29. rész - A gonosz lesből támad, és sosem adja fel.....

Sziasztok!

Hát itt az új rész! Remélem tetszeni fog, én nagyon-nagyon igyekeztem!

„Mi, emberek,

Nem ismerjük fel a pillanat valódi értékét

 Egészen addig, amíg emlékké nem válik.”

Kriszti….

Még csak néhány nap telt el és máris kimondhatatlanul hiányzik. Nem találom a helyem, nem tudok mit kezdeni magammal. A búcsú is szörnyű volt, Mark annyira igyekezett, hogy ne lássa a könnyeket a szememben, ezért végül be is szúrt egy övön alulit.

-      Ne aggódj már annyira, nem lesz semmi baja. Ha összetöri magát, ott leszek és összerakom. Amúgy meg vigyáznak rá fentről, most jóban van az Urral, nem? Majd indítás előtt elmondunk egy közös fohászt, vagy levezetek egy liturgiát, vagy ha akarsz, – pillant a bevörösödött fejű védencére, - meg is gyónhatsz nekem. Bár, - lép hátra feltett kezekkel körbevigyorogva kopasz fejét, - nem vagyok benne biztos, hogy fel vagyok készülve arra, amit hallanék. Lehet, hogy az Isten se tért még magához, azért ugyan olyan két napja az időjárás, mert miattad megállt az idő!

-      Jobb, ha a pilóta mellé ülsz vagy a szárnyra! – morog a dacos szőke.

Aztán nem törődik többet a trénerrel, kicsit távolabb megyünk a kocsiban szobrozótól, akihez még oda ciccogta senor Sangriát, és most szemeznek egymással.

-      Elgondolkoztató milyen kicsinyes vagy és bosszúálló. – jegyzem meg a jelenet láttán mosolyogva.

Mondanék még mást is, de belém fojtja a szót azzal, hogy a számra tapad, és olyan hévvel kér bebocsátást a nyelve, hogy szinte szétfeszíti a számat. Beletúrok a szőke hajába, és a markomba szorítom, ahogy visszacsókolom és hagyom, hogy öleljen, sőt még jobban hozzá tapadok, pedig már kiszorította belőlem a szuszt, másodpercek óta nem kapok levegőt.

Végül csak el kell válni. Állok a garázs ajtóban két oldalról két kutyával megtámogatva, és potyogtatom a távozó kocsi után a könnyeimet, széles mosollyal leplezve.

A kapuban még megtorpan egy pillanatra és felvillantja az összes hátsó lámpáját, tetovált karját lezserül fellöki egy búcsúra, és eltűnik a szemem elől.

Azóta csak vagyok, létezem, mert a testem automatikusan dolgozik, de lélekben nála járok.

Némán kuporgok a házban, és mikor megjön a takarítószemélyzet, gyáván elmenekülök. Nem kellene messze mennem, nálam a szomszéd kulcsa. Vettel adta, hogy menjek át néha és nézzek körül, nehogy valami gond legyen, ha huzamosabb ideig nem jönne haza.

De most jönni fog a futam végeztével, hiszen itt téblábol körülöttem a lelkes kamasz Airedale terrier.

Gondolataimba merülve hagyom el a lakást, és indulok a két viháncoló kutya mellett a ház mögötti erdős részre. Fürtös, okos kutya, egy pillanatra megtorpan a saját otthonuk előtt, de aztán látja, hogy nem oda lesz a menet, így kocog tovább Ajaxal a mezőre.

Nem veszem észre, hogy az utca végén egy magas vékony nő és két férfi bámulnak. Bár ha több figyelmet szentelnék rájuk, se tanúsítanék ennek nagy jelentőséget.

Ott állnak és várnak valakit, nincs ebben semmi kivetnivaló. A nőből amúgy se látni sokat. Fekete farmerban és felsőben van, hosszú haja és nagy napszemüvege eltakarja az arcát. A másik kettő meg fejükbe húzott baseball sapkában, farmerdzsekiben toporog a sarkon, ahogy elhaladok a közelükben.

Ősz van ugyan, de nincs még olyan hideg, hogy így be kéne gombolkozni, de lehet, hogy egy trópusi helyről szármáznak, és akkor miért ne fázhatnának?

Én, ha kicsit hűvösebb az idő zoknit húzok, a finn meg strandpapucsba slattyog a kertben. Nem vagyunk egyformák.

Mielőtt elhagynánk Vettel házát nyaúzva befut senor Sangria is. Kényeskedve lépeget mellettem, úgy döntött, ő is elkísér minket az erdőbe.

Napok óta foglalkoztat egy gondolat, de nem merem vele megosztani. Pedig muszáj lesz róla beszélnem, ha visszajön. Tudom, de nem lesz könnyű. Egyre gyakrabban jut eszembe a nagyi és a falum. Ott van szegény egy halom föld alá temetve, még csak sírja sincs. Talán gondozzák a falubeliek, talán tesznek rá néha virágot a szomszédok, akikkel olyan jól megvoltunk, de az is lehet, hogy már ki sem látszik a gazból.

Hiszen mindenkinek megvan a saját baja, nem várhatom el idegenektől, hogy figyelmességből néha tegyenek virágot szegénykém sírjára. Pedig ha valaki megérdemelné a gondoskodást és az emlékezést az ő. Kevés embert ismerek, aki annyit dogozott mint a nagyi, és nem keseredett meg, hanem vidám maradt, és jó kedélyű.

