyedten ülő, arcát a tenyereibe temető férfi a háttérben?

Nem kapok válasz se a tükörképemtől, se Dylantől. Így,  beteszem a mappába és ott is felejtem őket. Az aktot először még ki akartam akasztani a falamra, de aztán elvetettem ezt az ötletet. Mert mi van, ha valamelyik nem létező barátom úgy dönt, hogy meglátogat az otthonomban, és megpillantja a meztelen valóságot rólam? Na? Inkább ne! 

Aztán magamhoz veszem a rózsacsokrot, és a kártyát szomorúan forgatom az ujjaim közt.

„Maga olyan tiszta és szép, mint ezek a rózsák!”

Drága Jack, nem találkoztunk túl gyakran, most, hogy tudom többé ennyit se lesz alkalmam látni, hihetetlenül hiányzik. Hanyatt fekszem az ágyon, a rózsákat a két kezembe veszem, és a mellemre fektetem. Saját magamat ravatalozom fel, meg akarok halni, el akarok menni, ott akarok lenni a kislányommal. Miért kell itt lennem? Miért hoztak vissza akaratom ellenére? Ha megkérdeznek akkor, biztosan azt kérem, hogy engedjenek el a kislányommal. Egy jó anya nem hagyja magára a gyerekét, ott lenne a helyem mellette, hogy ne legyen egyedül! Itt nincs senkim! Olyan egyedül vagyok a világban, amit a legtöbb ember még csak elképzelni sem képes. Még egy szomszédot sem ismerek. Ha nem egy kávézóban dolgoznék, nem lenne senki, akihez szólhatnék. Csak egy mackó és egy apró sír, de ezek közül egyik sem szól vissza, egyik sem kérdezi meg, hogy vagy Sara, milyen napod volt? Egyik sem segít, nem ad tanácsot, az egyre keményebben követelődző, zaklató főnököm ellen, se az örök szomorúság ellne, amit a szívemben hordok, akár egy élősködő parazitát.

Rózsákkal a mellemen alszom el, úgy ahogy vagyok ruhástól, az új életemben először részegen.

     Kimi…..

Nincs erőm még arra sem, hogy haza menjek, inkább rendelek még egy sört. Anyám tekintete idáig kísért, és nem hagy nyugodni. Nem mondott semmit, és inkább bánatos volt, mint haragos.

Ha tudnád az igazat még szomorúbb lennél. Nem akarok neked több fájdalmat okozni, inkább utálj anya, de nem akarok több könnyet látni az arcodon. Tudom, milyen rettenetes lenne, ha kiderülne, ha megtudnád, hogy a lány akiért annyira rajongtál, ezt tette. Jobban fájna az, minthogy a kicsi nem az unokád. Tudom milyen vagy, őt tudnád szeretni akkor is, de Kisunak soha nem tudnál megbocsájtani, és magadnak sem, amiért hagytad, hogy félrevezessen. Nem azért haragudnál, mert megcsalt, hisz emberek vagyunk, bárkivel előfordulhat, de az már nem, hogy hónapokon keresztül elhitesse, hogy az én gyerekemet hordja a szíve alatt. Hagyja, hogy boldogan simogassuk a pocakját és tervezzük a jövőjét annak a gyereknek, akihez semmi közünk. Ez aljasság, megbocsájthatatlan!

Rágyújtok és vodkát öntök a sörömbe, hogy jobban üssön. Nem akarok erre a napra emlékezni, főleg anyu tekintetére, se Kristii hangjára, se az orvos zavart mentegetőző magyarázkodására, hogy hányszor is ismételte meg, azt a kibaszott apasági tesztet, és nem akarok éjjel felriadni, valami őrült rémálomból. Inkább kiütöm magam az eszméletvesztésig.

Ha elmondod Kisu, szorítom össze a szemem fájdalmasan, hogy nem az enyém a gyerek, kibaszott nagy balhét csaptam volna. De tudod milyen vagyok, felhúzom magam egy pillanat alatt, hőzöngök, és hadonászva elrohanok. De aztán lenyugszom, és idővel átgondolom, és az, hogy őszinte vagy, sokat segített volna. Úgy is megkereslek, ha lehiggadok, mert szerettelek!

A mi titkunk maradhatott volna, főleg ha a német az apa, ő is szőke meg kék szemű. Inkább nevelném Vettel gyerekét, mint itt vedelek egyedül, mert még a barátaim is idegesítenek.                                

Fáradtan hajtom a tenyerembe a fejem, mélyen leszívom a füstöt, de lehuny szemem mögött újra anyut látom. Képtelen vagyok elviselni a tekintetét. Inkább haza megyek. Fizetek és kérek egy taxit.