Annyira hiányzik, jó lenne, ha megoszthatnám vele a boldogságomat. Ha elmondhatnám neki, milyen jó most nekem, hogy rátaláltam az utamra az életben és megtaláltam azt, aki boldoggá tesz.

Van egy kis pénzem. Amit addig kerestem, míg megismertem Kimit félretettem. Oda akartam adni az atyáéknak de nem fogadták el. Szükségem lehet még rá, nem én vagyok az, akinek adakoznia kell, hárított Endre atya.

Talán nem, de mégis én vagyok, akit magához vett, akinek szállást és oltalmat biztosított a templom ajtaján belül. Ki tudja, hol lennék, ha nem fogad be?

Ha visszajön Kimi, megpróbálok vele beszélni a nagyiról. Haza megyek egy rövid időre, már nem vagyok 18 éves, nem félek senkitől, főleg nem az apámtól.

Nem érhet semmi baj, de el kell rendeznem a dolgokat, mert a lelkiismeret furdalásom egyre jobban rágja a lelkem. Kiválasztok egy gyönyörű sírkövet a nagyinak, olyant, amit megérdemel, nem számít, ha minden pénzem is rámegy. Aztán kifizetem előre, vagy ott hagyom a papunknak, hogy rendezze el a dolgokat. Nem baj ha nem látom, nekem csak az fontos, hogy gyönyörű helyen feküdjön a nagyim. Olyan sírkő alatt, amilyeneket mindig megcsodált sóhajtozva, és nevetve jegyezte meg, ugyan ki az a bolond, aki egy ház árát a halottjára költi ide ki, a temetőbe?

Hát én nagyi! Én, mert ti, te meg a papa, mindent megérdemeltek. Azt nem lehet kifejezni sem pénzben, sem szóban.

Ott a ház is. Mára már biztosan elvadult a kert és talán már a ház is összedőlt. De akkor is ott van és lehet, hogy találok néhány fényképet, vagy bármilyen emléket a nagyiról, vagy a régi életemről.

És ott van Gonoszka!

Nem tudom, mi van velem mostanában. Néhány napja annyira érzékeny vagyok, és minden semmiségen könnybe lábad a szemem. Egyre gyakrabban gondolok az én délceg kis kandúrkámra, aki olyan édesen aludt a biciklis kosárkámban, és ha eszembe jut az utolsó kép róla, ahogy lélekszakadva rohant a kocsi után a szívemet görcsbe csavarja a fájdalom, és sírnom kell.

Nagyot sóhajtva próbálom visszanyelni az előtörő könnyeimet.

Na tessék, már megint. Nincs is itt senki, és én mégis sírok!

Haza kell mennem! El kell rendeznem a nagyi sírját, a házat, és meg kell tudnom, vajon él-e még az én kandúrkám!

Kimi nem fog örülni. Még azért is duzzog, ha az atyáékhoz megyek. Folyton nyűgösködik, hogy mit csináljon ő addig, amíg nem vagyok itthon? Hiába mondom, hogy addig eddzen Markkal, csak puffog.

Azt szeretné, ha állandóan a nyomában kullognék, és nem veszítene szem elől egyetlen pillanatra sem. Ez nem panasz, mert kimondhatatlan boldogsággal tölt el, hogy ennyire ragaszkodik hozzám, csak még mindig nem értem.

Ki hitte volna, hogy ez az elkényeztetett szépfiú, majd bennem találja meg azt a valamit, amit eddig hiába keresett, és aminek, azóta sem tud nevet adni?

Egyre csak azt hajtogatja, hogy kellesz, így kellesz, ahogy vagy, és nem más csak te, és csak annyit kérek, soha nem változz meg!

Nem akarok, és azt meg végképp nem akarom, hogy az változzon meg, ami köztünk van. Magamban biztos vagyok, nem hinném, hogy lehetne még ennél is jobban szeretni, de hogy ő is ennyire ragaszkodik hozzám, ez nagyon jól esik, és kicsit a hiúságomat is legyezgeti, bármennyire is bűnös dolog.

Jó sokáig kint maradunk, próbáltam alaposan kifárasztani a kutyákat. Különösen Fürtöst, mert szegény Ajax már annyira nem szökkenget, mint a kölyökkorból alig kilépett kamasz Airedale terrier.

Haza felé már csak kullog mellettem földre szegezett orral, és amint beérünk a lakásba, ráveteti magát a vizes tálkájára.

Fürtösnek még marad ereje egy kis játékra, de senor Sangria puffogó hangjelzéseiből ítélve, nem talált erre megfelelő partnert.

Most kuksol szomorúan a fal mellett és unatkozik. 

Ajax lustálkodik, nekem ugye nincs valami virágos kedvem, és mivel az előbb, kicsit durvábban bánt senor Sangriával, most a fejét enyhén ferdén tartja, és időnként próbálja az orrát nyalogatni, amibe senor Sangria az imént, egy pillanatra beleengedte néhány körmöcskéjét, figyelmeztető célzattal.

A hétfő kicsit felráz végre a napok óta tartó fásultságból. Helyben futással kezdem a napot, és ez egész délelőtt elkísér. Futva öltözöm és reggelizem. A kávémat ügyesen magamra is öntöm, ezért gyors újra öltözöm.

Állandóan az órát lesem, így aztán sikeresen elveszítem senor Pezot. Hirtelen jött izgalommal kezdem keresni, míg Fürtös száműzetésre ítéltetik az egyik vendégszobában. Más se hiányzik, csak ő találja meg nekem. Amilyen kajla megeszi, mielőtt még kiszabadíthatnám szegény hörcsögfit.

Végül előkerül a tálaló mögül egy jókora porcicát egyensúlyozva a bajuszkáján. Nem teszek megjegyzést még gondolatban sem az új takarítókra, inkább kap egy szem áfonyát a hűtőből, miután letisztogattam, és a helyére teszem. Ma nem vagyok alkalmas állatfelügyeletre.

Nem veszi zokon, begyömöszöli pofazacsijába a gyümölcsöt és bekocog a lakjába.

Aztán ülök a nappaliban, majd felpattanok és futok egy kört, aztán visszatérek, és újra leülök egy másik helyre és várok.

A csengőszóra olyan hirtelen pattanok fel, hogy Ajax dühösen rám ugat, Fürtös viszont viháncolva körbetáncol, játékot sejt, de téved!

Idegességemben izzadó kézzel nyitom ki az ajtót. Mögötte egy 60-as nagyapó mosolyog. Már a látványától mázsás kövek gördülnek le a mellkasomról. Zavartan beinvitálom a nappaliba. Aztán gyors tenyértörlés és bemutatkozom, mert ez az iménti riadalmamban elmaradt.

-      Herman Gotfried. - fogadja mosolyogva a félszegen felé nyújtott baráti jobbot.

Hellyel kínálom és megvárom, míg a jókora táskájából akkurátusan előpakolászza a jegyzeteit és különféle könyveket, melyeket elém tol.

-      Ezek az öné kisasszony. – kezd keresgélni. – Ezekben a jegyzetekben megtalálja a fontosabb kérdések összefoglalását, - motoz tovább, - a könyvekből pedig utánuk olvasgathat, ha van kedve. A jegyzetek már tételesen vannak kidolgozva a vizsgára. Ha azokat tüzetesen átvesszük és átbeszéljük, rendben lesz minden. A lényeg, hogy jelezzen nekem mindig. Akkor is ha érti, akkor is ha nem, hogy tökéletesen áttudjuk beszélni. Rendben? – mosolyog rám

-      Igen! Persze, örülök, hogy idefáradt és segít nekem felkészülnöm.

-      Szívesen teszem. Ez a munkám…..és a hobbim is! – kukkant ki rám a táskájából. – Nem találom a szemüvegem….. – hümmög.

-      A homlokán van! – mutatok fel az okuláréra.

-      A csudába! – nyúl fel érte jókedvűen. – Látja kisasszonyka, olyan elbűvölő hogy teljesen elvette az eszemet.

-      Muffint? – teszem elé zavartan a Vettel-féle tálat.

-      Nem bánom! – pislog a formás süteményekre.

Együtt töltöttük az egész délelőttöt, sőt még a koradélutánt is. Néhány óra elteltével, ahogy kicsit jobban megismertük egymást felengedett a kezdeti feszültségem és merevségem. A fejezetek közti szünetekben kávét főztem és meguzsonnáztunk. Közben egyre élénkebb beszélgetésbe bonyolódtunk, és egyszer csak azt vettem észre, hogy szinte fesztelenül mondom el neki a gondolataimat és az érzéseimet. És nem csak a tanulással, a felkészüléssel kapcsolatban, hanem kitérek az életemre is. Azon kapom magam, hogy arról beszélek, mennyire szorongatja a lelkem a megfelelni vágyás. Hogy folyton attól rettegek, kevés vagyok és az, hogy egy ilyen ember mellett élek cseppet sem könnyít a helyzetemen.

Most is attól rettegek, nem fog menni a vizsga. Nem a felkészülés miatt, nyugtattam meg, ahogy kilesett rám a szemüveg fölül, magamban kételkedem.

-      Ahogy itt körülnézek ez a fiatalember, nem lehet annyira ostoba, ha ilyen sokra vitte. Ha ő hisz magácskában és lát valamit, amiért hisz önben, akkor ön is higgyen. Nem tartana itt, ha nem látná jól a dolgokat. Ne hátra nézzen, hanem mindig csak előre, és a problémákat ne akadálynak nézze, nevezze inkább kihívásnak…..és győzze le. Képes lesz rá, higgyen nekem, hiszen azért vagyok itt, hogy ebben segítsek, és ha nem sikerülne, az nem az ön kudarca lenne, sokkal inkább az én hibám. És én nem szoktam hibázni. – nyúl mosolyogva a tálba egy újabb muffinért. Közben barátságosan méreget a szemüveg felett.

Annyira kedves nagyapó kinézete van így, hogy megmosolyogtat és elfelejtek aggódni. A leadott anyagok közt kis szünetet tart, hogy pihenhessünk, néhány mondattal kitisztítja az agyam, aztán belekezd a következő fejezetbe, én pedig néha nagy tudoran akkurátusan jegyzetelgetek.