A kapu előtt picit tanácstalanul álldogálok, mert hirtelen nem jut eszembe a belépőkód, a kulcsom se találom. Még jó, hogy automatikusan felkapcsolódnak a lámpák és Jenni beenged.

Szó nélkül bukdácsolok el mellette, magammal ragadok a nappaliból egy üveg vodkát. Bevágódok az ágyba, úgy ahogy vagyok, alaposan megöntözök mindent magam körül, de szerencsére jut a számba is.

Istenverte kibaszot élet, most utoljára láttál ilyennek, utoljára tetted ezt velem. Holnaptól újra kezdem, nem fogom a sírba inni magam senki miatt, fogadkozom motyogva.

Jenni az, érzem az illatát, méregdrága parfüm, nem ribizli, mint annak a másiknak.

Miért nem tud elhúzni a picsába? Miért nem hagy végre békén? Felültet, és lehúzza a felsőm, aztán a pólóm is. Visszahanyatlok, és szó nélkül hagyom, hogy a cipőm után, levesse a nadrágom is.

Várom, mikor tűnik már el, hogy magamra maradjak az elbaszott életemmel. De nem megy, helyette mellém fekszik, és csókolgatni kezd mindenütt. Simogató tenyere alatt éledezik a testem. Nem akarom, mégsem tudok tiltakozni. Időt se hagy, ahogy feléleszti érdeklődésemet, fölém keveredik. Lassan ereszkedik a csípőmre, lehunyom a szemem, akaratlanul felnyögök, idejét sem tudom, mikor voltam nővel.

Nem akarom, hogy ezt tegye, de nincs erőm lelökni magamról. Akaratnélküli, agyatlan bábként vagyok kiszolgáltatva neki.

Ő is tudja ezt, látom a gonosz, elégedett mosolyán, ha néha egy pillanatra sikerül ránéznem. Már rajtam ül, lassan kezd mozogni, csak annyira hogy izgalomba tartsa a testem.

Ugye hiányzott már ez neked is férjecském, suttog a fülembe.

A hideg futkos a hangjától a hátamon, de ujjai cirógatják a mellkasom, és egyre gyorsabban mozog a farkamon.

Nem tart sokáig. Nem akarom, mégis hevesen reagálok és élvezek. Felnyögök, képtelen vagyok tiltakozni. Mire lemászik rólam, talán már alszom.

Öngyújtó csattanásra ébredezek, és az ásítással mélyen szívom le Jenni cigijének a füstjét. A füsttel együtt ébred fel a tudatom, és önt el a lelkiismeret-furdalás meg az undor. Hogy a faszomba voltam képes megdugni? Jó, nem is én dugtam meg, inkább ő, de akkor is! Pont őt! Akkor már inkább bárki mást! Hogy baszd meg, így jár az, aki hülyére issza magát!

-         Ugyan már, a férjem vagy! Vele csaltál meg engem, ha jobban belegondolok, nem velem, őt. – magyaráz az undok éles hangján.

-         Fejezd be Jenni! – látom milyen elégedett, nem kell pszichológusnak lennie, hogy lássa mennyire bánt, ami az éjjel történt.

-         Az éjjel is ezt kérted, – vigyorog, - de aztán már inkább élvezted. Mindig is tudtam, mi kell neked! Ja, és ne izgulj, egy ideig most nem leszek itthon. Versenyeim lesznek. Angliába megyek, de ha nagyon hiányzom, tudod, hol találsz meg! –néz rajtam végig gúnyosan aztán öntelt, győzelemittasan kivonul.

Szó nélkül bámulok utána. Hagyom, hogy elmenjen győztesen. Megérdemlem, egy szemét állat vagyok. Nem szeretem és hagytam, hogy rám másszon. Azt a másikat szeretem még mindig, azok után is, hogy megcsalt, és mástól szült gyereket. Szeretem, és vissza akarom kapni. Fel akarok végre ébredni kijózanodva, megharcolni a harcunkat egymással, aztán átölelni végre. Nem drága parfümöt akarok az orromban érezni, hanem a régi kedves ribizli illatot.

Egész nap igyekszem elkerülni a feltűnően jókedvű, dúdolgatva közleksző Jennit. Hát ez nem fog menni, ehhez nekem se türelmem, se idegem.

A telefonért nyúlok, és lebonyolítok néhány telefont. Riasztom a haverokat és a hajóm személyzetét. Még van időm a következő futamig, addig irány Ibiza!

                                                                              *  *  *

NapiTomi:)