A foglalkozás végére teljesen felszabadultan tudok vele beszélgetni, és ennek a felfedezésemnek, legnagyobb meglepetésemre hangot is adok.

-      Talán azért van így, - mosolyog, - mert a tanári diplomám mellett, szert tettem egy pszichológusira is. Ha szimpátiát és bizalmat ébresztek önben, úgy ítélem meg, nem volt elfecsérelt idő, az a néhány tanulással töltött évecske.

Kicsit meghökkent a kijelentésével. Nem azért, mert attól félnék, hogy kielemez, sokkal inkább az motoszkál a fejemben, vajon honnan szedte elő ezt a remek embert Kimi. Nem csak tanár, még doktor is, nem lehetett egyszerű felhajtania. És olcsó sem! Vajon mennyiért ül itt velem egy egész délelőttöt egy ilyen képzett szakember?

Valószínűleg nem fogom megtudni….

Egy hét múlva jön újra. Addig nézzem át az anyagot és készüljek fel belőle. A mi lesz, a szakmai gyakorlattal kérdésemre, csak mosolygott.

-      Majd virtuálisan fogunk palántázni, növényt nemesíteni és nevelni, no meg kertet építeni.

-      Úgy is lehet? – lepődtem meg.

-      Mindent lehet kisasszonyka. – mosolygott tovább rendületlenül.

Kicsit átbeszéljük, hogy lássa mennyire értettem meg és készültem fel, aztán haladunk tovább, ezzel váltunk el, szinte már baráti kézfogás kíséretében.

Az ablakból figyeltem, ahogy behuppant a taxi hátsó ülésére és elhajtottak.

Valami étel után nézek éppen magamnak és az állatseregletnek, is mikor megszólal a mobilom. Egy nagyon morcos pasi van a vonal, és a világ túlsó oldalán.

-      Álmos, kanos, szomjas! – foglalja össze tömören a közérzetét. – És nem ebben a fontossági sorrendben! – teszi hozzá kérdésemre. – És te?

-      Nos! Nézzük csak! Szomjas nem, mert nálunk is éppen eszem-iszom van… hogyhogy kivel? Lássuk csak! Senor Sangriával, Ajaxal, és a rendkívül falánk Mr. Fürtössel! Mégis kire számítottál?

-      Hát én senkire nem akarnék még csak gondolni sem, nehogy számítani, mert az csak addig élne, amíg megtalálom.

-      Én sem! – hagyom rá.

-      Jó, maradjon is ez így még vagy 50 évig.

-      50 év múlva csak 73 leszek… - jegyzem meg.

-      Én viszont 81 és akkor már valószínűleg nem veszem a lelkemre, ha megcsalsz. – morcog a készülék kissé lehangoltan.

-      Nem?

-      Hát majd alszom rá egyet a kényelmes kerekes székemben.

-      Turbós lesz?

-      Na hallod? V8-as!

-      Hát….az biztos tuti lesz. – jegyzem meg tanácstalanul. Nem pontosan tudom, mit takar a V8.

-      Hagyjuk a motorokat! – jön rá a vonal túlsó oldalán.

-      Hagyjuk! – egyezek bele. – Mesélj, hogy állsz?

-      Mint a cövek! – vágja rá gondolkodás nélkül.

-      Most nem a farkadra gondoltam!

-      Pedig gondolhatnál…. – sóhajtozik.

-      Szóval? Megmutattad a Speedy Gonzaleseknek mit tudsz?

-      Fejre álltam!

-      Jaj, nem már! És valami sérülés?

-      Ott lent minden rendben!

-      És fent?

-      Kicsit megszemléltem  tótágast a világot.

-      Nagyot estél?

-      Az önérzetem nagyobbat!

-      Kimiiii!

-      Úgy 6-szor borultam.

-      Jaj, Istenem! Biztosan jól vagy?

-      Teljesen!

-      És Kaj?

-      Ő is! Kapaszkodott rendesen! Azt mondta, élvezte.

-      Gondolom! Orvos látott?

-      Mondom, hogy nem vészes, inkább arról mesélj, hogy fogsz várni.

-      Tárt karokkal?

-      Inkább mást tárogassál, ha meglátsz.

-      A számat? – teszem fel a kérdést meggondolatlan nyeretlen kétévesként. Már csak akkor kapcsolok, mikor kimondom.

-      Eeeh, - nyögdécsel a készülék. – Eeeeh, ….hát igen!  Hát az most nagyon üdítő lenne. Bár én inkább a combjaidra gondoltam. Ha hazaérek, rád vetem magam, és irgalmatlanul megduglak

-      Azt hittem gyengéd és figyelmes leszel…

-      Majd másodszor! – sóhajt a mobil. – Cica rohadtul hiányzol.

-      Nekem is… - vallom be az igazat.

-      De neked nem kell az overallodat takargatnod, ha eszedbe jutok, mert állandóan fickós vagy!

-      Örülnél neki, ha kéne? – vigyorgok.

-      Nem tenne boldoggá!

-      Akkor majd én?

-      Már alig várom cica…..rohanok haza, ahogy indul végre egy rohadt gép. – ígérget a telefon, meg még másokat is de azt most inkább hagyjuk.

Ez lehet a telefon szex, meditálok félretéve a mobilt. Csak pillanatokra sikerült elterelnem az első órám ismertetésével a figyelmét. Folyton visszakanyarodtunk a kölcsönös egymásra találásra. Részletezve hányszor és hogyan is fog megtörténni, fájdalmat és vágyakozást okozva ezzel, nem csak magának, nekem is.

Feltűzöm a hajam és belevetem magam a tanulásba. Még órák múltán sem csökken a lelkesedésem, egyszerűen túlságosan boldog vagyok ahhoz, hogy le tudjak állni. Lassan minden álmom valósággá válik, amire egykoron egy ürességtől kongó hangárban kényelmetlen vaságyon a csupasz égőt figyelve titokban álmodoztam.

A sürgető csengetésre kicsit nehezen térek vissza a jelenbe a könyveimből. Unottan jövök elő. Ki lehet az, akinek ennyire sürgős?

Belepillantok a kamerába, és mosolyra húzódik a szám. Hát ez nem lehet igaz! Itthon a gazdid! - pillantok Fürtösre. – Na, majd mindjárt jobb kedved lesz, jön és játszik veled egy nagyot. – nyomom meg a gombot és sietek elé.

-      Szia Kriszti. – kiabál már messziről. – Nem egyedül jöttem, nem baj?

-      Miért lenne baj? Gyertek csak. – próbálom kivenni, ki állhat mellette.

Meglepve figyelem a kedves mosolygós arcú szőke lányt. Egyszerű ruházat egyszerű haj kedves barátságos nyílt tekintet. Nem próbál fürkészve megnézni magának, egyenesen, nyíltan bámul végig rajtam, aztán elmosolyodik.

-      Szia Hanna vagyok. Gondolom, hallottál már rólam. – nyújt kezet.

-      Szia….igen…..őőő…persze Sebastian sokat beszélt rólad. – nyögöm zavartan.

-      Jaj, ne már! – csattan a Sebasitannak megtisztelt göndör szomszéd, és hirtelen nem tudom nekem szól, vagy a kamaszos lelkesedéssel rávetődő arcát laffintgató kutyának. – Mond csak nyugodtan, hogy Seb vagy Sebi, Hanna is így szólít meg mindenki, akiket kedvelek. Nincs ezzel semmi baj. Hanna nem emberevő.

-      Nem? – pillant rá a szőke lány.

-      Nem. – puszil egy gyors csókot az arcára. – Kimivel néha összetűztök, de az se komoly.

-      Nem hát….Kimi az Kimi… - mosolyog. – de most hogy téged látlak, már kezdem érteni.

-      Igen, és mit értesz?

-      Sebi azt mondta megszelídítetted a megszelídíthetetlen. Nem akartam hinni neki, azt hittem csak nyugtatni próbál. Azért is kérte hogy jöjjek el, hogy megismerjelek, és megnyugodjak hogy vége a legény buliknak, az éjszakai tivornyáknak. Raikkönen otthonülő nagypapi lett. Ha azt mondja a Holdra utazott, előbb elhiszem, mint ezt. De most, hogy látlak, már tudom, hogy igazat mondott.

-      Igen? Mi olyan furcsa rajtam, hogy elhiszed?

-      A természetességed!

-      Hm? – emelem fel a szemöldököm.

-      Ha kinyitotta volna az ajtót egy szilikon mellű, agyon botoxolt, szétplasztikázott, buja tekintető bombázó tudnám, hogy van itt valaki, aki kielégíti a szükségleteit, és talán egy kicsit többet tud a többieknél, ha hosszabb távon itt ragadt. De te nem illesz ebbe a képbe. Te természetes vagy, és ezt ritkán fedeztük fel mostanában Kimi közelében.

-      Említette Seb, hogy ismerkedtünk meg? – mosolygok a természetes szó hallatán.

-      Igen….említette. És azt mesélte, hogy mi a középiskola óta szeretjük egymást? És lakberendezőként dolgozom? Nem otthon lakkozom a körmöm?

-      Kértek egy kávét? – indulok a konyha felé mosolyogva.

-      Muffin….?

-      Van….bár nem hittem, hogy lesz, aki megegye. Inkább csak unalomból készítettem. – helyezem eléjük.

A német mohón kikap egyet, és falni kezdi. Még morog is hozzá akár senor Sangria mostanság, ha Fürtös belekukucskál a tányérkájába evés közben.

Hanna rosszalló pillantása alatt elvigyorodik.

-      A világ legjobb muffinja….

-      Faljad csak nyugodtan….már megszoktam, és örülök, ha ízlik neki….meg annak is, hogy van nekünk. Sebi sokszor segített nekem eleinte már azzal is, hogy észre, vagyis ember számba vett, és meghallgatott.

-      Most is meghallgatlak! – arcoskodik. - Holnap meg vagy hívva ebédre, és egy nagy beszélgetésre. Kimi mikor jön?

-      Talán már holnap estére…..messze van az a Mexikó!

-      Na, akkor, ha felébredtél átjössz, és addig maradsz, amíg meg nem érkezik a finn.

-      Nem akarok a terhetekre lenni.

-      Akkor nem hívnánk. – mosolyog a lány. – Legalább mi is megismerkedünk…

-      …..és nem fogadunk el kifogásokat! – nyel egy nagyot a mohó szomszéd, és hosszan néz farkas, vagyis kutyaszemet az élénk tolvajkodó ebbel, komoly nevelési szándékkal, mert majdnem a szájából cseni el az utolsó falatot. – Jaj! – törölgeti a nyálas arcát. – Jaj!

Igen, a szigorú nevelés egyenlőre nem jött össze, a játékos kutya ahelyett, hogy visszavett volna, alaposan szájon nyalta keménykedő gazdáját.

-      Na, akkor mi megyünk is…..még van egy kis dolgunk a holnapi ebéddel…meg ez az…. – heherész és próbálja csücsörítve átölelni a mosolygó lányt.

-      Még mit nem! – tuszkolja el magától. – Az előbb még a kutyával csókolóztál! Előbb moss fogat!

-      De hát….csak egy puszit…. – hebeg vörösen a beégett csókvirtuóz.

-      Majd utána!

-      Hát, komolyan örülök nektek! – ugrik fülig a szám.

Kimi…

Nagyon zabos vagyok, és se Mark, se Kaj, nem tud velem mit kezdeni.

Rosszat álmodtam ezzel a lánnyal. Alig várom már, hogy a gépen legyek. Ekkora egy kibaszott ország és tegnap már nem indult járat. A faszom kivan, de tényleg!

Álmomban átlátszó volt, meg akartam érinteni, de nem tudtam. Ott volt de mégsem, és minél jobban akartam őt, annál légiesebb lett, már szinte nem is látszott, csak valami elmosódott emlékképként libegett körülöttem, és a halántékán egyszer csak elkezdett csorogni a vér!

Még jó hogy felébredtem! A frászt hozta rám ez az álom. Nem is szoktam álmodni! Most meg mi a fasz van…

Azóta hiába hívom, nem veszi fel! Nem lettem ettől nyugodtabb. Eleinte még nem zavart gondoltam talán sétál vagy vásárol, esetleg ott a lüke szomszéd, de már este van! Hol lehet ez a lány? Mit művel? Kivel tölti az estélyét? – kezdek magamban dühöngeni. Tudom, ha így folytatom, csak felhúzom magam, és ha előkerül egy teljesen logikus magyarázattal, olyan ideges leszek, hogy akaratlan is megbántom.

Nem vesztettem volna sokat, ha el se jövök, elég rövidre sikerült a versenyem. Az első napon, mindjárt az első szakaszon, a kavicsos murván elhajlott a kormány kar és elvesztegettünk vagy fél órát a szervizeléssel. Aztán futottunk egy ötödik leggyorsabb időt az aszfalton, csak 0,9 másodperccel voltunk lassabbak az elsőnél. Jól álltunk, aztán az utolsó kavicsos szakaszban elszálltunk.

És nem volt elég bajunk, még jöttek a fotósok, a bámészkodók, és persze az elmaradhatatlan riporterek. Én meg csak tekergettem a fejem a kibaszott kaktuszok közt, és nyeltem nagyokat a porból, miközben szétégettem magam, a bukás is része a tanulásnak, ez így teljesen normális, és más hasonló baromságokkal, amiket ilyenkor elvárnak.

Szegény Kaj is próbált magyarázkodni, hogy jól jöttünk és nem volt gond az itinerrel, csak megcsúsztunk a kavicson meg a porban, és amúgy a 7 leggyorsabbak voltunk, és ez bárkivel megtörténhet!

Nem érdekli őket, hogy ez volt a hetedik rendezvény, amin részt vettem, nem ez nem számít, csak az, hogy borultam! Forma 1-es pilóta vagyok, mi az, hogy nem megy a rally? Ugyan mit kell még nekem itt tanulnom? Most álljak le magyarázkodni az ilyennek? Eeeeh!

Már érkezés után, a repülőtérről visszafordultam volna legszívesebben, és nem a szex miatt, ahogy Kaj nevetve megjegyezte, hanem mert olyan rossz érzés kapott el, aztán meg jött ez az álom….

Kaj meg csak nyomatta Markkal, hogy majd elmúlik ez 10 év múlva, és örülni fogok, ha kapok egy kis szabadságot a gyereküvöltözésből, meg az asszony hisztiből kikerülve.

Bár csak üvöltene néhány neveletlen gyerkőc abba a házban, és bárcsak már 10 éve együtt lennénk. Dehogy akarnék elmenni onnan, ha egyszer gyerekem lesz. Este, ha lefektettem, beülök mellé egy székre, és reggelig fogom őrizni az álmát.

Valamit magyarázott a repülőn az egyik légi kísérő a másiknak, hogy egy rokonának leállt a kisbabájának a légzése éjjel, és majdnem elvesztették. Az volt a szerencse, hogy volt légzésfigyelő, és azonnal bejelzett, és bár rettenetesen megrémültek, telefonon keresztül kaptak segítséget addig, míg kiérkezett a mentő, és így sikerült újra indítani a pici légzését. Ezt nevezik hirtelen csecsemőhalálnak, mikor a baba olyan mélyen elalszik, hogy egyszerűen csak elfelejt levegőt venni, magyarázta. Ezért nem jó hanyatt altatni a csecsemőket.

Ezt ugyan nem értettem, hát nem mindegy? Ha hason fekszem lefele nyomom a tüdőm, ha háton meg felfele, vagy nem?

Az viszont elgondolkoztatott, hogy egy baba olyan mélyen elaludjon, hogy elfelejtsen levegőt venni….hm, hát, ha egy picit is hasonlít rám, a mormotára, akkor ez nagyon is benne lehet a pakliban. Szóval, ha nekem gyerekem lesz az első időben, ott fogok ülni az ágya mellett egész éjjel, és figyelni fogom, ahogy szuszog az én kis drágám. Nem lesz annál semmi fontosabb, se a rally se, se a cég, semmi csak ők a családom!  Egyre többet gondolok a családra. Lehet hogy tényleg öregszem. Jó lenne otthon bohóckodni egy visongva kacagó gyerkőcnek, ahogy Juustuékkal teszem. A rally sokkal kötetlenebb. Nincs az a sok program, kötelező megjelenések, fotózások, interjúk, PR programok és rendezvények, ahol igyekszünk nevetségessé tenni magunkat a csapat kedvéért. Itt nincs semmi efféle, ide nyugodtan velem jöhetnének. Kivennék egy lakosztályt két külön hálóval, hogy ha sír a pici, én pihenhessek, és együtt lehetnénk mindig. Lehetne így is….és mire iskolába menne, abbahagynám. Ott a gyár meg ott lesz a kertészet is, aminek már kerestetem a helyét egy kiváló ügynökkel. Rendben leszünk, látom a jövőnket és tetszik, amit látok, csak érjek már haza, vagy vegye már végre fel az a kurva telefont.

Na! Kapok érte, végre talán visszahív!

-      Jó napot, Kimi Raikkönennen beszélek? – faggat egy reszelős férfihang.

-      Itt Raikkönen! – mutatkozom be rettentő lelkesen, mert nem az hívott akit vártam, és gondolom valami ügybuzgó riporternek sikerült megint megkaparintania a telefonszámom.

-      A Tappancsok Állatvédő Alapítványtól beszélek. Az ön Ajax nevű kutyáját az imént hozták be hozzánk. A beültetett chip-ről tudtuk önt beazonosítani. Kérem, jöjjön be a telepünkre a német juhászért.

-      Mi? – nyögöm nagyon hülyén. – Mi van?

-      A kutya már jól van, lekezeltük a sebeit, súlyosan bántalmazták!

Remélem elég jól sikerült!

Szóval itt az új rész és nem nyavalygok többet! Ez az én dolgom, az én harcom…

Jól vagyok, legalább is amennyire jól lehetek….nem fontos, inkább elmesélem, mi van itthon!

A táncoslány barátnőm a múltkor visszarohant a lépcsőházból, hogy megsimogassa az öcsém púpját, közben kettőt lépett és majdnem kitörte a lábát.

Öcsi szegény, a baleset óta furcsa szárnyaszegett tartást vett fel, nem pontosan írtam le, mert nem a karja, hanem a válla ficamodott ki, és állítólag baromira fáj, mikor visszateszik. Nem tudom, mert nem akar beszélni róla. Levakarhatatlan mellettem, újra élem azt az időszakot, amikor magát okolta az engem ért támadásért, mert egyedül hagyott, és nem tágított mellőlem egyetlen percre sem.

Szóval most kicsit púposkán közlekszik a tesómék meg lelkesen simogatják, hogy hozzon szerencsét.

A barátnőimnél vetélkedés megy, hogy ki fürdesse meg mindenütt, jó alapossan, hangsúlyozzák, ahogy a kisfiúkat szokás, ő meg csak durrog meg puffog, hogy nem tud vezetni, meg gépezni, szóval nagyon oda van…

De aztán a dédi közéjük vágott, hogy tűnés lányok, majd én mosom meg az unokám, én már úgy is rég láttam olyant.

Öcsi meg erre, és még egy darabig nem is fogsz dédi, ha rajtam múlik.

Teljesen rendben van, legalább is úgy tűnik. Neki a „visszaülni a kocsiba” sem gond. Hallottam, ahogy siránkozott hogy nem tud vezetni. Örülök, hogy így érez! És, hogy én hogy vagyok? Hát…..

Ezzel kapcsolatban elmondok két rövid sztorit.

A legutóbbi beszélgetés alkalmával a pszichológusom – aki egy nagyon érdekes laza és különleges férfi, most éppen raszta hajjal, - rágyújtott, feldobta a lábait az asztalra és intett, hogy én is, aztán megkínált egy cigivel. Pöfékeltünk, ott ugye, ahol nem lenne szabad, én közben kicsit aggódtam és figyelgettem van-e esetleg tűzjelző a szobában, mert akkor esetleg gáz lesz, vagyis tűz.

Ő meg közben mondta a „nagykeleti” bölcseleteket, meg kérdezett, és rendkívül okos, és ravasz keresztkérdésekkel igyekezett sarokba kényszeríteni, és ráébreszteni a hibáimra.

(Ezt egyébként nem értem! Pontosan tudom mik a hibáim, szeptemberi vagyok és rám jellemző a rendkívül fejlett kritikai érzék önmagam felé is, - meg a pikírt humor, -)

Na mindegy, talán egy kicsit türelmetlenebbül válaszolgattam neki is, mert egyszer csak felhorkant, mint egy vadkan, beledobta a kávémba a cigijét, felpattant, lerángatott az asztalról a tükör elé, és ordítozott.

Nézd meg magad! Gyönyörű vagy! Neked az a bajod, hogy túl szép vagy, és ezt képtelen vagy elfogadni, veled csak az a baj hogy nincs baj. Sokan vagytok, el se hinnéd menyien, akik nem tudjátok elfogadni, hogy gyönyörűek vagytok. Mind magányosak, mert a férfiak elkerülik őket. Vagy, mert azt hiszik esélyük sincs, vagy mert attól félnek, úgy is elszereti majd tőlük valaki, és túlságosan igényesek. Volt nálam olyan nő, hogy az állam esett le a szépségétől, miközben azt mesélte, ő fizette a mozijegyet, mert a pasijának nem volt pénze. Ne állj be ezek közé a nők közé! – meredt rám dühösen.

Óvakodtam figyelmeztetni arra, hogy én nem az önbizalomhiányom miatt vagyok itt, hanem egészen másért, mert addigra már teljesen felhergelte magát és úgy körözött körülöttem, mintha egy szakrális férfi körtáncot lejtene egyedül.

Majd ezek után indultunk – öcsém kíséretében, - hogy bemenjek az iskolába, mert dolgom volt bent, és úgy mentem, mint akit hátulról fenéken billegetnek.

Tény, hogy nem éreztem magam valami pompásan. Mielőtt kiléptünk volna az ajtón az öcsém elém állt, alaposan megnézett magának, aztán egy férfias sóhaj kíséretében megszólalt.

-          Akarod megsimogatni a púpomat?

-          Ennyire szarul nézek ki? – meredtem rá vissza.

Ő meg csak elém tolatott a madárszárnyával nagy férfias sóhajok közepette. Pironkodva vallom be kétszer is végigsimítottam……

Na, hát ennyit a legendás szépségemről….

Igaz a mondás, és ahogy a nővéreméket figyelgetem elkeseredett főzési kísérletei közben, egyre inkább igazolni látom: Az orvos is ember, tévedhet!

Ráadásul még valami rettenet történt! Mosni készültünk, színeset és ügyesen bekészítettem de az öcsi mondta, hogy hozná még a kedvenc pólóját, tegyem be azt is. Mondom oké, bekészítettem mindent csukd be, és csak kapcsold be, mert már nagyon kellett pisilnem. Közben a mi kis Gonoszkánk, akinek már Bendegúz a neve, mert mérhetetlenül eleven és rosszcsont, úgy gondolta, nincs is jobb hely a délutáni szunyókálásra, egy halom puha ruhánál, és beugrott suttyomban a gépbe. Öcsi meg egy kézzel vagányul rázárta és elindította. Szerencsére a kölyök mindig figyeli, ahogy a ruhák bevizesednek, már kicsi kora óta, ahogy a hójelentést is imádja a TV-ben, ne kérdezzétek miért, senki se síelt még közülünk!

Szóval bebámult Bendegúz meg ki, és eszeveszetten püfölgette az ajtót a mancsocskáival. Öcsi meg ugye, a nagy szakember hirtelen nem tudta leállítani a gépet, hanem elzárta a vizet és férfias káromkodások közepette hívott, mert víz ugyan nem ment, de a dob forgatott néhányat a cicuson. De hát én pisiltem és az ugye nem olyan, hogy fogod magad és abbahagyod….. Szóval kicsit összezördültünk, én meg lazán odanyúltam a gombhoz és megnyomtam, hogy így! Kicsit örültem, mert végre egyenlítettem a sok kioktatásért a kocsival kapcsolatban, mikor önjáró lett és nem tudtam leállítani, ő meg csak úgy oda lökte csípőből, hogy tedd sebességbe és lépj le a kuplungról…..

Szóval Bendegúz megmenekült, kicsit köpködött és oldalazott lehet, hogy elszédült, de az óta, ha bekapcsoljuk a mosógépet, prüsszögve kivonul a konyhából.

Ma reggel pedig anyu alatt nem indult az autó. Szegénykém kiszállt és olyan karlegyezéssel futott neki az irodába vezető útnak, ahogy a gólyák futnak neki a felszállásnak nagy szárnycsapkodással. Érdeklődve néztük az ablakból integetve, de nem szállt fel szerencsére.

Lementünk, mert ugye öcsi egykezű és púpos, kell neki a segítség, és én vagyok meg a dédi. Ő instruált én meg kicsavaroztam az akkumulátort, ő kiemelte és felcipelte. Ebben a dízelben olyan nehéz aksi van, hogy el sem bírom, meg nem is emelhetek még.

Aztán feltöltés után levitte, és nekem kellett beszerelnem, és ugye nem mindegy, hogy melyik sarut teszed fel először, mert különben tönkre vágod, és még szikrázik is. Volt némi sikkantgatás, de megoldottam, bár az öcsém kínjában a száját rágta.

Hát ennyit mára! Mint látjátok, akár mi is történt lassan beindul az élet nálunk!

Komolyan mondom, megfájdult a gyomrom annyira ideges vagyok. Totál úgy izgulok, mint amikor megnyitottam a blogot és azt hittem majd senki sem olvassa!

Remélem most nincs így!

Sziaszok, jó hétvégét mindenkinek!

Luna